Mussolini az európai átlaggal ment, s az olasz érdekeket nézte, nála a nacionalizmus csak később szorította háttérbe a szocialista eszméket – fejtette ki előadásában Ormos Mária történész a Politikatörténeti Intézetben a fasiszta hatalomátvételt jelképező római menetelés (marcia su Roma) 90. évfordulójának alkalmából tartott tudományos konferencián, ahol többek között Mussolini és d'Annunzio kapcsolata, a hatalom és a színház viszonya, a Duce vezérkultusza illetve a fasizmus forrásának tartott arditok is terítékre került.
Mester és tanítványa
D'Annunzio és Mussolini együttműködésének kezdete 1915-re, a Giovanni Giolitti olasz kormányfő elleni közös küzdelmük idejére nyúlik vissza – kezdte a költő d'Annunziónak a Mussolinihez fűződő, ellentmondásokkal terhelt kapcsolatáról szóló előadását Andreides Gábor. A Fiume hovatartozásáról – az Osztrák-Magyar Monarchia egykori kikötővárosát Olaszország és Jugoszlávia is magának követelte – szóló vitát d'Annunzio nyers erővel akarta eldönteni: a párizsi békekonferencián hozott döntés arra sarkallta a radikális író-aktivistát, hogy katonákból és veteránokból álló szabadcsapataival maga foglalja vissza az olasz többségű várost. Itt már minden olyan rituálé megvolt, ami a későbbi fasiszta államberendezkedés ismertetőjegye lesz – fogalmazott Andreides Gábor.
Az arditók, futuristák és nacionalisták találkozóhelyévé váló Fiume követendő példa lett Mussolini számára, akinek a költővel kapcsolatos nézetei meglehetősen ambivalensek voltak: csodálta, de tartott is tőle, mivel riválist látott benne. Mussolini ugyan azt szerette volna elérni, hogy Fiumét Olaszország erkölcsi fővárosának tekintsék, de hamarosan mindenki számára világossá vált, hogy a rendezetlen helyzetet nem lehet sokáig tartani. A két – d'Annunzio mint spirituális, Mussolini pedig mint katonai – vezető kapcsolatáról Emilio Lussu találóan jegyezte meg, hogy a költő és a későbbi fasiszta vezető bár tisztelték egymást, „maguk közt mint a kutyák marakodtak". Mussolini ugyanakkor Fiume példájából tanulta meg, hogy az állam megdönthető, ahol vakmerően, veszélyesen lehet élni, s ahol érvényre jut a hőskultusz, megvalósul a me ne frego (= nem érdekel) elve – fejtette ki Andreides Gábor.
Horváth Jenő (Budapesti Corvinus Egyetem) a fasizmus forrásvidékének tartott arditokról beszélt előadásában. Az első világháborúból ismert arditi – amelynek melléknévi jelentése merész, de főnévi formája is ismert (rohamosztagos katona) – rohamosztagot nem a parancsnok által kiválogatott katonákból állították össze, hanem olyan önkéntesek voltak, akik később önálló egységeket alkottak (a háború végén önálló hadosztályaik voltak), speciális kiképzésben részesültek és jellemző volt rájuk a testületi kasztszellem.
A fasiszták előőrsének tartott arditok kiképzése az első világháború vége felé, 1917-ben kezdődött meg. A katonák a magyar hadseregtől zsákmányolt bajonetteket és kézigránátokat használtak a fegyveres harcokban. Kényelmes (garbószerű pulóver vagy ing), fekete színű egyenruhájuk volt, amely közös identitást alakított ki körükben, s amely életérzéshez hozzátartozott a halál kultusza, a halál megvetésének gondolata is.
Az arditok az olasz macsók új típusát jelentették – fogalmazott Horváth Jenő. Bár katonai szempontból hatékonynak bizonyultak az áttöréseknél illetve rohamoknál, tűzerejük a nagyobb ütközeteknél kevésnek bizonyult. A világháborút követően – amely időszak a még fegyverben álló hárommillió olasz katona leszerelése miatt rendkívül nehéz volt – az arditok egy időre az újonnan meghódított észak-afrikai gyarmatra, Líbiába kerültek. Szerepük azonban nem merült ki ebben, hiszen mint ismert, d'Annunzio is ardito testőröket használt, az ő egyenruhájukat viselte, és így hívta követőit is, de az elitalakulatnak számító arditok a squadrista terrorban is nagy szerepet játszottak – zárta előadását Horváth Jenő.
Szabó Tibor (Debreceni Egyetem) Antonio Gramsci, a híres olasz filozófus-forradalmár szemszögéből vizsgálta a fasizmus térnyerését. A kommunisták a világháborút követő zavaros esztendőkben, a vörös két év (1919-20) során a különböző gyár-és földfoglaló mozgalmakból kiindulva olyan sejteket akartak létrehozni, amely szovjet mintára a tulajdonosi réteg nélkül ragadja meg előbb a gazdasági, majd a politikai hatalmat. Ugyan Gramsci kezdetben az erőszakos megmozdulások híve volt, de 1920-21 tájékán maga is levonta a vereség következményeit. Szerinte a baloldal azért vesztett, mert nem ismerte eléggé Itália történetét, így például a Dél problematikáját, vagy a parasztok helyzetét, ezért a legfontosabb feladatuk az lesz, hogy felkészítsék a munkásokat az új helyzetre.
