„Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot, önmagunkban kell azt keresnünk, a szív nyugalmában s az erkölcs tiszta érzet ártatlan örömeiben." - Horthy Miklós

II. világháború - masodikvh.hu

El Alamein, 1942 nyara

Az Alexandriától száz kilométerre, nyugatra fekvő El Álaméin - Rommel szavaival élve - úgy kerül be a történelembe, mint az „afrikai hadjárat sorsát eldöntő" helyszín.

A valóságban nem egy csata volt ez, hanem három. Mindegyik 1942-ben történt. Június 23-án Rommel tábornok átlépte az egyiptomi határt. Ritchie tábornok, a brit haderő parancsnoka megállapította, hogy az itteni állások védhetetlenek, ezért úgy döntött, hogy egységeit a mintegy 200 kilométerre keletre fekvő Mersa Matruhba helyezi át. Számbeli túlsúlya és több harckocsija ellenére azonban az Afrika-Korps vakmerő támadása a brit 8. hadsereget kiszorította pozícióiból. Rommel - nem vesztegetve idejét - június 29-én elfoglalta Mersa Matru-hot, és 6 000 foglyot ejtett.

egypt_map

 

 

Másnap reggel Rommel elragadtatva írta feleségének: „Már alig több, mint 160 km maradt Alexandriáig". Este már csak 100 km választotta el a várostól. Úgy tűnt, hogy Egyiptom kapujának kulcsa karnyújtásnyira van.

Az első ütközet El Alameinért

Június 30-án a németek pontosan El Alameinnel szemben foglalták el állásaikat. A kis állomás és az ettől a helytől 56 kilométernyire délre fekvő, nehezen járható El Quattarah mélyföld között gondosan megerősített brit állások helyezkedtek el. Az egyikről a németeknek gyakorlatilag semmilyen információjuk nem volt. Ez a Ruweisat csúcsának nyugati szélén található Deir el Shein volt, amelyet a hindu 8. gyalogoshadosztály védett.

Az állások között brit felderítő egységek cirkáltak. Ezt a kiszámíthatatlan akadályt Rommel csak estére tudta elfoglalni. A szívós brit védelem szétoszlatta villámgyors német áttörés reményét. Rommel parancsot adott az éjszakai továbbvonulásra, amit azonban a brit tüzérség és a géppuskák megállítottak.

200 200
Nagyításhoz kattints a képre.

Pánik Alexandriában és Kairóban

Rommel El Alamein-i megérkezésének hírére a brit flotta elhagyta Alexandria kikötőjét, s a Szuezi-csatornán át a Vörös-tengerre menekült. Fekete füstoszlopok emelkedtek a kairói brit haderő főhadiszállásának kéményeiből, ahol sietve égették a dokumentumokat. A katonai akasztófahumor ezt a napot „hamvazószerdának" nevezte el. A füst láttán a városlakók azt hitték, hogy a britek Egyiptom elhagyására készülnek. A vasútállomásokat azonnal elárasztották a menekültek. A rádió oly tragikus közleményeket mondott be, hogy a világban bizonyára azt gondolták, hogy Anglia elvesztette a közel-keleti háborút. Valójában Rommel egységei túlságosan kimerültek voltak, hogy még egy rohamot vállalhattak volna, a támadást fel kellett függeszteni. Ugyanakkor a brit csapatok is teljesítőképességük határára értek. Képtelenek voltak egy azonnali ellentámadásra, ezért a harcok szüneteltek.

Churchill Kairóban

Churchill és Sir Alán Brooke, a birodalmi törzs parancsnoka nyugtalankodni kezdett a gyors visszavonulás miatt, s augusztus elején Kairóba utazott. Churchill elismerte, hogy Auchinleck „megállította az ellenséges hullámot", ugyanakkor a szemére vetette, hogy nem vállalkozott gyors ellentámadásra. A miniszterelnök úgy döntött, hogy változásokat eszközöl a legfelső vezetésben, a Közép-Keleten Auchinlecket felváltotta Alexander tábornok, Montgomery viszont átvette a 8. hadsereg vezetését. A tárnádat mégis el kellett halasztani, mert a dühöngő Churchill kénytelen volt engedni Montgomerynek, aki ragaszkodott az összes előkészület befejezéséhez. Ez azt jelentette, hogy esélyt adtak Rommelnek.

Alam Alfa mellett

elalamein2Augusztus 30-án éjszaka Rommel újra támadott. Az üzemanyag- és lőszerutánpótlás késése és a brit légitámadások azonban lelassították az Afrika-Korps előrehaladását, amely csak délután fordult észak felé. A német páncélosok Álam el Halfa, valamint a 22. és 23. páncélosdandár közelébe érve az álcázott brit harckocsik és az őket támogató tüzérség golyózáporába kerültek. A továbbhaladásra és a bekerítésre irányuló próbálkozásaikat az éjszaka beálltáig meghiúsították, amikor a sötétség már lehetetlenné tette a további harcot. A szűnni nem akaró brit légitámadások éjszakája után Rommel úgy döntött, hogy leállítja a támadást.

Haderők az arcvonalban

1942 augusztusában a brit erők olyan fölényben voltak, mint eddig még soha. A két hadsereg látszólag ugyanakkora - tizenkét hadosztálynyi - haderővel rendelkezett, ütőképességük azonban eltérő volt. Az angol 8. hadseregnek 195 000 katonája volt, míg Rommel 104 000 emberrel rendelkezett, de közülük alig 50 000 volt német.

A páncélos erő összevetésésénél még szembetűnőbb a britek fölénye. Az ütközet elején a 8. hadseregnek 1029 harckocsija volt. Az ütközet elhúzódása esetén a britek még használhatták volna az egyiptomi raktárakban lévő mintegy ezer harckocsit is, míg Rommelnek csupán 510 páncélosa volt, ebből 300 olasz. A németek fegyvereik minőségét tekintve is határozottan lemaradtak az angoloktól, akik erőiket amerikai Shermanekkel egészítették ki.

A csata kezdetén a 8. hadseregnek több mint ötszáz Sherman és Grant, míg Rommelnek mindössze harminc darab PzKpfw IV típusú harckocsija volt. Ráadásul Rommel a páncélelhárító lövegek területén is elvesztette fölényét.

Logisztikai háború

elalam3Az ütközet eredményét méginkább megszabták azok az összehangolt hadműveletek, amelyeket a brit légierő és a Royal Navy tengeralattjárói folytattak a tengelyhatalmak utánpótlási útvonalainak elvágására. 1942 szeptemberében a tengelyhatalmak szállítóhajóinak harmadát elsüllyesztették a Földközi-tengeren. A legfájóbb seb azonban a sok üzemanyag-szállító hajó elsüllyesztése volt. Az ütközet elején a tengelyhatalmaknak alig három javadalmazás üzemanyaguk volt a szükséges minimumnak tekintett harminc helyett. Ez rendkívül megnehezítette Rommel mozgását, és azt okozta, hogy a gépesített erők apró csoportokra bomlottak, ami megakadályozta a csapatok támadás előtti összevonását.

A német katonák gyakori megbetegedéséhez a súlyos élelmiszerhiány is hozzájárult. Ez Rommelt sem kerülte el, akinek szeptemberben vissza kellett térnie Európába gyógykezelésre. Szeptember 22-én átadta az Afrika Páncéloshadsereg vezetését a keleti hadszíntérről érkezett Georg Stumme tábornoknak. Rommel távolléte és az új vezető tapasztalatlansága az angolok elleni harcokban még tovább növelte az ellenség fölényét.

Rommel terve

Rommel egyelőre elvetette mindenféle nagyobb támadás ötletét. A „sivatagi róka" terve egyszerű volt: mindenáron megtartani a hadállásokat és meghiúsítani az ellenségnek a páncélosok ellentámadásával tett bármiféle behatolási kísérletét. Churchill nyomására augusztustól a britek nagyszabású támadásra készültek. Semmilyen átkaroló hadműveletről nem lehetett szó.

Montgomery tehát egy rendkívül egyszerű, mondhatnánk klasszikus tervet fogadott el, ami az elfoglalt állásokban történő kitartáson alapult. Mindenképpen titokban kellett tartani a támadás pontos dátumát.

el_alamein5

Az erők összpontosítása

A brit támadás október 23-án 20.40-kor tüzérségi előkészítéssel kezdődött (az északi sávban húszméterenként állították fel az ágyúkat). Az első csapásmérés után (Stumme tábornok október 24-én elesett) Rommel október 25-én visszatért Németországból. Montgomeryt vissza kellett szorítani a kiindulási pontra, ezért sor került az olasz „Littorio" páncéloshadosztály, valamint a 15. páncéloshadosztály ellentámadásaira. A britek 27-én még távol voltak céljuktól. A német ellenállás annyira erős volt, hogy a X. páncéloshadtestnek nem sikerült bevenni a magaslatokat. Az egységek olyan alakzatot vettek fel, hogy gyakorlatilag nem lehetett közös hadmozdulatokat végezni.

Módszeres támadás (október 28-november 1.)

Montgomery úgy döntött, hogy ismét kiterieszti erőit. Visszavonta a hadszíntérről a X. páncéloshadtestet, miközben megerősítette a 7. páncéloshadosztállyal és az új-zélandi 2. gyalogoshadosztállyal. Ezután a gyors egymás utáni csapások elvét alkalmazta. Ez mindkét hadsereget tömörülésre késztette. A katonák szuronycsatát vívtak. A 9. gyalogoshadosztály ausztrál szektorában a támadás oly veszélyessé vált, hogy Rommel kénytelen volt tartalékainak egy részét odaküldeni. November elején a Panzerarmee Afrikának alig 320 harckocsija maradt. A briteknek is komoly veszteségeik voltak, de ők még 800 harckocsival rendelkeztek.

Kitörés (november 2-4.)

elalamein1Október 29-től Montgomery új offenzívát készített elő, amelynek célja az ellenséges vonal áttörése volt, a fedőneve „Supercharge". Ez november 2-án, éjjel 1.00-kor kezdődött. A támadást a megerősített új-zélandi 2. gyalogoshadosztály kezdte, mögötte haladtak a harckocsik. A tengelyhatalmak katonái élénken reagáltak a kezdeményezésre. Rommel, katonái kimerültsége miatt mégis visszavonulást javasolt, ehhez azonban Hitler november 3-án nem járult hozzá. „Az egyetlen út, amelyet katonáinak kijelölhet, az vagy a győzelemhez, vagy a halálba vezet". A parancs másnap eljutott az érdekeltekhez. November 4-én hajnalban a megerősített brit 51. gyalogoshadosztály áttörte Rommel erőit. Hamarosan behatolt a X. páncéloshadtest is. Az „Ariete" páncéloshadosztály megszűnt, azonban Rommelnek sikerült kivonnia észak felé a Panzerarmee maradványait. Ekkor „vad menekülés" kezdődött Benghazi felé.

Döntő fordulat

Az El Alamein-i győzelemért nagy árat kellett fizetni. A tengelyhatalmak ellenállása valóban hősies volt. Tizenkét napos harc után a veszteség 13 500 halott katona, ebből 4160 a brit; 2300 a német oldalon. A 30000 hadifogoly közül 10000 német volt. Rommel a harcmezőn hagyott 400 ágyút, és 500 harckocsijából 350-et. A 8. hadsereg 500 harckocsit veszített, de ebből csak 150 semmisült meg.

el_alamein4

A szövetséges csapatok azonban nem használták ki kellően ezt a győzelmet. Nem győzték le teljesen a Panzerarmee Afrikát, ugyanis Montgomery az ellenség támadásától tartva megtiltotta a brit harckocsiknak az ellenség üldözését. Montgomery saját szavait idézve azonban igaz a megállapítás, hogy ez a győzelem „fordulópontnak bizonyult, és nem csak Afrikában, hanem az egész háborúban".

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább