A görög csapatok 1940. december elején elsöprő erejű támadást indítottak Albániában, és az azonnali olasz fegyverszüneti kérelem elkerülhetetlennek látszott. December 9-én az egyiptomi brit hadsereg ment át offenzívába. Az olasz védelem összeomlott, és sok százezer hadifogollyal együtt csaknem egész Líbia az angolok kezére került. A sorozatos vereségek következtében az olasz hadiflotta is használhatatlanná vált. A katonai krízis Olaszország teljes összeomlásával és a háborúból való kiválásával fenyegetett. Németország ezt semmiképp sem engedhette meg.
Nagyításhoz kattints a képre.
Nemcsak presztízs okokból, hanem azért sem, mert a Földközi-tenger keleti medencéjének teljes brit ellenőrzése mellett aligha indulhatott volna biztonságosan a Wehrmacht a nagy keleti hadjáratra. 1940. december 12-én Hitler aláírta a Marita fedőnevű hadműveleti utasítást, amely előirányozta, hogy 1941. márciusában Bulgárián keresztül megtámadják Görögországot. Később arról is döntés született, hogy az olaszok megsegítésére egy német páncélos hadosztályt Líbiába küldenek. A görögországi hadjáratra kiszemelt csapatok rövidesen megindultak Románia felé, és 1941. január végére már tizennyolc hadosztály összpontosult a román-bolgár határon. Minderről a görög kormány is tudomást szerezhetett, és a német szándékokat illetően nem lehettek többé illúziói. Február elején a kormány deklarálta, hogy ellenáll a német támadásnak, és katonai segítségért fordult Angliához. A brit kormány beleegyezően válaszolt: leállította a Líbiai offenzívát, és megkezdte az előkészületeket afrikai hadosztályainak Görögországba történő áthajózásához. Az olasz-görög külön háború mégsem kerülhette el, hogy része legyen a nagy világháborús megmérkőzésnek. Előbb azonban még a diplomáciának is akadt tennivalója. Az albániai frontszakasz alkalmatlan volt arra, hogy a német technikai fölényt érvényesítsék, ezért a Marita-tervben a Bulgárián keresztül történő támadást irányozták elő. Annak, hogy a német hadosztályok felvonuljanak a román-bolgár határra, nem volt akadálya. Magyarország és Románia, lévén 1940 novemberétől mindkettő a háromhatalmi egyezmény tagországa, minden további nélkül hozzájárult az átvonuláshoz.
Bulgária azonban vonakodott attól, hogy csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez, és még inkább attól, hogy területére beengedje a német csapatokat. A németek azonban végül semlegesítették a fenyegető törököket, romániai jelenlétükkel pedig biztosítékot nyújtottak Bulgáriának egy feltételezett szovjet beavatkozás ellen. Végül Hitler azt is kilátásba helyezte: Bulgária visszaszerezheti az égei-tengeri partvidéket, amelyet az első világháború után elveszített. Az ígéretek hatására 1941. március 1-jén Bulgária csatlakozott a háromhatalmi egyezményhez.
A jugoszláv kérdés
Tisztázásra várt még Jugoszlávia helyzete és magatartása is. A német hadvezetés sem a Bulgárián keresztül végrehajtott hadművelet, sem a későbbi szovjetellenes hadjárat esetében nem fogadhatott el egy bizonytalan Jugoszláviát. Német részről ezért azt kívánták, hogy Jugoszlávia valljon egyértelműen színt, és csatlakozzék a háromhatalmi egyezményhez.
A kívánságból attól kezdve, hogy Bulgária beadta a derekát, türelmetlen követelés lett. Jugoszlávia húszegynéhány éves fennállásának legnehezebb döntése elé került. Pál régensherceg, az államfő családi kapcsolatai és meggyőződése révén angolbarát volt, és azt is biztosra vette, hogy Németország végül alulmarad, és a második világháborúból, miként az elsőből, a tengeri hatalmak kerülnek majd ki győztesen. Tudta azonban, hogy nem számíthat az angolok segítségére. Ezért olyan formulát igyekezett találni, amely a németeket is kielégíti, de amely a végelszámolásnál a legkevésbé terhelő Jugoszláviára nézve. Ez a formula a kötelezettségvállalás nélküli csatlakozás volt.
1941. március 6-án, a minisztertanácson elvi döntés született arról, hogy Jugoszlávia azzal a kikötéssel csatlakozik a háromhatalmi egyezményhez, hogy abból Jugoszláviára nézve semmiféle katonai kötelezettség nem hárul, és az állam területe semmiféle idegen katonai átvonulásra és szállításra nem vehető igénybe. A német kormány ezeket a feltételeket elfogadta, és azt is kilátásba helyezte, hogy a háború befejezése után támogatni fogja Jugoszlávia Szalonikire vonatkozó igényeit. 1941. március 25-én Bécsben aláírták a csatlakozásról szóló okmányt.
Belgrádban azt remélték, hogy Londonban méltányolják Jugoszlávia nehéz helyzetét, és tudomásul veszik a döntést, amely végeredményben nem járt közvetlen hátránnyal Nagy-Britanniára nézve. Tévedtek. Az angoloknak nem egy saját érdekeit szem előtt tartó és a brit érdekeket sem sértő Jugoszlávia kellett, hanem olyan, amely feláldozza önmagát. Churchill azt táviratozta 1941. március 22-én a Kairóban tartózkodó Edennek, hogy Jugoszláviát mindenképpen háborúba kell rántani. Pedig tudta, hogy a háborúzó Jugoszláviát éppúgy magára fogják hagyni, mint annak idején Lengyelországot. Londonban attól sem riadtak vissza, hogy céljaik elérésére az államközi kapcsolatok gyakorlatában megengedhetetlen eszközöket használjanak. Már az a három miniszter, aki a döntés alkalmával a csatlakozás ellen szavazott, a brit direktívákat követte, az aláírás után pedig a belgrádi angol követ utasítást kapott egy államcsíny előkészítésére. Az egész országot behálózó brit hírszerzésnek ugyanez lett a feladata. A szovjet diplomácia más vonatkozásban szintén bekapcsolódott ebbe a tisztázatlan nagyhatalmi pókerjátszmába.
Moszkvában barátsági és semlegességi egyezmény megkötésére tettek ajánlatot Jugoszláviának - a kölcsönös segélynyújtást persze nem hozták szóba -, és ezt a német nagykövetnek is tudomására hozták. Mi más lehetett ennek a célja, mint a Jugoszlávia elleni német megtorlás kiprovokálása? Ezt diktálta a nagyhatalmi önérdek. Ahogy a jugoszláv-német háború az angoloknak tehermentesítést, úgy a szovjeteknek haladékot jelenthetett. Az angolok által kívánt és szorgalmazott fordulat 1941. március 27-én reggelre végbement. Jugoszláv katonatisztek elmozdították Pál régensherceget, és Simovic tábornok vezetésével új kormányt alakítottak. Hogy a brit diplomáciának és titkosszolgálatnak mekkora volt ebben a szerepe, ma sem tisztázott. Eden mindenesetre meleghangú táviratot küldött a belgrádi angol követnek, és gratulált részvételéért "a dolgok rendkívül kedvező fordulatában". Az államcsíny kétségtelenül rokonszenvre talált Belgrádban: a lakosság az utcára tódult, és az új kormányt ünnepelte. A zágrábi és a ljubljanai fogadtatás már jóval szkeptikusabb volt...
Az államcsínyről értesülve Hitler dührohamot kapott, és még március 27-én elhatározta, hogy végez Jugoszláviával. Ami ezután következett, eléggé közismert. A német hadvezetés a Barbarossa hadműveletre beosztott tíz hadosztályt Jugoszlávia ellen vonultatta fel, azzal az elgondolással, hogy Karintiából, a Dunántúlról és a Bánátból egyidejűleg indítja meg az offenzívát. Politikai akadályt csak Magyarország jelentett, de miután Teleki Pál miniszterelnök, nem találva olyan formulát a dilemma feloldására, mint Pál régensherceg a revolver után nyúlt, ez az akadály is elhárult.
1941. április 6-án megindult a német támadás, és a felkészületlen, mozgósítani képtelen jugoszláv hadsereg már április 17-én letette a fegyvert. Jugoszlávia összeomlása következtében Görögország is védhetetlenné vált - a Bulgáriából kiinduló és Jugoszlávián át támadó németek egyszerűen megkerülték a görög védelmi vonalat -, és április 24-én Görögország is kapitulált.
