II. világháború - Tények, Képek, Adatok - A náci németek rablott kincsei
„A jelenlegi helyzetet számunkra adott lehetőségnek, nem pedig katasztrófának kell tekinteni." - Dwight D. Eisenhower

II. világháború - masodikvh.hu

A náci németek rablott kincsei

A III. Birodalom művészetének küldetése a germán eszménykép legmagasabb rendű kifejezése. Hitler hatalomra kerülése után a művészet az ideológiai eszközévé és egyúttal fontos devizaforrássá is válik...

A hitleristák 1933 és 1944 között egyre gátlástalanabbal szerezték meg az értékes műkincseket. A gondosan megtervezett fosztogatás célja az „uralkodó faj" kulturális rangjának emelése volt. A legkiválóbb műalkotások ezrei vándoroltak egész Európában. A kialakult műkincspiac nemcsak a művek színvonalát, hanem árát tekintve is kivételes volt. A fosztogatás a német múzeumok „megtisztításával" kezdődött. Az 1937-ben Németországot bejáró „Elkorcsosult művészet" című vándorkiállítás után a műalkotások elkobzásával foglalkozó bizottságok aktivitása megnőtt, csaknem 16 ezer tárgyat vontak ki a közgyűjteményekből. 

Göring gyűjteménye 

tr3Mi lett a sorsa a rengeteg műalkotásnak? Elsőként Göring számolt a „rendelkezésére álló" kincs pénzügyi jelentőségével. Ügynökét, Sepp Angerert megbízta, hogy válogassa ki azokat a műtárgyakat, amelyeket külföldön értékesnek tekinthetnek. A Cézanne, Munch, Chagall és Van Gogh műveinek eladásából befolyt pénzt kedvenc mesterei festményeinek és gobelinjeinek vásárlására fordította. A magas rangú pártfunkcionáriusok közül kétségkívül ő volt legfogékonyabb a művészetek iránt. Szenvedélyesen gyarapította gyűjteményét, amely 1938-ban már Hitlerét is felülmúlta. Szakemberekből álló csoportot szervezett Walter Andreas Hofer vezetésével, az összegyűjtött műalkotásoknak karinhalli kastélyát kellett díszíteniük.  

A műkincseket nem elkobozták, hanem „védelem alá helyezték". Bámulatosán finom kifejezés, ha tudjuk, később milyen szemérmetlenül kereskedtek velük. Goebbels viszont annak örült, hogy „sikerül egy kis pénzt kisajtolnia ebből a szeméthalmazból". Jól jártak az európai és amerikai galériák is, amelyek fillérekért jutottak hozzá a modern művészet remekeihez.

1938 végén Franz Hoffman, Hitler tisztogatási politikájának lelkes végrehajtója, felvetette, hogy szabaduljanak meg a „használhatatlan" műalkotásoktól. Azt javasolta, hogy „örömtűzben égessék el őket, ami szimbolikus propagandaaktus lesz". 1939. március 20-án a berlini tűzoltó-főparancsnokság udvarán egy hatalmas autodafén 1004 szobor és festmény, 3826 rajz és akvarell hamvadt el.

tr
Miután 1938-ban Ausztriát a birodalomhoz csatolták, Hitler lehetőséget látott egyik álma megvalósítására - a világ legnagyszerűbb múzeumának, az új rendszer és a germán magasabbrendűség igazi jelképének létrehozására Linzben. 1939-ben megbízta Hans Posse művészettörténészt, hogy teremtse meg magángyűjteményét, amelyet a jövendő linzi múzeumnak szánt. A „kristályéjszaka" után Németországban és Ausztriában megkezdődött a hajtóvadászat a zsidók értéktárgyai után. Cseh- és Morvaországban a műkincsek elkobzását már nem kellett a nem árja lakosságra korlátozni, hiszen a csehek is szlávok voltak.

Hajsza a kincsek után

Possénak nem volt könnyű ellenőrzése alá vonni valamennyi eltulajdonított műtárgyat, hiszen sok száz ügynöke is könnyen engedett a kísértésnek, hogy saját szakállára is kereskedjen. Létrehozott tehát egy olyan szervet, amely az ország egész területén működött, s Hitler támogatásával szabad kezet biztosított számára valamennyi elkobzott műalkotás fölött. Fő vetélytársa a Hofer közvetítésével dolgozó Göring volt. Ha valami kellett neki, nem válogatott az eszközökben. A dráma harmadik szereplője Alfréd Rosenberg, az antiszemitizmus ideológusa volt. Szervezete, az ERR kapta a feladatot, hogy összegyűjtse, megvizsgálja, majd eladja az „elkorcsosult művészet" alkotásait, egyrészt, hogy jobban megismerjék és eredményesebben irthassák az ellenséget, másrészt, hogy feltölthessék a birodalom pénztárát.

A „Kulturkitsch" elpusztítása

Lengyelországban folytatódik a műkincsrablás. Az SS-tisztek alaposan átfésülik az elfoglalt területét, a „Kulturkitsch"-nek minősített zsidó és lengyel művészet alkotásait keresve. Még rangos német professzorok sem riadnak vissza attól, hogy így gyarapítsák magángyűjteményüket. A műkincsek sorsa a németek által megszállt területeken igazi detektívregénybe illő történet. Nem egy múzeumőr fizetett életével a műkincsek mentéséért. Számos híres műalkotás - így Leonardo da Vinci „Hölgy hermelinnel" c. festményének, vagy Veit Stoss (Wit Stwosz) híres krakkói szárnyasoltárának kalandjai regénybe illőek. A helyzet a Szovjetunió által elfoglalt területeken még rosszabb volt, a műkincseket ritkábban rabolták el a gyűjteményeik számára, gyakrabban a kapitalista jólét és kizsákmányolás megnyilvánulásaként egyszerűen megsemmisítették azokat. Nyugaton

A Belgiumban, Franciaországban és Hollandiában alkalmazott politika jelentősen különbözött a Keleten folytatott módszeres rablástól. A németek csodálták a Nyugat kulturális és művészeti eredményeit, és tiszteletben kívánták tartani őket. Ezeket az országokat gazdasági értelemben Németország részévé akarták tenni, nem volt tehát szükség a műkincsek elszállítására: a gyűjteményeket először biztonságba akarták helyezni, hogy majd átalakítsák őket. A német múzeumokat tovább gazdagították a zsidók elkobzott javai és az a rengeteg új szerzemény, amelynek kimeríthetetlen pénzügyi fedezetét a németek az áldozataiktól szedték össze. Nyugat-Európában a művészet a birodalom gazdaságának fontos részévé vált, hiszen akinek készpénze volt - a feketepiaci üzérektől egészen Hitlerig - igyekezett azt befektetni. A műtárgypiac fejlődött, az árak nőttek. Egyre lázasabban kutattak a padlásokon a holland mesterek festményei és romantikus életképek után, mert a megszállóknak ezek tetszettek leginkább. A francia és holland műkereskedők számára a megszállás évei az évszázad aranykorát jelentették.

ikeart
A színjátékot Göring és Posse versengése is bonyolította. Mindkettejüknek jó francia, holland és olasz kapcsolatai voltak. Göring saját luxusvonatán érkezett, végigjárta a galériákat, a tartozások kiegyenlítését munkatársaira bízta, maga pedig elment szórakozni Párizs vagy Amsterdam éjszakai mulatóiba. Párizsban a zsidó gyűjteményekből elrabolt műtárgyakat ideiglenes letétbe helyezték a Jeu de Paume múzeumban, amelyet időről időre felkerestek a magas rangú náci funkcionáriusok, hogy „válasszanak maguknak valamit". Göringnek sikerült rátennie kezét erre a gyűjteményre, amelyet Posse és az ERR ügynökei is látogattak.

Rose Valland, a múzeum restaurátora, aki a megszállás után is a helyén maradt, pontos listát készített a Jeu de Paume-ot elhagyó műtárgyakról, s úticéljukat is följegyezte. Feljegyzései nagy segítséget nyújtottak az elkobzott műtárgyak felkutatásában és visszaszerzésében. 1941 és 1944 között 4714 ládát, s bennük nem kevesebb, mint 22 000 műtárgyat szállítottak Párizsból a birodalom területére. Az „elkorcsosult művészet" ritkán keltette fel a német gyűjtők érdeklődését, s ezt Göring ki is használta. Az európai műgyűjtőknek eladott alkotások szép jövedelmet hoztak a birodalomnak.

1943-ban úgy döntöttek, hogy meg kell szabadulni a Jeu de Paume-ban még megmaradt műtárgyaktól - egy részüket július 27-én a Tuileries teraszán elégették. A kifinomult párizsi megoldással ellentétben a Szovjetunió megszállt területein az orosz és ukrán kulturális örökség megmentésére tett óvintézkedések ellenére a német hadsereg teljesen kifosztott minden múzeumot és palotát az elfoglalt városokban. Módszeresen igyekeztek eltörölni az ottani kultúra minden nyomát. Az akciót Himmler és Rosenberg irányította. Göring és Posse túlságosan el volt foglalva Nyugaton. Ezenkívül nagyon jól tudták, hogy ha az orosz műkincseket Németországba szállítják, kedvükre válogathatnak majd belőlük.

A műkincsek nyomában

A szövetségesek nagy gondot fordítottak a felszabadított területek kulturális örökségének megóvására. A hadsereget a műemlékvédelmi felügyelet munkatársai kísérték, akiknek feladata az elrejtett műtárgyak felkutatása és biztosítása volt. A németek olaszországi visszavonulása idején egyre nőttek a veszteségek, hol a feldühödött német katonák, hol nem sokkal finomabb ellenségeik hibájából. Nem volt könnyű rendezni az elhurcolt műkincsek sorsát. A Németország területére bevonuló csapatok egyik feladata a gyűjtemények helyének meghatározása volt, hogy meg lehessen védeni a műkincseket a bombázásoktól. 1943-ban a „Linz Speciális Misszió" sokezer műkincsét szállították egy hatalmas bányába az ausztriai Alt Aussee-ban. 1945. május 8-án az amerikaiak 10000 sértetlen műtárgyat, közötte 6577 igen értékes festményt találtak ott. Göring műkincseire Berchtesgadenban bukkantak rá, egy részüket azonban a környékbeliek szétlopkodták. Előfordult, hogy a szövetséges katonák sem tudtak ellenállni a kísértésnek...

tr1
Ami pedig az oroszokat illeti, a bosszúvágytól fűtve nem sokat teketóriáztak, és mindent elraboltak vagy elpusztítottak, ami az útjukba került. A szövetségesek hosszú hónapokig tartó tárgyalásokat folytattak azoknak az elveknek a meghatározására, amelyek alapján a műkincseket vissza kellett juttatni származási helyükre. A műkincsek visszaszármaztatásával foglalkozó bizottság 1945. június 11-én kezdte meg működését, s bár hatalmas munkát végzett, máig is sok vitás kérdés maradt.

Még ma is folyik az eltűnt műtárgyak utáni kutatás. Sok műalkotás elveszett, de csodával határos, hogy annyi hányattatás ellenére a műkincsek többsége mégiscsak megmaradt.

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább