Június 18-án Marshall tábornok úgy ítélte meg, hogy "könnyen lehet, hogy az oroszok hadba lépésének a máris reményvesztett japánokra gyakorolt hatása lesz az a döntő mozzanat, amely kapitulációra kényszeríti őket", Eisenhower pedig, amikor a potsdami konferencián értesült a bomba tervezett bevetéséről, úgy vélte, "teljesen szükségtelen".
Illetve, ahogy később megfogalmazta, "nem volt szükség lecsapni rájuk azzal a szörnyűséggel". MacArthur, akinek nem kérték ki a véleményét, később azt mondta, hogy egyetért Eisenhowerrel.
Az efféle vélemények nem számítottak. A döntéseket Truman és az a néhány ember hozta. aki a bomba előállítását irányította, s a vezérkari főnököket meg sem kérdezték. Mellékes szempont volt Sztálin, és a Szovjetunió megelőzése, vagy figyelmeztetése is. A döntő tényező az volt, hogy ha már egyszer megvan a bomba, akkor le kell dobni. Ahogy egy magas beosztású illetékes írta: "A bombát egyszerűen muszáj volt ledobni hiszen olyan sok pénz ment el rá. Kudarc esetén hogyan magyaráztuk volna meg a hatalmas kiadásokat: Gondoljuk meg, milyen közfelháborodás tört volna ki. Amikor a bomba elkészült és ledobtuk, minden érintettet hatalmas megkönnyebbülés fogott el." Kevesen látták előre, hogy néhány éven belül milyen hatalmas mértékben fog megnövekedni a nukleáris pusztító potenciál. Jóformán senki sem hitte, hogy a közeljövőben az Egyesült Államokon kívül más ország képes lenne atomfegyvert előállítani.
Senki sem számolt az atomrobbanások velejárójával, a sugárszennyeződéssel. Az atomfegyver "csak egy újabb bomba" volt. Amikor Truman értesült róla, hogy Hirosimára atombombát dobtak, fölkiáltott: "Ez a történelem legnagyobb eseménye!'' Az amerikaiak különös elégtétellel vetették be éppen Japán ellen a bombákat. Nem élt bennük heves erkölcsi fölháborodás vagy bosszúvágy sem Olaszország, sem Németország ellen. De a Pearl Harbor-i megaláztatás után irgalmatlan elszántsággal akarták rákényszeríteni Japánt a feltétel nélküli kapitulációra. Az amerikaiaknak három bombájuk volt. Az elsőt kísérleti jelleggel sikeresen fölrobbantották július 16-án az új-mexikói Alamogordónál. A másodikat augusztus 6-án ledobták Hirosimára. A bombázógépet megáldotta egy római katolikus pap. Hetvenegyezer ember azonnal meghalt. Azokat, akik később haltak meg a sebek, égések vagy fehérvérűség következtében, sohasem számolták össze. A japán katonai vezetés még mindig erősködött, hogy az ellenállás folytatása biztosíthatná a "tisztes föltételeket". Augusztus 9-én ledobták Nagaszakira a harmadik és - bár a japánok ezt nem tudták - utolsó atombombát. Nyolcvanezer ember halt meg. Ez, és a mandzsúriai szovjet támadás híre kikényszeríttette a döntést. Amikor a minisztertanács holtpontra jutott, Hirohito császár életében először önállóan cselekedett, és kijelentette: "Az elviselhetetlent el kell viselni!" Augusztus 14-én Japán beleegyezett a föltétel nélküli kapitulációba - azzal a föltétellel, hogy a császár pozíciójának sértetlenül meg kell maradnia.
Volt még egy utolsó riadalom. Hirohito felvette rádióbeszédét, amelyben tájékoztatni szándékozott döntéséről a japán népet. Ifjú szélsőséges katonatisztek betörtek a palotába, és megölték a parancsnokoló tábornokot. A pincében elrejtett hanglemezt azonban nem találták meg, és a császár szent személyére nem mertek kezet emelni. Augusztus 15-e reggelén elhangzott a rádióbeszéd. Hirohito a cikornyás, különös lejtésű udvari nyelven szólt népéhez. Állítólag a legtöbb japán nem értette meg, hogy mit mondott.
Beletelt egy kis időbe, amíg az amerikaiak megszervezték az ünnepélyes kapitulációt. MacArthur, Japán predesztinált ura messze volt onnan, a Fülöp-szigeteken. Két hétre volt szüksége, hogy Japánba érjen. Szeptember 2-án a Tokiói-öbölben horgonyzó Missouri csatahajó fedélzetén hivatalosan elfogadta a kapitulációt. Truman rendelkezése szerint ez a nap lett a "V-J nap", a Japán fölötti győzelem napja. MacArthur engedélyével a délkelet-ázsiai japán erők kapitulációját Mountbatten fogadta el Szingapúrban szeptember 12-én. A Szovjetuniót szóhoz sem engedték jutni; be kellett érnie azzal, hogy visszakapta, amit Japán 1905-ben elvett tőle. Csang Kaj-seknek a jelek szerint sikerült harc nélkül elérnie célját, a győzelmet, és most a kínai kommunisták ellen fordította a fegyvert. Ez a vállalkozása már kevésbé volt sikeres.
A Lengyelország elleni támadástól a V-J napig számítva a második világháború pontosan hat évig tartott. Az elejétől a végéig csak Nagy-Britannia és a brit domíniumok (Írország kivételével) vettek részt benne. Az ellenkező végletet néhány olyan ország képviselte, mint Törökország, amely csak 1945 márciusában lépett be a háborúba, kései gesztusként, amely azonban följogosította az Egyesült Nemzetek tagságára.
