„Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem." - Franklin D. Roosevelt

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Magyar földre igyekeztek a szökött szövetséges hadifoglyok

A magyar államvédelemben és államrendészetben már az I. világháború után is fontos szerepet játszottak a gyanús személyek elkülönítésére, megfigyelésére, és ha kellett, kitoloncolásuk előkészítésére is alkalmas internáló táborok. A főként lengyel menekültek mellett ide kerültek még a Magyarországra szökött brit, francia, kis számban belga és később amerikai hadifoglyok is, akiknek őrzése jóval liberálisabb volt az ország 1944. március 19-i megszállásáig, mint bárhol máshol az akkor németek uralta Európában, ráadásul velük a lakosság jelentékeny része szimpatizált. A magyar kormányok, - mindenekelőtt a Kállay Miklós vezette - ezzel a magatartással, azaz a „hagyományos magyar lovagias viselkedéssel", már a háború utánra szerettek volna „jó pontokat" szerezni a nyugati szövetségeseknél. A különböző menekültcsoportok elhelyezése, életük szabályozása, őrzésük, ellátásuk komoly adminisztrációs és anyagi terhet rótt a minisztériumokra, illetve az országra, olvasható Kovács Tamás cikkében az ArchívNeten.

sokan akartak mo jonni

Sokan akartak Magyarországra jönni

„A toloncház ez idő szerinti létszáma 326 nő és 7 kiskorú gyermek. Ezek közül kórházban 29, fogházban 8, tárgyaláson 12 és szabadságon 1 internált van. Politikai okokból 16 van beutalva. Ebből kommunista 4, szoc. dem. 4 és külföldi 8. Közbiztonsági okokból internált 302. Nemzetiségi és faji megosztás szerint 268 magyar, 9 ruszin, 2 orosz, 3 szlovák, 7 szerb, 7 román, 1 olasz és 29 zsidó."

Az internálás intézményét 1939-ben hozták vissza a magyar jogrendszerbe, s ezzel együtt természetesen magukat az internálótáborokat is. Amíg azonban 1919-1924 között egy, addig 1939 után szinte tucatnyi tábor működött hosszabb-rövidebb ideig az országban. A legismertebb ilyen - és meglehetősen hosszan, korszakokon átívelően működő ‑ tábor a Budapesthez közeli Kistarcsán volt, majd megnyílt a sárvári, ricsei, a mosonmagyaróvári, a vidékiek közül kevéssé ismert barcsi, illetve Budapesten a Magdolna és a Páva utcai internáló és/vagy kisegítő táborok. Az 1944. március 15-i német megszállás után a dévidéki Bácstopolyán, illetve Budapesten a Rökk Szilárd utca 25. alatti zsidó tanítóképzőben, majd az 1944. október 15-i nyilas puccs után a komáromi erődrendszer Csillag erődjében is internálótábor működött. Tudható, hogy több tábor felett is átvették az ellenőrzést a német rendészeti és biztonsági szervek a megszállást követően, de ezek időpontjai még nem mindig tisztázottak.

Mi állt az internálás újbóli bevezetésének a hátterében? Egyértelműen a háborúra való készülés, illetve a megnövekedett számú politikai jellegű ügy. Ne feledjük, 1938 márciusától a náci Németország az Anschlusst követően közvetlen szomszédja lett Magyarországnak. Hitler és a Wehrmacht prágai bevonulása (1939. március 15.) után létrejött szlovák bábállam tulajdonképpen német kreálmány volt, jelentős náci befolyással. 1939 augusztusában pedig már közvetlen német-szovjet tárgyalások zajlottak le, amelyek eredménye a Molotov-Ribbentrop paktum néven ismertté vált megállapodás volt 1939. augusztus 23-án. Romániában pedig 1943-ig véres, már-már a középkort idéző pogromok voltak.

Ilyen körülmények és események közepette sokan vártak menedéket Magyarországon és Magyarországtól. Az esetek egy jelentős részében ráadásul a menekültek tudtak valamelyest magyarul, őseik között található volt magyar anyanyelvű is, hiszen sokan még a Monarchia idején születtek. Ebből következően sokakban élt remény, hogy talán még a magyar állampolgárságot is megkaphatják... Ehhez képest a honvédelmi miniszter a következő utasítást adta a szerbiai magyarok vissza-, vagyis hazaszivárgása tárgyában (572224/19-1941 sz.) a bácskai területek visszafoglalása után:

„Bebocsátani minden esetben csak magyar fajú és állam- és közbiztonság szempontjából teljesen megbízható egyént lehet. Zsidók, g[örög] keleti vallásúak a bebocsátásnál tekintetbe nem jöhetnek." Másrészt látni kell, hogy a '30-as évek Magyarországán az egyre erősödő szélsőjobboldali pártok és mozgalmak adták a legtöbb munkát a rendőrség illetékes osztályának. A nyers erőszak irányába elmozduló szélsőjobboldali mozgalmak ellen a kormányzat is mind határozottabban igyekezett fellépni, nemkülönben az ún. „pángermán" mozgalmak ellenében is.

Míg az előbbiek németek általi támogatása nehezen bizonyítható, illetve mértéke is nehezen határozható meg, addig utóbbiaknál ez sokkal egyértelműbb volt. Tulajdonképpen az internálás intézményének bevezetése e mozgalmak tagjainak féken tartására, illetve az általuk elkövetett kisebb súlyú bűncselekmények szankcionálására szolgált.

Skizofrén állapot

Az internálás jogi alapját az 1939. évi II. törvénycikk adta. Önmagában a törvény elemzése is megérne egy külön (jogtörténeti) dolgozatot, de mi a következőkben csak a fontosabb paragrafusokat emeljük ki. A törvény értelmében a honvédelmi miniszter ellenőrizhette az útlevelek kiadását és visszavonását, a Magyar Nemzeti Bankot, de korlátozhatta a gyülekezési és egyesülési jogot, a sajtószabadságot, valamint a postai, távíró- és távbeszélőforgalmat is. Szintén meghatározó változás volt, hogy a vezérkari főnök bírósága bizonyos esetekben polgári személyek felett is ítélkezhetett. A jogszabály bevezette a honvédelem ellen irányuló izgatás bűncselekményét, de ezzel együtt kiterjesztette a katonai büntetőbíráskodás alá tartozó személyek körét is: immár civilek is ide tartoztak. De ez a törvény hozta létre a munkaszolgálat intézményét is. A törvény 150. §-a kimondta:

„(1) A minisztérium elrendelheti, hogy azokat a személyeket, akiknek bizonyos községben vagy az ország bizonyos részeiben való tartózkodása a közrend és a közbiztonság vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos vagy gazdasági okokból káros, községi illetősségükre tekintet nélkül abból a községből, illetőleg az országnak abból a részéből ki lehet tiltani. Az ilyen személyeket akár tartózkodási helyükön, akár az ország más helyén rendőrhatósági felügyelet vagy a szükséghez képest rendőrhatósági őrizet alá is lehet helyezni.

(2) A jelen § alapján rendőrhatósági őrizet alá helyezett személyeket képességeiknek megfelelő munkára lehet kötelezni."

A mindenkori miniszterelnökök és a Magyar Királyi Belügyminisztérium különböző osztályai - az 1939. évi II. törvénycikkre hivatkozva ‑ egyre több internálással kapcsolatos rendeletet és belső utasítást adtak ki. A magyar belügyminisztérium - egyfajta leképződéseként a magyar társadalom érzéseinek - skizofrén állapotban volt. Egy részről ugyanis rokonszenvezett a Magyarországra menekült lengyelekkel, a két nép több százéves barátsága kapcsán, másrészről viszont a Magyar Királyság mégiscsak a náci Németország szövetségese volt.

A többi, tehát nem lengyel polgári menekültre azonban eleve gyanúsan néztek, kémeket és/vagy kommunistákat sejtve közöttük. A menekültek mellett ott voltak még - igaz jórészt a honvédelmi minisztérium hatáskörében - a Magyarországra szökött brit, francia, kis számban belga és később amerikai hadifoglyok is, akiknek őrzése jóval liberálisabb volt az ország 1944. március 19-i megszállásáig, mint bárhol máshol az akkor németek uralta Európában, ráadásul velük a lakosság jelentékeny része szimpatizált. A magyar kormányok, - mindenekelőtt a Kállay Miklós vezette - ezzel a magatartással, azaz a „hagyományos magyar lovagias viselkedéssel", már a háború utánra szerettek volna „jó pontokat" szerezni a nyugati szövetségeseknél. A különböző menekültcsoportok elhelyezése, életük szabályozása, őrzésük, ellátásuk komoly adminisztrációs és anyagi terhet rótt a minisztériumokra, illetve az országra.

Mit csinálhatott egy internált?

1939 és 1945 között számos új, illetve módosított rendelet született az internálásról, az internálótáborokról, a rendőri felügyeletről stb. Ezek közül most csak a fontosabbakat emeljük ki. Az 1939. január 2-ai 1/1939. sz. bizalmas jelentés szerint a politikai okból internáltakat a többi internálttól külön kell elhelyezni és őrizni. Ez ekkor még csak a budapesti és a nagykanizsai kiegészítő toloncházat érintette. A jelentés egyben utasította a rendvédelmi szerveket, hogy a politikai internáltakat a jövőben csupán az említett helyekre szállítsák be.

A kitiltás, internálás, rendőrhatósági felügyelet (röviden: ref.) jogi alapja a 8130/1939 sz. ME. rendelet, illetve a végrehajtása tárgyában kiadott 760/1939 sz. BM. rendelet lettek. Ezeket 1939. szeptember 2-án (!) tették közzé a Budapesti Közlönyben. A miniszterelnöki rendelet kimondta:

„A rendőrhatóság azokat a személyeket, akiknek bizonyos községben vagy az ország bizonyos részeiben való tartózkodása a közrend és a közbiztonság vagy más fontos állami érdek szempontjából aggályos vagy gazdasági okból káros.

a) tartózkodási helyükön rendőri felügyelete alá helyezi, vagy

b) tartózkodási helyükről illetőleg az ország bizonyos részeiről - községi illetőségükre tekintet nélkül - kitiltja és az ország más helyén rendőrhatósági felügyelet vagy a szükségeshez képest rendőrhatósági őrizet alá helyezésüket rendeli el."

A végrehajtási rendelet 1. paragrafusa értelmében a refet, a kitiltást és az internálást első fokon magyar állampolgárokkal szemben az illetékes rendőrhatóság, míg a külföldiekkel szemben a Belügyminisztérium kebelében működő Külföldieket Ellenőrző Országos Központi Hatóság (KEOKH) rendelheti el; de a belügyminiszter minden esetben közvetlenül is intézkedhetett. Fontos volt, hogy a kitiltó határozatokat a belügyminiszterhez kellett felterjeszteni, akinek döntése szuverén volt.

A végrehajtási rendelet 3. - 5. paragrafusa magát a ref-et szabályozta. A 3. paragrafus a-tól f. pontokban részletezte, hogy mit tehet, illetve nem tehet a ref. alatt álló személy. A lakhelyelhagyási tilalmon és a rendőrségnél kötelező rendszeres jelentkezésen túl további korlátozásokat is tartalmazott. Így a ref. alatt álló személy - az „e" pont szerint ‑ nem adhatott fel táviratot, nem használhatta a távbeszélőt, postai küldeményei pedig rendőrhatósági ellenőrzés alatt álltak.

Az „f" pont értelmében pedig: „eltiltható attól, hogy a rendes környezetéhez tartozó személyeken kívül mással érintkezzék; a másokkal való érintkezés csak a rendőrhatóság kivételes engedélyével és ellenőrzéssel megbízott személy jelenlétében mehet végbe."

A rendelet 6-tól 10. paragrafusáig az ideiglenes őrizetbe vételt szabályozta. Ezt az eljárást azokkal a személyekkel szemben alkalmazták, akik ellen kitiltási határozatot hoztak, de az még nem emelkedett jogerőre, illetve a végrehajtásig is ilyen, ideiglenes őrizetbe kellett venni az adott személyt. A rendelet pontosan szabályozta, hogy az őrizetes milyen tárgyakat vihetett magával, miket kellett a hatóságnak átadnia, és miket adhatott át a vele közös háztartásban élő személynek. Az átvett értéktárgyakról és pénzről pontos listát kellett készíteni, és a legközelebbi adóhivatalban, mint letéti pénztárnál, kellett letétbe helyezni.

Kovács Tamás cikke az ArchívNet 13. évfolyamának (2013.) 6. számában található.

Forrás: Múlt-kor

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább