„Csak azért írtam alá, mert úgy gondoltam, hogy az idős gentleman kiváncsi az aláírásomra.” - Adolf Hitler

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Erdővidéki honvéd veteránok visszaemlékezése

A II. világháborús emléktáblán lévõ áldozatok nevei az unitárius templomban: Albert József, Andorkó Ferenc, Andorkó Gyula, Bíró Bálint, Bíró Béla, Bíró Mózes, Bíró N. Miklós, Csíki Mihály, Demeter István, Demeter Lajos, Erdõ András, Ferencz István, Fitóri Gy. Gyula, Gyerõ Mihály, Gyöngyös Gyula, Jakab Gyula, Jakab Zoltán, Kádár Gyula, Kóródi János, Lázár Tódór, Márok György, Márton Dénes, Páll András, Páll Ferenc, Pánczél Ferenc, Petõ Mihály, Réz Ferenc, Sólyom Gyula, Székely Mózes Dombi, Székely János, Trinfa Mihály.
Arhangelszki fogságot túlélõ felsõrákosiak Petõ P. Miklós tudomása szerint: Demeter Ferenc, Nóda Péter, Ruzsa István, Székely Mózes.

További második világháborús foglyok, résztvevõk voltak: Andorkó Gyula, Bíró Miklós, Demeter Mihály, Márton Lajos.

0m

Részletek Petõ P. Miklós visszaemlékezéseibõl:

“Mi meg es kezdtük a lövést, közben kiadták a visszavonulási parancsot, de mi a marton belül voltunk, hozzánk nem jutott el. Én a tüzet fenntartottam, de a lõszeresem addig figyelt, hogy kereszttűz alá lettünk véve. Na, komám, most mi lesz – mondtam, s a társam még kézigránátot es dobott. Egyszer nézek hátra, s hát jön egy orosz felénk, hosszú szuronyos puskával, gondoltam, itt más mód nem lesz, meg kell, hogy adjuk magunk. Amikor minket meglátott, neki es úgy megremegett az ajaka, mint a nyárfalevél, akkorát ordított ijedtében, mint a sakál. Tüzelés közben jött egy mongol tiszt, a géppisztoly csövét a hátamba nyomta, õ vitt el egy olyan helyre, ahová mindenfelõl hozták a foglyokat. Ütöttek-vertek, herákoltak reám. Voltak vagy százan körülöttem. Osztán jött egy szerdzsent, átadtak neki. Rendesen bánt velem, hagyta, hogy egyek a lehullott gyümölcsből, vizet is húzott nekem a kútból, azt es megengedte, hogy megpihenjek a fenyőerdőben, ahol átmentünk. A fegyverit középre tette, én megláttam egy mókust a fa tetejin, s mutattam neki, nem tudtam románul, hogy mi az. Gondoltam arra, hogy amíg felfelé bámul, elveszem a puskáját, s lelövöm, de annyi orosz volt az erdőben, úgyes végeznek velem, legyen, ami lesz, nem tettem. Estére megérkeztünk a divízióhoz, ott volt a lőszeres társam es, elõre azt hittük, hogy lelõnek minket, de nem. Hoztak egy tolmácsot, az vallatott, én mondtam, hogy Brassó közeli vagyok. Ott nem vertek, a fegyvernemekről, s a németekről kérdeztek. Hát én honnan tudtam volna, ami a szájamra jött, én mondtam, hát menjenek, s nézzék meg, gondoltam magamban. Ennünk adtak, s szivarat es kaptunk. Szt. Mihály szombatján felvagoníroztak, reggel a szerelvény megindult. Mondták az öregek, hogy visznek haza. De az irány Nagyoroszország, Arkhangelsz volt. A vasutak egy-egy helyen úgy fel voltak robbantva, mint a szalonnabőr. A nagyobb vagonokban kilencvenen es voltunk, lefeküdni nem tudtunk, egymás lábain ültünk, a vizet es kanállal adták, szukarint es adtak, de olyan szomjasok voltunk, hogy alig tudtuk lenyelni. Egy társunk, Ferenc Pista beteg lett, de nem szólt, mert nem akart megválni a rákosi társaitól, útközben meg es halt. Tizenöt rákosi kerültünk össze, heten jöttünk haza, a többi ott maradt. A fogságból 1945. szeptember 20-án szabadultam. Azt mondtuk, hogy amikor a határt átlépjük, nem számít, hogy Románia, a földünköt megcsókoljuk, kiültünk még a vagon tetejére is hazafelé a vonaton, csodálkoztunk, hogy mi maradt a háború után. Engem a faluvégén fogadtak, annyian kigyűltek, mintha miniszterelnök jött volna, annyi csókot kaptam, hogy egy életre kielégültem. Kimondani sem tudom, milyen volt, álmomban is felkeltem, tapogattam az ágy szélit, s mikor rájöttem, hogy itthon vagyok, akkor tudtam nyugodtan visszaaludni. Az étrendem is bé volt állítva, õszi idõ volt, éjjel is elé volt készítve a vitaminos étel, óránként ettem a paradicsomot, paprikát, vajat. 1947-ben egyszer csak megérkezett a halálhírem, én vettem át a postát, de küldtek a lelkészi hivatalnak, elöljáróságnak, s a csendőrségnek is, amivel igazolom, hogy voltam fogoly.”

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább