Az algíri késlekedés és a túl nyugati partraszállás miatt elveszett a legnagyobb lehetőség, amellyel az észak-afrikai partraszállások kecsegtettek: Tunisz. Mire a szövetséges erők megkezdték az előrenyomulást, már özönlöttek a német és olasz csapatok Tuniszba, ahol a francia főkormányzó együttműködött velük.
A szövetségesek katonai vezetése gyönge lábon állt. A katonák tapasztalatlanok voltak, parancsnokaik nemkülönben. Eisenhower szavaival: "legjobban úgy lehet leírni az eddigi hadműveleteinket, hogy megsértik a hadviselés minden bevett alapelvét, ellentétben állnak a kézikönyvekben lefektetett minden hadműveleti és hadiellátási módszerrel, és teljes egészükben el fogja ítélni őket (a tisztiiskolák) minden évfolyama az elkövetkező huszonöt évben."
December közepére a tengelyhatalmaknak mintegy 25 000 katonájuk volt Tunéziában, a szövetségeseknek majdnem 40 000. Zuhogott az eső. Karácsony estéjén Eisenhower lefújta az offenzívát.
Ez a fiaskó véglegesen kizárta az 1943-as észak-franciaországi partraszállás lehetőségét: a szövetséges erők szemlátomást hosszú időre Észak-Afrikában ragadtak. Más téren viszont a megtorpanás, Liddell Hart szavaival, "álruhás áldás" volt. A tengelyhatalmaknak elég idejük volt arra, hogy negyedmillió katonát vigyenek Tuniszba - a Földközi-tenger térségében még rendelkezésre álló minden harci alakulatot.
1943. január 23-án a Panzer Armee Africa elérte a tunéziai határon lévő Mareth-vonal viszonylagos biztonságát, és Rommelnek most nyílt utoljára lehetősége arra, hogy a két hadseregre még az egyesülésük előtt mérjen csapást. Hadjárata Napóleon 1814-es hadjáratát idézte. Február közepén támadást indított az északi angolszász erők ellen, és visszaszorította őket a Kasserine-hágóig. A szövetséges csapatok hiába voltak jelentős erőfölényben, soraik igencsak megbomlottak, és ahogy a hivatalos amerikai történetírás megjegyzi, "az ellenség maga is meglepődött, hogy milyen mennyiségű és minőségű amerikai fölszerelés került többé-kevésbé sértetlenül a kezébe". Rommel most már zavartalanul Montgomery ellen fordulhatott. Elkésett. Mire március 6-án Medenine-nél megindította a támadást, Montgomery már erőfölényben volt, és szilárd védekezésre rendezkedett be, ugyanúgy, mint hat hónappal korábban Alam-el-Halfánál.
Rommel még aznap este lefújta a támadást, és három nap múlva örökre távozott Afrikából. Németországba visszaérkezve figyelmeztette Hitlert, hogy a tengelyhatalmak csapatai számára "kész öngyilkosság" Afrikában maradni. Hitler azt mondta, Rommelnek inába szállt a bátorsága, szedje össze magát, hogy "átvehesse a Casablanca elleni hadművelet parancsnokságát". Ez a hadművelet merő fantazmagória volt. Montgomery közben módszeresen előkészítette és március 20-án megindította a támadást a Mareth-vonal ellen. Végül is a tengelyhatalmak vonalát nem áttörték, hanem megkerülték. Akárcsak El-Alameinnél, Montgomery itt sem használta ki elég gyorsan a győzelmét, és a szétzilált ellenségnek sikerült kereket oldania.
Összességében jellegzetes hadművelet volt: a kezdeti támadás kudarca, a rögtönzött átirányítás a szárnyra, majd Montgomery határozott a tényeknek teljesen ellentmondó - kijelentése, hogy minden "terv szerint alakul" és végül a győzelem kihasználatlanul hagyása.
A szövetségeseknek a hadszíntéren most már 300 000 emberük és 1400 harckocsijuk állt szemben a tengelyhatalmak 60 000 katonájával és 100-nál kevesebb harckocsijával, de még így is nyugtalansággal töltötték el őket a korábbi kudarcok, és lassan haladtak előre. Montgomery egyenesen tovább nyomult volna, de Alexander, aki közben megérkezett Kairóból, hogy átvegye a szárazföldi csapatok parancsnokságát, közölte vele, hogy a fő offenzívát politikai okokból északon kell végrehajtani - tulajdonképpen azért, hogy az amerikaiakat kárpótolják korábbi vereségeikért. A tengelyhatalmak vesztét végül harctéri vereség helyett inkább a szövetséges blokád fojtogatása okozta. Elveszítették légi fölényüket, és amikor Dönitz Rómába érkezett, hogy konvojokat szervezzen, rá kellett jönnie, hogy az olasz flotta mint harci erő szinte megszűnt létezni. Május elejére a tengelyhatalmak csapatai kifogytak az olajból és jószerivel az élelemből is. Ellenállásuk megtört.
Május 8-án egy francia alakulat hivatalosan bevonult Tuniszba, és május 13-án a tengelyhatalmak többi alakulata is megadta magát. Csak néhány száz emberük tudott elmenekülni. A szövetségesek körülbelül 130 000 foglyot ejtettek, akiknek a száma aztán a háború utáni beszámolókban negyedmillióra duzzadt. Alexander fellengzős üzenetet küldött Churchillnek: "Uram, kötelességem szerint jelentem, hogy a tunéziai hadjá- rat befejeződött. Minden ellenséges ellenállás megszűnt. Miénk az uralom az észak-afrikai partvidéken." A Földközi-tenger ismét megnyílt a szövetségesek hajói előtt, és május 26-án megérkezett Alexandriába az első Gibraltárból indított konvoj.
Olaszország katonai ereje gyakorlatilag kimerült. Öt hónapjába került tehát az Egyesült Államoknak és a brit birodalomnak, hogy egyesült erővel legyőzzenek egy német haderőt, amely végig legfeljebb négy, de többnyire csak két hadosztályból állt...
