„Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem." - Franklin D. Roosevelt

II. világháború - masodikvh.hu

Franciaország lerohanása, 1940 tavasza és nyara

Németország és Franciaország kapcsolata a történelem fejezeteiben – enyhén szólva - nem mondható felhőtlennek. Gondoljunk csak a sedani csatára, melynek következménye a II. Birodalom kialakulása volt. Illetve Napóleon, Franciaország császára is többszöri háborúba keveredett a poroszokkal - a két nemzet küzdelme végül a waterlooi csatában dőlt el - a németek oldalán.

Az I. világháborúban a vesztes németek az emberveszteség, a károk és a bukás mellett a versaillesi békeszerződés általi feltételeket is teljesítenie kellett. Ennek értelmében Németország a gyarmatain kívül további 70,6 ezer km2 területet, és vele együtt közel 6 millió 500 ezer, többségében németajkú lakost veszített el. Nyugaton Franciaország visszakapta az 1871-ben annektált Elzász-Lotharingiát, Belgium pedig Eupen-Malmedyt. Az anyagi károk törlesztésére hivatkozva a Saar-vidék francia fennhatóság alá került. Északon Schleswig-Holsteint népszavazás alapján Dániához csatolták. Keleten a Memel-vidéket Litvánia olvasztotta be. Csehszlovákia Hultschlint, az újjászületett Lengyelország pedig Nyugat-Poroszországot, Posen környékét, és Pomeránia egy részét szerezte meg. Mivel Varsónak szüksége volt kikötőre is, ezért Danzigot szabad városnak nyilvánították, és a Népszövetség ellenőrzése alá helyezték. Ezáltal Kelet-Poroszországot egy lengyel „korridorral” leválasztották. A nagyhatalmak megtiltották Ausztriával való egyesülést, emellett óriási pénzösszeget kellett fizetniük.
 
Franciaország, az USA, Nagy-Britannia a „porosz militarizmus”-t nevezte meg a világháború kirobbantásának okozójaként, ezért a jövőben, hogy meggátoljanak még egy világégést, az új német hadsereg, a Reichswehr (a későbbi Wermacht elődje) személyi állományát 100 000 főben maximalizálták, ennek értelmében a szárazföldi hadsereget három lovas- és hat gyalogoshadosztályba osztották be. Tiltották a nehéztüzérség, a tengeralattjárók, a repülőgépek sorozatgyártását, a harci gázok fejlesztését, az általános hadkötelezettség alapján való sorozást, és a fegyverimportot. A haditengerészet, a Reischmarine (későbbiekben Kriegsmarine) állományát 15 000 főben maximalizálták, a flotta nagyságát 12 csatahajóban és cirkálóban, illetve 24 rombolóban és torpedónaszádban szabták meg. Az újonnan épített hajók nagyságát 10 000 tonnában, a cirkálókat 6000 tonnában korlátozták. A Rajna jobb partján demilitarizált övezetet hoztak létre, a bal partján 3 zónára osztva 15 évre szövetséges fennhatóság alá került. A Kieli-csatornát nemzetközi úttá nyilvánították, a partvédelmi eszközök számának nagyságát pedig nagymértékben csökkentették. Emellett feloszlatták a német vezérkart és a jelentős kadétiskolákat.
 
A németek az első világháborúban a Schlieffen-terv alapján támadták meg Hollandiát, Belgiumot, és Franciaországot. A Fall Gelb hadművelet kidolgozásakor is az első világháborús taktikát vették elő. Ennek az elsődleges oka a franciák által 1929-óta épített Maginot-vonal volt, mely egészen a belga határig volt kiépítve. Ez arra késztette a német hadvezetést, hogy ismét Németalföld felől támadjanak. Azonban a tábornokok ezzel a tervvel csupán egy mérsékelt előrenyomulással számoltak a belgiumi Gentig, mellyel a brit expedíciós haderőt elvághatták volna a franciáktól, és így biztosíthatták volna a belga partokat a későbbi, Anglia elleni tengeri és légi támadások számára.
 
A legtöbb gépesített hadosztályt északon kívánták elhelyezni, melyek előtt az ejtőernyős- alakulatok elfoglalják a célpontokat, erődöket. A főcsapást Fedor von Bock tábornok „B” hadseregcsoportja kapta feladatul, emellett Rundstedt által vezetett „A” hadseregcsoportjának dél-belgiumi előretörését kellett biztosítania. Leeb parancsnoksága alatt álló „C” hadseregcsoportnak a francia csapatokat kellett feltartania a határnál.
 
Hitler nem rajongott a tervért - szerinte a támadás súlypontját délebbre, a Namurtól délre folyó Meuse irányába kell helyezni. 1939. október 29-én új tervezetet nyújtottak át a Führernek, amelyen csak egy apró változtatás volt: néhány páncéloshadosztályt délebbre helyeztek. Hitler a Meuse mentén Sedan irányába akart előretörni, és ezt közölte másnap Jodllal. Ő azonban nem továbbította tovább a többi tábornoknak, inkább az addigi tervet finomították tovább.
 
Manstein, miután megnézte az eredeti terveket, kijelentette: „Finoman szólva szégyenletesnek éreztem, hogy a mi nemzedékünk nem képes többre egy régi módszer felelevenítésénél.”
 
Manstein összesen hat alkalommal küldte el az OKH-nak a terv bírálatát: „Elképzelhető, hogy a belgákkal és a segítségükre siető szövetségesekkel szemben eleinte sikerrel járhatunk, ezek azonban nem garantálják a végső győzelmet, amit csak Belgiumban és a Somme-től északra állomásozó teljes ellenséges haderő megsemmisítésével érhetünk el.”
 
Indítványozta, hogy az „A” hadseregcsoport déli szárnyára helyezzék át az offenzíva súlypontját, miután Namurtól délre átkeltek a Meuse-ön, Arras-Bolugne mentén nyomuljanak tovább nyugat felé. Ez a terv nem váltott ki reakciót a hadvezetés köreiben. Halder parancsot adott arra, hogy Manstein tervét azonnal semmisítsék meg, még mielőtt Hitler tudomást szerezhet erről a javaslatoról. A Führer a támadás időpontját november 12-ére hozta előre, azonban a rossz időjárási viszonyok miatt a támadás nem valósult meg. 1940. május 10-ig összesen 29-szer lett elhalasztva az offenzíva.
 
Hitler, Manstein tervéről mit sem tudva arra biztatta tábornokait, hogy növeljék meg az „A” hadseregcsoport erejét, november 11-én tehát Guderian XIX. páncéloshadtestét átvezényelték Sedannal szembe. Guderian úgy vélte, hogy az Ardenneken páncélosokkal és egyéb járművekkel is át lehet kelni. Így a terv ismét átalakult: a súlypont Hollandia és Közép-Belgium helyett délebbre tolódott át.
 
1940. januári fagyok miatt a talaj megfelelő volt a páncélosok számára: Hitler elrendelte, hogy kedvező időjárás esetén azonnal induljon meg a támadás. Január 17-ére az időjárásjelentések ködöt jósoltak, ami nagymértékben megnehezítette a Luftwaffe munkáját, a szárazföldi csapatok légi támogatását. Ekkor a Führer határozatlan ideig elhalasztotta a nyugati offenzívát.
 
1940. január 9-én Helmuth Rheinberger őrnagy parancsot kapott, hogy részt vegyen a másnap Kölnben tartandó megbeszélésen. Reinberger a fárasztó vonatozás helyett inkább elfogadta Hönmanns tartalékos őrnagy ajánlatát, miszerint egy Messerschmitt Bf 108-as repülőgéppel elszállítja őt. (Hönmanns gyakorolni akarta a repülést, és hazadobni nejének a szennyes ruhát.) Rheinbergernél titkos iratok voltak, és az ajánlat elfogadásával súlyos szabályt szegett meg.
 
Guderian
 
Másnap felszálltak, de a repülés közben az időjárási viszonyok rosszabbodtak, emellett a gép is meghibásodott, így kényszerleszállást kellett végrehajtaniuk egy belga kisváros, Mechelen környékén. Rheinberger többszöri kísérlet után sem tudta megsemmisíteni a titkos papírokat. Pedig először egy szórakozott belga paraszt még gyufát is adott neki. Hermann Göring felesége látnokot alkalmazott, hogy az mondja meg: sikerült-e a tervek elégetése. A látnok szerint sikerült, pedig nagyon nem. A dokumentumok alapján a szövetséges hírszerzés úgy vélte, hogy a németek el akarják terelni figyelmüket a támadás valódi helyéről.
 
Amikor Hitlert január 11-én értesítették a balszerencséről, dührohamot kapott, majd kijelentette: „A haditervet teljesen át kell dolgozni, s mindenekelőtt a titoktartásra és a meglepetésre kell törekedni.”
 
Január 25-én Manstein élesen bírálta a vezérkar terveit, ezért február 27-én a lengyelországi Stettinnél állomásozó hadtest élére nevezték ki. Azonban terveit kipróbálták: a február 7-én és 14-én tartott gyakorlaton kiderült, hogy az ardenneki offenzíva valóban kivitelezhető. 1940. január 17-én személyesen is találkozhatott Hitlerrel, és felvázolta terveit. A Führer másnap felhívatta a kancelláriába Haldert és Brauchitschot, és elmondta „saját” elképzeléseit. Így az OKH vezetői nekiláttak a terv kidolgozására.
 
Február 24-én elfogadták a javaslatot. Bock tábornok „B” hadseregcsoportja az ellenséges erők lefoglalását kapta feladatául, de a humán állományában is jelentős változások történtek: 43-ról 29 és fél hadosztályra csökkentették a hadseregcsoportot. Az offenzíva súlypontja Rundstedt „A” hadseregcsoportjára került. Rundstedtnek 45 és fél hadosztály állt rendelkezésére. Ők kapták a Sarlóvágás hadműveletet (Sichelschnitt). Ennek értelmében az arcvonal áttörése után a La Manche csatorna felé haladva ketté kellett vágni az Észak-Franciaországban állomásozó ellenséges haderőt.
 
A Fall Gelb hadműveletre összevont német haderő összesen 136 hadosztályból (köztük 10 páncélos-és 7 gépkocsizó), mintegy 2600 harckocsiból és közel 7400 darab 75 mm-es vagy annál nagyobb űrméretű lövegből állt. A Luftflotte 3 összesen 3800 harci repülőgépet számlált. A csoportosítás személyi állománya elérte a 3 millió 300 ezer főt.
 
 
A francia haderő
 
Maurice Gamelin tábornok, a francia főparancsnok teljesen elszigetelődött a hadszíntéri eseményektől, az így kialakult bonyolult parancsnoki hálózat meghosszabbította a parancsok mielőbbi kézhez kerülését, ezáltal csökkentette a haderő hatékonyságát. Ugyanakkor Gamelin tábornok irányította a gyarmatokon szolgáló hadseregeket is, ezért helyettesén, Georges tábornokon keresztül juttatta el parancsait. Georges alatt Bilotte tábornok szolgált, aki a La Manche csatorna és a Maginot-vonal között lévő egységeket vezette. Gamelin és Georges közé újabb összekötő elemeket építettek be: a Vincennes és a Feré-sous-Jouarre között félúton fekvő Montyban létrehozták a szárazföldi haderők főparancsnokságát Amié Doumenc tábornok vezetésével.
 
Elméletileg a Vuillemin tábornok irányítása alatt álló légierő szorosan együttműködött a szárazföldi egységekkel. Gyakorlatilag azonban a légierő a honvédelmi minisztérium hatáskörébe tartozott. Ugyanakkor a francia légierő legfőbb gondja a megfelelő gépek hiánya volt, és az egységek működését nem hangolták kellően össze, ellentétben a Luftwafféval.
 
 
1940. május elején a Franciaország keleti felén összpontosuló szövetséges haderő összesen 108 hadosztályból állt, ebből 17 hadosztály képezte a főparancsnok tartalékát. Ezenkívül Gamelin rendelkezésére 2100 harckocsija, több, mint 12 500 db 75 mm-es és ennél nagyobb űrméretű löveg állt rendelkezésére. A francia és az angol haderő 3500 harci repülőgépet számlált.
 
A belga hadsereg 22 hadosztályból állt, főerői a Liége és Antwerpen, Namur terepszakaszon összpontosultak. Hollandia mindössze 10 hadosztályt tudott kiállítani.
 
Összesen tehát 147 hadosztály, 3000 harckocsi, 14 500 löveg, 3800 repülőgép állt a szövetségesek rendelkezésére. A német hadseregen belül a kapcsolattartás külön telefon- és telexvonalon, valamint kódolt rádióüzeneteken folyt, a franciák a megbízhatatlan polgári vonalakra és a futárokra hagyatkoztak.
 
A francia-angol együttműködés általában megfelelő volt, bár Anglia, Franciaország, Belgium és Hollandia között voltak belső ellentmondások. A franciák sokat panaszkodtak az angol haderő mozgósításának és működésének lassúsága miatt.
 

Nagyításhoz kattints a képre.
 
Hollandia már az I. világháborúban is semleges volt. A támadás előtt tartott a III. Birodalom szándékától, de nem merte elkötelezni magát egyik fél mellett sem. Belgium 1936-ig védelmi szövetségben állt Franciaországgal, azután visszatért a szigorú semlegességhez. Bár a belga király gondolta, hogy egy esetleges német támadás során országa ismét ellenséges fennhatóság alá kerül. Ezért III. Lipót király egy általános semlegességi nyilatkozattal próbálta meg semlegességüket biztosítani. Franciaországgal megállapodtak, hogy egy német offenzíva esetén a szövetséges haderő átlépheti a belga határt. Az angol-francia hadvezetés ennek érdekében kidolgozta a „Dyle” tervet, melyben két francia és egy angol hadsereg segít Belgiumnak. A terv azzal számolt, hogy a belgák képesek lesznek feltartóztatni az ellenséget az Albert-csatorna mentén és a liége-i megerősített körletben. Így a szövetséges hadvezetés kidolgozott egy, Svájctól az Északi-tengerig húzódó arcvonalat.
 
 
A francia haditerv az I. világháborúhoz hasonlóan védekező jellegű volt. Mindenképpen szerették volna elkerülni az 1914-1918 között elszenvedett hatalmas emberveszteségeket. 1939-re a francia haderő 300 000 fővel csökkent, míg a németek személyi állománya jóval nagyobb volt, mint az I. világháborúban.
 
A többszöri halasztás – ezt az időszakot az angolok Phoney War (vicces háború), a franciák Drole de Guerre (furcsa háború), a németek pedig Sitzkrieg (ülőháború) névvel illették – arra is jó volt, hogy teljesen elbizonytalanítsa a szövetségeseket, akik lassan belefásultak a várakozásba. Így eleve lassabban reagáltak, amikor 1940. május 10-én megindult a támadás. Érdekes módon az Ardenneken keresztüli támadást a franciák kizártnak tartották, egy tisztet kivéve, aki a páncélos mobil hadviselésről is hiába prédikált: ő volt Charles de Gaulle ezredes.
 
Charles de Gaulle

A harceszközök

A modern hadviselés eseményei nem érthetőek egészen a haditechnika bizonyos fokú ismerete nélkül, ezért a lényegesebb fegyvereket most kiemelten ismertetnénk.
 
Harckocsik:
Németország: A Wehrmacht páncéloserői 1940-ben még messze nem rendelkeztek a háború második felének félelmetes típusaival. A legnagyobb számban még a harmincas évek közepén kifejlesztett könnyű harckocsik álltak rendelkezésre. A Panzer I típus két géppuskájával és könnyű páncélzatával legfeljebb gyalogsággal szemben állhatta meg a helyét. A Panzer II már komolyabban volt védve, és egy 20mm-es löveggel is rendelkezett, így könnyebb járműve ellen is alkalmazható volt. 1940-re viszont már elérhető volt a Panzer III is, amely 50 mm-es ágyújával már komolyabb tűzerőt jelentett, és páncélzata is kielégítő védelmet biztosított ötfős legénységének. A később nagy sikert arató Panzer IV épphogy megjelent ekkorra, de még csak a rövidcsövű, 75 mm-es löveggel felszerelt Pz IVD. Ez volt a német hadsereg legnehezebb tankja 1940-ben.
 
 
Franciaország: A francia hadsereg már az első világháború végén is széles körben alkalmazott páncélozott járműveket, a Renault kisharckocsi sok más típus kiindulóalapja lett más országokban is a két háború között. A francia tankok nagy fejlődésen mentek keresztül. 1940-re olyan típusokkal rendelkeztek, melyek technikailag felülmúlták német ellenfeleiket. A legelterjedtebb a Hotchkiss és a Renault gyalogsági könnyű harckocsik voltak. Ezek mellett még a 47 mm-es ágyúval ellátott Somua S-35 említhető meg, amely ebben az időben a szövetségesek legjobb közepes harckocsijának mondható. Páncélvédettsége is megfelelt, sebessége is alkalmassá tette a feladatok ellátására. A másik nagy sikerű francia harcjármű a Char B1 is nehéztank volt. Bár megjelenése régimódi – a lánctalp a teljes páncéltesten körbefut, mint az első világháborús brit tankoké – de páncélzata erős, tűzereje elsöprő volt. Tornya megegyezett a Somua tornyával, annak 47 mm-es lövegével együtt, de a páncéltestbe beépítettek egy 75 mm-es ágyút is, melyet ugyan oldalirányba csak kismértékben lehetett mozgatni, de ha a harckocsival irányba lehetett állni, egyetlen korabeli célpont se bírta ki ezt a tűzerőt. A francia páncéloserők azonban nem voltak összpontosítva, mint a németek, így erejük szétforgácsolódott, ami súlyos következményekkel járt.
 
 
Nagy-Britannia: Az angolok szégyenben maradtak. Noha a kor legnagyobb elméleti szakemberei britek voltak, és az első világháborúban ők alkalmaztak először harckocsit, a békekötés után a maradi gondolkodás ismét felülkerekedett. Nagyságrendekkel költöttek többet katonalovak abrakjára, mint üzemanyagra. Ez magáért beszél. A harckocsikat két típusra osztották. Az első a cirkáló harckocsi (Cruiser tank), amely igazából lánctalpas páncélautónak felel meg vékony páncélzatával és könnyűfegyverzetével (általában egy géppuska). Ezekre felderítési, futár, és front mögötti összekötő-, valamint rendészeti feladatokat kívántak bízni. A másik kategória az ún. gyalogsági harckocsi (Infantry tank), amelynek a front áttörését, a gyalogság kísérését és oltalmazását szabták feladatul. Ezek értelemszerűen használhatóbb, védettebb tankok voltak, igaz, lomhák – a sebesség a gyalogság támogatásához nem számított elsődleges követelménynek. Az első kategóriák típusai (Cruiser MarkI-től MarkVI – ig) hamar ki is koptak a használatból, ahogy a harci tapasztalatok bebizonyították hasznavehetetlenségüket. A gyalogsági tankok legjellemzőbbje ekkoriban a Matilda II harckocsi, melynek kétfontos lövege ugyan gyengének számított, de páncélzatát a korabeli német lövegek nem tudták átütni. A Matildák egészen a sivatagi háborúig szolgálatban is maradtak, amíg amerikai típusokkal fel nem váltották. Egészen 1944-ig nem is volt ehhez mérhető védettséggel rendelkező brit tank.
 
Repülőgépek:
Németország: A Luftwaffe ekkori egyetlen együléses vadászgéptípusa a Messerschmitt Bf-109 volt, annak is az E „Emil” modifikációja volt a legelterjedtebb. Széles körben használták a Bf-110 rombolót, támogatófeladatokra a Ju-87 Stuka zuhanóbombázót, egyéb bombázófeladatokra pedig a Dornier Do-17 „Repülő Ceruza”, és a Heinkel He-111 „Ásó” bombázógépeket alkalmazták elsősorban. Lényeges típus volt a Junkers Ju-52 szállítógép is, ezekre komoly szállítási feladatok hárultak 1940-ben is, de az egész háború folyamán.
 
Franciaország: Noha az Armée de l’Air az első világháborúban világelső repülőgépekkel harcolt, a két világégés között ráültek a babérjaikra. Még 1940-ben is szolgált – igaz, kiképzőgépként – kétfedelű, merev futós Blériot-SPAD vadászgép (az S.510) a francia légierőben! Bombázógépeik a huszas évek tipikus termékei voltak, amit gyártóik immár patinás neve is jelez. A Farman 222 és az Amiot 143 nehézbombázók motorokkal felszerelt, repülő alakú dobozoknak tűntek inkább. A Potez 63 sorozat altípusai megfelelő többfeladatú gépnek bizonyultak ugyan, de a Bf-109-esek könnyű prédái voltak. Az egyfedelű vadászgépek sorát a Dewoitine nyitotta meg D.500 gépével, ez már egyfedelű volt ugyan, de még merev fotóval és nyitott pilótafülkével. 1939 szeptemberében még első vonalbeli szolgálatban állt! Ezután a Bloch rukkolt elő MB.151-esével, amelynek prototípusa alulméretezett szárnya miatt fel sem tudott emelkedni. Léteztek más kísérleti típusok is, mint a Caudron-Renault C.714 Cyclone faépítésű könnyű elfogóvadász, de ezek korlátozottan váltak be, és csekély számban alkalmazták őket. A két fő vadásztípus a Morane-Saulnier M.S.406 és a Dewoitine D.520 lett. A Morane nem volt igazán sikeres, lomhább és lassabb volt a Bf-109 – nél, de tűzereje megfelelt a követelményeknek. (Érdekes módon a finnek a később németektől kapott példányokat igen sikeresen használták a VVS (Szovjet Légierő) ellen…) A Dewoitine 520-asa már minden tekintetben korszerű, nagy teljesítményű gép volt, a Messerschmittek komoly és méltó ellenfele. Ebből viszont nem sikerült megfelelő létszámot előállítani, ennek a nem sokkal korábbi gyár-államosítás volt az oka.
 
Nagy-Britannia: A RAF (Royal Air Force, Királyi Légierő) folyamatosan fejlesztette repülőgépeit. Noha bombázógépek terén kissé lemaradt, a vadászállomány nem hagyott maga után kívánnivalót, mint azt a pár hónappal későbbi Angliai Csata bizonyította. A Hurricane és Spitfire vadászok egyenlő félként tudtak harcolni a Luftwaffe ellen. A RAF két gyenge pontja Franciaországban a Boulton-Paul Defiant vadászgép és a Fairey Battle könnyűbombázó-csatagép voltak. A Defiantek nem rendelkeztek előretájolt fegyverekkel, ehelyett a pilótafülke mögé építettek egy motoros lövésztornyot egy négycsövű géppuskával. Ezzel csak addig voltak hatékonyak, amíg a német pilóták – hasonló alakjuk miatt – Hurricane-eknek nézték őket és hátulról támadtak rájuk. De amint megtanulták a leckét, a Jagdwaffe katonái többé nem követék el ezt a hibát, a Defiant pedig éjszakai vadász szerepkörre szorult vissza. A Battle pedig igen esélyes a „minden idők legsikertelenebb bevetett harcigépe” címre: 99%-os veszteség mellett gyakorlatilag egyetlen célját sem tudta megsemmisíteni (bár ebben a parancsnokok hibás döntései is közrejátszottak). Elegáns külsejű gép volt, motorja a sikeres Rolls-Royce Merlin volt…csak éppen a sárkány volt túl nehéz a motorhoz képest, páncélzata és önvédelmi fegyverzete – egy géppuska – elégtelennek bizonyult.
 
Hollandia: A KL (Koninklijke Luchtmacht, Királyi Légierő) nem képviselt ugyan jelentős erőt, de saját fejlesztésű gépekkel volt felszerelve. Az első világháborúban világhírűvé vált Anthony Fokker tervezte ezeket. Bár bombázóik egyáltalán nem jutottak szerephez, és G.I típusú nehézvadászaik se tudtak időben felszállni, a Fokker D.XXI vadászok sikeresen vették fel a küzdelmet a sokkal modernebb Messerschmittek ellen. Bár eredetileg gyarmati szolgálatra tervezték, ez a merev futós, de zárt fülkés egyfedelű meglepően helytállt. (És még jobban a finneknél, az oroszok ellen….)
 
 
Kézifegyverek:
Németország: Ebben az időben a német katonák fegyverzete a köztudatban is eleven eszközökből állt. Oldalfegyverként a Lüger PO8 pisztoly, közelharcra az MP38 és a Schmeisser-ként is ismert MP40 géppisztoly, általános fegyverként pedig a Mauser Kar98k ismétlőpuska. Meg kell azonban említeni a nyugati hadjáratban alkalmazott lángszórókat, illetve a kézi robbanótölteteket, melyek a világ első harcban bevetett kumulatív töltetei voltak. A közelharcra alkalmazták még a Stielhandgranate típusú nyeles támadógránátokat is. Támogatófeladatokra az MG34 géppuskát használták.
 
Franciaország: A francia fegyverek meglehetősen elavultak és műszakilag gyenge színvonalúak voltak. Épp csak lecserélték a régi Lebel- és Berthier-puskákat az újabb MAS 1936-os típusra, MAS 1938 géppisztolyból pedig kevés állt rendelkezésre. Az FM 29 géppuskákra alapozták taktikájukat, ugyanis a francia katonai gondolkodás még mindig az első világháború statikus módszerek szerint működött.
 
Nagy-Britannia: Az angol BEF (British Expeditionary Force) géppisztolyokkal egyáltalán nem rendelkezett, ekkoriban egyedül a haditengerészet tartott rendszerben Lanchester Mk1 géppisztolyokat, ezek is az első világháborús Bergmann géppisztolyok másolatai voltak. A brit katonai gondolkodás még ekkoriban sem igazán tűrte a sorozatlövő fegyvereket, mert azok a teoretikusok szerint lőszerpazarlásra ingerlik a “gyáva” katonákat. (A britek valamiért mindig lenézték a sorállományt, a tengerészetnél is axiómának tartották, hogy ha korbács nem lenne, a gyáva matrózt semmi nem gátolná a menekülésben…) Így támogatófegyverként az első világháborús Vickers géppuskákon kívül csak a Bren golyószórók álltak rendelkezésre, ezen kívül a gyalogság Lee-Enfield (SMLE) puskákkal volt felszerelve. Ezenkívül a tisztek Webley revolvert viseltek oldalfegyverként.
 
Nagyításhoz kattints a képre.
 
A harcok
 
1940. május 10-én a modern háborúk forgatókönyve szerint megindult a német offenzíva. Természetesen légicsapással kezdődött, bombázták a holland, belga, és francia repülőtereket, a közúti és vasúti csomópontokat, sőt, az angol parti vizekbe aknákat is szórtak repülőgépről, meggátolandó a szigetországból esetlegesen érkező erősítések mozgását. A meglepetésszerű támadásnak köszönhetően szinte korlátlan légi uralommal rendelkezett a Luftwaffe az első órákban. Kezdettől fontos szerep jutott az ejtőernyősöknek. Nekik kellett a belga Eben Emael erődöt semlegesíteni, de Hága lerohanása is az ő feladatuk lett, a Holland királyi család foglyulejtésével együtt. A 22, hadosztály parancsnoka, von Sponeck gróf erre az alkalomra díszegyenruháját is magával vitte! Már itt gondok adódtak a németeknél. Az eredeti terv szerint három Hága körüli repteret előbb el kellett volna foglalni. A látási viszonyok miatt azonban a pilóták igen nehezen találták meg a céljaikat. Az ejtőernyősök így a céloktól távol értek földet, a hollandoknak maradt idejük riadóztatni, és a beérkező szállítógépeket biztosított repterek helyett golyózápor fogadta. Az alakulatokat megtizedelték, a maradványokat végül inkább Rotterdam elfoglalására vetették be. A Meuse folyó hollandiai hídjait viszont sikerült elfoglalni, bár a rotterdami Willems hídnál nem sok híja volt, hogy felmorzsolják a német ejtőernyősöket. (Ezek a paraszthajszál-események is mutatják, hogy azért még volt mit tanulnia a németeknek a háborúról, és a felszerelés sem volt mindig az igazi….tehát ha a lengyel hadjárattal egyidőben az angol-francia csapatok megtámadták volna Németországot, hamar véget vethettek volna Hitler birodalmi álmainak!)
 
A reguláris csapatok mellett hollandul beszélő diverzánsokat és holland fasisztákat is bevetettek. S bár a Hollandiát lerohanó páncélosalakulatok közül igen kevés volt a modernebb Pz-III és Pz-IV típus, ez itt nem volt hátrány, mivel a holland hadsereg egyáltalán nem rendelkezett harckocsikkal, páncéltörő eszközökkel is csak alig.
 
Ezalatt az Ardennek erdeiben 160 km hosszú oszlopokban álltak a harckocsik és más járművek. Nagy dugó alakult ki emiatt, a tábori csendőrök precíz koreográfia szerint irányították a forgalmat. Elromlott járműnek nem volt hely, meg idő a javításhoz: egyszerűen félrehúzták az útból az ilyeneket. A szövetségesek észrevették persze, hogy innen is özönlenek a németek, de igyekeztek megnyugtatni magukat, hogy ez csak elterelő hadművelet, hogy ne figyeljenek a németalföldi hadműveletekre. Ha tudták volna, hogy épp az ellenkező történt valójában! Két nap alatt sikerült kitörni az Ardennekből, és Sedan két oldalán elérni a Meuse folyót. A franciák a hidakat felrobbantották. Bár tüzérségi támogatása itt Guderian csapatainak nem volt, ezt Stukákkal pótolták (később is alkalmazták a Stukákra a „repülő tüzérség” kifejezést, különösen a keleti fronton.) Bekapcsolódott a Luftwaffe teljes ereje is, így hamar megpuhították a védelmet. S ha ez nem lett volna elég, most először az ég felől a földi célok felé fordították a 88-as Flak-okat is. A pergőtűz után a németek megkezdték az átkelést gumicsónakokon, erre a franciák menekülésbe kezdtek. (Itt eleve tartalékosok, és gyenge alakulatok voltak csak.) Az átkelés hírére kitört a pánik, még a francia tüzérség is felrobbantotta ágyúit, és kereket oldott. Éjfélig sikerült akkora hídfőt megtisztítani, hogy megkezdődhetett a pontonhidak építése a tankok és a tüzérség számára. Nem volt ilyen szerencséje a 6., 7., és a 8. páncéloshadosztálynak, ők egy elit francia alakulattal találták szembe magukat, akik sikeresen megakasztották a német átkelést. Egy épen maradt duzzasztógát segítségével sikerült másnap átkelnie ezeknek az egységeknek. A 7. páncéloshadosztályt különben Erwin Rommel vezette…
 
 
Természetesen a szövetségesek elindították a Dyle-tervet, annak is a Gamelin által favorizált Breda-változatát. A 7. francia hadsereg bevonult Hollandiába, Giraud tábornok vezénylete alatt. Bredában viszont egyetlen holland katonát se találtak, mivel azok épp Rotterdamot védelmezték. Ehelyett német csapatokba ütköztek, így újabb terv híján visszavonultak, ezzel a Breda változat össze is omlott. Általában véve a szövetségesek hadvezetésére ekkoriban a merevség volt jellemző, a kidolgozott tervektől nem tudtak eltérni. Rögtönzés hiányában pedig a percről percre változó helyzet eleve kezelhetetlen volt.
 
A belga front lényegében a legendás hírű Eben Emael erődre épült. Ezt akkoriban Európa legvédettebb erődítményének tartották. Egy háborúval előbb az is lett volna, de minthogy a levegőből igen sebezhető volt, elavultnak kell tekintenünk ebben az időben. A németek ezzel tisztában voltak, így ismét a deszant-alakulatok kaptak lehetőséget a bizonyításra. Ironikus módon a németek hajtottak itt végre pontosan olyan hadműveletet, amivel az Atlanti-falat játszották ki a szövetségesek 1944-ben, vagyis ők dolgozták ki az a hadműveletet, amit a szövetségesek eltanulhattak tőlük és ellenük fordíthatták. Hogy zajt ne csapjanak, csapatszállító vitorlázógépekkel juttatták a célhoz a katonákat. (A legtöbb belga katona bajbajutott hagyományos gépeknek hitte ezeket.) Eben Emael-nél azonban gépfegyvertűz fogadta a ködből előtűnő repülőket. Némi veszteséggel mégis sikerült a leszállás. Az erőd tetején landolva a katonák az ágyúk kupoláit kumulatív robbanótöltetekkel semlegesítették, a két legnagyobb ágyútornyot pedig a csövekbe dugott töltetekkel tönkretették. A géppuskafészkeket lángszórókkal kifüstölték, mire a környékbeli belga alakulatok elkezdték lőni az erődöt, hogy letakarítsák a németeket a tetejéről. Egész nap folyt a harc, majd éjjel egy utászalakulat átkelt az Albert-csatornán, ez pedig eldöntötte a küzdelmet. Az erőd eleste megrendítette a szövetségeseket, nem erre számítottak, ráadásul így kezdtek kételkedni a Maginot-vonal megbízhatóságában is.

450 343
Nagyításhoz kattints a képre.
 
Mindezek alatt a BEF is nekiindult, hogy a Dyle-vonalat elfoglalja. Nekik ez sikerült is, bár mint láttuk, a vonal már eleve nem képezhetett összefüggő arcvonalat. A belga szakaszon a franciák szintén beérkeztek az állásokba, René Prioux tábornok lovashadtestével az élen (lovak alatt itt Somua és Hotchkiss harckocsikat kel érteni). Prioux látta, hogy a Dyle-terv tarthatatlan, de javaslatait elvetették. A németek ezalatt örültek, mert látták, hogy az Ardennek felőli támadás elöl a franciák szinte minden komoly akadályt eltávolítottak, ez is vezethetett a fent már említett pánikhoz.

A németek Belgiumban sorban biztosították maguknak a hidakat, így előrenyomulásuk zavartalan volt, jóformán csak tankolni kellett megállniuk egy-egy útmenti benzinkútnál. Mivel a levegőben ekkor már dúlt a harc, a német légifölény nem volt kizárólagos, a franciák előtt megnyílt annak a lehetősége, hogy a hidakat – ha már a deszantosok meglepetésszerű támadása meghiúsította azok felrobbantását – a levegőből bombázzák le. Mégsem tették ezt, mert megtorló légicsapásoktól féltették városaikat. Így először, május 11-én egy belga Battle-század próbálkozott – eredménytelenül, 15 gépből viszont csak 5 tért haza, és ekkor csak a földi légvédelemmel kellett szembenézniük! 12-én a maastrichti hidak ellen küldött egy brit Blenheim-alakulatot és egy francia Breguet bombázóköteléket. Eredmény most sem volt, veszteség viszont bőven. Végül egy angol Battle-század próbálkozott megint, egyetlen gép tért vissza. A németek viccelődtek is a fogságba esett angol repülősökkel: „Ti angolok, bolondok vagytok. Péntek reggel elfoglaltuk a hidat, két napig hordtuk köré a légvédelmi ágyúkat, erre vasárnap, mikor mindennel kész vagyunk, idejöttök, és megpróbáljátok felrobbantani az egészet.”
 
 
Mindezalatt Hollandiában a helyzet egyre csak romlott. A száguldó német páncélososzlopok kettévágták az országot, Deventer városán keresztül. Egyedül Rotterdam tartotta magát. Május 14-én tárgyalások kezdődtek a megadásról. A tárgyalások alatt a Luftwaffe 60 Heinkel 111-es bombázót küldött a város fölé, úgymond biztosítandó a hollandok együttműködését. A katonai értelem nélküli terrorbombázásnak 900 civil esett áldozatul, 78 ezer ember pedig fedél nélkül maradt. Németország elszabadította a terrort, ami évekkel később a saját fejükre zuhant vissza… 15-én reggel a holland csapatok letették a fegyvert. Wilhelmina királynő a hadi és a kereskedelmi flottával együtt Angliába menekült, hogy onnan folytassa a harcot.
 
 
A Luftwaffe erejének zömét már két nap után Belgium légterébe helyezték át. Az Albert-csatornánál még harcoló belga csapatok megtörtek a Stukák támadásai alatt, és az Ardennekben már első nap vereséget szenvedett seregekkel együtt hátráltak a Dyle-vonal felé. Így viszont Prioux lovashadteste – a páncélos-lánctalpas lovakkal – kapásból a rohamozó német tankok előtt találta magát. Így vette kezdetét 1940. május 12-én a II. világháború – és talán a világtörténelem – első nagyszabású tankcsatája Hannut-nél. Itt egyértelműen megmutatkozott a német páncélostaktika felsőbbrendűsége – és a technikájuk alsóbbrendűsége. Míg a panzereket tömegesen vetették be így megsokszorozva erejüket, addig a francia harckocsik egyesével küzdöttek. A Somuák páncélzata azonban a német harckocsiágyúk számára kilőhetetlenek voltak nagyobb távolságról. Kizárólag a német tankok mozgékonysága segítette őket hozzá, hogy megtalálhassák a francia páncélosok gyenge pontját. A nap végére mindkét fél komoly veszteségeket szenvedett el, gyakorlatilag a tankcsata döntetlennel végződött, az általános stratégiai helyzet azonban Prioux-t késztette visszavonulásra, mivel főhadiszállása veszélyesen közel esett a német vonalakhoz. Veszteségei miatt újabb feladatot nem is tudott végrehajtani, de lelassította a német 6. hadsereget.
 
 
14-én a németek elérték a Dyle-vonalat, és szinte menetből meg is támadták. Prioux itt még egyet brillírozott, heves ellentámadással és némi segítséggel visszaszorította a németeket. A 6. hadsereg élén álló Reichenau tábornok megtorpanásra kényszerült. A BEF sem hagyta magát, a 3. brit hadosztály – parancsnoka a még vezérőrnagyi rangban szolgáló Bernard Law Montgomery – szintén megverte a német erőket, ráadásul I. világháborús, 60 fontos nehézlövegeivel. 15-én a Dyle-vonal elleni minden támadást visszavertek. Sőt, 15-én Stonne falunál még egy páncélos ellentámadásra is futotta a franciák erejéből, amit csak heves harcok árán tudtak visszaverni a németek. A támadó Char B1 bis nehézharckocsikat csak az oldalukon lévő hűtőrácsok eltalálásával tudták harcképtelenné tenni a 37 mm-es páncéltörő ágyúk. A falut így is visszafoglalták a franciák, csak a másnap beérkező erősítés segítségével sikerült a németeknek újra birtokba venni. A hősiesen harcoló francia seregeket ismét egy inkompetens parancs tette tönkre: visszavonulási parancsot kaptak, az így felbomló frontra aztán a németek megsemmisítő csapást mértek, Rommel csapataival az élen.
 
15-ére azonban a Meuse-ön északon is átkelt az A hadseregcsoport teljes páncélosereje, így a Dyle-vonal tarthatatlanná vált, a bekerítés veszélye miatt. A visszavonulás az Escaut-hoz rendezetten indult, holott a parancsnokságon kezdett kialakulni a káosz. A civil menekülők miatt az utakon viszont már ki is alakult. A Stukák folyamatos akciói rohamosan csökkentették a harci morált. Ennek ellenére 19-én sikerült az új vonalat elérni. A BEF aránylag jól tartotta magát, a francia egységek kevésbé, de harcképesek maradtak. Akik nem bírták a nyomást, azok a főparancsnokságon ültek. Prioux eddig dicsőséges harckocsialakulatát szétszabdalták, gyalogoshadosztályokat fedezni. A francia főtisztek képtelenek voltak elszakadni az első világháború tapasztalataitól és módszereitől. A BEF egységeinek sem tudtak összefüggő utasításokat adni, Sir Edmnund Ironside, a Brit Birodalmi Vezérkar főnöke az „őrültek paradicsomának” titulálta a francia vezérkart. Lord Gort, a BEF főparancsnoka a kivonulást fontolgatta, A franciák önteltségét félelem váltotta fel, és az angolokhoz fordultak segélykéréseikkel. Churchill frissen megválasztott brit miniszterelnök pedig Franciaországba repült, a helyszínen tájékozódni. Gamelinnel beszélgetve megkérdezte, hol a stratégiai tartalék. Az egyszavas válasz megfagyasztotta a vért az ereiben: „Aucune”. Azaz: „Nincs”.
 
Gamelint ezek után fel is mentették, helyére Maurice Weygand tábornokot nevezték ki, aki Szíriából utazhatott átvenni új beosztását. Mire azonban akklimatizálódhatott volna a helyzethez, az tovább romlott. 20-án este ugyanis Guderian páncéloshadteste kiért a La Manche csatorna partjához. Ezzel elvágta a BEF-et, a belgákat, és sok francia alakulatot is a délen maradt francia főerőktől. Ami mégis kiemelendő az általánosan eluralkodó káoszból, beletörődésből és reményvesztettségből, azok a kisebb helyi akciók. Május 17-én például de Gaulle indított támadást a németek ellen, de 32 km-nyi ideiglenes előrenyomuláson és 130 hadifoglyon kívül semmit nem tudott felmutatni. És bár ezzel szemben áll például Rommel 10ezer hadifoglya és 100 zsákmányolt harckocsija, ez a próbálkozás már óvatosabbá tette a német vezérkart.
 
Ironside brit vezérkari főnök ekkor közbeavatkozott. Bár Lord Gort közölte vele, hogy „Ezek sohasem támadnának” – utalva a franciák mély kétségbeesésére, mégis elhatározták: a BEF erőire támaszkodva megpróbálják áttörni a „páncélos folyosót”, amely a francia főerőktől elvágta őket. Ehhez rendelkezésre állt 58 Matilda I-es és 16 Matilda II-es harckocsi. Az előbbi csak egy géppuskával volt felszerelve, de a páncélzata erős volt, a II-es pedig különösen alkalmasnak mutatkozott a feladatra. Támogatásul elvileg odaígérték Prioux lovashadtestét is, holott akkora azt már szétosztogatták a gyalogoshadosztályok közt. Ugyan hírszerzési adatuk sem volt, az angolok mégis a támadás mellett döntöttek. Arras felé indultak meg, megfutamították a Totenkopf WaffenSS-hadosztály több egységét, és komoly zűrzavart keltettek a német oldalon. Rommel állt szemben velük, aki erélyesen szállt szembe a támadással. Tudta, csak egy össztűz lehet a kiút, ezért mindent – a légvédelmi ágyúkat is – a tankok ellen fordított. A spanyol polgárháború után itt derült fény újra arra, hogy a 36-os Flak harckocsik ellen legalább olyan jó, mint repülők ellen. A Matildák páncéljával más német fegyver nem is boldogult. A komoly veszteségeket okozó arras-i angol támadás viszont végképp óvatossá tette a németeket.
 
A támadás viszonylagos sikere arra buzdította Weygand tábornokot, hogy összehangolt támadást szervezzen a „páncélos folyosó” felszámolására. Egy toldozott-foldozott vállalkozásban sikerült is megegyezni, ám Billotte tábornok, az összekötő, aki a legtöbbet tudta a hadműveletről, autóbalesetben meghalt. Ezzel végleg megszűnt az addig is jóformán névleges együttműködés, és a különböző nemzetiségű egységek innentől egymástól függetlenül léteztek és küzdöttek.
 
A német hadvezetés erről mit sem tudott. Rundstedt pedig – mint mindig – szinte a gyávaság határáig óvatos volt. Az arras-i angol tankroham hatása alatt állva, rábeszélte Hitlert, hogy ne kísértsék tovább a szerencséjüket, és ebbe Hitler beleegyezett: megálljt parancsolt a harckocsiknak. Guderian dühöngött: épp a parancs kézhezvételekor sorakoztatta panzerjeit Dunkerque elfoglalásához. Brauchitsch és Halder szintén tiltakoztak – mindhiába. Mindazonáltal érdekes, hogy Hitler, aki a merész és kockázatos lépéseket mindig előnyben részesítette, miért lett ilyen óvatos. Ezt történészek generációi találgatják azóta is. Gesztust akart tenni az angoloknak egy békekötés reményében? Vagy hirtelen csizmaszárba szaladt a merészsége? Bármi is volt az ok, fatális hiba volt ez, mert 200 ezer kiképzett brit katonát hagyott futni, akik 4 évvel később Normandiában és azután kamatostul fizették vissza a kölcsönt. Hermann Göring, a Luftwaffe főparancsnoka felajánlotta, hogy majd az ő „igaz nemzetiszocialista” légiereje eltörli a Dunkerque-i parton tolongó seregeket a „reakciós” hadsereg helyett. Nos, ha valaki próbált már hangyabolyt eltaposni, megértheti a dolog nehézségét. A lapos, homokkal borított tengerpart tele volt járműroncsokkal, felszereléssel, amik fedezékek ezreit biztosították a várakozó katonáknak. A Stukáknak nem sok esélyük volt ezt a területet felszámolni, különösen mivel Dunkerque már bőven beletartozott a RAF angiai támaszpontokról felszálló vadászgépeinek a hatósugarába, ráadásul az időjárás sem kedvezett a bombázó-feladatoknak. Így a Luftwaffe működésének az eredménye inkább csak morális volt, igaz, morális téren komoly károkat okozott…ha még volt lerombolandó morál.
 
Május 20 és 22 között a németek a csatorna partján pihenték ki a fáradalmaikat, holott Guderian indulni akart tovább. Noha itt már a RAF hatókörében nyomultak előre és ez lassította az előretörést, 25-én elesett Boulogne, 26-án Calais…kitartásukkal időt akartak biztosítani a mozgásképes alakulatoknak az utolsó használható kikötő, Dunkerque eléréséhez.
 
 

Lord Gort egyébként már korábban számításba vette azt a lehetőséget, hogy a BEF erőit ki kéne vonni a kontinensről, megőrizni egy későbbi összecsapásra. De francia bajtársait nem akarta cserben hagyni, hacsak nem végső esetként. Az arras-i brit offenzíva kifulladása elhozta ezt a végső esetet. Ráadásul az utolsó lehetőség maradt csak, mivel egy használható kikötő maradt szövetséges kézen. Lord Gort ráébredt, hogy az idő: a túlélés. Megszegte felettesei parancsát, és a Weygand-offenzíva hiábavaló erőltetése helyett csapatait Dunkerque felé irányította. A dél-angliai kikötőkben elkezdték összevonni az összes úszóalkalmatosságot, ami alkalmas lehet a katonák hazaszállítására. Teherhajók, kompok, de magánjachtok és lapos fenekű, nemrég átmenekült holland jachtok és halászcsónakok is számításba jöttek most. 850 polgári vízi jármű mellett 39 rombolót, fregattot és korvettet is sikerült összekaparni, de a franciákkal ezt nem egyeztették. Így a francia tengerészet ebből kimaradt. 26-án Lipót belga király jelezte, hogy nem tud már sokáig ellenállást tanúsítani. Még ezen a napon beindult a Dynamo hadművelet: a dunkerque-i evakuáció. 28-án a belgák megadták magukat. Hitler ekkor újra útjukra engedte a tankjait. Ekkorra azonban megszilárdult a dunkerque-i hídfő védelme, és sikerült feltartani a panzereket a kiürítés végéig. Igaz, a fegyelem sokszor felbomlott a félelem és az ital hatására, de amikor a frontot védő alakulatok is beértek, a rend helyreállt, és a kiürítés – amelyben egyébként jachtjával részt vett Charles Herbert Lightoller, a Titanic egykori második tisztje is – fegyelmezetten folyt tovább. Guderian hiába csikorgatta most már a fogát, a BEF kicsúszott a hurokból. Június 3-ra a BEF utolsó tagja is elhagyta Franciaországot, 4-ére pedig a németek elfoglalták Dunkerque-t. Ezzel lezárult a nyugati hadjárat első szakasza. A veszteségek német oldalon: 10 252 halott és 50000 sebesült vagy eltűnt katona. Ejtettek egymillió hadifoglyot. Hollandia vesztett 2890 halottat és 6889 sebesültet, Belgium 755 halottat és 15 850 sérültet. Dunkerque-nél elmenekült 338 ezer katona, ebből 110 ezer francia, a többi angol. Hátrahagytak 2473 löveget, 63 879 járművet, 20 548 motorkerékpárt, és 50 ezer tonna lőszert valamint egyéb hadianyagot. Ez mind a németek kezébe került. És a Wehrmacht készült a folytatásra...

Franciaország bukása

Egy nappal azután, hogy Dunkerque-becsörömpöltek a német panzerek, megindult a Fall Rot, a Vörös-eset néven emlegetett hadművelet. Az ehhez szükséges hídfőket a Somme és az Aisne folyókon már akkor kialakították, amikor Guderian a „páncélos folyosóval” kettévágta a szövetséges hadseregeket. A szokásos taktikát akarták alkalmazni: gyors áttörés, aztán a gépesített alakulatok előrenyomulásával bekeríteni a szövetséges csapatokat. (Ugyanez a módszer vezetett később a keleti front nagy katlancsatáihoz is. )
A franciák viszont végre taktikát váltottak. Az összefüggő arcvonal helyett sündisznóállásokat alakítottak ki, az ezek között esetlegesen átjutó német egységeket a front mögött lévő mozgékony alakulatoknak kellett felszámolni. A terv működőképes volt, egyetlen baj volt vele: mivel a korábbi hadműveletek veszteségeit nem tudták pótolni, ez a mobil védelmi rendszer egyszer használatosra sikeredett. Vagyis ha egyszer bárhol átszakadt, szabaddá vált az út a németek előtt. A francia légierő viszont pótolta veszteségeit, és több gépet tudott bevetni, mint addig. Ezenkívül érkeztek még angol erősítések, különösen repülőgépek. Így a légi támogatás hatékonyabbá vált szövetséges oldalon.
 
 
Ennek megfelelően a németek képtelenek voltak kitörni a hídfőikből. A sündisznóállások jól működtek, az I. világháborús, 75 mm-es ágyúk sorra lőtték ki a panzereket, a franciák pedig olyan harci kedvvel küzdöttek, mintha ők is az előző világégésből maradtak volna itt. Végül a létszámkülönbség döntötte el a kérdést. Az első áttörést Rommel 7. páncéloshadosztálya érte el – amelyet ekkor már mindkét oldalon „szellemhadosztályként” emleggettek. Az áttörés után a Szajna felé robogtak, ezzel bekerítve Rouent, majd a csatorna felnyomulással sikerült csapdába ejteni a britek 51. hadosztályát, és a franciák még két hadosztályát is. Rommel 45 ezer hadifoglyot ejtett, 12 tábornokal együtt. Június 14-én Rommel Le Havre-ban volt, 19-én pedig bevette Cherbourg-ot. Ezzel Rommel számára a nyugati hadjárat véget is ért. Guderian csak pár nappal Rommel után tudta átverekedni magát a Weygand-vonalon, de ezután már nem volt miben reménykedni francia oldalon.
 
Weygand ugyan fel tudta rázni a csüggedt francia sereget, de tudta, igazából mindennek vége. Paul Reynaud miniszterelnök azonban az utolsó töltényig folytatni akarta a harcot. Ekkor, hogy ki ne maradjon a zsákmányból, Mussolini Olaszországa is hadat üzent Franciaországnak. A hőbörgő olasz fasiszták féltek a franciáktól, de mikor látták, hogy a szomszéd bukása idő kérdése csupán, részt akartak belőle. Céljuk Savoya, Nizza, és Korzika elfoglalása volt, de még ez sem sikerült. Orly tábornok három tartalékhadosztálya, három erősítés-hadosztállyal sikeresen visszaverte az alpesi fronton támadó 24 olasz hadosztályt. Az Azúrparton ugyan egy keveset tudtak haladni az olaszok, de a lényeg nem is ez volt. Mussolini megkapta a néhány ezer olasz halottját, így az osztozkodásnál figyelembe jöhetett.
 
Párizsból a lakosság pánikszerű menekülésbe kezdett. A francia kormány előbb Tours-ba, aztán Bordeaux-ba költözött. Weygand úgy döntött, nem teszi ki a fővárost se ostromnak, se terrorbombázásnak. Nyílt várossá nyilvánította Párizst, így harc nélkül feladta. A francia lakosság lelkileg ekkor omlott össze teljesen. A német csapatok akadálytalanul vonultak be a városba. Ezalatt a panzerek elfoglalták Normandiát és Bretagne-t, ezenkívül bekerítették a Maginot-vonalat. Elfoglalniuk ugyan nem sikerült az erődrendszert, (ez igazolta az erőd hírnevét), de Guderian június 17-én elérte a svájci határt, ezzel teljesen elszigetelve a Maginot-vonalat. Ezzel 400 000 ember került ismét fogságba. Kisebb helyi ütközetek után a szervezett ellenállás megszűnt. Az utolsó ellenállási pont a Saumur katonai főiskola hallgatóiból állt, akik az iskola fegyverraktárából szerzett régi puskákkal két napig tartották magukat, de aztán lőszerhiány miatt megadásra kényszerültek.
 
Már csak a politikai vezetés egy része reménykedett. Különösen Reynaud és de Gaulle. Churchill ismét Franciaországba repült, és a harcok folytatását akarta elérni. De erősítést többet nem ajánlott fel. Ő lélekben már Anglia védelmére készült… Reynaud mindent megpróbált. Amerikától is segítséget kért, de az USA ragaszkodott a semlegességéhez. Új arcvonalat akart, de nem volt miből. De Gaulle ötletére – Churchill támogatásával kitalálták azt is, hogy a két ország hivatalosan egyesüljön, de ezt a Reynaud-kabinet leszavazta. Ezután Reynaud benyújtotta a lemondását Lebrun köztársasági elnöknek, aki a 84 éves Pétain marsallt nevezte ki kormányfővé. Pétain június 17-én a spanyol kormányon keresztül felvette a kapcsolatot a Német Birodalommal. Ugyanezen a napon menekült de Gaulle Angliába, ahol megalakította haderejét „Szabad Franciaotszág” néven. Ekkor a régi francia haderő – és az itt rekedt angol katonák – már csak a menekülés útját keresték.
 
Hitler elfogadta a spanyol kormány jószolgálati tevékenységét, de igazából nem volt miről tárgyalni. Noha feltétel nélküli megadásról szó sem volt – Hitler nem akarta, hogy egy száműzetésből működő francia kormány a francia gyarmatokkal folytassa a harcot – a franciák nem elenkezhettek. Hitler célja nem Franciaország eltörlése volt, hanem a megalázása, a versailles-i béke bosszújaként. A béke aláírásának a szertartása is ezt sugallta. Azt a bizonyos vasúti kocsit, amelyben az I. világháború lezárásaként a németekkel aláíratták a békediktátumot, visszavitték a helyszínre, a compiégne-i erdőbe, és itt kellett a francia küldötteknek szignálniuk az új békeszerződést. A tisztáson álló emlékművet, melyet épp az I. világháború után állítottak a „német nép büszkeségének letörése” emlékére, horogkeresztes zászlókkal takarták le.
 
A béke értelmében Észak- és Nyugat-Franciaország német megszállás alá került, a maradék – Vichy székhellyel megőrizte államiságát. Kizárólag helyi fegyveres erőket állíthatott fel, rendfenntartásra. A francia flotta Toulon kikötőjében maradt, német-olasz felügyelet alatt, de leszerelve.
 
Az események okait boncolgatva egyértelműen látható, hogy ha a megfelelő politikai akarat 1939-ben meglett volna, a nyugati szövetségesek legyőzhették volna a még csak alakuló német haderőket. S ha a francia vezérkarban olyan energikus, rögtönzésre képes parancsnokok foglaltak volna helyet, mint a németeknél, megállíthatták volna a támadást, és ezzel akár a háborút is megnyerhették volna: a németek nem valószínű, hogy belementek volna még egy állóháborúba…

Források:
A. J. P. Taylor - A második világháború képes krónikája
Adrian Gilbert - A német villámháború
J. M. Zsukov, P. A. Zsilin, Liptai Ervin, W. Schuman, S. Nacagdorzs, D. Szirkov, R. Dzipanov, M. Fetu, V. Pesa - A második világháború története 1939-1945
A második világháború teljes története, I. kötet


Írta: Cserpakszabi és Atiraptor

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább