A szövetségeseknek nem voltak tapasztalataik az erőszakos partraszállás terén; észak-afrikai partraszállásuk jóformán nem ütközött ellenállásba, mégis elég bajuk volt vele. Eisenhower egyszer kijelentette, hogy a hadművelet aligha számíthat sikerre, ha kettőnél több német hadosztály állja útját. Churchill dühöngve válaszolt: "Hogy mit szólna ehhez Sztálin, akivel 185 német hadosztály áll szemben a fronton, azt el sem tudom képzelni!" Montgomery növelte a bajokat azzal, hogy egyetlen nagy erejű partraszállást követelt saját parancsnoksága alatt, és az amerikaiaknak csak azt a szerény szerepet szánta, hogy védelmezzék a balszárnyát. Keresztül is vitte akaratát. A másik oldalon Hitler is tétovázott, hogy mitévő legyen.
Lehet, hogy félrevezette "a sosemvolt ember" - egy brit tiszti egyenruhába bújtatott, görögországi és szardíniai partraszállási tervekkel ellátott hulla, - amelyet spanyol parti vizeken dobtak a tengerbe, hogy aztán kivessék a hullámok. De nagyobb gondja volt az, hogy félt az olaszok árulásától. Rommel, amikor megkérdezték, kik a megbízható olasz tisztek, azt felelte: "Olyan nincs."
A szicíliai partraszállás július 10-én kezdődött meg. Nagyobb szabású volt még a tizenegy hónappal későbbi normandiainál is: az első napon több mint 3000 vízijárműről 150 000 katona szállt partra több mint 1000 repülőgép védelme alatt, és a hadjárat befejezéséig félmillió embert tettek partra. Montgomery csapatai szinte ellenállás nélkül partra tudtak szállni, de aztán néhány nap múlva megakadtak.
Patton, az amerikaiak izgága tábornoka kitört alárendelt szerepköréből, és Alexander a maga szokásos önelégült nyugalmával ezt hagyta. Az eredeti haditervet a feje tetejére állították. Montgomery, ahelyett, hogy előrenyomult volna Messina felé, ottragadt az Etna lejtőin, miközben Patton hosszú zarándokútra indult Szicília nyugati, majd északi partján. Ez a hadmozdulat, noha végső soron sikeres volt, szerencsétlen következményekkel járt. Ha Montgomery érte volna el először Messinát, a szigeten levő német és olasz erők legnagyobb része elől el lehetett volna vágni a visszavonulás útját, így viszont Patton úgyszólván a biztonságba terelte őket. Július 22-én foglalta el Palermót, majd augusztus 16-án elérte Messinát. Amikor másnap megérkeztek a brit alakulatok is, az amerikaiak vidoran kurjongatva fogadták őket: "Hát ti, turisták merre jártatok?" A német és olasz csapatok legnagyobb része zavartalanul átkelt a Messinai-szoroson, s a németek magukkal vitték minden fölszerelésüket is.
Amikor Mussolini értesült a szövetségesek támadási előkészületeiről, beszédet tartott, amely Badoglio tábornok szerint "a legidiótább volt, amelyet valaha is elmondott". A későbbiekben csak úgy hivatkoztak erre az eseményre, mint a "fürdőköpenyes beszédre". A Duce azt a "költői" hasonlatot használta, mely szerint a szövetséges haderőt még a parton meg kell semmisíteni, azaz akkor, amikor "leveszi a fürdőköpenyét, és mielőtt ideje lenne átöltözni".
Szicília elfoglalása nem volt ugyan nagy katonai győzelem, de az utolsó csapást mérte a pusztulóban levő olasz fasizmusra. Az olasz gazdaság az összeomláshoz közeledett. Nagy sztrájkok törtek ki az északi ipari városokban, Torinóban és Milánóban. Mussolini, aki maga is testileg roncs volt már, fölismerte, hogy Olaszországnak ki kell lépnie a háborúból. Úgy gondolta, az lehet az egyetlen kiút, hogy Hitler békét köt a Szovjetunióval, és átdobja hadseregeit az olasz frontra. Amikor azonban a két diktátor találkozott, Mussolini egy szóval sem merte kimondani, ami a szívét nyomta. Július 19-én, Feltrében találkoztak utoljára teljes pompában, a régi, parádés egyenruhákban, a régi fasiszta és náci üdvözlések kíséretében. Hitler a vasakarat szükségességéről deklamált. Mussolini csak egy nyilatkozatot olvasott föl arról, hogy Rómát bombázták a szövetségesek.
