Második világháború

Nemrégiben néhány magyar vonatkozású dokumentumot kaptam a lengyel fővárosban található Varsói Felkelés Múzeumától. Némelyikük eleve magyarul íródott, a többi pedig lengyelül, szerzőjük minden esetben a felkelést kirobbantó és irányító Honi Hadsereg parancsnoksága. Az összes iratot eredetiben közöljük, a lengyel nyelvűeket a magyar fordítással együtt. Hogy jobban felmérhessük a dokumentumok jelentőségét, tekintsük át a felkelés történetét nemzetközi kontextusban, azután pedig következzék egy rövid leírás a magyar szerepvállalásról.

A "maroknyi gonosztevő kalandja"

"Előbb vagy utóbb, de mindenki megtudja az igazságot arról a maroknyi gonosztevőről, akik a varsói kalandot kieszelték, hogy magukhoz ragadják a hatalmat. Ezek az emberek, kihasználva a varsóiak hiszékenységét, sok embert dobtak csaknem fegyvertelenül a német ágyúk, harckocsik és repülőgépek tüzébe. Olyan helyzet alakult ki, amikor minden újabb nap nem a Varsó felszabadításáért küzdő lengyeleknek kedvez, hanem a hitleristáknak, akik embertelenül irtják a varsói lakosságot" – írta Sztálin Churchill angol miniszterelnöknek és Roosevelt amerikai elnöknek 1944. augusztus 22-én.

A szovjet diktátor az akkor már javában tartó varsói felkelést minősítette „kalandnak", a „maroknyi gonosztevő" kifejezés a földalatti lengyel állam vezetőire vonatkozott, beleértve a második világháború idején a németek elleni harcra közel 350 000 katonát mozgósító Honi Hadsereg parancsnokait, a „Varsó felszabadításáért küzdő lengyeleknek" pedig a Moszkvához hű lengyel kommunisták kisszámú csoportját nevezte.

A Kreml urának fentebb idézett szóhasználata mit sem változott 1939 szeptembere óta, amikor a hitleri csapatokkal karöltve a szovjet hadsereg lerohanta Lengyelországot, majd a két totalitárius nagyhatalom felosztotta egymás között a lengyel államot. Sztálin számára „ellenforradalmár elem" volt az a sokszázezernyi lengyel, akiket 1939 és 1941 között az ő parancsára deportáltak vagy végeztek ki a birodalomhoz frissen odacsatolt területeken, és „a szovjethatalom engesztelhetetlen és megátalkodott ellenségeként" jellemezte azt a 22 ezernyi hivatásos és tartalékos lengyel katonatisztet, akiket az ő utasítására lőttek agyon 1940 tavaszán Katyńban és a többi szovjet hadifogolytáborban.

Eközben 1939 őszén előbb párizsi, majd londoni székhellyel lengyel emigráns kormány alakult, amelyet a nyugati hatalmak legitimnek és velük szövetségesnek ismertek el. Ez a kormány saját haderővel rendelkezett, valamint egyfajta felettes politikai szervként irányította a megszállt területeken létrehozott lengyel földalatti államot és a Honi Hadsereget. Władysław Sikorski miniszterelnök már az első pillanattól kezdve kényes helyzetben volt a Szovjetunióval kapcsolatos politikáját illetően, különösen miután 1941-ben Hitler lerohanta egykori partnerét, s ezzel, legalábbis papíron, Moszkva is a lengyelek szövetségesévé vált.

A két fél kénytelen-kelletlen felvette egymással a diplomáciai kapcsolatot, amit 1943 nyarán a Szovjetunió mondott fel azzal a hazug és hamis hivatkozással, hogy Sikorski „összejátszik a nácikkal", amikor azt hangoztatja, hogy a katyńi gyilkosságokat a szovjet állambiztonsági szervek követték el. Ebben az ügyben Sikorski teljesen egyedül maradt, mivel London és Washington számára sokkal lényegesebb volt az együttműködés fenntartása a Kremllel, mint a vele való konfrontáció bármilyen „lengyel kérdésben". Sőt a katyńi gyilkosságok napvilágra kerüléséből paradox módon maguk az elkövetők húztak hasznot, Sztálinnak ugyanis sikerült hiteltelenítenie és súlytalanná tennie az emigráns kormányt, és a „szolgálatkész" lengyel kommunistákat innentől fogva anélkül vezethette be a játszmába, hogy szövetségesei neheztelését kivívta volna.

Az emigráns kormány eljelentéktelenedését látványosan felgyorsította Sikorski egészében máig nem tisztázott halálos balesete Gibraltár felett 1943 kora nyarán, ami – bármily furcsa is ezt leírni – a németellenes koalíció minden tagjának kapóra jött. Katyń óta kényelmetlen szövetséges volt az Egyesült Államok és kiváltképp Nagy-Britannia számára, Moszkva pedig megszabadult egy kellemetlenül következetes politikustól. A Sikorskit követő Stanisław Mikołajczyk mozgástere szinte a nullára csökkent azzal párhuzamosan, ahogy a Vörös Hadsereg a németeket nyugat felé szorítva a mai Lengyelország területére lépett, s egyszerre viselkedett felszabadítóként és elnyomóként. Ez utóbbit teljes kegyetlenségében leginkább a lengyel földalatti állam és a Honi Hadsereg tagjai tapasztalhatták meg, akikkel gyakorlatilag ellenségként bántak, még akkor is, ha azok felajánlották együttműködésüket.

Akcióba lép a Honi Hadsereg

Ilyen körülmények között hozta meg 1944 júliusában a Honi Hadsereg vezérkara nem is titkoltan politikai jellegű döntését a varsói felkelés kirobbantásáról, amit egyébként az emigráns kormány ellenzett. A cél világos volt: a szuverén és legitim lengyel állam nevében óhajtották felszabadítani a fővárost, még mielőtt a Vörös Hadsereg foglalná el azt. Az akció katonai szempontból megalapozatlan és előkészítetlen volt, a felkelés csak akkor kecsegtetett volna a siker halvány reményével, ha a nyugati szövetségesek és Moszkva már a kezdetektől hathatós támogatást nyújtottak volna. Csakhogy a nyugati front messze húzódott, míg a szovjet katonai vezetéssel – érthető okokból – a lengyelek már nemigen keresték a kapcsolatot. Előzetes balsejtelmük utólag is igazolást nyert: a felkelés idején a Honi Hadsereg hozzájuk küldött futárait a szovjetek egytől-egyig letartóztatták.

Másfelől a döntéshozók erősen alábecsülték a németek harcképességét – igaz, a Wehrmacht valóban visszavonulóban volt, és július 20-án sikertelen merényletet követtek el Hitler ellen –, emellett a kitűnően felfegyverzett, gépesített német egységekkel a Honi Hadsereg hozzávetőleg ötvenezer katonája kifejezetten gyenge fegyverzet birtokában nézett szembe, és mint kiderült, a nácikat nem érte váratlanul a felkelés kitörése.

Ellenben siettette a felkelés kirobbantását, hogy Sztálin intencióinak megfelelően július 22-én, a Moszkva-barát lengyel kommunisták vezetésével megalakult az ideiglenes végrehajtói hatalommal felruházott „nemzeti felszabadító bizottság" a Varsótól 140 kilométerre fekvő Lublinban, amelyet a Kreml „a lengyel nemzet képviseleti szerveként" természetesen azonnal elismert, valamint hogy a Vörös Hadsereg csapatai 15-50 kilométerre megközelítették Varsót, illetve elérték a Visztula vonalát. (Egyébként, félig-meddig provokatív módon még a „lublini bizottság" rádiója is arra buzdította a lakosságot, hogy harcoljon Varsóért.)

Sztálin eleinte nem hitte el az augusztus 1-jén megindult felkelésről szóló hírt, majd amikor az valósnak bizonyult, s a németeknek nem sikerült azt néhány nap alatt vérbe fojtaniuk, kifejezetten ellenségesen viszonyult a „varsói kalandhoz". Egyáltalán nem kívánt támogatást nyújtani a felkelőknek, sőt rájött arra, hogy mennyivel előnyösebb számára, ha a „piszkos munkát", a polgári Lengyelország végső ellenállásának felszámolását a németek végzik el helyette. Megálljt parancsolt tehát az I. Belorusz Front parancsnokának, az apai ágon lengyel származású Konsztantyin Rokosszovszkij marsallnak, és ez a parancs az elkövetkező öt hétben érvényben maradt.

Ezen felül az 1943-as teheráni megállapodások ellenére sem járult hozzá ahhoz, hogy a nyugati szövetséges gépek igénybe vegyék a szovjet repülőtereket: „A szovjet kormány természetesen nem kifogásolhatja, ha angol vagy amerikai repülőgépek fegyvereket dobnak le Varsó körzetében, minthogy ez amerikai és brit ügy. Határozottan ellenzi azonban, hogy amerikai és brit repülőgépek, miután fegyvereket dobtak le Varsó körzetében, szovjet repülőtereken szálljanak le, minthogy a szovjet kormány nem kívánja, hogy akár közvetlen, akár közvetett köze legyen a varsói kalandhoz" – üzente Sztálin augusztus 16-án Roosevelt elnöknek.

Nyugati reakciók

Maguk a nyugati szövetségesek is felemásan tekintettek a felkelésre. Igaz, mint fentebb olvasható, élelmiszer és lőszer ledobásával megpróbáltak némi segítséget adni a felkelőknek, ez azonban hatástalannak bizonyult, mivel a szovjet repülőtereken való leszállási engedély hiányában az angol és amerikai gépeknek a visszaúthoz szükséges üzemanyagot is magukkal kellett vinniük, ráadásul az összességében 2800 kilométert javarészt ellenséges területek felett repülve tették meg, ami súlyos veszteségeket okozott. Ezért ez a fajta támogatást rövidesen abbahagyták. Ugyanakkor az angol sajtó és a BBC sokáig hallgatott a felkelésről, valamint augusztus folyamán egyetlen hivatalos közlemény sem jelent meg erről Londonban vagy Washingtonban.

Úgy tűnik, Churchill legfőbb gondja az volt, hogy ezzel a lengyel kérdéssel se terhelje az angol-szovjet viszonyt (mint ahogy Katyńnal sem), s elkerülje azt, hogy az angol közvélemény Sztálin ellen hangolódjék. Ennek jegyében halogatta a Honi Hadsereg szövetséges haderőként való elismerését (erre végül augusztus 30-án került sor), ami azt eredményezte, hogy a németek nem hadifogolyként kezelték az elfogott felkelőket, hanem mint „banditákat" a helyszínen agyonlőtték őket.

Az amerikaiak is előbbre helyezték a jó viszony ápolását Moszkvával, mint lengyel szövetségeseik sorsát. Olyannyira beletörődtek Sztálin elutasításába, hogy amikor augusztus 26-án Churchill azt javasolta Rooseveltnek, hogy határozottabb hangú táviratban együtt követeljék Sztálintól a repülőterek használatának lehetőségét, ez utóbbi ezt írta vissza az angol miniszterelnöknek: „a hosszú távú általános háborús kilátások szempontjából nem tartanám előnyösnek, ha csatlakoznék az üzenethez, amelyet Sztálinnak kíván küldeni", s hozzátette, a szovjet vezér ismert álláspontja mellett figyelembe vette azt is, hogy éppen most folytatják a tárgyalásokat „orosz támaszpontok további használatáról".

A néhány nappal későbbi, szintén Churchillnek címzett Roosevelt-üzenet már azt vetítette előre, miként fogják a nyugatiak elfogadni a sztálini kész tények politikáját, ez esetben a lengyel kommunisták közelgő hatalomátvételét a Visztula mentén: „A késedelem és a németek fellépése tehát sajnálatos módon megoldotta a varsói lengyelek megsegítésének ügyét, s a jelek szerint immár semmit sem tehetünk értük". Pedig Varsó még egy hónapig tartotta magát.

A szovjet diktátor is érzékelte, hogy Európa ezen felében az történik, amit ő akar. Így csak szeptember 10-én – amikor a felkelés már reménytelen helyzetbe került – engedélyezte a Vörös Hadsereg támadását Varsó keleti része felé, amelyben részt vehettek az oldalukon, a „megfelelő zászló" alatt harcoló lengyel csapattestek is. Mivel azonban a felkelők ekkor már nem ellenőrizték ezt a területet, véres kudarcba fulladt egy hídfőállás kiépítésének kísérlete, s ezzel a főváros sorsa végképp megpecsételődött. Viszont mindez kiváló propagandisztikus alkalmat kínált Sztálinnak a külvilág felé: én megpróbáltam segíteni, de nem tudtam.

A keserű színjátékhoz tartozott az is, hogy ugyanekkor Sztálin mégiscsak beleegyezett az angol és az amerikai gépek leszállásába a szovjet katonai repülőtereken. Sőt még néhány szovjet gép is dobott le fegyvert, lőszert és élelmiszert a harcolóknak, de a „mellékelt" lőszer sem ezekbe a fegyverekbe, sem a felkelők által használt egyetlen más fegyverbe sem illett, az élelmiszert pedig túlnyomórészt ejtőernyő nélkül bocsátották légi útjára, ami így az erős zuhanás következtében fogyaszthatatlanná vált.

A kapituláció

A Honi Hadsereg katonái végül 63 napi hősies küzdelem után 1944. október 2-án kapituláltak, a németek a már említett augusztus 30-i deklaráció értelmében hadifogolynak tekintették azokat, akik megadták magukat. A felkelés mérlege tragikusan festett, lengyel részről 21 ezerre tehető az elesettek és eltűntek száma, s ehhez járult még 5 ezer sebesült és 16 ezer hadifogoly. Az áldozatok száma a civil lakosság körében egyenesen megdöbbentő, 180-200 ezren vesztették életüket. A szervezett katonai és politikai ellenállás tulajdonképpen megszűnt létezni. (Német oldalon kisebbek voltak a veszteségek: 17 ezer elesett vagy eltűnt, 9 ezer sebesült.) A kapituláció után a speciális egységek Hitler parancsára a kevés megmaradt épületet is a levegőbe röpítették. Varsó négyötöde teljesen elpusztult, Európa egyik nagy hagyományokkal bíró fővárosát szinte eltörölték a föld színéről.

A vereség nyomán, valamint az emiatti felelősség és a bűnbak-keresés következtében gyakorlatilag szétesett az emigráns kormány. Maga Mikołajczyk is lemondott tisztéről, majd angol-amerikai nyomásra hajlandónak mutatkozott arra, hogy megállapodjon a „lublini bizottsággal" valamiféle közös kormány létrehozásában. Nem voltak illúziói a tűz és víz összebékítésének esélyeiről, mégis megkísérelte ily módon feltartóztatni vagy legalább enyhíteni a kommunista előretörést – sikertelenül. Még a saját életét is csak nagy üggyel-bajjal tudta megmenteni.

Igazuk lett azoknak, akik pesszimistán szemlélték Lengyelország háború utáni sorsának alakulását. Az Egyesült Államok és Anglia erejéből csupán néhány erőtlen tiltakozásra futotta ebben a kérdésben, s végigasszisztálták, amint Sztálin útmutatásaihoz híven a lengyel kommunisták brutális és véres módszerekkel 1947-re teljesen átvették a hatalmat az országban.

Magyarok Varsóban

Kevesen tudják, hogy az 1944-es varsói felkelésben magyar katonák is részt vettek, és egyértelműen pozitív szerepet játszottak. A felkelés kitörésekor a németek kívánságára a Horthy-vezérkar mintegy 40 ezer magyar katonát vezényelt a főváros térségébe Lengyel Béla altábornagy parancsnoksága alatt, aki 1939-ig a varsói magyar katonai attasé tisztét töltötte be. A keleti frontról visszavonulóban lévő magyar egységek Varsó déli, majd északi részén állomásoztak és nem voltak hajlandóak fegyvert fogni a lengyelek ellen.

Ez következetes magatartás volt, ugyanis az 1943-től lengyel földön is tevékenykedő magyar alakulatok kezdettől fogva igen jó viszonyt tartottak fenn mindenütt a helyi lakossággal. Viszonylag rendszeresen nyújtottak nekik anyagi segítséget, tábori kórházaikban lengyel lakosokat is ápoltak, gyakran jelentek meg lengyel rendezvényeken, a vasárnapi mise keretében pedig a magyar katonák esetenként a lengyel himnuszt is eljátszották. A „fraternizálás" visszatérő kifejezésként szerepelt a német katonai jelentésekben, a náci tisztek nemegyszer felpanaszolták a magyarok elnéző magatartását, megemlítve azt is, hogy ez utóbbiakat nem érte a lengyel ellenállók részéről támadás még akkor sem, ha német egységekkel együtt tartózkodtak bizonyos térségekben.

A magyar alakulatok által felügyelt Varsó környéki területeken keresztül akadálytalanul áramlott az utánpótlás a felkelőknek, sőt a lengyel partizánok fegyvert, ruhát és élelmiszert is „beszerezhettek" tőlük. A varsói Hadtörténeti Intézetben található fénykép tanúsága szerint a magyar katonák olyannyira „jóindulatúan pártatlannak" tekintették magukat, hogy harcállásaikra a következő háromnyelvű – magyar, német és lengyel – feliratot helyezték el: „semleges terület". Komolyan felmerült az is, hogy a magyar csapatok ténylegesen átállnak a felkelők oldalára, ehhez azt az egyetlen feltételt szabták, miszerint a Honi Hadsereg vezetői érjék el a szovjet Vörös Hadseregnél, hogy az ne ellenségként, hanem egyfajta szövetségesként kezelje őket. Ezt azonban a lengyelek még a maguk számára sem tudták biztosítani, ezáltal maradt az „aktív" semlegesség.

Előfordult, hogy maguk a nácik lőttek agyon magyar katonákat azért, mert segítséget nyújtottak a felkelőknek. Szintén megtörtént, hogy a katonák az SS-egységekkel szemben igyekeztek az életük árán is megvédeni a civil lakosságot. A „magyar sírok" közül néhány a mai napig is fennmaradt Varsó környékén, ezeket a lengyelek gondosan ápolják, mindig van rajtuk virág, és halottak napján ott ég a gyertya.

A varsói felkelés iránti „baráti" hozzáállásunkat a lengyel irodalom és filmművészet is megörökítette. A külföldön is jól ismert rendező, Andrzej Munk 1958-ban készítette el Eroica című, immár klasszikusnak számító alkotását Jerzy Stefan Stawiński két elbeszélése nyomán, amelyek közül az egyik a Magyarok címet viseli, és a történet pontosan arról szól, hogyan kívántak a magyar alakulatok átállni a lengyel felkelők oldalára 1944-ben.

Milyenek a magyarok?

A lengyelek és magyarok csaknem ezeréves szomszédi együttélése során a két nemzet között nem volt komolyabb fegyveres összeütközés. Éppen ellenkezőleg, vállvetve védekeztünk a kultúránkat és függetlenségünket veszélyeztető idegen támadások ellen. A cári Oroszországgal szemben 1831-ben és 1863-ban folytatott függetlenségi harcainkban a magyarok cselekedettel és anyagi eszközökkel támogattak bennünket, a mi katonáink közül pedig 1849-ben sokan életüket áldozták a magyarok Ausztria elleni szabadságharcában.

A mostani háborúban a magyarok vendégszeretően befogadták polgári és katonai menekültjeinket, és mindeddig gondoskodnak anyagi és lelki szükségleteik kielégítéséről. Azoknak, akik szeretnének a Franciaországban és Angliában működő lengyel hadsereghez eljutni, ezt lehetővé teszik. Ugyanakkor megtagadták az internáló táborokban maradt tisztjeink kiadását a németeknek.

Magyarország 1941-ben német nyomásra belépett a tengelyhatalmak oldalán a háborúba. Ez a tény ellenségeink oldalára állította őket, de a lengyeleknek mégsem lettek ellenségei. A lépést még az előző kormány tette meg, meghajolva a német érvelés előtt, mely szerint Szovjetoroszország úgymond Magyarország függetlenségét is veszélyezteti. Ettől fogva anyagi nehézségek kezdték terhelni az országot: felemelték az adókat, korlátozták a fogyasztást, ellátási nehézségek jelentek meg, stb.

Így aztán a népesség nem lelkesedik a szükségtelennek tartott háborúért, s nem egyszer nyíltan lázadozik is ellene. Kállay kormánya kezdettől fogva azon volt, hogy csökkentse a magyar hadsereg tényleges részvételét a frontharcokban: a tartalékosok mintegy nem kielégítő kiképzésére, illetve a hadi felszerelés részleges hiányára hivatkozva késleltette a mozgósítást. Következésképpen csak egy magyar hadsereg vett részt egy ideig a harcokban, de azt, miután 1942-43 telén megtizedeltetett a Voronyezs környéki áttörés alkalmával, visszarendelték az országba. Manapság a keleti fronton kevés magyar egység található, s ezek is jószerint a háttérben szolgálnak, az ellátási útvonalak biztosítását látva el.

A magyarok minden erejükkel azon vannak, hogy megvédjék országuk határait bármilyen lehetséges támadás ellen. Kállay kormánya szakított az 1941-es hibás politikával, és nem egykönnyen hagyja magát bevonni idegen érdekekért folytatott harcba. Nem egyezett bele a németek által kijelölt balkáni szakasz megszállásába Olaszország kiugrását követően. Jelenleg a németek megszállták Magyarországot.

A belpolitikai viszonyok tekintetében fontos, hogy csírájában elfojtották a Berlin által támogatott magyar nemzeti szocialisták megkísérelte államcsínyt. A magyar politikában a kormány kézben tartja a kezdeményezés készségét, és idejekorán kioltotta e fenyegetést, kiváltva vele a németek elégedetlenségét, ők ugyanis teljes mértékben nekik alárendelt kormányt szeretnének látni Magyarországon (hasonlót, mint Romániában).

Kállay miniszterelnök programbeszéde vagy Serédi prímás fellépése, valamint más, élvonalbeli politikusok megnyilvánulásai nem egyszer elítélték a hitlerizmust, mint a jog és szabadság érvényesülésével ellentétes irányzatot.

Szomszédjaival szemben Magyarország közeledésre és jó viszonyra törekszik. A jelenlegi területi elrendezés fenntartása érdekében támogatja a szlovákok és a horvátok függetlenségi törekvéseit, amelyek elvetik Csehszlovákia és Jugoszlávia visszaállítását. A szlovákok figyelmét felhívják a csehek hegemonisztikus törekvéseiből fakadó veszélyekre – szorosabbra szeretnék vonni velük a viszonyt a Kárpát-medencét lakó minden nép érdekében, a magyar nemzet vezető szerepe mellett (Szent István koronájának jegyében), és még arra is nyitottak, hogy bizonyos területi engedményeket tegyenek a jelenlegi szlovák állam számára.

Hasonlóan közelítik meg a horvátokat, előre vetítve a szerbek bosszújának rémét. Egyedül a románok irányában képviselnek ellenséges álláspontot, a kezükön maradt erdélyi részek miatt. Az egész magyar társadalom támogatja a kormánynak az elveszített területek visszaszerzésére irányuló politikáját, és kész minden áldozatra e célok érdekében.

Általánosságban elmondható, hogy a magyarok, akik belekényszerültek a háborúba, igyekszenek a minimálisra csökkenteni benne a részvételüket. A társadalom széles rétegei rokonszenveznek a Szövetségesekkel, akikkel a liberális ellenzék vezetői (Eckhardt, Károlyi – az emigrációban) együtt is működnek. A vitéz és jól kiképzett magyar hadseregben is a többség ellenérzéseket táplál a németekkel szemben, akik mostoha módon kezelik a magyarokat. A magyar katonák a lengyelek irányában jóindulattal viseltetnek, nem egyszer védelmükbe vették a lengyel lakosságot a német rendőrség vagy vasúti őrség túlkapásaival szemben.

Magyar katonai rangjelzések

(első sor)

Fejfedők

• Acél rohamsisak (német)

• Gyakorló sapka

• Repülős sapka, terepszínű, fekete szalaggal – tisztek és altisztek viselik, angol mintájú

• Tábori csendőrségi sisak, kakastollal

• Állami pajzsjelzés

• Sapkarózsa

• Fegyvernemi jelzés, fegyvernemenként eltérő színű, posztó alapon zsinórok, altiszteknél ezüst, tiszteknél arany zsinórozás, tábornoknál tögyfalevelekkel

• Tisztiiskolás jelvény

• Ejtőernyős – ballonos egyenruha jelvény, tiszteknél arany, közlegénynél ezüst

• Páncélos jelzés, általános, (zöld kereszt vörös mezőben)

(második sor)

Rangjelzések

• Őrvezető

• Tizedes

• Szakaszvezető

• Őrmester

• Zászlós (csillaggal: karpaszományos)

• Alhadnagy

(harmadik sor)

• Hadnagy

• Százados

• Őrnagy

• Alezredes

• Ezredes

• Tábornok (a csillagok száma a tábornoki karon belüli fokozatokat jelenti)

(negyedik sor)

• Gallér, váll-lap, gallér rajza, majd:

• Tiszti köpeny

• Egyenruha

• Bakancs

(ötödik sor)

Karon viselt rangjelzések

• Alhadnagy

• Hadnagy

• Százados

• Őrnagy

• Alezredes

• Ezredes

• Tábornok

• (az ötödik és hatodik sor között jobboldalon)

• Páncélos egységek rangjelzései egymást követő sorban

• Légvédelmi tüzérség rangjelzései egymást követő sorban

(hatodik sor)

Rangjelzések váll-lapokon

• Váll-lapok: arany – tiszti, ezüst – altiszti, a lovasság csak a bal vállon visel lapot. Ilyen váll-lapot visel minden tiszt és altiszt, kivéve a légierőt és a légvédelmi tüzérséget

• Légierő: (tisztek és altisztek) a váll-lap fekete, „V" –jellel, a rangjelzések hasonlóak a karon viseltekhez, a tiszteknél arany, az altiszteknél ezüst

• Légvédelmi tüzérség: vörös váll-lap, a jelzések rajta hasonlóak a légierőhöz. A légvédelmi tüzérség rangjelzéseinek karon történő alkalmazása abból fakad, hogy egyenruhájuk kihajtós gallérral rendelkezik. A jelzés tiszteknél arany, altiszteknél ezüst. A légvédelmi tüzérség közlegényei terepszínű egyenruhát viselnek, karjukon „V" jelzéssel.

(a lap alján)

A magyar honvédség a lengyel katonasághoz nagyon hasonló egyenruhát visel. A gyakorló egyenruha álló galléros jellegű, nagy oldalzsebekkel. A gyalogos és motorizált egységek rövid szárú utászcsizmát, vagy fűzős, felül csatos bőrszíjjal ellátott bakancsot viselnek, amelyekbe belefutnak a jellegzetes, passzentos nadrágszárak.

A lovassági csizmák oldalukon fűzősek. A magyar csákók általában ellenző nélküliek, ezeken és a német mintájú rohamsisakok oldalán pajzs alakban nemzeti színű sávok (piros, fehér, zöld). A csákók baloldalán színes háromszög jelzi a fegyvernemet. A színek a következők lehetnek: gyalogság – kék, tüzérség – vörös, páncélosok – barna, légierő – fekete.

A gombok és paszományok aranyszínűek. A rangjelzések a gallérokon, a tiszteknél a karokon is szerepelnek.

A köpenyek kétsorosak, a fegyvernemet jelző színű kihajtóval a gallérokon, a tiszteknél a gallér szegésén is ugyanaz a szín szerepel. Gyakori a rövid, barna bőrkabát viselete is.

A tisztek általában jól öltözöttek, a közlegények ellenkezőleg, elég gyatrán.

Fordította: Szalai Attila

Forrás: Múlt-kor