„A jelenlegi helyzetet számunkra adott lehetőségnek, nem pedig katasztrófának kell tekinteni." - Dwight D. Eisenhower

II. világháború - masodikvh.hu

Partraszállás Olaszországban, 1943 vége

A szövetségesek sokáig gondolkodtak az olaszországi partraszálláson. Bár Szicília elfoglalása könnyen ment, az amerikaiak egy Nápoly környéki partraszállás esetén a harcok elnyúlásától, a tervezett normandiai partraszállás hátráltatásától és a csendes-óceáni háború elhúzódásától tartottak. Hosszas viták után Eisenhower mégis úgy döntött, hogy szeptember elején átkelnek a Messinai-szoroson és kilencedikén partra szállnak Salernóban. Bár a tervet az akkor éppen Québecben tartózkodó Roosevelt és Churchill is elfogadta, nem titkolták kételyeiket. Mégis ez volt az egyetlen lehetőség a keleti front tehermentesítésére és arra, hogy az olaszokat átállásra kényszerítsék.

A legfőbb vezetők aggodalmai azonban indokoltnak bizonyultak: az olasz hadjárat nem volt könnyű kis "sétagalopp". A németek decemberre megállították a szövetségesek előrenyomulását, lefegyverezték a fasizmust Mussolini bukása (1943. július 25.) után elutasító olaszokat, majd Rómától 150 kilométerre délre megállították a szövetségeseket.

A félsziget elleni szövetséges támadás előkészítésekor az itáliai német haderő két csoportra oszlott. A Rommel tábornagy vezette B csoport feladata Olaszország északi részének védelme volt, míg a déli csoport főparancsnokának, Kesselring tábornagynak az ország déli részét kellett védenie három hadtesttel, a XI. feladata pedig a főváros védelme volt. Von Vietinghoff tábornok 10. hadseregét a XIV. és LXXVI. hadtest alkotta. Hitler személyesen parancsolta meg a tábornoknak, hogy Salernót tekintse a „súlypontnak", s akadályozzon meg minden partra szállási kísérletet. Kesselring úgy tervezte, hogy amennyiben nem sikerül visszaszorítania a szövetségeseket a tengerbe, klasszikus szárazföldi csatát fog vívni.

A német 10. hadsereg négy hadosztálya közül kettő, a 15. páncéloshadosztály és a 26. páncélgránátos hadosztály frissen érkezett Olaszországba, a másik négy Szicíliából menekült át. A legjobban felfegyverzett 16. páncéloshadosztályt a Salernó körüli öbölben helyezték el, ez tűnt ugyanis a legalkalmasabb helyszínnek egy nagyszabású partraszálláshoz. A sztálingrádi harcok után újjászervezett, kivételesen erős harci szellemű hadosztály, amelyben mintegy 4000, lengyel, francia és szovjet harctereken megedződött „veterán" is harcolt, villámgyorsan alkalmazkodott az új helyszínhez. Minthogy a teljes, 30 km hosszú partszakaszt nem védhette, megerősített állásokat alakított ki, amelyek között aknákat és csapdákat telepítettek, s erős harckocsis járőrök cirkáltak.

A brit 8. hadsereg Calabriában, az olasz csizma orránál kelt át. A hegyes terepen mindössze két jó út volt, s a németek joggal számítottak arra, hogy a szövetséges csapatok nagy része másutt száll partra. A briteknek sem kellett komoly német ellenállásra számítaniuk, Montgomery ennek dacára - rengeteg lőszert elpazarolva - hatalmas ágyútűzzel fedezte az átkelést. Valóban, a hírszerzés mindössze két német gyalogoszászlóalj jelenlétéről számolt be a tizenöt kilométeres tengerparti szakaszon.

Szeptember 3-án reggel 5 órakor a brit 5. hadosztály és a kanadai 1. hadosztály partra szállt az üres tengerparton, s még az éj beállta előtt nyolc kilométernyire behatolt a szárazföld belsejébe anélkül, hogy ellenállásba ütközött volna. A 8. hadsereg sem ütközött különösebb ellenállásba, ennek ellenére Montgomery csapatai lassan haladtak előre, s szeptember 10-ére is csak a Salernóig vezető út egyharmadát sikerült megtenniük.

A salernói partraszállásnak olyan kikötőt kellett biztosítania, amely alkalmas nagyobb egységek és az ellátás fogadására. Nápoly védelme túl erős volt, s a Szicíliában állomásozó szövetséges repülőgépek hatósugarának határán feküdt. Salernó ezen kívül 30 kilométernyi, a partraszállásra nagyon alkalmas tengerpartot is kínált. Salernót Clark tábornoknak kellett elfoglalnia a brit X. hadtestből (Mc Creery tábornok) és az amerikai VI. hadtestből (Dawley tábornok) álló 5. hadsereggel. A hajókaravánok szeptember 5-én és 6-án indultak Oránból, Tripoliszból, Algériából és Szicíliából. Összesen 169 000 embert, 20 000 járművet, 600 harckocsit és l 800 ágyút szállítottak. Clark tábornok igyekezett meglepni a németeket, ez azonban hiú ábránd maradt: 8-án délután észrevették és bombázni kezdték a közeledő hajókat. A szerencse azonban kedvezett a szövetségeseknek, s komolyabb veszteségek nélkül megúszták a támadást.

Az első szövetséges csapatok szeptember 9-én szálltak partra a salernói öbölben. Három amerikai zászlóalj Maiori kis kikötőjében lépett a szárazföldre, majd a nápolyi út feletti hegyekben kemény harcot vívott a németekkel. A brit egységek a Vietri-hágó környékén akadálytalanul partra szálltak, de az ellenség gyorsan megállította őket.

A Salernótól néhány kilométernyire partra szálló brit 46. és 56. hadosztály azonnal erős ellenállásba ütközött. Az első napra kitűzött célokat: Salernó kikötőjének, a Monté Corvinó-i reptérnek és néhány fontos útkereszteződésnek az elfoglalását nem sikerült teljesíteni. Az amerikaiak négy partszakaszon szálltak partra Paestum közelében. Szeptember 9-én Salernóban folytak a harcok. Amikor bizonyossá vált, hogy az olasz haditengerészek átallnak a szövetségesek oldalára, elfoglalták Tarentet. A brit 1. légiszállítású hadosztály harc nélkül szállt le a kikötőben.

Szeptember 11-én négy hadosztály még mindig el volt szigetelve két keskeny kis hídfőálláson a Salernói-öbölbcn. A várost ugyan elfoglalták a britek, de a környező hegyek német kézen voltak. Kesselring tábornok most úgy érezte, súlyos csapást mérhet a szövetségesekre. Megparancsolta, hogy Herr tábornok az LXXVI. páncéloshadtesttel szakadjon el a 8. brit hadseregtől és induljon Salernó ellen. Szeptember 12-én a 26. és 29. páncélgránátos hadosztály a 16. páncéloshadosztály támogatásával behatolt az angolokat és amerikaiakat elválasztó résbe, majd szeptember 13-án (a „fekete hétfőn") a németek szétverték a 143. amerikai gyalogosezred II. zászlóalját, és elindultak a tengerpart felé.

Másnap Clark tábornok már az amerikai hadosztály behajózását fontolgatta. Végül a B 25-ös és B 17-es amerikai bombázók beavatkozása, a Warspite és Valiant csatahajók 38 cm-es ágyúinak tüze, valamint két amerikai ejtőernyősezred megérkezése megállította a németeket. Vietinghoff szeptember 16-án engedélyt kapott a visszavonulásra, de alig rendezte sorait, az 5. hadsereg hátba támadta. Végül szeptember 16-án Montgomery tábornoknak sikerült kapcsolatot teremtenie az amerikai 36. gyalogoshadosztállyal.

Szeptember 17-én este a németek a brit X. hadtest ellen intézett figyelemelterelő támadás után elhagyták a tengerparti arcvonalat és megkezdték az északi visszavonulást. Először Volturno vonalában, Nápoly fölött mintegy 30 km-re szándékoztak megállni, ahol Kesselring október közepéig, egy erősebb védelmi vonal kiépítéséig akart kitartani. A német 10. hadsereg visszavonulása már egy hete tartott, amikor szeptember 23-án a 7. páncéloshadosztály végre felszabadította a nápolyi utat. A szövetségesek 1943. október 1-én vonultak be a városba.

A kikötőben teljes volt a pusztulás: a daruk elzárták a rakpartokat, valamennyi vontatót és uszályt elsüllyesztették, a szállítóberendezéseket, villamos- és csatornahálózatot tönkretették. A hivatalokban, szállodákban, laktanyákban, minden olyan épületben, amelyet a város eleste után a szövetségesek esetleg használhattak volna, időzített bombákat helyeztek el.

Újabb hét telt el, mire az 5. hadsereg elérte Volturnot, a németek első védelmi vonalát. Október 12-én támadást indított, de a németek Kesselring parancsának megfelelően október 16-áig védelmezték a vonalat, majd visszavonultak a 25 kilométerrel északabbra kialakított un. Bernhardt-vonalig, amely a 6. főút fölé magasodó hegyeken húzódott végig. Kesselring ezt a lehető legtovább akarta védeni, miközben Gariglianon és Rapidon keresztül, a Cassino völgy érintésével újabb megerősített védelmi vonalat épített ki. Ez, a Liri folyó völgyét, a Róma felé vezető egyetlen utat elzáró vonal a Gusztáv-vonal nevet kapta.

A Volturno környéki kemény harcok után Clark tábornok pihenőt kért kimerült csapatai számára. Alexander tábornok, az olaszországi szövetséges erők parancsnoka engedélyezte a pihenőt, és bejelentette két elit alakulat, Keyes tábornok II. amerikai hadteste és Juin tábornok francia expedíciós hadteste érkezését. Október 5-én az 5. hadsereg ismét támadást indít a Bernhardt vonal ellen. A németek olyan keményen ellenálltak, hogy Clark kénytelen volt visszavonni és átcsoportosítani kimerült csapatait, amelyek csak december elejére váltak ismét harcképessé.

A támadás első szakaszában a szövetségesek a 6. főúttól és a Mignano-völgytől nyugatra lévő hegyoldalakat akarták elfoglalni. A brit X. és az amerikai II. hadtest december 2-án rohamra indult. Hiába lőtt ki 900 ágyú 4000 tonna lőszert a németek állásaira, a bunkereket nem tudták megsemmisíteni, s a hegyoldalakon a bombázások sem okoztak komolyabb kárt. A szövetséges katonáknak lassan felkapaszkodva kellett elfoglalniuk egyik csúcsot a másik után. December 3-án a britek megrohamozták az 1000 m magas Monte Caminót, amelyet heves német ellentámadás után, három nappal később sikerült elfoglalniuk, s így kijutottak Garigliano vonaláig. December 7-én az amerikai II. és VI. hadtest támadást kezdett Rapido irányában. Az első célpontok a terveknek megfelelően elestek, de a német 29. páncélgránátos-hadosztály ellentámadása megállította az amerikaiak előretörését. December 15-én a II. hadtest újabb, ezúttal sikeres támadást indított.December 18-án Clark tábornok elismerte, hogy hadserege túl lassan halad előre, s veszteségei is nagyon súlyosak: csaknem 40000 embere esett el.

Az adriai oldalon sem volt jobb a helyzet. A brindisi, bari és a foggiai reptér elfoglalása után a 8. hadsereg elérte a Sangro folyót. Montgomery célja Pescara elfoglalása volt, hogy bekerítő hadmozdulattal hátba támadhassa az 5. hadsereg előrenyomulását akadályozó német csapatokat. A Sangro folyón csak november 30-án sikerült nagy nehezen átkelnie, Morót pedig csak december 28-án vette be. Ezután Ricciónál - félúton Pescara és a Rómába vezető országút között - megállították. Ez volt a helyzet, amikor Montgomery átadta a 8. hadsereg parancsnokságát Olivér Leese tábornoknak, majd visszatért Angliába, hogy átvegye a normandiai partraszállásra készülő 21. Hadseregcsoport parancsnokságát.

A németeknek a tél folyamán sikerült megtartaniuk a Gusztáv-vonalat, Clark és Leese hadserege pedig kimerült. A szövetségesek nehéz helyzetben voltak, veszteségeik egyre nőttek, s naponta csak néhány száz métert tudtak elfoglalni. Télen a hadifelszerelés fölénye sem érvényesült. Mégis egész télen kemény harcok folytak, s a németek által elkeseredetten védelmezett Gusztáv-vonalat végül sikerült áttörni.

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább