„Olvastam egy Sztálinról szóló könyvet, vaskézzel irányítja azt a hatalmas országot." - Adolf Hitler

II. világháború - masodikvh.hu

Emlékezés Székesfehérvár bombázására

Soha ne tudd meg milyen az, amikor hatezer méter magasból, kétszázötven és ötszáz kilós bombák hullnak a közeledbe, s azok még fel is robbannak.

Emlékezés Székesfehérvár bombázására

Háborús emlékeim, többségükben szülőhelyemhez Érdhez kötődnek, de volt másutt megélt félelmetes epizódja is gyermekéveimnek. Két súlyos bombatámadás érte 1944 őszén az ősi koronázó várost, Székesfehérvárt, mindkettő borzalmát magam is ott éltem át.

Az országot, és így Érdet is – 1944. március 19-én – megszálló német katonaság, és azok kiemelkedő haditechnikája, korán felkeltette érdeklődésemet. Mentem hát mindenfelé községünkben, ahol csak német katonát, járműveiket, és fegyverzetüket látni lehetett. Volt belőlük sok, különösképpen Ófaluban és Újfaluban. Csodálatom azonban nem tarthatott sokáig, mert ősszel megkezdődött az iskola, amit én Székesfehérváron folytattam. Érd, ugyanis az idő tájt Fejér megyéhez tartozott, s mivel itt akkor még nem volt ilyen tanintézmény, a diákok egy része valahol bentlakóként végezte középfokú tanulmányait. Mint magam is fehérváron. A nagyobbak esetleg már vonaton naponta bejárhattak Budafokra, Budapestre. Tudni kell, hogy abban az időben nem volt olyan egyszerű a vonatközlekedés kisebb gyerekek számára, mint az manapság.

***

60 éve történt. Elmondtuk a „nemzeti hiszekegyet”, elénekeltük a himnuszt, és miután sorban Kiss Zoltán igazgató tanító úr elé járultunk kezének megcsókolására, (ez volt akkoriban szokás a gyermeki hála kifejezésére egész évi okításunkért) kezünkbe adta az Érd Újtelepi Állami Elemi Iskola negyedik osztályának elvégzéséről szóló bizonyítványunkat. Lezárva e ceremóniával az 1943 - ’44. évi tanévet, nekünk, gyerekeknek megkezdődött a vakáció, az áhított s z a b a d s á g.

Az országnak ekkor már közel négy hónapja nem volt szabadsága, mivel a németek 1944. március 19 - én megszállták. Ezzel pedig megkezdődtek hazánk területén is az angolszász stratégiai bombázások. Felváltva, nappal az amerikaiak, éjjel az angolok szórták ránk igen robbanékony formába csomagolt áldásaikat, pusztítva a haditermelést folytató nagyüzemeket, gyárakat, út és vasútvonalakat, vasútállomásokat, raktárakat stb.

A nyár folyamán, noha jobb lett volna strandra járni, kirándulni, helyette kényszerűségből inkább csak az óvóhelyekre igyekeztünk a sűrűn megismétlődő légiriadók miatt. Érden nem volt mit bombázni, mi csak láttuk a fejünk felett nagy magasságban átrepülő kötelékeket, a napfényben meg-megcsillanó lomha Liberátorokat, meg a B17 - es légierődöket, és az őket kísérő, oltalmazó fürge vadászgépek rohangálásait.

Budapestet és Csepelt, a Csepel-szigeti Dunai Repülőgépgyárat, az Olajfinomítót, és az itt lévő hadiüzemeket bombázták leginkább, de bőven jutott „szeretetcsomagjaikból” az ország más településeinek is, ahol valami hadifontosságú objektum volt.

Sajnos hamar elszaladt a nyár, és számomra jött az új iskolaév, amit a Ciszterci Rend Székesfehérvári Szent István Gimnáziumában kezdtem meg, az akkor még nyolc osztályos iskola első osztályában. Községünk abban az időben közigazgatásilag Fejér megyéhez tartozott, így minden hivatalos ügyet a megyeszékhelyen, Székesfehérváron intéztek az érdiek. Szüleim is gyakran fordultak meg ügyeket intézni a városban, s valahogy így kerültem én is ide tanulni.

1944 szeptemberéig Székesfehérvár, – ez a nagy múltú patinás ősi koronázó város – még nagyon csendes nyugodt települése volt országunknak, s azt hittük, hogy ez mindig így is marad. Sajnos tévedtünk. Már a tanév első napjaiban többször szakadt félbe a tanítás, mert berepülést jeleztek. Ilyenkor hazamehettünk a diákszállónkra, aminek természetesen mindig nagyon örültünk. Az iskola, mintegy egy kilométerre volt a Széchenyi utca 13. sz. alatt lévő „Szent Imre Konviktus” - nak nevezett internátustól ahol laktunk, s mire hazaértünk rendszerint meg is szólaltak a légiriadót jelző szirénák.  Levonultunk a jól berendezett óvóhelyünkre, s majd onnan hallottuk a város felett  – rendszerint délnyugati irányba, a Balaton felé  – ”békésen” átvonuló gépek tompa morajlását. Ezek a légiriadók általában a délelőtti órákban voltak, de sokszor ismétlődtek meg éjjel is.  A gépek átvonulásai mindig eseménytelenül zajlottak, ezért nevelőink néha megengedték, hogy kimenjünk az óvóhely kijárata elé, és onnan nézzük amint a gépek maguk után kondenzcsíkot húzva érkeznek légterünkbe, majd távoznak. Hogy ezt tehettük,  – noha a légiriadók alatt a légósok mindenkit szigorúan az óvóhelyekre parancsoltak – volt egy miértje.  Egyszerűen senki nem hitte el, hogy a várost valaha is bombázni fogják. Elterjedt ugyanis az a vélekedés, hogy Székesfehérvárt, az akkor már csodatévőnek is mondott, és mintegy a város „védőszentjeként” is tisztelt Kaszap István oltalmazza. Naivság volt ezt hinni, de sokan annyira komolyan vették, hogy más tájakról is átmenetileg ide költöztek abban a reményben, hogy itt biztosan nem lesznek bombázások. Lehet, hogy szüleim is így gondolkodtak, amikor fehérvárra adtak iskolába.  Ez időre ugyanis már az ország több városát érte súlyos bombatámadás, míg Székesfehérvár ebből rendre kimaradt. Igaz, itt akkor nem voltak számottevő ipari objektumok, volt viszont katonai repülőtér, és talán a legnagyobb hadászati jelentőségű célpontnak a nagy átmenő forgalmat is bonyolító pályaudvar számított.

Sokáig valóban úgy tűnt, hogy a várost Kaszap István mennybéli közbenjárása továbbra is megkíméli, mert bár ugyan többször is volt légiriadó, és kisebb nagyobb kötelékek be és átrepülése, de bombák egészen 1944. szeptember 19-ig nem hullottak. Ekkor érte Székesfehérvárt az első bombatámadás, melynek célpontja a pályaudvar volt. Azonban a célmegjelölő gépek vélhetően téveszthettek, így a bombázás elcsúszott a belváros felé, melynek következtében viszont több polgári lakóházat ért találat és sok városlakó sebesült meg, vagy vesztette életét. Városszerte tüzek keletkeztek, sok lakóház leégett romba dőlt. A pályaudvar ez alkalommal, – noha kapott bombatalálatokat – kevésbé sérült, de a vasútkörnyéki utcák házaiból sok megrongálódott. E városrész óvóhelyre kényszerült lakossága nem sejthette milyen nagy veszély fenyegette lakókörnyezetét, s benne önmagát is. Ott akkor még senki nem tudhatta milyen nagy katasztrófától óvta meg szerencséje. Az állomásban ugyanis egy lőszerrel megrakott vonatszerelvény vesztegelt, amit még időben sikerült kitolatni nyílt pályára, s az ott robbant. Jóval a bombatámadás után is még hallani lehetett a lőszerek robbanását. Talán szerencsém volt nekem is, hiszen nagyon közel laktunk a pályaudvarhoz.

A bombatámadás bekövetkeztét megelőző napok valamelyikén, – mint már nem egyszer – fentről röpcédulák hullottak. Feljőve az óvóhelyről mi, gyerekek nagy vehemenciával vettettük magunkat ezek összeszedésébe, és minthogy többféle is volt belőlük, még csereberéltük is ezeket „nekem van több ilyenem, adjál érte amolyant” alapon. Sokáig megőriztem ezeket a cédulákat, de sajnos az idők folyamán mégiscsak elvesztek. Nem sejthettem, milyen dokumentatív értéket képviselhetnének valamikor majd ezek a cédulák. Az utolsó röpcédulaszórásnál aláhulló lapocskák, tartalmukban szokatlanul eltértek az általános korábbiaktól, mert ezek üzenete kifejezetten Székesfehérvár városnak szólt. Szövegük négy - öt soros vers formában íródott, amelyben a versszakok végén visszatérően ez az ismétlődő két sor állt:

 "Fehérvár - Fehérvár,
Vadvirágos Fehérvár
Terád is a bomba vár”

Emlékezetem szerint maga a versike eléggé primitív volt, nem is jegyeztem meg, de ez a refrén megmaradt bennem.

Ám, még ezt sem vettük komolyan, még ekkor sem hittünk egy bombatámadás bekövetkeztében, hiszen t u d t u k, hogy Kaszap István nem hagy cserben bennünket. Aztán igencsak rövid időn belül – talán már másnap vagy harmadnap  – mégiscsak sor került a város kegyetlen bombázására.

sortores

1944 szeptember 19.

E napon (1944 09.19. kedd) a késő esti órákban jeleztek berepülést. A közeledő gépek északkeletről, és délnyugatról léptek be a város légterébe. Miután a légiriadót jelző szirénák is megszólaltak, levonultunk az óvóhelyre, és a szokásos unottsággal vártuk a riadó majdani lefújását. De ez a légiriadó, a korábbiakhoz képest most máshogy alakult. Ezúttal a lomha bombázók megszokott morajlását most más is követte. Iszonyú süvítéseket követő robbanások sorozata rázkódtatta meg óvóhelyünket, hiszen a becsapódó 250 és 500 kg-os bombák nagyon közel robbantak tőlünk. Elszabadult odafönn a pokol. Nevelő prefektusaink és a velünk lévő apácanővérek félelmünket oldandó imádkozásra késztettek bennünket. Az óvóhely katonai vaságyakkal volt berendezve, azokon ülve, fekve és remegve vártuk mi történik velünk. Engem az egyik nagyon közelben becsapódó bomba detonációja levetett az ágyamról, de néhány társaim is hasonlóképpen járt. A bombázók több hullámban érkeztek, és meglehetősen sokáig folyt a támadás. Égzengés, csattogás, félelmetes süvítések, iszonyú robbanások hang kavalkádja jelezte, hogy odafenn bizony valami szokatlan, de nagyon nagy dolog történik.

Óvóhelyünk folyosóinak falán légoltalmi eszközök voltak felakasztva: légóruhák, kézilámpák, lapátok, csákányok, gázálarcok, elsősegélytáskák, hordágyak, acélsisakok. Ezek a nagyobb – nyolcadikos – diáktársaink eszközei voltak, akik már intézményesen légoltalmi kiképzést is kaptak. Szükség esetén ezeket magukhoz véve feladatuk volt, mentési munkákban részt venni. Mint gyerek, mindig sóvárogva tekintettem ezekre a falon lógó „légó” eszközökre, és irigyeltem is miattuk a nagyokat. Különösen a sisakok és a gázálarcok voltak irigylésem tárgyai. Később, katonakoromban megtapasztalhattam, hogy azért ezek nem is olyan szeretetreméltó kiegészítői az ember életének.

Aztán most eljött az idő, amikor ezek a valamik lekerültek a helyükről, mert sajnos élesen szükség lett rájuk. Még javában tombolt odafenn az iszonyat, amikor a nagydiákok magukra öltötték légóruháikat és szereléseiket magukhoz véve, sietve elhagyták az óvóhelyet. Nemsokára azonban visszatértek, hordágyakon magukkal hozva az állomás környékéről a bombatámadás sebesültjeiből néhányat. Vér, jajgatás és iszonyat volt kísérője az öregdiákok visszatérésének, hiszen hoztak olyan sebesültet is, akinek hiányzott a lába. Óvóhelyünk pillanatok alatt szükségkorházzá változott, (ilyen célra egyébként be is volt rendezve). Mi, felkeltünk ágyainkról, helyet adva a sebesülteknek. Hangos imádkozásunk elnyomta a sérültek jajgatását, a néhány idemenekült kibombázott jajveszékelését, és az odafenn még javában harci táncát járó halál őrjöngő kegyetlen huhogását.

Aztán csak vége lett ennek az iszonyatnak. Másnap még elmentünk iskolába, közben az óvóhelyről elszállították a sebesülteket a városi kórházba. Az élet nem állhatott meg, a városban hozzákezdtek a legszükségesebb helyreállításokhoz. 22-én tömegsírba eltemették a bombatámadás áldozatait. Ezután Székesfehérvár egy darabig mentes volt további bombázástól. De aztán néhány hét után csak eljött a befejezetlen előadás következő felvonása is.

1944. október 13.

E napon (1944.10.13. péntek) több mint 650 bombázó támadta a sziléziai Blechhammer, és a bécsi Floridsdorf kőolaj finomítót, valamint Bánhida, Székesfehérvár, Pápa, Hranice, Mezirici csehszlovákiai, s a Grazi pályaudvarokat.

Blechhammer bombázására indultak az USAAF 304. Wingjének kötelékei is, de a rossz idő miatt a célpont elérése előtt visszafordultak, és magyar területre oldották ki bombáikat. Mivel a németországi cél bombázása elmaradt, – hogy ne térjenek haza „üres kézzel”, – így ezen a napon délelőtt 9 óra 30 perckor az egység 87 db. bombázója, több hullámban támadást intézett a székesfehérvári vasúti pályaudvar ellen, melynek következtében az állomás és környéke súlyos rombolásokat szenvedett. Az állomás rommá vált. A kisebb kötelékekre tagozódott, vagy a főköteléktől elszakadt bombázók alkalmi célpontokat kerestek, és ott oldották ki bombáikat. Így érte bombatámadás a bánhidai vasútállomást is, mivel ott katonai szerelvényt találtak, s ugyancsak ezen a napon bombázták Pápát. Bánhida elleni támadást okt. 17. én megismételték.

A székesfehérvári támadás során a célt, végül is 57 db. B-24 Liberátor típusú gép bombázta, amely 125,4 tonna bombatömeget dobott le. Veszteségük 2 db. B-24 - es gép volt, amelyeket a légvédelmi tüzérség lőtt le. (korabeli helyi napilapok 10 db lelövését említik) (1) 

Ez az okt. 13- ai bombatámadás tehát eredetileg nem volt Székesfehérvárnak szánva, mivel e napra németországi területek bombázása volt a meghatározott feladat. Székesfehérvár, csak mint választható tartalék cél volt megjelölve, de egy bombatámadás az előzőt követően még előbb-utóbb várható volt a hadifontosságú objektum, a vasútállomás teljes elpusztítására.

A nappali bombázást követően éjszaka az angol RAF kötelékei is bombáztak és a robbanótestek mellett, ugyancsak nagymennyiségű gyújtóhasábot szórtak le. Ennek következtében több helyen ismét tüzek keletkeztek.

***

1944. október tizenharmadikának reggele, számomra úgy kezdődött, mint bármikor máskor is. Az iskolában 8 órakor elkezdődött az első óránk, amelyet nemsokára a szokásos szaggatott csengőjelzés szakított meg már háromnegyed kilenc táján, mert a rádió „légi veszélyt” jelzett. Tanáraink hazaküldtek bennünket. Alig, hogy hazaértünk meg is szólalt a légiriadót jelző sziréna, s már vonultunk is le az óvóhelyre. Később meghallottuk a repülőgépek már megszokott tompa morajlást is. Dél előtt 10 óra körül lehetett, amikor hatalmas süvítések kíséretében hullottak a bombák a székesfehérvári vasúti pályaudvarra és környékére. A már eddig is erősen bombasújtott utcák házai újabb találatokat kaptak, a pályaudvart szétbombázták. Óvóhelyünk csakhamar ismét a környék sebesültjeinek elsősegélyhelye lett. Szörnyű volt patkánymódra óvóhelyi „földbebújottan” várni az iszonyat végét, vagy alternatívaként földi életünk bevégeztetését a halált hozó bombák által.

Aztán, mint mindennek, ennek a szörnyűségnek is vége lett. Már délutánra járt az idő, amikor végre lefújták a légiriadót és feljöhettünk az óvóhelyről. Az utcára nem mehettünk ki, így mi, egyelőre nem láthattuk a bombázás pusztításait, noha attól szinte csak karnyújtásra, valóban szinte csak méterekre voltunk. Ha babonás lennék, azt mondanám: ja, hát persze, ez a nap „péntek tizenharmadika” volt.

Udvarunkat majdnem beterítették az igen nagy mennyiségben leszórt foszforos gyújtóhasábok, amik nagyon sok tüzet okoztak, mert a házak tetőzetét áttörve meggyújtották a faszerkezeteket. Erre a sorsra jutott a Prohászka templom kupolája is, amelynél ugyancsak meggyulladt a héjazatot tartó faszerkezet és deszkázata.  Lassan indult be a tűz, de estére már lángokban állt a templom.

Majd eljött az este, s vele a szokásos éjszakai légiriadó is. Most váltásként az angolok jöttek. Prolongálva a délelőtti műsort, ezúttal a Royal Air Force mutatta be „légi parádéját”. A veszélyt jelző szirénák hangja álmunkból keltett. Kifáradva a nap átélt eseményeitől, olyan bódultság vett rajtam erőt, hogy szinte tudatomon kívül voltam, amikor ismét az óvóhelyre kellett mennünk. Paplanomat akaratlanul is magamra terítve, – mintha csak jelmezbálba készültem volna, – vonultam le az óvóhelyi ágyamra. Azon még mindig egy délelőtti könnyebb sebesült feküdt, így valamelyik társammal osztoztunk meg egy másik ágyon. De milyen jó is volt ez a paplan, amikor ismét bombarobbanásoktól indult meg a föld. Még a félelemérzetemet is oldotta takaróm, amely mintha csak azt mondta volna: bújj alám, és nem talál meg a bomba, megvédelek.

A légiriadó lefújása után, amikor az óvóhelyről feljöttünk, szomorú látvány tárult szemünk elé. A vasút környéke lángokban állt, javában égett a Prohászka templom kupolája is. A rézlemezzel borított  kupola fa szerkezete összeomlott mert meggyúlva kiégett,  a hőhatástól deformálódott rézlemez héjazat pedig úgy hatott, mint egy összegyűrt papírcsomó.

A magasba törő lángnyelvek, – ahogy kinéztünk emeleti hálóhelyünk ablakából, – szinte „kézzelfogható” közelségben voltak tőlünk. A látvány iszonyatos volt, de ha ellentmondásos is ez a kép, valahogy mégis érdekesen szépnek tűnt. Talán Claudius Caesar nézhette és láthatta ilyennek felgyújtott égő Rómáját.

Közben hajnalodott, fojtogatott bennünket a mindent betöltő égett trotil, kordit és füstszag, amitől később sem tudtunk megszabadulni, mert töményen beitta magát ruházatunk minden korcába, de még a bőrünkbe is. Reggel aztán már kimehettünk az udvarra, ahol szinte lépni alig lehetett, mert valóban mindenütt kiégett vagy még aktivizálatlan gyújtóhasábok hevertek szanaszét. (2)

Az egyházi intézmények kinyíltak a kibombázottak előtt, így a mi egyházi kezelésű internátusunk is ellátója lett a bombakárosultaknak, akik itt étkezési ellátást kaptak.

***

Aztán ennek a drámai második felvonásnak is vége lett. Átmenetileg felfüggesztették a tanítást az iskolában, a diákotthonunkból pedig hazaküldtek bennünket. Félő volt ugyanis, hogy újabb bombázások lesznek.  Az állomást és környékét ért szőnyegbombázás (3) következtében az állomás épülete súlyosan megrongálódott, a szétbombázott felszaggatott, égnek meredő sínek a pályaudvar teljes használhatatlanságát eredményezték, így az vonatot nem fogadhatott, nem indíthatott. Területén fel nem robbant bombák sokasága hevert szanaszét.   

Minket délután autóbusszal kiszállítottak Dinnyésre, Székesfehérvár előtti állomásra, ahonnan indulhattak vonatok Budapest felé. Az autóbusz nagyokat zökkenve bukdácsolt a romok törmelékein, miközben ott haladtunk el az események közvetlen színhelyén. Így most már láthattuk az állomás környéki szőnyegbombázás eredményét, a szétvert pályaudvart, a romba dőlt környékbeli házakat, az esztelen pusztítás – később még évekig megmaradt – nyomait, s közben átgondolhattam magam is, miként aratott itt a halál alig 24 órával ezelőtt, s mindez tőlünk szinte pár méterre.

Számomra itt és így, átmenetileg be is fejeződött az alig megkezdett 1944-1945-ös iskolaév. 15-én mindenkit hazaküldtek, Jócskán délután volt már, amikor megérkeztem vonattal a Tárnok-i vasútállomásra, s onnan haza gyalog. Siettem haza, ezért is nem utaztam Érdig. Házunk amúgy is a két állomás távolsága közé esett. Otthon ajtót, ablakot kellett nyitni, mert alig lehetett megmaradni a ruhámból áradó füstszagtól, ami még itt is fojtogatott.

***

15-én délben, a rádióban elhangzott Horthy Miklós kormányzó proklamációja, amit később megismételtek. Kiáltványa volt ez a nemzethez, melyben hangot ad annak, hogy a németek elvesztik a háborút, ezért a kilátástalan helyzetre való tekintettel és a további esztelen vérontás elkerülésére fegyverszünetet kér, és hadparancsot adott ki a fegyveres harc beszüntetésére. Ezt a németek nem tűrhették, megzsarolták és segítségükkel Szálasi Ferenc, aki magát nemzetvezető - nek nevezte ki, erőszakkal, puccsszerűen átvette a hatalmat. Szálasi ugyancsak rádiófelhívásban közölte, hogy a kormányzó megfáradt, képtelen ellátni feladatát és ezért őrá ruházta az országvezetés teljhatalmát. Másnap Horthyval új, az előzőt visszavonó („semmisnek tekintő") hadparancsot adattak ki, és újabb felhívást mondattak be a rádióban a harcok további folytatására.

Ettől kezdve nagyon felgyorsultak a hazánkat közben elért hadiesemények. Nyakunkra ért a front is, november vége felé már mi is felköltöztünk a gyormába vezető út, – a „Mély út" –borpincesorának egyikébe. December 6- án, már az oroszok is megérkeztek községünkbe. Innentől kezdve más, új világ kezdődött Érden is, csakúgy, mint kishazánk egész földjén. Minden eddigi, a feje tetejére állt.

Ebben a kis visszaemlékezésben tisztelettel emlékezem meg azokról a konviktusbeli diáktársakról, akikkel az intézet óvóhelyén együtt vészeltük át remegve, a székesfehérvári bombázások iszonyatát. Közülük: Földházi Zoli, Stenczinger Imi, Milosevits Gyuszi, és én voltunk, érdi, – hogy úgy mondjam – „falubeliek". Steigerwald Alajos (lojzi) osztálytársam is fehérváron élte át a bombatámadásokat, de akkor még nem érdiként. Az óta, már ő is őshonos érdi lakos.

Nagy tisztelettel emlékezem meg továbbá azon felsős és, különösen a nyolcadikos diáktársaimról, akik szinte fiatal életük kockáztatásával mentették a sebesülteket az állomáskörnyéki vérzivatar poklából. Közülük sajnos már csak Burza Árpád nevére emlékszem, aki később a Magyar Televizió riporter operatőre lett.

 

2004. október 13.  / (2009.10.13.)

Írta: Pokorny Ferenc

Források, jegyzetek:

- Saját visszaemlékezésem

(1) Adatokra vonatkozóan felhasznált irodalom:

Pataky - Rozsos - Sárhidai: „Légi háború Magyarország felett”. II. / 201 old. (Zrínyi 1992)

(2) Gyújtóhasáb:

Nagymennyiségű INC.4 LB típusú (simatöltetű) gyújtóeszközt szórtak le az angolok a Székesfehérvári támadás során. Amerikaiak is használták. Elnevezését a megjelenési formájáról kapta, mivel egy 1,7 kg súlyú, 55 cm. hosszúságú, 48 mm. átmérőjű  hatszög keresztmetszetű hasábot formázott. Fém burkolatú testben, elektron köpenyben termit töltet volt, melynek tulajdonsága, hogy vízzel nem lehet oltani, csak lefedéssel (pl. homoktakarás) Ezért nem lehetett megmenteni a Prohászka templom kupoláját sem.

(3) Szőnyegbombázás:

Az amerikaiak hadiipara ontotta a hadianyagot, irdatlan mennyiségű bombakészlettel rendelkeztek. Volt rengeteg, a sok bombát nagy távolságokra eljuttatni alkalmas repülőgépük is, de abban az időben még nem voltak tökéletes bombacélzó készülékeik. Amik voltak azok kezelésére pedig kevés jól kiképzett személyzet állt rendelkezésre, mivel eszközökben és emberanyagban bőven volt veszteségük is. Gépeket, eszközöket tudtak pótolni, de embert nem. Ezért a bombázásoknál azt a módszert alkalmazták, hogy szőnyegszerűen nagymennyiségű bombát dobtak le a célterületekre, a sok közül valamelyik majd csak talál elve alapján. A szőnyegbombázások azonban inkább az angolok éjszakai bombázásaira voltak jellemzők, mert az ő éjszakai célzó berendezéseik még igen kezdetlegesek voltak. Az angolok mindig éjjel, az amerikaiak pedig mindig nappal bombáztak.

***

Hogy 60 év távlatából, pontosíthassam visszaemlékezésem dátumait, átnéztem az Országos Széchenyi Könyvtárban a bombázások utáni napok helyi Újságjait. Jellemző a korabeli propagandisztikus újságírásra, hogy bár a napilapok első oldalon beszámolnak ugyan a várost ért bombatámadásokról, megemlítik az állomást ért találatokat is, de szó nem esik annak használhatatlanságig való szétbombázására.

Ugyanakkor, naponta számolnak be – szinte főcímként – az óriási német magyar hadisikerekről. Kiemelve, hogy milyen eredményes harcot folytatnak a bolsevisták ellen a német, és magyar csapatok, mindenhol hatalmas győzelmeket aratva, és maguk előtt űzve az ellenséget.

Csakhogy ez a „maguk előtt űzés” sajnos fordított volt. Hiszen valóban javában dúltak a sorsunkat is eldöntő nagy harcok az alföldön, ám a szovjet hadsereg az óriási emberfölényben lévő mérhetetlen áradatával rohamosan közeledett fővárosunk elfoglalására. A hazánk sorsára nézve durva átrendeződést jelentő, „új világot” hozó újabb idegen erő, – az „oroszok” – valóban maguk előtt űzték egyre széteső, a túlerővel nem bíró csapatainkat.

1
LIBERATOR szórja „szeretetcsomagjait”

Székesfehérvárt 1944. szeptember – október hónapokban, három estben ilyen Liberator bombázók támadták. A támadásokban esetenként közel 60 - 70  gép vett részt. Képzeljük csak el, mennyi bomba hullhatott a védtelen városra, ha mindegyik kioldotta pusztító bombaterhét. Egy gépben általában 10 db 250kg -os bomba volt, vagy 20 - 25 db 100 kg-os. De voltak 500 kg-osak is. Székesfehérvárt négy nagyobb bombatámadás érte a háború alatt, az általam leírt kettő, – amiket magam is átéltem – kegyetlen volt. A másik kettő csak kisebb jelentőségű, és  ezek közül egy, szovjet támadás volt.

alakzat
A kötelékek repülési alakzata

2
B17-es  „Légierődök” akcióban

3
Magyarország ellen intézett  Angol-Amerikai bombatámadások 1944-ben
(„Angolszász terrorbombázások")

Ezeken kívül még: Bánhida: 2
Komárom: 5
Pápa: 2

 

 

 

Végrehajtották:

- Amerikai légierő (USAF) olaszországi támaszpontokon állomásozó 15. légi hadserege (nappal)

- Brit légierő (RAF) bombázó csoportjai (éjjel)

 

A cikk "A 25. órában vagyunk!" felhívásra érkezett. Részletek

15-én délben, a rádióban elhangzott Horthy Miklós kormányzó proklamációja, amit később megismételtek. Kiáltványa volt ez a nemzethez, melyben hangot ad annak, hogy a németek elvesztik a háborút, ezért a kilátástalan helyzetre való tekintettel és a további esztelen vérontás elkerülésére fegyverszünetet kér, és hadparancsot adott ki a fegyveres harc beszüntetésére. Ezt a németek nem tűrhették, megzsarolták és segítségükkel Szálasi Ferenc, aki magát nemzetvezető - nek nevezte ki, erőszakkal, puccsszerűen átvette a hatalmat. Szálasi ugyancsak rádiófelhívásban közölte, hogy a kormányzó megfáradt, képtelen ellátni feladatát és ezért őrá ruházta az országvezetés teljhatalmát. Másnap Horthyval új, az előzőt visszavonó („semmisnek tekintő”) hadparancsot adattak ki, és újabb felhívást mondattak be a rádióban a harcok további folytatására.

     Ettől kezdve nagyon felgyorsultak a hazánkat közben elért hadiesemények. Nyakunkra ért a front is, november vége felé már mi is felköltöztünk a gyormába vezető út, – a „Mély út” –borpincesorának egyikébe. December 6- án, már az oroszok is megérkeztek községünkbe. Innentől kezdve más, új világ kezdődött Érden is, csakúgy, mint kishazánk egész földjén. Minden eddigi, a feje tetejére állt.                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                                           

 

 

 

Ebben a kis visszaemlékezésben tisztelettel emlékezem meg azokról a konviktusbeli diáktársakról, akikkel az intézet óvóhelyén együtt vészeltük át remegve, a székesfehérvári bombázások iszonyatát. Közülük: Földházi Zoli, Stenczinger Imi, Milosevits Gyuszi, és én voltunk, érdi, – hogy úgy mondjam – „falubeliek”. Steigerwald Alajos (lojzi) osztálytársam is fehérváron élte át a bombatámadásokat, de akkor még nem érdiként. Az óta, már ő is őshonos érdi lakos.

     Nagy tisztelettel emlékezem meg továbbá azon felsős és, különösen a nyolcadikos diáktársaimról, akik szinte fiatal életük kockáztatásával mentették a sebesülteket az állomáskörnyéki vérzivatar poklából. Közülük sajnos már csak Burza Árpád nevére emlékszem, aki később a Magyar Televizió riporter operatőre lett.

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább