További második világháborús foglyok, résztvevõk voltak: Andorkó Gyula, Bíró Miklós, Demeter Mihály, Márton Lajos.
Részletek Petõ P. Miklós visszaemlékezéseibõl:
“Mi meg es kezdtük a lövést, közben kiadták a visszavonulási parancsot, de mi a marton belül voltunk, hozzánk nem jutott el. Én a tüzet fenntartottam, de a lõszeresem addig figyelt, hogy kereszttűz alá lettünk véve. Na, komám, most mi lesz – mondtam, s a társam még kézigránátot es dobott. Egyszer nézek hátra, s hát jön egy orosz felénk, hosszú szuronyos puskával, gondoltam, itt más mód nem lesz, meg kell, hogy adjuk magunk. Amikor minket meglátott, neki es úgy megremegett az ajaka, mint a nyárfalevél, akkorát ordított ijedtében, mint a sakál. Tüzelés közben jött egy mongol tiszt, a géppisztoly csövét a hátamba nyomta, õ vitt el egy olyan helyre, ahová mindenfelõl hozták a foglyokat. Ütöttek-vertek, herákoltak reám. Voltak vagy százan körülöttem. Osztán jött egy szerdzsent, átadtak neki. Rendesen bánt velem, hagyta, hogy egyek a lehullott gyümölcsből, vizet is húzott nekem a kútból, azt es megengedte, hogy megpihenjek a fenyőerdőben, ahol átmentünk. A fegyverit középre tette, én megláttam egy mókust a fa tetejin, s mutattam neki, nem tudtam románul, hogy mi az. Gondoltam arra, hogy amíg felfelé bámul, elveszem a puskáját, s lelövöm, de annyi orosz volt az erdőben, úgyes végeznek velem, legyen, ami lesz, nem tettem. Estére megérkeztünk a divízióhoz, ott volt a lőszeres társam es, elõre azt hittük, hogy lelõnek minket, de nem. Hoztak egy tolmácsot, az vallatott, én mondtam, hogy Brassó közeli vagyok. Ott nem vertek, a fegyvernemekről, s a németekről kérdeztek. Hát én honnan tudtam volna, ami a szájamra jött, én mondtam, hát menjenek, s nézzék meg, gondoltam magamban. Ennünk adtak, s szivarat es kaptunk. Szt. Mihály szombatján felvagoníroztak, reggel a szerelvény megindult. Mondták az öregek, hogy visznek haza. De az irány Nagyoroszország, Arkhangelsz volt. A vasutak egy-egy helyen úgy fel voltak robbantva, mint a szalonnabőr. A nagyobb vagonokban kilencvenen es voltunk, lefeküdni nem tudtunk, egymás lábain ültünk, a vizet es kanállal adták, szukarint es adtak, de olyan szomjasok voltunk, hogy alig tudtuk lenyelni. Egy társunk, Ferenc Pista beteg lett, de nem szólt, mert nem akart megválni a rákosi társaitól, útközben meg es halt. Tizenöt rákosi kerültünk össze, heten jöttünk haza, a többi ott maradt. A fogságból 1945. szeptember 20-án szabadultam. Azt mondtuk, hogy amikor a határt átlépjük, nem számít, hogy Románia, a földünköt megcsókoljuk, kiültünk még a vagon tetejére is hazafelé a vonaton, csodálkoztunk, hogy mi maradt a háború után. Engem a faluvégén fogadtak, annyian kigyűltek, mintha miniszterelnök jött volna, annyi csókot kaptam, hogy egy életre kielégültem. Kimondani sem tudom, milyen volt, álmomban is felkeltem, tapogattam az ágy szélit, s mikor rájöttem, hogy itthon vagyok, akkor tudtam nyugodtan visszaaludni. Az étrendem is bé volt állítva, õszi idõ volt, éjjel is elé volt készítve a vitaminos étel, óránként ettem a paradicsomot, paprikát, vajat. 1947-ben egyszer csak megérkezett a halálhírem, én vettem át a postát, de küldtek a lelkészi hivatalnak, elöljáróságnak, s a csendőrségnek is, amivel igazolom, hogy voltam fogoly.”