Jóból is megárt a sok - tartja a szólás, és milyen igaza van! A második világháborús RTS-ekre (és ha már itt tartunk: az FPS-ekre is) is igaz a népi bölcsesség: ma már azok a legvérmesebb rajongók is hajlamosak hidegrázást kapni a végeláthatatlan sorokban özönlő klónok egy-egy újabb darabjára, akik egyébként Sherman tankokkal fekszenek és 88 mm-es légelhárító lövegekkel kelnek. Na ebbe a miliőbe érkezett meg a Company of Heroes, hogy az unottan ásítozó közönségnek pár másodperc alatt a torkára forrassza a „na még egy partraszállós-tankos RTS” mondatot, és változtasson vissza mindenkit lelkes rajongóvá…
Az egész ugyanúgy kezdődik, ahogy azt filmben-játékban már ezerszer megénekelték: 1944. június 6. a D-nap, invázió Normandia partjainál. A Company of Heroes semmit nem bíz a véletlenre, és egy olyan magával ragadó, hangulatos mozival dob az események közepébe, amihez foghatót a Ryan közlegény nyitó képsorai óta nem láthattunk. Ez a lendület a továbbiakban sem fogy el, a monitor elé szögezi a játékost, míg az nem végez a játék 15 hosszú küldetésével (a kezdeti betanuló időszak után számolhatjuk darabját másfél-két órával). Az Able Company szakaszt irányítva keresztül-kasul bejárjuk majd Normandiát, a partraszállás után ismeretlen erdős-bokros terepeken és városi harcokban helytállva, éjjel és nappal; offenzívában, védekezésben, felderítésben - a küldetések egyedülállóan jól megtervezettek, fordulatosak, változatosak, és félelmetes mennyiségű engine mozit zsúfoltak beléjük a fejlesztők (külön piros pont a hangulatos és informatív bevetés előtti eligazításokért!).
A harcrendszer alapját a fedezék kihasználása jelenti, amiből a játék háromfélét különböztet meg. Lehetünk teljes fedezékben (ez a játék kis zöld pajzzsal jelzi), könnyű fedezékben (színe a sárga), vagy mindennemű fedezék nélkül (vörös). Hogy ne legyen a dolog túl egyszerű, a játékban minden tereptárgy rombolható, az épületek összeroskadnak, a robbanások krátereket vájnak a talajba - így pillanatról pillanatra változik, mi is számít éppen biztonságos terepnek. Ez a tagadhatatlan vizuális-hangulati plusz (szívfacsaró látvány tud lenni egy csata után egy füstölgő rommá lőtt, pár perccel azelőtt még idilli kisváros), de ennél még fontosabb, hogy hihetetlen dinamizmust, állandó feszültséget hoz a fedezékről-fedezékre hullámzó harcba. Az RTS műfajban eddig - tisztelet a kivételnek - aránylag csekély volt a hadi stratégia, a harctéri taktika szerepe, a győzelem leginkább azon múlt, hogyan sikerül optimalizálni a terjeszkedést és a hadsereggyártást, aztán a konkrét csatákban többnyire a nyers erő diadalmaskodott. A Company of Heroes abban alakít igazán nagyot (frenetikus grafika, fantasztikus küldetések ide vagy oda), hogy igazán mély, összetett és sokrétű stratégiai lehetőségeket nyújt. Itt nem lehet fejjel a falnak menni és győzni, minden pillanatban trükközni, taktikázni kell, és jól átgondolt stratégia szerint haladni, nem állandóan improvizálni. A fedezékek használata, a rombolható környezet, az erőforrások, a parancsnokok rendszere nemcsak dísz, hangzatos marketingszöveg a dobozon, hanem ezernyi lehetőség tárháza, amit ki lehet, és ki is kell használni a győzelemhez. A játékmenet pergő és izgalmas (a kampány remekül megtervezett pályáin főleg, de multiban is), de mégis taktikus, ami valóságos csoda így együtt.
A játéknak természetesen többjátékos része is van: itt lehet LAN-on a barátainkkal játszani, vagy az interneten csatázni. Mindent egybevéve a Company of Heroes egy remek II. világháborús stratégiai játék lett.
Forrás:
PC Guru
PC Dome
Írta: Koszta
