„Van ember - van probléma! Nincs ember - nincs probléma." - Joszif Sztálin

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

A szabadságot hozta el Mussolini az internált melegeknek

75 évvel ezelőtt a fasiszta Olaszország morális háborúba kezdett: a degeneráltnak nevezett cataniai homoszexuálisokat elüldözték otthonaikból, majd egy apró szigeten internálták őket. A börtönnel felérő új otthon azonban néhányuknak paradox módon a kötöttségek nélküli élet felszabadító érzését hozta el - igaz, csak egy rövid ideig.

39019

A Trimiti-szigetek az Adria igazi gyöngyszemei, az olaszok mellett a külföldi turisták kedvelt nyári célpontja. A szigetcsoport öt szigete: név szerint San Domino, San Nicola, Capraia, Pianosa és Cretaccio már a vaskortól kezdve lakott volt, ide költöztette Augustus római császár legidősebb unokáját, Vipsania Juliát, aki élete utolsó 20 évét töltötte a szigeten. A szigeteket a középkorban előbb a Santa Maria a Mare apátság (Szent Mária a tengeren) bencés szerzetesei, majd a ciszterciek irányították. A Trimiti-szigetek, illetve az apátság gazdája később sűrűn változott: kalózok, lateráni kanonokok, a francia Joachim Murat támogatói, majd a gyarmati uralom ellen menekülő líbiaiak vették birtokba – utóbbiak azonban inkább az olasz hatóságok nyomására, mintsem önszántukból.

A szigetcsoport elhelyezkedése "ideális" terepnek bizonyult a fasiszta Olaszországban az olasz társadalom kitaszított csoportjainak – így például a melegek – befogadására. A homoszexualitásról a fasizmus a náci rendszerhez hasonlóan vélekedett: jóval az 1938-as faji törvények hatályba lépése előtt az abortusz és a születésszabályozás mellett a társadalom egészségi állapotára fenyegető legnagyobb veszélynek tartották. Abban azonban különbözött tőle, hogy sem az 1926/30-as Fasiszta Rendőrségi Törvénygyűjteményben, sem pedig az 1930-as Rocco-kódexben nem kriminalizálták név szerint a homoszexualitást.

szi

A melegek, leszbikusok és transzneműek üldöztetése a harmincas évek közepétől kezdve állandósult, a világháború kezdetéig pedig még jobban fokozódott. Az erős, maszkulin társadalom benyomását keltő fasiszta Olaszország nem „engedhette" meg magának a homoszexualitás létezését, így a politikai vezetés mindent megtett, hogy a jelenséget elfojtsa, nehogy az mintául szolgáljon másoknak. Először 1938-ban a szicíliai Catania városának vezetése figyelt fel arra, hogy egyre több és több, a másságát nyíltan vállaló férfi van a településen, így úgy döntött, hatalmi eszközökkel vet véget a „degeneráció terjedésének": így került 45 férfi a 600 kilométerre levő San Domingóra.

Bár a szigetek közül itt van egyedül homokos strand, s ma már kedvelt üdülőhelynek számít, a deportáltakra borzalmas körülmények vártak: sokan az elégtelen táplálkozás és az egészségügyi állapotuk leromlása miatt hunytak el. Mussolini – belügyminiszteri tisztségéből fakadóan – természetesen tudott a homoszexuálisokkal szembeni erőszakos hatósági akcióról, így valószínűleg személyesen hagyta jóvá a cataniai rendőrség törvénysértő lépését.

A szigetre deportált férfiakat az egyik visszaemlékező szerint a helyiek lányoknak nevezték – olvasható az olasz történelem eme kevéssé ismert epizódjáról szóló A sziget és a város című könyvben; a Gianfranco Goretti-Tommaso Giartosi szerzőpárosnak ebben több olyan szemtanúval is sikerült szóba elegyednie, akik a harmincas-negyvenes években gyerekfejjel élték át az akkori eseményeket. Ebből az is kiderül, hogy este 8 óra után „kijárási tilalom" volt érvényben, a melegeket pedig közös hálótermekbe zárták – természetesen rendőri felügyelet mellett.

A börtönnel felérő internálás paradox módon egyesek számára igazi szabadságot hozott. A mélyen vallásos, konzervatív családokból érkező, a saját neműk iránti vonzalmukat titkolni kényszerülő fiatalok végre találhattak egy olyan – kétségkívül távoli – szegletet az országban, ahol nyíltan vállalhatták magukat. A saját otthonaikban megtapasztalt megvetésnek itt nyoma sem volt: színházakat hoztak létre, női ruhákban járhattak fel-alá, anélkül, hogy bármiféle retorzió érte volna őket. Sokan ezért sírásban törtek ki, amikor a második világháború kirobbanása miatt haza kellett menniük Cataniába, ahol szomorúan tapasztalhatták, hogy semmi nem változott: házi őrizetbe kerültek, a társadalom pedig újra megbélyegezte őket.

Forrás: Múlt-kor

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább