A mélységi bombák célba juttatásának tökéletesebb módja volt a Thornycroft bombavető, amely a bombákat mintegy 150 méterre lőtte ki. A bombavetők viszonylag nagy területet tudtak beszórni. A becslések szerint a búvárnaszádtól 10 méterre felrobbanó bomba már megrongálta a hajót, ha pedig 5 méternél közelebb robbant, rendszerint meg is semmisítette.
A második világháborúban használt vízibombák hatásfoka meglehetősen alacsony volt, amely minőségi probléma orvoslására a mennyiség növelésével törekedtek. A felszín alatt megbúvó, a tengeralattjáró-vadász fedélzetéről láthatatlan búvárnaszádot nem volt könnyű pontosan eltalálni, így a szövetséges hajók nem ritkán akár 300-400 vízibombát is kiszórtak egyetlen német búvárnaszádra.
Az U-427 ellen intézett támadás - 1945 áprilisában - remekül példázza a vízibomba erősen korlátozott hatásfokát: az összecsapás során a rombolók összesen 678 vízibombát szórtak ki a német búvárnaszádra, a tengeralattjáró mégis sértetlenül került ki a harcból. 1943-ban az addig alkalmazott TNT helyett az 50%-al nagyobb hatóerejű robbanóanyag, a Torpex került a kívül is áramvonalasabban kialakított bombákba. Ezek a változtatások erősen javították az elsüllyesztések arányt.
A tárgyalt támadási módszerek nagy hátránya volt, hogy a bombák felrobbanásakor a hanghullámok visszaverődése megszakadt, és az ASDIC használhatatlanná vált. A megoldást a Hedgehog, vagyis "Sün" bombavetők alkalmazása jelentette. Az alapvető különbség a két támadási módszer között az, hogy a Hedgehog 24 lövedékből álló sorozatot lőtt ki 200 méterig terjedő távolságra. A lövedékek megfelelő beállítása és központi indítása következtében a "Sün" lövedékei csaknem egyszerre csapódtak a vízbe egy nagy, ellipszis alakú területet beborítva, és csak találat esetén robbantak. Ha egy 11 kg-os Torpex háromszoros robbanóerejű lövedék közvetlenül eltalált egy búvárhajót, az azonnal elsüllyedt. A felszínre kényszerülő sérült búvárnaszádokat általában közepes és kis kaliberű lövegek tüzével süllyesztették el.
