Második világháború

Az első kísérletek

A Magyar Királyság területén a 17-18. században jelentkezett az igény egy állami rendfenntartó szervezet felállítására. Történt mindez az egyre nagyobb számban jelentkező csavargók, közismertebb nevükön betyárok elterjedése végett.

A betyárok a 17. században jelentek meg, s legjelentősebb részüket a kizsákmányoló Habsburg adórendszer következtében elszegényedett köznemesek alkották. Fontos megjegyeznünk, hogy a betyárokról a 19. század második felétől kezdve túlzón pozitív kép alakult ki. Rózsa Sándor, Angyal Bandi és Sobri Jóska alakja az idő múlásával szelídült romantikus hőssé, a szegényeket a gazdagokkal szemben védelmező jótevővé. Valóságban a betyárok gyakorlatilag nem sokban különböztek a köztörvényes bűnözőktől. Ugyanúgy kifosztották a szegényt mint a gazdagot, rabolták mind az állami, mind a magántulajdont, s nemegyszer kegyetlen tetteket is végrehajtottak.

Rabkísérő pandúrok

A 18-19. század fordulóján végre sor került az első valós kísérletekre az udvar részéről. Elsőként a pandúrrendszert építették ki. A pandúrok a nagyvárosokon kívüli a vidék biztonságáért feleltek. Számuk vármegyénként 10-20 fő között mozgott. A nagyobb őrségekhez lovas üldözőcsapatok, úgynevezett perzekutorok tartoztak. A pandúroknak komoly nehézséget jelentett kis létszámuk, szervezetlenségük és a rájuk fordított jelentősnek nem mondható összegekből adódó egyéb dolgok (alacsony fizetés, elnyűtt, régimódi felszerelés stb.).

Az Osztrák Császári Zsandárság felállítása az 1848-49-es magyar forradalmat és szabadságharcot követően történt. A zsandárok legjelentősebb része idegen ajkú nemzetek képviselőiből, elsősorban német és cseh katonákból került ki, ennek köszönhetően működésének teljes ideje alatt a magyar társadalom számára idegen maradt. A Magyar Királyságban 6 zsandárezred került felállításra. A zsandárok feladata járőrözés, rendfenntartás és bűnfelderítés volt. Sajnos a későbbiekben nyilvánvalóvá vált, hogy a bécsi udvar a zsandárokat sokkal inkább politikai célzattal, semmint a közbiztonság fokozása érdekében alkalmazza.

A 19. század második felére nyilvánvalóvá vált, hogy a fent említett szervek különböző hiányosságaik okán nem tudnak eleget tenni rendvédelmi feladataiknak.

A csendőrség felállítása

A kiegyezés idejére a korábban főként magányosan tevékenykedő betyárok bandákba szerveződtek, az ország területén élő romák pedig erőteljes vándorlásba kezdtek, amelynek eredményeként ismét nőtt a bűnözés. 1869-ben I. Ferenc József császár Ráday Gedeont nevezte ki teljhatalmú királyi biztossá a magyarországi helyzet rendezése érdekében.

Ráday a pandúrok élén intézkedésivel komoly munkába fogott és jelentős eredményeket ért el. Számos hírhedt betyárt (pl.: Rózsa Sándor , Macsvánszky Maxim) és több korrupt állami alkalmazottat (pl. Halassy Sándor kecskeméti rendőrfőkapitányt) jutatott rács mögé, esetekben bitóra.

Ám az igazi áttörés jelei 1880. november 29-én mutatkoztak először, mikor Tisza Kálmán gróf, a Magyar Királyság miniszterelnöke benyújtotta a parlamentnek törvényjavaslatát a közbiztonsági intézmények újjászervezéséről.
A javaslatot hosszabb vita követte, ám az országgyűlés végül módosításokkal elfogadta a javaslatot. 1881 februárjában került a király elé, aki 14-én aláírta azt, így megszületett a Magyar Királyi Csendőrség.

A csendőrség működését a belügyminiszter és a honvédelmi miniszter koordinálta. Előbbi a közbiztonsági és gazdasági, míg utóbbi a személyi és fegyelmi ügyekkel foglalkozott.

Az ország területét 7 csendőrkerületre osztották Budapest, Kassa, Kolozsvár, Pozsony, Szeged, Székesfehérvár és Zágráb székhelyekkel. (1903-ban a már meglévő egységeket egy Brassó és egy Szombathely központú kerülettel bővítették.) A csendőrkerültek általában kettő, de esetenként több szárnyra oszlottak. Egy-egy szárny hatásköre 2-3 vármegyére terjedt ki. A szárnyak legalább két szakaszra tagolódtak tovább, a szakaszok pedig őrsökkel rendelkeztek.

A csendőrség működési területe szigorúan a vidékre korlátozódott. A nagyvárosokban továbbra is a rendőrség felelt a közbiztonságért.

A csendőrség működése a második világháborúig

Az 1887-es felállítást követően 916 csendőrőrs kezdte meg működését az ország területén. Az őrsök száma a későbbiekben enyhén növekedett, vagy szükségszerűen változott. A csendőrök zárt közösségben, spártai fegyelemben töltötték napjaikat.

Kezdetekben a csendőrök szálláshelye egy a kívánt faluban kijelölt egyszerű parasztház volt. Később a csendőrlaktanyákat „a település központjában, könnyen megközelíthető helyen, a községháza és a postahivatal közelében" létesítették. Egy laktanyában általában 5-8 csendőr élt. A laktanyák egységes helyiségekkel (őrsiroda, legénységi szoba, az őrsfőzőnő szobája, fegyverszoba és esetenként baromfiól, istálló, zaboskamra) és személyzettel (őrsfőzőnő, napszámosok) rendelkeztek.

A csendőrőrsök önellátóak voltak. Az élelmiszer jelentős részét maguknak termelték meg, a csendőri teendők végzése mellett a laktanya gazdaságát működtették.

Fontos megemlíteni a csendőrök mindennapjait meghatározó Szolgálati utasítás című könyvecskét, amely az állomány tagjainak feladatait tartalmazta. A kötet többek között kitért rá, hogyan helyezzék el szerény ruházatukat és egyéb tárgyaikat.

Egy járőr szolgálata az adott helyen maximálisan 5 évig tartott, nehogy összebarátkozzon a helybeli lakossággal sértve ezzel a hatóság semlegességét (természetesen a csendőr sosem szolgálhatott szülőhelyén, vagy korábbi lakóhelyén). A csendőrök átlagos, nem túl magas fizetéssel rendelkeztek, ám az állam több komoly kedvezményt is biztosított számukra (pl.: kedvezményes utazás, ingyenes egészségügyi ellátás, nyugdíj, elhalálozás esetén pótdíj a néhai csendőr családjának).

A csendőrök legfontosabb feladata a mindennapi járőrözés volt. Egy csendőrjárőr általában két főből állt, egy tapasztalt (járőrvezető) és egy fiatalabb csendőrből (járőrtárs). A járőrök naponta átlagosan körülbelül 50 kilométert tettek meg. Feladatuk a veszélyesebb útvonalak ellenőrzése, az állampolgárok mindennemű erőszaktól való védelme, utasok kísérése veszélyesebb útvonalakon, bűntettek megakadályozása, illetve felderítése, közlekedési szabályok betartatása volt. Mindemellett a csendőröknek természeti katasztrófák, például árvizek esetén, kötelező volt megjelenniük a helyszínen a közbiztonság fenntartása és a károk helyrehozatalában való segítségnyújtás céljából.

A csendőrség működése alatt a közbiztonság hatalmasat fejlődött. Fontos megemlíteni, hogy a csendőrség 90%-os felderítettséget ért el bűncselekmények terén, a frissen alakult szervezet a századfordulóra gyakorlatilag felszámolta a betyárvilág maradékát.

Későbbiekben a vidéki vezetők, a szervezet erejét felhasználva, gyakran utasították a nép ellen mint például a csernovai vagy az élesdi csendőrsortüzek, amelyekben számos civil életét vesztette. Az ilyen esetek a későbbiekben mind hozzájárultak az addig makulátlan előéletű szervezet történetének befeketítésében.

Az első világháborúban a csendőrség állományának legjelentősebb részét, közel tízezer főt a frontra vezényeltek, belőlük szervezték meg a tábori rendészetet. A Magyar Tábori Csendőrség feladata az elfoglalt területek közbiztonságának fenntartása, kémek/dezertőrök elfogása, illetve a tényleges harc volt.

A háborút követő zűrzavaros időszakban a csendőrség igen kis szerephez jutott, ez főként annak köszönhető, hogy jelentős részük még a fronton tartózkodott, valamint Budapesten és környékén nem voltak csendőrőrsök, néhány járőr is csupán személyvédelmi célból (pl.: Tisza István néhány testőre) tartózkodott a fővárosban.

Ennek ellenére a későbbiekben a frontról hazatérő csendőröket a Kun Béla vezette Tanácsköztársaság alatt rengetegszer hurcolták meg, ennek oka főként az volt, hogy a szervezet tagjai vonakodtak belépni az újonnan alakult Vörös Őrségbe. A Lenin fiúk több csendőrtisztet is elraboltak majd kivégeztek, minek hatására az állomány hűséges tagjai Szegeden csatlakoztak a Horthy Miklós által szerveződő Nemzeti Hadsereghez.

A trianoni békeszerződést követően a területi veszteségek eredményeként a csendőrség átszervezésére (amit gyakorlatilag újjászervezésnek is nevezhetünk) volt szükség. A szervezet hét kerületre osztották fel: 1. Budapest, 2. Székesfehérvár, 3. Szombathely, 4. Pécs, 5. Szeged, 6. Debrecen, 7. Miskolc.

A két háború közti időszakban azonban sérült a szervezet korábbi semlegessége, ugyanis a konzervatív vezetés (Horthy Miklós kormányzóval az élén) gyakran használta fel a csendőrséget a nemkívánatos pártok, és tagjaik elleni fellépésre.

A csendőrség tekintélye soha nem látott mértékben nőtt, a vidéki lakosság szemében a csendőrjárőr félelmetes személy hírében állt, feltűnése elég volt kisebb rendbontások befejeződéséhez.

A csendőrség a második világháborúban

A csendőrség második világháborús szerepvállalása kezdetekben az első és a második bécsi döntés értelmében visszakapott Felvidék és Erdély vidéken fekvő területeinek biztosítása volt. Az említett területeken a csendőrség óriási harcot kényszerült vívni az egyre nagyobb arányban jelenlevő nemzetiségekkel szemben. Mind az esetenként szélsőséges nacionalista szlovák, román és szerb civilek (illetve a későbbiekben partizánok), mind pedig a csendőrök követtek el felesleges vérengzéseket.

Ilyen eset volt az 1938-as csendőrsortűz Nagysurányban, ahol egy szlovák plébános magyarellenes beszédet tartott, minek hatására a felbőszített szlovák lakosság a kivezényelt csendőrökre támadt. Egy tapasztalatlan altiszt kiadta a tűzparancsot, minek eredményeképp a 17 éves Maria Kokosová életét vesztette. A fiatal lány halála azért fontos, mert a szlovák nacionalizmus táplálásához elég anyagot ad ma is.

Emellett a Felvidéken nagy problémát jelentett a Hlinka-gárda is, melynek tagjai a fasiszta rendszer ellenfelei mellett előszeretettel vadásztak orvul cseh és magyar nemzetiségű civilekre és katonákra.

Ugyanezt a feladatot végezte Kárpátalján a Szics-gárda és Romániában a Vasgárda.

A helyzet a Délvidéken sem volt jobb, ahol a kezdetektől fogva erős partizánmozgalmak alakultak ki. A magyar katonai objektumok és személyek ellen elkövetett támadások (pl.: a magyar parancsnok házára kézigránátot dobtak, több csendőrt orvul lelőttek, az újvidéki katonai gépjárműgarázst és benzinraktárt felrobbantották) hatására a felsőbb vezetés határozottabb fellépésre szánta el magát. 1941-ben Újvidéken a hatóságok számos elfogott partizánt végeztek ki.

1941 decemberében a söregi csendőrlaktanyát megtámadták, és az ottani állomány tagjait lemészárolták.

Az ehhez hasonló eseteknek köszönhetően Szombathelyi Ferenc, magyar vezérkari főnök Bácska délkeleti részén razziát rendelt el.

Elsőként a Zsablyát (mai nevén: Žabalj) a környező településeket vizsgálták át. A honvédcsapatokkal megerősített csendőrök házról házra jártak, és a gyanús, magukat igazolni nem tudó szerbeket a községházákon rögtönítélő bíróságok elé állították és kivégezték. A durva szóval élve etnikai tisztogatásnak is nevezhető akciók ellenére a Sajkásvidékről számos partizán tudott Újvidékre menekülni.

Január 20-án megkezdődött az újvidéki razzia is, amely az „újvidéki hideg napok" néven vonult be a történelembe. A délvidék központjában hasonló koreográfia alapján zajlottak a tisztogatások. Érdemes azonban megemlíteni, hogy a rögtönítélő bíróság tagjai közé szerb nemzetiségűeket is beválasztottak. Ennek ellenére vitathatatlan, hogy a magyar karhatalmi erők (köztük néhány száz csendőr) számos kegyetlenkedést és mészárlást követtek el. Előfordult, hogy bizonyos egyéneket bűnösségük biztos megállapítása nélkül ítéltek halálra, s bár az üggyel foglalkozó magyar vizsgálóbizottság elismerte az ilyen eseteket, ez a holtakat már nem támasztja fel.

A honvédség és a folyamőrség az áldozatokat a befagyott Dunán vágott lékekbe dobta. Fontos megemlíteni, hogy Újvidék magyar nemzetiségű polgármestere erélyesen tiltakozott a kegyetlenkedések ellen Feketehalmy-Czeydner Ferencnél, az újvidéki razziát irányító altábornagynál, ám érvei süket fülekre találtak.

A hideg napok január 23-án értek véget. Újvidéken 879 főt, a délvidéki razzia során összesen 3309, más források szerint 3340, szerb történészek szerint pedig 3808 embert mészároltak le a magyar honvédség csendőrökkel és folyamőrökkel megerősített csapatai.

A csendőrök azonban emellett gyakran részt vettek a közvetlen harcokban. A 2. magyar hadsereghez felállításakor körülbelül négyszáz tábori csendőrt vezényeltek. Ezek a csendőrök főkén tábori rendészettel, a dezertőrök elfogásával és az eltévedt katonák egységükhöz való visszajuttatásával foglalkoztak. Emellett feladatuk volt az utánpótlást szállító járművek védelme a partizánoktól, minek teljesítése közben nemegyszer keveredtek tűzharcba.

1944-től kezdve a csendőrök az egyre súlyosabb létszámhiány következtében a honvédő harcok fontos alakjaivá váltak. A korábban Sepsiszentgyörgyön állomásozó Székely Határvadász zászlóalj Kárpátaljára vezénylésével gyakorlatilag Észak-Erdély teljes védelme a csendőrökre hárult. Ez azért volt gyakorlatilag lehetetlen feladat, mert az őrsökön csökkentett létszámú, páncéltörő- és nehézfegyverekkel nem rendelkező csendőrök egészen egyszerűen túl kevesen voltak.

Budapest védelmében Szilárdy Gyula csendőr ezredes parancsnoksága alatt öt csendőr zászlóalj vett részt. A harcokban gyakorlatilag zászlóaljak megsemmisültek. Február 12-én magyar és német csapatok kitörést hajtottak végre nyugati irányban, a maroknyi kimenekült katona között csupán egyetlen csendőr, Komár Andor hadnagy volt.

Szintén riasztó veszteségeket szenvedett a Dunántúlon harcoló kaposvári csendőrzászlóalj. 1945 március végére a közel négyszáz fős állományból, mindössze negyvenen maradtak, ez 90%-os veszteséget jelent...

Fontos adat továbbá, hogy a Magyar Királyi Csendőrség volt az egyetlen olyan katonai célokra is bevetett alakulat amelynek vesztesége átlagosan meghaladta az 50%-ot.

A harcok mellett azonban szót kell ejtenünk a zsidóság deportálásának kérdéséről. Főként a holokausztban való részvétel járult hozzá a csendőrség szerepének egyoldalú, negatív megítéléséhez.

Le kell szögeznünk, hogy Magyarország gyakorlatilag egészen a német megszállásig a közép-európai zsidóság utolsó mentsvára volt. S bár Hitler szüntelenül arra törekedett, hogy minél hamarabb érvényt szerezzen a zsidótörvényeknek Magyarországon, a magyar politikai vezetés mindent megtett ezen rendeletek gyengítése, végrehajtásának késleltetése érdekében.

Vitathatatlan, hogy csendőrök végezték a deportálások és gyűjtések jelentős részét, ám egyes történészek (Pl.: Kosaras Péter) szerint a csendőrök nagyobb részének fogalma sem volt róla mi történik a deportáltakkal. Többek szerint pedig az állampolgárok védelmére felesküdött csendőröknek sokszor óriási dilemmát okozott a zsidókérdés „megoldásában" való részvétel.

Ferenczy László

A korszak fontos figurája Ferenczy László csendőr alezredes, akit a deportálások megszervezésével bíztak meg. Ferenczy tevékenysége ellentmondásos, engedelmeskedett a parancsnak és tevékenysége révén több ezer zsidót deportáltak, ám mindemellett rengeteg életet megmentett. Amikor felröppent a híre, hogy a bevagonírozott zsidókat megsemmisítő- vagy munkatáborokba hurcolják, Ferenczy alezredes személyesen győződött meg erről. Visszatérésekor titkos audencián volt Horthy Miklós kormányzónál, akit tájékoztatott a táborokban elkövetett kegyetlenkedésekről.

1944. július 9-én Baky László volt csendőrtiszt (a deportálások egyik felügyelője) elhatározta, hogy a budapesti gettó felszámolásával és a zsidók deportálásával „rendet tesz", ennek érdekében több vidéki csendőrzászlóaljat rendelt a fővárosba. Baky tervéről értesült Ferenczy alezredes is. Nyomban jelentette azt Horthy Miklós kormányzónak, aki végül megakadályozta a felügyelő tervét. Ferenczy a háború végéig még számos esetben hajtott végre zsidómentéseket, ennek ellenére a Népbíróság 1946-ban halálra ítélte és kivégeztette.

Mindazonáltal a leszögezendő, hogy a csendőrök kezéhez vér tapad, s ha közvetlenül nem sok esetben gyilkoltak, a logisztikai, szállítási feladatokban játszott szerepük felelőssé teszi őket a holokausztban.

A csendőrség a háborút megelőző években, majd a háború alatt úgynevezett különleges szolgálatokat is ellátott. Ez olyan feladatokat takar, mint a közlekedési szolgálat, a tábori csendőrség, vízi járőrök vagy Horthy Miklós védelme. Továbbá az 1933-as cserkész világtalálkozó biztonságára is csendőrök felügyeltek.

A Magyar Királyi Csendőrség parancsnokai

A csendőrségnek közel hatvan éves működése során összesen húsz felügyelője volt. Megjegyezendő, hogy a felügyelői cím szinte névlegesnek tekinthető, ugyanis a jogkör igencsak korlátozott volt. A fontosabb kérdésekről zömmel a belügy- illetve a honvédelmi miniszter döntöttek.

A csendőrség parancsnokainak listája:

• Török Ferenc (1886 – 1897)

• Jablánczy Sándor (1897 – 1904)

• Panajott Sándor (1904 – 1908)

• Ziegler Károly (1908 – 1911)

• Altorjay Imre (1911 -1913)

• Kosztka Pál (1912 – 1913)

• Nagy Gábor (1913 – 1917)

• Fery Oszkár (1917 – 1918)

• Gencsy Arnold (1918 -1919)

• Bariss Árpád (1919)

• Csáky Zsigmond (1919 – 1921)

• Kontz Sándor (1921 – 1923)

• Száhlender Béla (1923 – 1928)

• Schill Ferenc (1928 – 1931)

• vitéz Szinay Béla (1931 – 1936)

• Folkusházy Lajos (1936 – 1938)

• vitéz Falta László (1938 – 1939)

• vitéz Nemerey Márton (1939 – 1942)

• vitéz Faraghó Gábor (1942 – 1944)

• vitéz Temesváry Endre (1944)

Összegzés

Számos második világháborúban érintett témához hasonlóan a csendőrség valódi történetének ismertetése is nehéz feladat a különböző nézetek miatt.

Véleményem szerint a Horthy-rendszert követő kommunista, majd szocialista időszakban a csendőröket az előző, gyűlölt korszak kiszolgálóival azonosították, ezért negatívan ítélték meg. Raffay Ernő történész szerint a baloldali vezetés a háborút követő időszakban lejáratta a csendőrséget. Ennek eredményeképp a mai napig nem elég objektív a csendőrség megítélése.

Ha már azonban a Magyar Királyi Csendőrség bűneiről szót ejtünk, ne felejtsük el megemlíteni a testület eredményeit se. A csendőrségi nemzetközi szinten is olyan sikeres volt, hogy „Lengyelországtól Kanadáig" érkeztek megfigyelők a magyar csendőrrendszer tanulmányozására. Túl azon, hogy a vidék biztonságát a csendőrség a lehető legmagasabb szinten biztosította, nem sok szervezet létezett mely olyan tiszta erkölcsi alapok szerint tevékenykedett mint a hűség és a hazaszeretet. S bár a csendőrök bizonyítottan követtek el kegyetlenkedéseket a másodi világháború során mégsem szabad megfeledkeznünk a szervezet közel 60 éves sikeres, megkérdőjelezhetetlen működéséről. A csendőrök jelszavuknak megfelelően „Híven, becsülettel, vitézül!" szolgálták a hazát.

Források
• Földi Pál: Pandúrok, Zsandárok, Csendőrök
• Kasier Ferenc: A Magyar Királyi Csendőrség története
• http://www.csendor.com/
• http://www.youtube.com/watch?v=2dljYrTv_gU

Írta: Ujj Zoltán