Meghasonlott állapotba kerültek a finnországi zsidók a második világháborúban: mialatt önvédelmi harcot folytattak a Szovjetunió ellen, azzal a náci Németországgal kerültek egy térfélre, amelynek politikai-katonai vezetése a zsidóság teljes megsemmisítésére törekedett. Az élet azonban furcsa forgatókönyvíró: három finn zsidó is Vaskeresztet kapott, miközben sebesült német katonák vallottak szerelmet zsidó nővéreknek, egy zsidó orvos pedig halált megvető bátorsággal mentette övéit és az SS-tisztek életét.
Zsidók a németek oldalán
1941 szeptemberében különleges megtiszteltetés érte Leo Skurnikot. A bátor katonaorvos, miután életét kockáztatva a szovjet ágyútűz zajában sikeresen megszervezte a finn-orosz határon álló egyik tábori kórház evakuálását, több mint hatszáz ember - köztük SS-tisztek- életét mentette meg, s megkapta a német Vaskeresztet.
Bár az eredetileg koncertzongoristának készülő, később orvosi pályát választó, rákkutatóként dolgozó férfi számára az elismerés nem volt magától értetődő, a Harmadik Birodalom nem bizonyult szűkmarkúnak a Vaskereszttel: a második világháborúban összesen 4 millióan részesültek az eredetileg 1813-ban, a Napóleon elleni felszabadító háborúban küzdő katonák számára létrehozott, később többször rehabilitált kitüntetésben. Egy valami azonban kiemelte sorstársai közül Skurnikot: zsidó származása. A zenész-orvos helyzete abból a szempontból persze korántsem egyedülálló, hogy mintegy háromszáz finnországi zsidó harcolt a németek oldalán a második világháborúban.
A németek és a finnországi zsidók kapcsolata a második világégés egyik kevéssé ismert epizódja, olyannyira, hogy sok finn egyáltalán nem hallott róla. A később árulással vádolt, egy 1946-os tel-avivi veterántalálkozón gyakorlatilag megbélyegzett finn veteránok közül ráadásul ma már alig élnek, ám ők egybehangzóan állítják: bármit tettek, azt a hazájukért tették, így semmi szégyellnivalójuk nincs.
Aron Livson egy viborgi divatkereskedő fia volt, a Finnország ellen megindított szovjet offenzíva (1939. november 30.) során sorozták be 23 éves korában. Zsidó társaival egyetemben az ő szeme előtt is csak egy valami lebegett: hazáját akár az élete árán is megvédeni az orosz agresszióval szemben. Finnország maroknyi zsidósága különleges helyzetben volt, hiszen szinte kivétel nélkül mindannyian az egykoron a katonai szolgálatukat a skandináv országban töltő orosz zsidók leszármazottjai voltak, így a többségi társadalom ferde szemmel tekintett rájuk (az orosz törvények értelmében a zsidók tízéves korukban kerültek az orosz hadsereg kötelékébe, s 25 éven át szolgáltak.)
A haza mindenekelőtt
Oroszország 1809-ben annektálta Finnországot, amely 1917-ig a cári orosz birodalom autonóm nagyhercegsége volt. A finnek az orosz forradalmat követően, 1917. december 6-án kiáltották ki a függetlenséget, s 1919. július 17-én fogadták el a köztársasági alkotmányt. Az ország függetlenségét és határait az 1920-as tartui finn-orosz békeszerződés erősítette meg. Bár Finnország 1932-ben megnemtámadási szerződést kötött Moszkvával, a Szovjetunió területi követelésekkel lépett fel, ami 1939 novemberében háborúhoz vezetett.
Leo Skurnik és Salomon Klass
A háború kivételes alkalmat kínált a maroknyi finnországi zsidóságnak, hogy egyszer és mindenkorra kinyilvánítsa lojalitását Finnország felé. Livson az Oroszországot és Finnországot összekötő Karéliai-földszoroson harcolt, s bár a finn hadsereg az orosz támadást követően visszavonulót fújt, a férfit harci érdemei elismeréseként őrmesterré léptették elő. A nagyobb létszámú és jobban felszerelt Vörös Hadsereg súlyos veszteségeket szenvedett a téli háborúban, de a harcokban kimerült Finnország 1940. március 12-én kénytelen volt aláírni a békét: területének 10 százalékáról, mintegy 40 000 km²-ről kellett lemondania.
Miután Hitler 1941. június 22-én megindította a Barbarossa-hadműveletet a Szovjetunió ellen, Finnország előtt felcsillant a remény, hogy a németek oldalán visszaszerezze a téli háborúban elveszített területeit. Livson tudott a németországi zsidók elleni náci pogromokról, s a több mint hatmillió európai zsidó halálához vezető zsidóüldözés kezdetét jelentő Kristályéjszakáról is hallott, ám amikor megkapta behívóját, nem sokat tétlenkedett. "Tettem a kötelességemet, ahogy mindenki" - emlékszik vissza a ma 97 éves férfi. "Nem a finn hadseregben harcoló zsidók voltunk, hanem finnek, finn katonák, akik a hazánkért küzdöttünk" - teszi hozzá.
A finn veteránok azóta sokszor és sok helyütt elmondták már, hogy Finnország és Németország két különböző háborút vívott: az egyik önvédelmit, a másik hódítót. "Semmi közöm a németekhez. Egyetlen némettel sem szolgáltam együtt, a németek kétszáz kilométerre északra voltak az ezredemtől" - hangsúlyozta Livson.
Persze nem minden finn zsidó volt ilyen szerencsés. A ma az Oroszországi Föderációhoz tartozó Karéliában a finnek és a németek együtt harcoltak, így a zsidók egyszerre két ellenséggel néztek farkasszemet: egyrészt a szovjetekkel, másfelől a német katonákkal. A származásuk lelepleződése miatti állandó félelem erősen rányomta kapcsolatukra a bélyeget, ám ha ez ki is derült olykor, a németeket gyakorlatilag hidegen hagyta: ők ott akkor finn katonák voltak.
Rebellis finnek
A finn kormány nem hajolt meg Heinrich Himmlernek a zsidók deportálására felszólító parancsa előtt sem. Mikor a "végső megoldás" (Endlösung) kidolgozója 1942 augusztusában személyesen érdeklődött Jukka Rangell finn kormányfőnél a zsidókérdésről, a finn politikus ellentmondást nem tűrően kijelentette: "Nálunk nincs zsidókérdés". Igaz, Helsinki érzékenysége már nem terjedt ki a külföldi zsidó menekültekre, illetve a hadifoglyokra, akik közül sokat kényszermunkatáborokba küldtek, 1942 novemberében pedig nyolc zsidó menekültet adtak át a Harmadik Birodalomnak, amiért 2000-ben Paavo Lipponen akkori finn miniszterelnök hivatalosan is bocsánatot kért.
Az egyik tábornok, Hjalmar Siilasvuo különösen büszke volt katonái származására. Egy másik finn zsidó, a téli háborúban az egyik szemét elveszítő, a szintén Vaskeresztre érdemesített Salomon Klass memoárjában jegyezte fel, hogy a tábornok - "aki nagyon is tudatában volt származásomnak" - német tiszteknek mutatta be Klasst, "az egyik legjobb századparancsnokomat", ám a németek semmit nem szóltak.
A Steinbock-album
Legalább ilyen érdekes az a képes album, amit Chaje Steinbock, a Botteni-öböl partján található oului kórház zsidó nővére hagyott hátra, s amely számos, sebesült német katonák által írt őszinte vallomást tartalmaz. "Kedvesem, amit te jelentesz nekem, már elmondtam" - kezdi levelét a magát Rudynak nevező katona. "Hogy mit jelentek én neked, még soha nem kérdeztem. Nem akarom tudni, nem akarom hallani, mivel ha túl sokat megtudok, az tönkreteszi a boldogságomat. Csak egy valamit mondok: mindent megadok, amit a szíved kíván. Te vagy az a nő, akit mindennél jobban szeretek. Nem hittem volna, hogy létezik ilyen (érzés)".
Ha hinni lehet a visszaemlékezéseknek, a német katonák azokat a zsinagógákat is felkeresték, amelyeket a zsidók a front közelében emeltek. "Hihetetlen volt" - fogalmazott Rony Smolar, az egyik zsinagóga alapító, Isak Smolar fia még 2008-ban egy amerikai konferencián. "A német tisztek ott ültek uniformisban, s együtt imádkoztak a zsidókkal. Néhány zsidó ekkor észrevette, hogy egyesek közülük tiszteletet tanúsítottak a zsidó szertartás iránt".
Finn zsidók a zsinagóga előtt
A különleges német-finn kapcsolatok talán legszebb példáját Skurnik esete mutatja. A katonaorvos olyan helyen látott el szolgálatot, ahol ezrede, az 53. gyalogezred és a német SS-hadosztály is komoly emberveszteséget szenvedett. Skurnik áldozatos munkáját megnehezítette, hogy nem állt rendelkezésre elegendő orvosság, de így is megtett minden tőle telhetőt, sőt egyszer egy egész tábori kórház evakuálását is megszervezte egy több kilométeres mocsaras szakaszon át. A katonaorvos eme bátor tettéért kapta meg a Vaskeresztet, ám két másik zsidó társához hasonlóan ő is visszautasította a kitüntetést.
Forrás: Múlt-kor
