A francia hadsereg rendelkezett nehéz (áttörő) harckocsival, ez volt a B1. Könnyű (lovassági) harckocsijuk több is volt, a Hotchkiss H35, H38, H39, és a Renault R35. A legjobb közepes (gyalogsági) harckocsi a SOMUA S35 volt (noha a lovasság alkalmazta), a D1 és D2 típusokat azonban csalódásként könyvelték el. Így új típus kifejlesztése mellett döntöttek. Több vállalatnak is kiadták a kívánalmakat – ám Franciaország 1940-es elestéig egyikük sem készült el.
A Renault terve
Ez annál nagyobb kárára volt a franciáknak, minél modernebb felszerelésekkel kívánták volna ellátni a G-széria tankjait. Ilyenek: lövegstabilizátor mindkét síkban, félautomata töltőberendezés, és beépített optikai távolságmérő és célkereső berendezés.
A tömeget előzetesen húsz tonnában határozták meg, hogy a használatos hidak, vasúti pőrekocsik, illetve pontonok elbírják a járműveket. Az eredeti, 1935-ös előírások között szerepelt még a 40 mm-es páncélvastagság, a 47 mm-es löveg, az 50 km/h sebesség (terepen 20 km/h), a kétméteres árokáthidaló képesség, a 80 centis lépcsőmászó képesség, és a 45 fokos lejtőmászó képesség. E követelmények majdnem a SOMUA teljesítményét tükrözik, ami nem véletlen: egyrészt a mászóképesség nem felelt meg a gyalogságnak, másrészt presztízsokokból a gyalogság a lovasságénál jobb harckocsit akart.
Tűztámogatásra a B1 is megfelelt volna, ám az drága volt, ráadásul 2 tonnával nehezebb az előírásoknál, ezenkívül a szegecselt páncélzat sem felelt meg a már egyre jobban terjedő öntött illetve hegesztett páncélzatú harckocsikkal szemben. Ráadásul a Conseil Consultative de l’Armament, a Fegyverzeti Konzultációs Bizottság is beleszólt az elképzelésekbe. Ez is rányomta a bélyegét a készülő projektre. Elvégre régi igazság: „A teve olyan ló, amit bizottság tervezett.” A maximális sebességet 40 km/h-ra csökkentették, viszont a páncélvastagságot 60 mm-re emelték. Ezenkívül előírták a teljes vegyi védelmet is. Már ekkor látszott, hogy ez a típus nem a közeljövő eszköze lesz: egyszerűen túl fejlett volt a francia ipar szintjéhez képest. Ennek – és a világválság utóhatásainak – ellenére hatalmas volt a cégek érdeklődése. Hét gyár versengett a megrendelésért: a Baudet-Donon-Roussel (BDR); az FCM; a Fouga; a Lorraine; a Renault; a SEAM, és a SOMUA. A típusaik más-már jelzést kaptak. Így született a BDR G1B, a Fouga G1F, a Lorraine G1L, a SEAM G1P, és a Renault G1R. Az FCM és a SOMUA ekkorra kiszállt a tervből. A SOMUA egyéként is csak az amúgy sikeres S35 harckocsijának a javított mászóképességű változatával akart és tudott nevezni.
Renault G1R, Lorraine G1L, és BDR G1B összehasonlítása
1938 február elsején újabb testület szólt bele a fejlesztésbe. A Direction de l'Infanterie, vagyis a Gyalogsági Vezérkar a tömeget 35 tonnában szabta meg, viszont megkövetelték, hogy egy hosszú csövű 75 mm-es löveg kerüljön beépítésre. A cégek ezen a ponton elkezdték lassítani a fejlesztést. Egyre költségesebb volt ugyanis a munka, miközben a kockázatot viselni kellett, hiszen nyertes csak egy gyártó lehetett. Mégsem ez volt az utolsó változtatás az elvárásokban!
Az már látszott, hogy a BDR és a Fouga-modellek túl nehezek, a SEAM-modelleket 1940 közepétől, a Lorraine-változatot 1941-től lehetett volna gyártani. A Renault G1R gyártás alá vehetőségéről pedig semmilyen előrejelzés nem állt rendelkezésre. Mindennek ellenére 1938 júniusában újra módosították a kiírást. Az új követelmények között szerepelt az átlagos páncéltörő fegyverekkel szembeni sebezhetetlenség, a kiváló mobilitás, a 75 mm-es löveghez előírták a félautomata töltőberendezést, a kétsíkú lövegstabilizátort, ezenkívül két géppuskát – egyet a toronyban, egyet homlokgéppuskaként – is be kellett építeni. A löveghez 100 lövedéket (köztük a legújabb, űrméret alatti, leválóköpenyes wolfrám nyíllövedékeket), a géppuskákhoz 30 tárat írtak elő. Szerepelt az elvárások között a kézzel és elektromosan egyaránt indítható motor, két üzemanyag-tartály, amivel legalább 200 km megtehető, illetve 8 óra terepen való mozgást biztosít. Automata tűzoltó-készüléket is előírtak. Mindezt úgy, hogy a tömeget újra csökkentették. 32 tonnába mindennek bele kellett férnie, 294 centiméteres szélesség mellett – a vasúti szállíthatóság miatt- és a küzdőtér sem lehetett magasabb 120 centiméternél. Ennek a magasságnak viszont tartalmaznia kellett egy kényelmesen használható oldalajtót! Azt is kikötötték, hogy a páncélzat csak öntött, vagy elektromosan hegesztett - esetleg részlegesen csavarkötésű – lehet. Nem csodálkozhatunk azon, hogy ezen új követelményrendszernek 1938 nyarán egyetlen prototípus sem felelt meg. A későbbiekben sem sikerült a kort megelőző elvárásoknak eleget tenni, így ez a kezdeményezés megmaradt a kísérleti fázisban.
De lássuk nagy vonalakban a pályaműveket:
SEAM G1P
E típus kilóg a sorból, mivel jelzését nem a gyár után, hanem a tervezője után kapta. Sőt, nem is beszélhetünk gyárról… inkább egy társaságról. A SEAM a Société d'Études et d'Applications Méchaniques rövidítése, vagyis a Műszaki Tudományok és Alkalmazások Társasága áll a betűszó mögött. A tervezőt, aki a társaság harckocsi-terveit formába öntötte, Poniatowski-nak hívták.
A harckocsi döntött páncélzattal rendelkezett, oldalanként hat nagy futógörgős járószerkezete volt. Először egy elégtelen motort kapott, amivel 14 km/h volt a csúcssebessége. Később az ARL céggel együttműködve ezt a hibát sikerült kiküszöbölni egy jobb erőforrással. 1939 elején még 250 darab megrendeléséről szó esett, holott ekkor már ismertek voltak a futurisztikus követelmények. A SEAM végül is nem tudta a 75 mm-es löveghez áttervezni a harckocsit: a költségvetésből kifutottak.
SEAM G1P
Fouga G1F
Leginkább papíron maradt meg, bár eredeti tervrajz sem lelhető fel a típusról. Annyit tudunk, hogy a Carden-Lloyd futóművet a Bizottság elutasította, de alacsony futású lánctalpat terveztek a harckocsihoz. 75 mm-es tornyot nem tudtak tervezni hozzá, így a fegyvert a páncéltestbe akarták építeni, ugyanúgy, ahogy a B1 harckocsik esetében.
BDR G1B
Fő körvonalai hasonlóak a B1 típusokhoz, a lánctalp is magas futású, a páncéltest körvonala mentén haladt. Oldalanként 7 futógörgővel rendelkezett, amelyek zárt golyóscsapágyakon forogtak, így a napi kenést kiküszöbölték. A lánctalp teljes hosszában gumi vezetőréteg futott körbe. A fő 75 mm-es löveget a Baudet-Donon-Roussel tervnél is a páncéltestbe helyezték eredetileg, a torony 45 mm-es ágyút kapott. Amikor a kiírást 75 mm-es toronyfegyverre módosították, ez kis híján megoldhatatlannak bizonyult. Némileg a szélességet és a tömeget túllépve ugyan, de ezt is megoldották… elméletileg. Valójában csak egy fa makett készült el, amit ráadásul a bizottságnak sem tudtak bemutatni, mivel nagy titokban egy olyan épületben építették, amelynek az ajtaja nem volt elég nagy a makett számára. Az eredményeket később mégis felhasználták az ARL 40 páncélvadászoknál és - már a háború után - az ARL 44 harckocsiknál.
BDR G1B
Lorraine G1L
A Lorraine típusa magán hordozta a toldozgatás minden következményét. Az alap egy könnyű gyalogsági harckocsi volt, 47 mm-es löveggel. Ezt turbózgatták, míg az egész túl nagy és súlyos nem lett. Ekkor a súly miatt erősebb, így nagyobb motort építettek be. Ekkor viszont a páncéltest hátulja lett olyan magas, hogy a torony nem fordulhatott körbe. Ráadásul csaknem 3 méteres lett a magasság is… mindennek ellenére a francia hadügyminisztérium nem állította le a fejlesztést, erre csak 1939 októberében, a háború kitörése után került sor.
Renault G1R
Louis Renault – félresiklott AMC 34 és 35 terve után – bármit megtett volna, hogy újra Franciaország vezető harckocsi-konstruktőre legyen. Természetes volt, hogy nevez a jövő harckocsijának megtervezéséért folyó versenybe. Az alap az R35 volt. Elsőként alkalmaztak viszont görgőnkénti torziós rugózást, és a megfelelő talajnyomás érdekében több futógörgőt iktattak be. Ezzel megspórolták, hogy új, széles lánctalpat kelljen tervezni.
A fejlesztés lassan haladt. AZ öntött torony nehezen volt alkalmazható a változó előírásokhoz, így később a függőleges tengelyt közvetlenül a toronytetőhöz rögzítették. (Ebből származott a háború utáni kísérleti francia harckocsik, és az AMX-13 lengőtorony-megoldása.) A motor is gyenge volt, de ezt azután orvosolták. Igaz, a súly itt is túlment a megszabott határon. Papíron nem: Renault szó szerint bármire képes volt a sikerért. A súlymegállapításnál a vizsgáló tisztet is megvesztegette egyes információk szerint.
Talán emiatt is, talán amiatt, hogy a Renault-nál maradt szabad gyártókapacitás, ezt a projektet a háború kitörésekor sem állították le. Persze 1940 tavaszán-nyarán, Franciaország vereségével ez a fejlesztés is abbamaradt.
A különböző részelemeket már csak a háború utáni típusokban használták – igaz, akkor már a franciaországi német harckocsigyártás tapasztalataival is felruházva.
Írta: dr. Bársony Atilla