A marcia su Roma idején Gramsci már nem tartózkodott az olasz fővárosban, Moszkvába ment, ahol a Kominternben követték az olaszországi eseményeket. A filozófus kidolgozta az úgynevezett hegemónia koncepciót, s arra kereste a választ, hogy hogyan kell az emberek tudatát befolyásolni. A parlamenti képviselőséggel (Gramscit Veneto tartomány választókörzetében képviselővé választották) járó mentelmi jog lehetővé tette, hogy 1924-ben, két év távollét után visszatérjen Olaszországba. Egy parlamenti vitában azonban összeszólalkozott Mussolinivel, aki egy évre rá letartóztatta, majd húszéves börtönbüntetésre ítélték.
A halhatatlanság mítosza
Az utóbbi években sokan keresték arra a választ, hogy volt-e egységes fasiszta kultúrpolitika, s hogy a modernitás hogyan függött össze a diktatúrával – kezdte előadását Fried Ilona, az ELTE kutatója, aki arra a következtetésre jutott, hogy bár a fasizmus törekedett rá, nem tudta teljesen gyarmatosítani a kulturális életet. A színház a harmincas évek elejéig, a film elterjedéséig volt társadalmi szinten az egyik legfontosabb szelete a kultúrának. Mussolini a Cinecitta filmstúdió 1937-es megalakításával azonban jelezte, hogy számára immáron a film a legfontosabb propagandaeszköz. Ebből az időszakból Giovacchino Forzanót kell kiemelni, aki megalkotta a tömegszínházat, majd teherautókkal kezdték szállítani akár a legtávolabbi vidékekre a színházi kellékeket. Ezt egyesek ugyan a fordi tömegtermeléshez hasonlították, de Fried Ilona hangsúlyozta, hogy a nyilvánvalóan propagandacélokat szolgáló előadások mellett színvonalas művek, operák is akadtak.
A színházi élet jeles képviselői között többeknek – Marinetti, Sem Benelli, Anton Giulio Bragaglia, Massimo Bontempeli, később Forzano – közvetlen kapcsolata volt Mussolinivel, amelyek az 1910-es évekre nyúltak vissza. Az értelmiségiek kénytelenek voltak megkötni a maguk kompromisszumát, amiért cserébe védelmet, egyesek pedig privilégiumot kaptak. Összességében elmondható, hogy a fasiszta rezsim kulturális hegemóniára törekedett, s a színházat is a propaganda eszközének gondolta. A rezsim ugyanakkor támogatta az amatőr mozgalmakat, így a szélsőjobboldalhoz egyáltalán nem köthető egyházi színjátszó köröket és a diákelőadásokat, de megtűrte a polgári színházat és az avantgárd irányzatokat, viszont tiltotta a Bracco-féle szocialisztikus színházat és az emigrációban élő alkotók műveit is indexre tették.
A vezérkultuszokat vizsgálta előadásában a fiatal Horthy-kutató, Turbucz Dávid. A történész szerint a marcia su Roma egyfajta mitikus interpretációt szolgált a rezsim számára, amit a fasiszta propaganda forradalomnak festett le, miközben a menetelés valójában meg sem történt. Az alkotmányos fasizmus időszakában egyre nagyobb teret nyert a szimbólumokra, mítoszokra, rítusokra felépített politizálás. Majd megszaporodtak a Mussolinivel foglalkozó cikkek, a Ducéról szóló első életrajz pedig már 1923-ban megjelent; ezt angolul 1925-ben adták ki, s összesen 18 nyelvre fordították le, magyarra Kosztolányi Dezső ültette át.
1925-ben a diktatúra kiépítése közben a média pluralizmusát is felszámolták. A vezérkultusz elsőszámú eszköze a sajtó lett, ahol számos beszéd, Mussolinit méltató írás, tudósítás jelent meg az évek során. Később egyre nagyobb szerepet töltött be rádió, miközben a köztereken hangszórókkal igyekeztek még nagyobb nyilvánosságot teremteni.
Mint azt Turbucz Dávid megjegyezte, Mussolini népszerűsége a fasizmus elfogadottsága felett állt, még úgy is, hogy kultusza nem volt korlátlan, hiszen a király és a pápa személyében komoly "versenytársakat" tisztelhetett. A korszak többi vezérkultuszához hasonlóan a Mussolini személye köré épülő kultusz is stabilizáló, integráló szerepet töltött be, amely teljesen átitatta az olaszok mindennapjait. Mussolinit 1929-ben, az egyház helyzetét rendező lateráni szerződés aláírásakor „a gondviselés küldöttének" nevezte XI. Pius pápa. Aki ráadásul nem volt egyedül a véleményével: a korszakban ugyanis a vezér sérthetetlenségét, halhatatlanságát látták abban, hogy Mussolini az ellene elkövetett négy merénylet mindegyikét túlélte.
Forrás: Múlt-kor
