A németek fontos szerepet szántak a Tigriseknek a védelmi harcok folyamán. A rendelkezésre álló harckocsik alacsony száma miatt a harcképes tankokat intenzíven használták a védelmi szakasz egész hosszában. A tagolt, hegyes vidék, a rossz utak és az esős, téli időjárás nagyban közrejátszott abban, hogy Tigrisek néhány száz kilométer megtétele után heteket töltöttek szerelőműhelyben. A technikai hibák jóval több tankot iktattak ki a harcból, mint szövetséges hadsereg; az első Tigrist - harcban - 1943 január 25.-én vesztették el a németek. A tankot egy 57 mm-es angol páncéltörő ágyú lőtte ki, három lövéssel. A lövedékek a tornyot találták el, átütötték a páncélzatot, és felrobbantották tank lőszerkészletét. A britek később próbalövészeten célpontnak használták a tankot, segitségükre volt a Tigrisek elleni taktika kidolgozásában.
A szövetségesek a tunéziai előrenyomulás alatt a Churchill, Valentine és Crusader tipusú brit harckocsik mellett M2-es, M3-as és M4-es amerikai típusokat használtak. Ezek közül az M4 Sherman Pzkpfw IV-esek. Tunéziában az első Shermanok a 13. amerikai páncélosezred soraiban kapcsolódtak be harcba. volt a legjobb; az El-Alamein-i csatában használták először, és taktikailag legalább olyan jó volt, mint német
Az első összecsapás a Shermanok és a Tigrisek között 1942 december 6-án zajlott le, Al-Bathan közelében. A 13. páncélosezred alig néhány perc alatt öt M4-est vesztett, amikor összecsapott a 10. páncélos hadosztály 3 Tigrisével és 4 darab Pzkpfw IV-esével.
1943 februárjában némileg enyhült a szövetségesek nyomása nyugat felől; a németek több ellentámadást is indítottak. Az ellenlökések egyike, a Frühlingswind hadművelet, 1943 február 14-én kezdődött. A támadás folyamán a 10. páncéloshadosztály észak felől támadta a Sidi Bou Zid körül csoportosuló szövetséges katonaságot, a 21. páncéloshadosztály pedig dél felől támadott. A harcokban 11 Tigris vett részt; most először manőverezhettek szabadon, viszonylag nyílt terepen. Ennek eredményeképpen az 1. amerikai páncélosezred 3. zászlóalja 50 db M4-eséből 44-et elveszített már az első nap folyamán. A második napon, amikor az 501. nehézpáncélos-zászlóalj tankjai tartalékban maradtak, ugyanezen amerikai ezred 2. zászlóalja újabb 46 Sherman-t veszitett.
Az 501. zászlóalj következő nagyobb harci bevetésére az Oschenkopf fedőnevű hadművelet folyamán került sor, amelynek célja a Beje környéki hágók feletti ellenőrzés megszerzése volt. A Tigriseket 15 db Pzkpfw IV-essel és 15 db Pzkpfw III-assal erősítették meg. A harcok ezúttal tagolt terepen folytak, váltakozó szerencsével. A hadművelet kezdetekor, 1943. február 26-án 14 Tigris, 12 Pzkpfw IV és 15 Pzkpfw III volt harcképes, március 1-jére ez a mennyiség egyetlen darab Pzkpfw IV-esre és 4 db Pzkpfw III-asra csökkent. A harcok folyamán az összes Tigris kiesett - 7 darabot kilőttek a szövetségesek, a másik 7 pedig német kézen maradt ugyan, de nem volt harcképes.
Érdekes, hogy szövetséges harckocsik úgyszólván nem is vettek részt ezekben a harcokban; a hét Tigris elvesztésének oka az volt, hogy a terepkörülmények arra kényszerítették a Tigriseket, hogy egy szűk terepszakaszon bocsátkozzanak harcba, és itt aknamezőbe kerültek. Az ellenséges lövegek és páncéltörő ágyúk tüze pedig megtette a magáét.
Április végére már csak egyetlen nehézharckocsi-század maradt harcképes. A század Tigrisei április 20. és 24. között 75 angol és amerikai tankot semmisítettek meg - még mindig fel tudták venni a harcot az ellenséges túlerővel, de ekkor már nyilvánvaló volt, hogy a Tigrisek, tagadhatatlan fölényük ellenére nem tudnak megbirkózni a szövetségesek számbeli túlerejével. A nehézharckocsi-század harci erejéről szóló utolsó jelentés 1943. május 4-én íródott; ekkor már csak egy Tigris volt harcképes Észak-Afrikában.
A nehézharckocsi-zászlóaljak maradéka a többi német egységgel egyetemben 1943. május 13-án adta meg magát a szövetségeseknek; a Tigrisek rövid, de helyenként nagy jelentőségű és figyelemreméltó Észak-Afrikai szereplése ezzel véget ért.
