A páncéloscsapatokat igyekeztek a front mögött pihentetni, és feltölteni a harci állományukat. A gyalogoshadosztályok számára nem létezett pihenés, muszáj volt tartaniuk a frontot és kivédeni az olvadás ideje alatt is tartó szovjet gyalogostámadásokat. Világos volt, hogy az időjárási körülmények javulásával újra elkezdődik a szovjet offenzíva. Hitler és a német hadvezetés az arcvonal déli részén számított szovjet támadásra és Nyugat-Ukrajnában összpontosította a tartalékokat, erősítve ezzel a "Dél" hadseregcsoportot. A jól működő szovjet hírszerzés adatokat szerzett ezekről az átcsoportosításokról, és a SZTAVKA ezek kiértékelése után a "Közép" hadseregcsoport védelmi vonala ellen vezetendő támadás mellett döntött, amely sokkal gyengébb volt, mint déli szomszédja: mindössze 3 hadsereg tartozott a kötelékébe (a 3. páncélos, valamint 4. és a 9. gyalogos), ráadásul szinte teljesen megfosztották a páncélos-, és rohamlövegegységeitől. A három hadsereg 32 hadosztálya 700 km hosszú vonalon védekezett, egy hadosztály átlagban 20-22 km széles arcvonalon védekezett.
A hadseregcsoport parancsnokának figyelmeztetéseit Hitler nem vette komolyan és tovább folytatta a front déli szakaszának erősítését, annak ellenére, hogy a német felderítés szovjet csapatösszevonásokat jelentett a "Közép" hadseregcsoport arcvonaláról. Június 10-e körül a szovjet összevonások már komolyan nyugtalanították a "Közép" hadseregcsoport hadvezetését - mindössze 2 hadosztályt tarthattak tartalékban - , de Hitler és az OKH még mindig nem hagyták magukat meggyőzni és továbbra is egy ukrajnai szovjet offenzívával számoltak.
1944. június 22-én támadásba lendült a Vörös Hadsereg: 185 szovjet hadosztály támadta meg a "Közép" hadseregcsoportot - a mintegy 2,5 millió rohamozót 40 000 ágyú és 6000 harckocsi támogatta. Csernyahovszkij 3. belorusz frontja északon, Vityebszk környékén támadva elsöpörte a 3. páncéloshadsereget. Zaharov 2. belorusz frontja 23-án lendült támadásba, a 4. hadsereget szétdarabolva előrenyomult, és Boriszov mellett találkozott a 3. belorusz fronttal. A támadásban résztvevő harmadik nagy szovjet csoportosítás. Rokosszovszkij 1. belorusz frontja áttörte a 9. hadsereg védelmét, és egészen Bobrujszkig nyomult előre. 24-ére világossá vált, hogy ha a "Közép" hadseregcsoport nem kap engedélyt a visszavonulásra, teljesen szétmállik a szovjet csapások ereje alatt. Hitler azonban nem engedélyezte a visszavonulást és - mint már annyiszor - most is fanatikus ellenállásra szólította fel a hadsereget. A legnagyobb meglepetést az okozta, hogy a teljesen felbomló frontszakaszon a németeknek néhány helyütt még volt erejük ellentámadásokat vezetni.
Június 25-én az 1. belorusz front megtámadta a 2. német hadsereget, és áttörte a védelmét. Az áttörések helyein a szovjet páncélosok szinte ellenállás nélkül nyomultak előre, súlyosan veszélyeztetve ezzel a 4. és a 9. hadsereget, amelyek már csaknem teljesen be volt kerítve. Hitler ismételten megtagadta a visszavonulás engedélyezését, leváltotta a "Közép" hadseregcsoport parancsnokát, Busch tábornokot, és Model marsallt nevezte ki a helyébe. Modelnek nagy nehezen sikerült rávenni a Führert a visszavonulás engedélyezésére, de ekkorra már bezárult a szovjet harapófogó: az 1. belorusz front átkaroló hadművelettel 2 nap alatt bevette Minszket. A 4. és a 9. hadsereg az 1. és a 3. belorusz front hadseregeinek gyűrűjében maradt. Bobrujsz körzetében a szovjetek által csépelt 9. hadsereget már nem lehetett harci alakulatnak nevezni. A bekerítés lezárása után a szovjetek átcsoportosították erőiket és új támadást indítottak a belorusz-lengyel határon át, Lengyelország belsejébe. A német hadosztályok kétségbeesetten védekeztek a 300 km széles arcvonalon támadó 116 szovjet gyalogoshadosztály és 42 páncélosdandár ellen.
Hadászati szempontból a "Közép" hadseregcsoport megszűnt létezni. Több mint 400 000 katonát vesztett, és a szovjet előrenyomulást a keleti front középső részén a katonák hihetetlen kitartásával és harci teljesítményével sikerült lassítani, majd Varsó előtt megállítani. Igaz, hogy ebben a Vörös Hadsereg katonáinak kimerültsége is közrejátszott - 720 km-t nyomultak előre - és Sztálin döntése is, amely megtiltotta, hogy a szovjet hadsereg segítséget nyújtson a Varsóban fegyveres felkelést kirobbantó és hősiesen harcoló Lengyel Nemzeti Hadseregnek. A front déli szakaszán a szovjetek tovább nyomultak előre, és betörtek Szlovákia, Magyarország valamint Románia területére. Bekerítették Budapestet és kiütötték a német szövetségesek közül Bulgáriát, nem sikerült azonban elvágniuk a Görögországból visszavonuló "F" hadseregcsoportot.
Északon pedig a szovjetek már Kelet-Poroszországban voltak, és a Balti-tenger felé tartó előrenyomulásuk teljes elvágással fenyegette az "Észak" hadseregcsoportot. Heinz Guderian, az akkori német vezérkari főnök az "Észak" hadseregcsoport hadosztályait tengeri úton akarta megmenteni, hogy azután újra bevesse őket Kelet-Poroszország védelmében. Hitler elutasította Guderian javaslatát és ezzel megpecsételte az "Észak" hadseregcsoport sorsát: a szovjetek elvágták és több kisebb részre darabolták. Kelet-Poroszország védelmére csak néhány legyengült német csapattest maradt. 1944 decemberének végére a Vörös Hadsereg több hídfőállást is létesített a Visztulán és felkészült a Berlin ellen indítandó, mindent eldöntő támadásra.
