1944-ben az RLM pályázatot írt ki az öt nagy hazai repülőgépgyártó vállalat számára egy olyan bombázó megalkotására, amely képes 4000 kg-nyi bombaterhet 11 000 km távolságban célba juttatni, és a lehető legkevesebb stratégiai nyersanyag felhasználásával készül. Az Amerikabomber-projekthez azonban egy, az RLM igényeinek megfelelő javaslat sem érkezett. A Horten testvérek, akikről azt gondolták, hogy csak vadászgépekkel foglalkoznak, a beérkezett terveket átvizsgálva és azok hiányosságait figyelembe véve 1944 decemberében lázas tervezésbe kezdtek, számos (tőlük várható módon csupaszárny elrendezésű gépet ábrázoló) tervet készítettek, válogattak a különböző hajtóműtípusok és –elrendezések és szerkezeti változatok között. A végső, RLM-nek benyújtott, Ho XVIII A névvel ellátott változat sárkányszerkezetét egy speciális ragaszó által összetartott fa alkotta, viszonylag kis erőkifejtésre késztetve ezáltal a hanyatló német hadigazdaságot, és egyúttal minimalizálva a gép tömegét is. A testvérek a meghajtást hat, a géptörzsbe süllyesztett Junkers Jumo 004-es sugárhajtóműre bízták, melyek az orr-részben elhelyezett pilótafülke alatti beömlőnyílásokon át jutottak levegőhöz. A további súlycsökkentés, illetve a szerkezet egyszerűsítése érdekében a repülőgép futóművei a felszállás után leváltak, a gép pedig csúszótalpakon landolt. A letisztult íveknek és a sárkányt alkotó faanyagnak köszönhetően a szerkezet viszonylag kis radarvisszhangot keltett, ami jelentékenyen hátráltathatta az elfogására irányuló kísérleteket.
A tervek 1945 februárjában kerültek bemutatásra, és a felsőbb vezetés utasítást adott, hogy Hortenék, a valamint a Junkers és részben a Messerschmitt vállalatok mérnökei kezdjék meg a tervek tökéletesítését a sorozatgyártásához, melyet a Junkers valósított volna meg. A fivérek azonban hamarosan vitába bonyolódtak a két gyár mérnökgárdájával, akik egy függőleges vezérsík elhelyezését, valamint a hajtóművek géptörzsön kívüli, gondolákban történő elhelyezését javasolták, mely változtatások azonban a testvérpár szerint olyan mértékben növelték volna a légellenállást és csökkentették volna ezáltal a hatótávolságot, hogy az amerikai partok elérése nem mutatkozott volna kivitelezhetőnek. A tervezőbizottság ügybuzgó mérnökeinek köszönhetően a típus története: Reimar Horten a saját szakállára megtervezte a Ho XVIII B-t, míg az RLM által megbízott csoport a Ho XVIII B-2 névre hallgató típussal álltak elő.
A típus B variánsa sárkányszerkezetét tekintve megegyezett az A-val, ám a leválasztható futómű helyett a kétoldalt elhelyezett, nagyméretű pilonok alján levő, behúzható kerekeken gurult. Ez utóbbiakon került rögzítésre a megfogyatkozott létszámú, négy HeS 011-es hajtóműből álló meghajtás is. A pilótafülke elnyújtott, buborékos kialakítást kapott, melyben a személyzet három tagja immár egymás mögött foglalt helyet. Bár a várhatóan nagy sebesség és szolgálati magasság nem tett szükségessé a bombaterhen (mely 4000 kg-ra rúgott) kívül semmilyen fegyverzetet, két MK 108-as gépágyú mégis beépítésre került a pilótafülke alá.
Az RLM-csoport mindeközben egy függőleges vezérsík elhelyezésével meglehetősen új színt vitt a Ho XVIII B-2 által nyújtott vizuális élménybe, az említett szegmens úgyanis egy a szárny középső harmadánál kezdődő, gerincként ható törzsszelvény a kilépőél mögé nyúló végződéseként volt hivatott betölteni funkcióját. A fent említett szerkezeti elem eleje egyúttal a pilótafülkét is magába foglalta. A gép tricikli elrendezésű, behúzható futóműveket kapott, meghajtásáról pedig hat darab, BMW 003-as hajtómű gondoskodott, melyek a törzsrész alá, annak két oldalán egy-egy lapított blokkba kerültek elhelyezésre.
Oly sok más kísérleti tervezethez hasonlóan azonban a Ho XVIII sem törhette át az elmélet gátjait és kerülhetett megvalósulásra. Kevesebb mint két hónappal az után, hogy Hermann Göring március 23-án aláírta a típusra szóló megrendelést, véget ért a háború, és a tervezési munkálatok nem értek el olyan szintet, hogy biztos, vagy legalább közelítő jellegű értékelést mondhassunk a tervezet hatékonyságáról. A Ho XVIII-ashoz hasonló gépek így sajnos csak a bennünk akaratlanul is felötlő „mi lett volna, ha… ” elgondolásokban és fantáziarajzokon tárulhatnak szemünk elé.
Írta: Benkő Csaba
