„A csatára való felkészülés során meggyőződhettem arról, hogy a tervezés létfontosságú, ám a tervek haszontalanok." - Dwight D. Eisenhower

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Élet a második világháború alatt, 1. rész

A 25. órában vagyunk c. felhívásra érkezett történetet köszönjük Gödri Botondnak!

„Családunk története 1940 – 1947 között.”

Élet a második világháború alatt.

1. rész

1940 – 1945

Volt egy kisfiú, aki 1941. június 8-án született az üllői úti kettesszámú klinikában Schalacz doktor irányításával és felügyeletével. Később majd itt fognak születni testvérei is, egyazon doktornál, ugyanazon osztályon, ugyanazon emeleten. Édesanyja szerint, meglehetősen nehéz szülés volt. Három és fél kilóval jött a világra egy vasárnapi napon, délelőtt fél tizenegykor, hosszú vajúdás után. Sokat sírt, állítólag magzatvizet nyelt.

Nem tudom milyen nap volt. Valószínűleg szép meleg kora nyári vasárnap. Az emberek abban az időben még templomba jártak, épp a nagymisén vehettek részt. Nem sokan sejtették, hogy hűbelebalázs módjára néhány nap múlva, kelletlenül, rettegve a következményektől, talán akaratuk ellenére, mindenesetre a körülmények kényszerére hivatkozva kihirdetik a hadiállapotot a Szovjetunióval.

A kisfiút, annak rendje és módja szerint napokon belül megkeresztelték. A szertartást végző pap viszont nem volt hajlandó a Botond névre keresztelni, mert ilyen szent nincs. Kellett választani egy második keresztnevet is, ez apám neve után az Antal lett.

Abban az időben, Zuglóban, egy angol utcai bérházban laktunk, (Angol utca 31. 2. emelet 26. a lépcsőház felett. Ha jól tévedek?) melyet apám a megházasodása előtti hetekben rengeteg utána járással szerzett. A szüleim házassága, most innen az idők mélyére tekintve elhamarkodottnak, vagy inkább kapkodónak tűnik. Mintha nyomasztotta volna őket a soron következő világégés bekövetkezésének valószínűsége. A közeljövő életfeltételeinek bizonytalansága. Anyám ekkor már 24 éves, és két sikertelen mennyasszonysága után 1940 májusában, most apámmal, már harmadszor mennyasszony. Apámat is sürgeti az idő, már 36 éves. Életének, szakmai karrierjének csúcsára érkezett. Danuvia fegyvergyár művezetője. Nem egyszerű művezető, néhány év múlva majd 23 műhely, és ha jól emlékezem, 700 ember dolgozik a keze alatt. Már három éve nagy erőbedobással keres feleséget magának. Minden szombaton, a munka után feleséghajhászásra indul, hogy a magyar vidéken, lehetőleg az alföldön házastársat találjon.

Ebben az időben utazni, sikkes foglalatosságnak számított. Az úriember kiöltözött, felült a fújó-sistergő pöfögő gőzgép által húzott vonatra, ahol aztán marcona bajszú kalauz vigyázta a közönség kényelmét, biztonságát. Az első osztályon tisztaság rend mindenütt. Már amennyire a füstös gőzmozdony után kötött kormos pullman kocsikban ez lehetséges volt. A pályaudvarokon szolgálatkész, szemfüles hordár cipelte az utas bőröndjeit, csomagjait.

Így történt, hogy szüleim 1940. január 13.-án, egy szombati napon megismerkedtek egymással. Apám a szokásos portyáját eszközölte. Volt egy Hegedűs nevű gyári beosztottja, aki szinte barátja volt, hiszen közös albérletben laktak. Nos! Ennek a Hegedűsnek a csinos felesége eladólány ismerőseit vette célba. Az egyik, a jómódú tápiógyörgyei Konrád malmos lánya volt. A kolléga feleségéhez a megbeszélt találkozóra azonban a lány nem tudott eljönni egyéb hirtelenjött foglalatossága miatt. A másik leányzóval sem jött össze a dolog, így a kollega, akinek apám a főnöke volt, elröstellte magát, hogy a felettesét ide bolondította. Ide Tápiógyörgyére, Budapestről 80 kilométerre. Végül is a helyzet megoldódott, mivel anyám épp a szomszédban, a család jó barátjánál tartózkodott. Ha más nincs, jó lesz ő is – gondolták, és áthívták a mustrára, mivel megfelelt az apám által állított feltételeknek: gazdag volt és szépnek is volt mondható. Tehát ezen a téli napon megtalálták egymást. Egy gazdag parasztlány, és egy vidékről felvergődött fegyvergyári művezető.

Később anyám életének legsötétebb napjaként bélyegezte e hideg szombatot. Ugyanis éppen ebben az időben szakított második vőlegényével, és semmi kedve sem volt új kapcsolatba bonyolódni. Különben is alig várta, hogy a szokásos szombat esti mozi előadáson részt vehessen az egész heti fárasztó munka után. Ennek ellenére a szomszédok erőteljes unszolásának hatására mégiscsak kötélnek állt.
Anyámnak a legkisebb mértékben sem tetszett a Gödri Antal nevű udvarló jelölt. Nagyképűnek, beképzeltnek, felfuvalkodottnak tartotta, bosszantotta, ahogy öntelten, mást szóhoz sem engedve elhencegett olaszországi, ausztriai kalandjaival, élményeivel. Nem akart többé találkozni. Ezt közölte is vele.

Történetesen a rákövetkező szombaton Darázs Margitka nevű leányzó, azaz anyám, ismét moziba ment, ahol a beharangozott amerikai filmet, mondjuk Fred Aster és Ginger Rogers egyik művét adták elő. Már javában ment a film, mikor anyám megpillantotta a szomszédjukat, Bezzeget, amint a sötét nézőtéri ajtóban a jegyszedővel beszélget. Rosszat sejtett. Bezzeg oda is jött nyomban, és anyámnak megsúgta: „Gödri úr megjött a vonattal, és a Mancika társaságát szeretné. Ágnes néni kéri anyámat, azonnal jöjjön!” Anyám igen kelletlenül visszament Bezzeg szomszéddal, eleget téve Ágnes néni, azaz anyám anyja kérésének.
A harmadik randevú – egy hét múlva –, sem zajlott sokkal felemelőbb módon. A körülmények hasonlóak. Híres, csodavilágot sejtető film, anyám a moziban, jön Bezzeg szomszéd, hogy itt van Gödri úr. Anyám roppant bosszús. A pokolba kívánja Gödri urat, aki a múlt heti elutasítás dacára ismét megjelent, hogy udvaroljon. Ráadásul a film közepén jött Bezzeg. Majdnem megütött a guta – mondta később anyám nekem, és akkor nem is ment haza, hanem nézte tovább a filmet. De a nagyanyám a jó Bezzeget visszaküldte ismét, hogy most már tényleg menjen a Mancika, mert itt van az udvarló, aki Pestről érkezett, hosszú utat tett meg, Mancika nem tehet ilyet. Anyám végül is nagy kelletlenül visszament, sötét árnyékot borítva ezzel életének további folyására.

A film.

A XXI. Század embere, nehezen képzeli el azt a hatást, amit ez az új technikai alkotás a recsegő hangjával, a lepedő nagyságú vibráló képével, jelentett a magyar falu fiatalságának. A csodák világa volt ez, ahol az álom valóságra válik. Zene, tánc, ragyogó kiállású férfiak és káprázatos szépségű nők, automobilok és más, a szereplők rendelkezésére álló fantasztikus technikai eszközök, elképzelhetetlen jólét még a filmben szereplő pénz után nyavalygó legszegényebbek részére is, szöges ellentétben a tehénszaros csizmával, a térdig érő sárral, a rothadó nedves szalmazsákkal. A filmen látható szereplők karakán, hetyke odavetései a filmbeli sápadt uraknak. Minden olyan, ami itt a faluban elképzelhetetlen volt. Az a fájó vonzerő, ami ezeket az alázathoz szoktatott tudatlan és naiv falusi fiatalokat húzta a pokolba vezető útra, alaposan szemben állt az itteni legnagyobb szellemi élménnyel: a tisztelendő úr megszokott vasárnapi kiprédikálásaival.

Chaplin film. A technikai megigézés.

Nos! Talán a Modern idők. Úgy hét-nyolc éves koromban Anyám elmesélte. Aprólékosan és részletesen. Később, mikor felnőtt fejjel a filmet is megnéztem, meglepődtem, Édesanyám milyen pontosan emlékezett még a legapróbb részletekre is. De nem csodálkozott a fogaskerekek közé szorult főhősön, nem tartotta rettenetesnek a főttkukoricát szájba pörgető szerkezetet sem. Nevetségesnek igen. Anyám átérezte a falusiak életét és küzdelmét. Tudta, hogy kora gyerekkoruktól halálukig monoton fizikai erőfeszítést kell elszenvedniük a kezdetleges vidéki környezetben, amely alól soha nem lehet felszabadulni, hiszen az állatokat etetni kell, a trágyát a tragaccsal ki kell hordani, háromkor felkelni, még nyáron is sötétben, és még vasárnap is. Állandóan dolgozni kell, hogy vigyék valamire. Még hatvan évesen is aratni, a fiatalokkal egy sorban, függetlenül a csontra szikkadt elfáradt izmok kínjától, akár több más betegség ellenére is.

Így természetes, minden technikai eszközben ösztönösen lehetőséget láttak helyzetük könnyítésére. A szörnyű embert zabáló chaplini csodagép nekik talán a segítségükre jöhet. A gépekkel harmonikusan, szimbiózisban is együtt élhet az ember, akinek fáradt teste helyett a gép dolgozhat.

A mozi remény. Amerikában van más is. Talán lesz itt is. Ott minden nő selyemharisnyában jár. Édesanyám még akkor is pamutban, mert a száz holdas parasztgazdaság jövedelme ellenére, az anyja nem engedett meg ilyen flancolást, pénzpocséklást. Pedig mindenki hasonlítani akart a filmbeli hősökre. A filmeket okvetlenül meg kell nézni!

Anyám erős volt. Keze, mint egy férfié. Csodálkoztam is, amikor sok év múlva a fürdőszoba mérleget markával összeszorította, a mutató több mint ötven kilogrammot mutatott. Pedig akkor már elmúlt hatvan éves. Lánykorában valami építkezés alkalmával téglát dobáltak egymásnak. Ekkor törte el, örökre meggörbítve a nagyujját. Restellte is szegény, a finom úri hölgyek és az udvarlók előtt. Akkoriban kilenc tehenet fejt reggel este, a húga, a keresztanyám, 16 éves nagylány segített neki. A nagyapám is oda lett irányítva, de gyakran nem lehetett rá számítani, olyan erős ittas volt. Vagy leesett a sámliról, vagy a tej dűlt ki, vagy egyszerűen felrúgták a tehenek.

Bezzeg, a szomszéd.

A gazdasági udvar nagykapuja majdnem mindig tárva-nyitva állt. Az jött be és az ment ki, aki akart. Szekerek jöttek mentek, és emberek, borért, almáért, tejért, sajtért. Nagyapám a kiskonyha előtt ült, reggeltől estig, cigarettázott, látszólag közömbösen figyelte ezt a mozgást. Nem igen kellett beavatkoznia. „Adjon isten Jani bácsi!” járta jövetkor, el fele menet pedig: „Isten áldja meg.” A szembe szomszéd Bezzeg Jani volt, kevéske földecskéje lehetett, inkább fuvarozásból élt.

Abban az időben minden másképp ment. A falusi emberek közvetlen kapcsolatban éltek egymással. Átkurjantottak a szomszédnak, ha baj volt. Átnéztek nincs-e valami tennivaló, nem kell-e valamit segíteni. Másnap lesz-e napszám. Legalább úgy tudták, mint a gazda, hogy mikor ellik a tehene vagy a lova. Így nem csoda, hogy nagyanyám átszólt a Bezzeg szomszédnak, hívja haza a lányát a moziból.
Bezzeg tehát ment, ha kellett, Gödri úr, édesapám, pedig jött, ha kellett, ha nem.

Nem kellett.

De erőltette azért. Nem zavarta, ha a lány oda sem figyel mondandójára, tovább hencegett kalandjaival. Csak mondta megállíthatatlanul, elzárhatatlanul. Anyám, pedig eleget tett a nagyanyám kérésének, illedelmesen elfogadta udvarlását, hiszen huszonnégy éves volt, és az idő kérlelhetetlen.

Abban az időben két fiatalember vonta magára anyám érdeklődését. Mind a kettő egy idős volt vele. Az egyik Vladiszlausz Filipcsák, apja neve Anton. (Remélem jól emlékszem.) Magyarországra menekült lengyel katona. A rangja nem jut eszembe. Az egyetlen férfi, akivel csókolódzott. Persze többről szó sem lehetett.

A lengyel katonát azonban hívta a kötelesség. Magyarországról bonyolult módon, Jugoszlávián keresztül Angliába szökött harcolni a németek ellen. Anyámnak maradt a katonakabát, amit a szekrényben dugdosott, meg a levélírás, amit egyébként a helyi katonai parancsnokság rövidesen megtiltott.

A másik Takácsi hadnagy volt, aki akkoriban anyámat kísérgette. Egy szombaton szembe is találkozott a két udvarló. A hölgykoszorú, benne anyám a hadnaggyal, szembe jött velük, éppen a vonattal érkezett Gödri úr. Apám szertartásosan nagyot köszönt kalapját emelintve. Anyám még húsz év múlva is nevetett ezen. – Ha tudta volna, kinek köszön apád ekkorát.

Így élt a falu. Ilyesmi volt a vidéki fiatalok szórakozása.

Anyám azért lassan csak közelített Gödri úrhoz. Gyakran sétáltak a kastélykertben. Ahol is egyszer „szörnyű” incidens történt. Apám a szokásos hölgykoszorú közepén vonult a parkban, amikor is a kalapját megszerencséltette felülről egy gólya. Rettenetes haragra gerjedt a gólyát illetően. Másrészt, úgy ítélte meg, mint vőlegény jelölt, hogy anyám nem vett részt elég intenzíven a gólyaszar eltávolításában. Ezt még harminc év távlatából is a fejéhez vágta.

Az esetnek több tanulsága vagyon. Egyrészt, már a tavaszi hónapokban történt, hiszen a gólyák március közepénél nem érkeznek előbb. Másrészt, egy fiatal pár csak ritkán mutatkozhatott nyilvános helyen együtt. A lány csak a barátnői társaságában sétálgathatott fiúval nyilvános helyen. Kettesben flangálni csak férj és feleség, illetőleg csak mennyasszony vőlegény státuszú kapcsolatban volt ildomos. Harmadrészt, kastélyparkban sétálni? Egészen új dolog. A kastély hatvanholdnyi parkjában, melyen keresztül folyt a Tápió folyó odairányított mesterséges ága, középen jókora tó, annak közepén dús növényekkel benőtt sziget. A falubelieknek megismerhetetlen szépséget jelentett, hiszen eddig legfeljebb, mint cselédek, szolgák, vagy kertészek léphettek be. A kastély és a kert ura, Györgyei báró, birtokolt még 29 ezer katasztrális hold földet a községben és a környéken. A zsidóüldözés éveiben világ egy biztonságosabb részébe távozott, hogy megjelenjen majd negyvenöt tavaszán. A negyvenes évek első felében a község, úgy látszik, használatba vette a gazdátlan parkot, talán a kastély egy részét is, de erről nem tudok semmit.

Apám pedig jött menetrendszerűen a szombati vonattal, valószínűleg maradt vasárnapra is. Hogy hol szállt meg? Nem tudom. Alighanem valamelyik szomszédban. A lányos háznál biztosan nem, mert akkor erről tudnék valamit. Közben szépen kitavaszodott. Kellemes idő volt. Apám hozott egy pokrócot, kiterítette a Tápió partjára, levetkőzött fürdő dresszre, talán beolajozta magát, elhevert a parton, a napon és várta a lányt, akit a jövendőbelijének szeretett volna. A lány nem nagyon jött. Ha nem jött? Elvolt egész nap egyedül is. Került a pléd mellé egy kis asztalka, rajta a lányos házból, bor, ennivaló, sütemény.

A napfürdőzés. Új dolog volt. Mondhatni úri dolog. Amerikából jöhetett be, úgy saccolom, a harmincas években, sok más marhasággal együtt. A napfürdőzés egészséges! – mondogatták az okosok, és mindenki fürdőruhára vetkőzve kenekedte magát, hogy minél barnábbra süljön. – Mindent a több D vitaminért! – és leégtek, megaszalódtak a napon. A parasztok nem értették ezt az egészet. Emlékszem 14 évesen az öcsémmel és haverjaimmal aratás idején a Taksonyi állami gazdaságban dolgoztunk, mint gyerekek. Az első napon levetkőztünk fél meztelenre, mert nagyon imponált nekünk, hogy a sápadt városiak, mennyire irigykednek barnaságunkra, és még barnábbak szerettünk volna lenni. A pallér ránk parancsolt: azonnal öltözzünk vissza! Mi nem engedelmeskedtünk, és egész nap, sőt egész nyáron, fél meztelenül melóztunk. A pallér hosszú nadrágban volt, ingben, valami lajbiban és kalapban. Aztán eltelt ötven év és az emberiség rádöbbent a nap káros sugaraira. Ma már nem rohangásznak a srácok félmeztelenül egy klottgatyában.

A másik: hol van a víz a Tápióból? Gyerekkoromban Levi öcsém és főleg Gyöngyike kis húgom ötven-száz métert is meg tudott tenni egy fateknővel a folyón, anélkül hogy zátonyra futván felboruljon.

Egyszer, talán 53.-ban vagy 54.-ben megkérdeztem a nagyapámat, mi az a beton tuskó az udvar közepén? – Ez lesz a Tápió partja, kisfiam. – De akkor az udvar meg a kert nagy része elveszik? – ijedtem meg. – És mikor? – faggattam tovább. Sokára válaszolt. – Egy pár év múlva! Ahogy majd döntenek. – mondta egykedvűen. – A nagyapám szófukar ember volt. Megszokta, hogy életének legszemélyesebb döntéseibe sem szólhat bele. Szarajevóban szolgált a közösöknél. 1907. és 1910. között volt katona. És jó katona volt. Birkózásban, futásban és céllövészetben bajnokságot nyert. Jó volt minden sportban. A falu legszebb legénye volt, elvette a nagyanyámat, a falu leggazdagabb lányát, de tudta a paraszt regulát: bármikor elvihetik, sötét börtönbe vethetik olyasmiért, amiről egyáltalán nem tehet, a folyót elvezethetik, a földjét elvehetik, mindenétől megfoszthatják, agyonlövethetik, mert ez így volt mindig… és így is lesz mindig.

De hová lett a folyó vize? Hiszen ezen a tájon semmiféle bányaművelés nem zajlott. Most egyáltalán nem folyik benne semmi. Ellepi a sás, rothadás szagát árasztva, tele kullanccsal. Egyetlen gyerek sem rohangál benne fröcskölve, vagy halakat kergetve. Kiegyenesítették a folyót, hogy ne legyen árvíz, az ár gyorsan levonulhasson. A falvakon áthaladó kanyargós folyó, vízimalmokkal, két partról összeboruló fákkal, csendéletbe illő hangulatát megszüntették. Lett helyette hatalmas háromszor annyi helyet igénylő csatorna, bűzös kanális, fátlan, kopár és növénytelen. Emberemlékezet óta, ez legalább száz év, egyszer jött fel a folyó a kertek aljáig. 1940-ben vagy 41.-ben. Soha máskor! Akkor mire volt jó? A falut kikerülve létrehozhattak volna egy árvíz esetén megnyitható, áthidaló csatornát. Sokkal olcsóbb lett volna. Nem! Nekik ez kellett. A vízügyi elvtársak prémiumához ürügy kellett, a minden szépet, jót és emberit elpusztító gonosznak préda kellett.

Ennyit a nagyokosok hozzáértéséről és hozzáállásáról.

Tehát apám többnyire egyedül vakációzott a napon. A meredek parton Időnként húsz gondosan megépített tölgyfalépcsőn lecammogott a vízhez, lehűlt benne, nagyokat fújt, talán még úszott is egy-két tempót.
Történt egy májusi napon, miután alaposan felöntött a garatra, és elszánta magát. Bement Ágnes nénihez, a leendő anyósához és térdre vetette magát.
– Drága Ágnes néni! Megkérem Margitka lánya kezét! Adja hozzám feleségül! – mondta, és hosszasan ecsetelte azokat az előnyöket, lehetőségeket, amelyek ezen cselekedettel járnának. Vége-hossza nem volt nagyanyám elkápráztatásának.
Nagyanyám igent mondott. Ebben talán apám határozottsága, harsánysága, erőszakossága és eltökéltsége játszott főszerepet, mely szöges ellentétben volt férje, a nagyapám viszonyulásával. Anyám anyja ebben az időben már 47 éves. Az egész száz holdas paraszt gazdaság minden nyűge, terhe, az ő vállait nyomta, mert nagyapám leginkább csak a szögön lógó pince kulcsára kacsingatott. Szegény nagyanyám. Egy pillanatra talán úgy gondolta: jó lenne egy energikus fiatalember, aki leveszi róla a teher egy részét.

Így történt, hogy a következő vasárnapon, apám hozta az eljegyzési gyűrűket, bejelentette: a lakást kivette, minden más gondot elhárított, mely még a házasság útjában állott. Nem volt mit tenni, ki kellett tűzni az esküvő napját, a templomban kihirdetni, először, másodszor, aztán harmadszor. A kitűzött nap: 1940. július 6-a.

Anyám tiltakozott a folyamat hirtelensége, váratlansága miatt. Nem is tudta, mitévő legyen. Mit sem tudott erről az emberről. Kapta tőle a szerelmes leveleket, ahol előbb Margitka kisasszonynak, később drága kis mennyasszonyomnak szólították, elkápráztatták szép, cirádás szavakkal, elbűvölték olaszországi utazással, miegyébbel.

Egy napon, hetekkel az esküvő előtt megszólította a nagyapám, az apja.
– Ülj ide kislányom, mellém!
Anyám letelepedett mellé a lócára.
– Ne menj te a Gödrihő, kislányom! Nem hozzánk való ember… – kezdte a nagyapám. – Nem leszel vele soha boldog. Menjél a Takácsihoz. Az szolid, csendes valaki… Vele boldog leszel.
Anyámat ekkortájt már meggyőzték a körülmények meg a nagyanyám. Latba esett, hogy fegyvergyári művezető, aligha viszik el katonának, mint a Takácsit. Latba esett Budapest, a két szobás modern pesti lakás, a városi élet, a szórakozás meg minden más, ami egy 24 éves falusi parasztlányt csábíthatott.
– Nem lehet már visszacsinálni. Gödrit választom, Apám – mondta.
– Hát akkor kislányom hozzám panaszra soha ne gyere! – szólt nagyapám. Felkelt a lócáról, és ment a dolgára. A szavát tartotta mindig. Anyám szerint, ha sanyarú életéről anyjának panaszkodni hazament, a nagyapám felkelt a helyéről, nem szólt semmit, csak kiment, vissza se jött addig, amíg a lánya el nem ment.

Így esett meg, hogy az apám Gödri Antal Zala megyei Tűrjéről származó fiatalember lett, akit még a bevonulás réme sem fenyegetett, mint Takácsit, aki eleve katona volt. Hogy mi történt vele? Nem tudok róla semmit. Anyám se tudott sokat, csak annyit, hogy nem soká kivitték a frontra. Csak remélni tudom, hogy nem lett a Második Magyar hadsereg egyik megfagyott áldozata, vagy orosz hadifogolyként fagyott lábával hóba szúrt hulla egy messzi gulágon.

Apám tehát már birtokolta a lakást, ahová feleségét viszi majd. A lakásszerzés már akkor sem volt könnyű dolog, mivel kevés bérlemény volt szabad. Makacs utánajárást és pénzt igényelt. Végül is ötven pengő havibérért sikerült egy utcára néző Angol utcai lakást kerítenie. (Angol utca 31. II. emelet 26. – ha jól emlékszem.)

Közelgett az esüvő napja. Meg kellett venni a bútorokat. Nagyanyám, egyszerű vidéki asszony, magára terítette a berliner kendőjét, bugyorba csavarta a szükségeseket, az évek óta gyűjtögetett pénzecskéjét elhelyezte a fekete, gyöngyökkel díszített ridiküljében, feljött Pestre a lányával, hogy a vőlegénnyel találkozzanak, és megvegyék a bútorokat. A nagyanyám, ha jól emlékezem 2000 pengőt hozott magával. Megvették a hálószoba bútort 800-ért, következett az ebédlő, de ami a vőlegénynek is tetszett, egy faragott, politúrozott diófa bútor igen drága volt, 2400 pengőt kóstált. Szegény nagyanyám mindenki szeme láttára sírva fakadt, mert ennyit már nem tudott fizetni. Apám segítségére sietett, kipótolta a hiányzó összeget. Hozzá is vágta anyám fejéhez a későbbiekben, hogy még a bútort is neki kellett kifizetni.

No, de gyerünk tovább. Következett az esküvő napja. Apám már az előző nap, pénteken leutazott a mennyasszonyához. Anyám utolsó lányságban töltött éjszakája nem sikerült valami fényesen. Tudniillik mikor lefeküdt volna, leszakadt az ágya. Rossz ómen! Apám a vőlegény nekiállt megjavítani. Éjfélig reparálgatta mire sikerült, úgy ahogy használhatóvá tennie.

Az esküvő.

1940. július 6. Ennek most 72 éve.

Anyám elbeszéléseiből, tudok valamit, meg néhány fényképből, melyek a kamra előtt az udvaron cigányzenére csárdásozó mennyasszonyt, a háttérben a góré előtt álló automobilt, és több képen a porban poroszkáló esküvői menetet mutatják, mindössze ezek a tárgyról szóló értesüléseim.

Kik jöttek el?

A vőlegény örömszülei nem jöttek. Ezt meg is értem. Vágner nagyapám ekkor már 64 éves, Vágner nagyanyám 58 éves, Tűrje 300 kilométerre van Budapestről. Nem tudtak volna Pesten sehol megszállni. Idegen népség közé csöppenve nem találták volna fel magukat.

A násznagy Darázs nagyapám öccse, Laci bácsi lett volna, de nem vállalta. Falubeli ember volt, nyugdíjas máv alkalmazott, volt egy kis szőlője, valamicske földje, a nyomortól az aprócska nyugdíj mentette meg. – Mit keresnék én ott a városi urak között? Nem nekem való ez! – mondta, apám rokonaira, barátaira célozgatva. Így aztán a nagyanyám Borókai Kálmán kántortanítót kérte meg, aki mint a család régi barátja örömmel vállalta, hogy násznagy legyen.

Borókai Kálmán, kántortanító.

Úgy gondolom, sokat profitáltam később ebből a családi kapcsolatból. A Kántor az elemi iskola harmadik osztályát tanította, és minden gyerek rettegett tőle. Volt is miért. A Kántor nagydarab, testes férfi volt, (még apámnál is magasabb, erőteljesebb) és kegyetlenül verekedett. A gyerekhad két táborra oszlott: aki már volt harmadikos… vagy aki még nem. Tudom, a második végén elkezdtem izgulni: ősztől harmadikos leszek, s akkor majd mi lesz?... Anyám is rátett egy lapáttal olykor, ha valami rosszaságon csípett. – Szeptembertől jön a kántor, majd ad az neked!

Abban az időben még ez járta. Elsőben, mindjárt az első napon, a tanító néni megmutatta a szabványos iskolai fenyítő csomagot. Az asztalosok által is használatos csapoló rudak lehettek, tíz-tizenkét milliméteresek, hosszra vagy 40-50 centi. Volt a karton dobozban vagy egy tucat. No de a Kántor nem ezt használta. Ő puszta kézzel verekedett. Volt olyan pofon, amelytől keresztül repült a gyerek a padon. Aztán mikor felkelt, kapott egy másik hasonlót. De ezek a paraszt gyerekek elnyűhetetlenek voltak. Kibírtak mindent. Nagy rutinjuk volt, hiszen otthon is állandóan verekedtek. Tudták hogy essenek, hogyan rántsák el a fejüket meg más egyebüket. Verekedtek a testvérek egymással, a szomszéd gyerekekkel, a háború által agyongyötört szüleik rendszeresen verték őket, de verték más felnőttek is.

Különben, abban az időben még természetes volt: a gyerekeket minden felnőtt nevelheti. Nevelte is. Emlékszem a jó Bezzeg szomszéd, akinek előbb járt a keze, mint a szája, könnyen oda csördített a bakról, ha valami renitens viselkedést észlelt, mielőtt a rosszalkodóra harsányan ráordított volna. A Kántor azonban mindenkin túltett. Minden nap végigverte az egész osztályt. Akkori megfigyelésem szerint: legalább az osztály fele, de inkább nagyobb része, kapott minimum egy pofont naponta.

Én azonban – mint céloztam erre – kimaradtam ezekből a verésekből. Ez köszönhető annak, hogy nagyanyámék, azaz a Darázs néniék, már húsz éve baráti viszonyt ápoltak a Kántorral, aki ráadásul Mancika lányuk esküvőjének násznagya volt, apám meg szinte a barátja. Engem legfeljebb fenyegetett: akkora pofont kapsz, hogy haza repülsz apádhoz, ha nem tudod megmondani azonnal mennyi tizenhétszer huszonhárom. A Kántor fejszámoló „zseni” lehetett, és mindenkitől hasonló teljesítményt várt. Ez nagyjából teljesült is. A fenyegető megpofozás mindenkiből kihozta a maximumot. Anyám is csudájára járt a harmadik osztály vizsgáján, ahol a szülők is ott lehettek. – Még ilyet?! – mesélgette anyám – a gyerekek csendben, vigyázban ültek, tanító úr csak rámutatott valamelyikre, az felpattant, és már vágta is rá a helyes választ. Hasonlóan volt az olvasás vizsgán is.

A Kántor egyébként Sopron környékéről származott, ezt onnan tudom, hogy egyszer jó kedve kerekedett, és mesélt néhány dolgot magáról, és a fiatalságáról. Sopronban volt katona, és lóval járta a környéket. Trianon után, pedig Tápiógyörgyére került katolikus kántor-tanítónak. Abban az időben, mikor engem tanított jó ötvenes lehetett. Két évre rá meg is halt szegény.

Ennyit a Kántorról.

No de térjünk vissza szüleim esküvőjéhez.

A fényképek tanúsága szerint, apám részéről ott volt a húga, a Rózsi néni, annak férje Lojzi bácsi, de a többi testvére: Pista bácsi, Rudi bácsi, Mária néni tudtommal nem volt ott. (A megtalált dísztáviratokból levont következtetések szerint.) Továbbá nem voltak ott apám szülei. Ezen kívül ott lehetett apám néhány barátja. A mennyasszony részéről ott lehetett Darázs Jóska bácsi a nagyapám bátyja Nagykátáról, valamint a két eladó sorban lévő lánya, és felesége a „Fehér Mari”, ott volt Laci bácsi, a nagyapám öccse, és annak felesége Mari ángyi. (Ők gyerektelenek voltak.) Ott lehetett a nagyanyám rokonságából Julis néni, nagyanyám nővére, és két lánya, valamint azok férjei, (a Fülekiék, és lányuk Nusika, a későbbi Miskolcziné, és szegény Amálka, illetve Kálmán nevű férje.) Nyilván ott volt Julis néni fia Kiss Pista. Ott lehettek a ceglédiek, nagyanyám fiatalabb nővérének Boris néninek a rokonsága, a Mezeiék és az Ecseriék, Mezei Mariska, anyám unokatestvérei. Aztán résztvettek az esküvőn anyám húga, Terike, aki akkor 16 éves volt, és természetesen anyám barátnői: Konrád Manci, Bobár Manci, Petró Ilonka, Petró Rózsi.

Az esküvőről, illetve a lakodalomról most itt hirtelenjében nem tudok mást mondani. Sokan lehettek, hiszen a fél falu rokon volt. Rokonok a Darázsok, Dömőkök, Balázsok, a Varrók, a Vágányok, Fülekiek. Anyám szerint, szülei fiatal éveiben szinte hetenként hivatalosak voltak valamelyik rokonuk esküvőjére, lakodalmára. Gyerekkoromban többször is elmesélte az esküvője történetét. Én figyeltem is, nem is. Egy dologra emlékszem, ez fájt neki legjobban, amire mindig kitért. – Apád, a vőlegény, éjfélkor eltűnt a Petró Rózsival. Már világosodott, mikor előkerültek. A Rózsi kacér lány volt, nem olyan, mint Ilonka a nővére. – Hogy mit csináltak, ezalatt a négy óra alatt, mit nem, azt Anyám csak sejttette.

Itt álljunk meg egy pillanatra!

Ebben a történetben lejátszódó események nem az én kitalációim.

Avéleménynyilvánítás az esetek nagy részében mások, jelen esetben Édesanyám értékelései. Én csak leírom, amit mondott, függetlenül saját véleményemtől. Csak ezt írom kínos és gyötrő precizitással a memóriámat erőltetve, az emlékezet foszlányokat összeillesztgetve, ragaszkodva az általa mondottakhoz. Tehát, tekintet nélkül, minden szubjektív elképzelésre, a jelen szituáció ábrázolásakor csak azt írom, amit anyámtól hallottam. Egy tapodtat sem vagyok hajlandó eltérni, sem valami írói bájolgás, sem pedig valamelyik szereplő, ebben az esetben Édesapám vélt vagy valóságos tetteinek szépítgetése kedvéért.

Szüleim iránti tiszteletből ragaszkodom az ő igazságukhoz, az ő általuk mondottakhoz.

Másnap.

Az ifjú pár autóval hajtatott budapesti lakásukba. Szegény nagyanyám, pedig ájuldozva kapaszkodott az autóba, rettenetes zokogás rázta. Nehezen dolgozta fel, hogy idősebbik lányát gyakorlatilag elveszti. Hat évvel később, én, mint ötéves fiúcska, tanúja voltam, nagyanyám Teri lányának – aki történetesen a keresztanyám – esküvő utáni búcsúztatásának. Hasonlóan megrázó volt nagyanyám kisebbik lányához való ragaszkodása.

A mézesheteket utazgatással töltötték. Az olaszországi utat a háború utánra halasztották, viszont vonattal meglátogatták a felvidék nemrég visszacsatolt részét. Érsekújváron biztosan voltak, de lehettek még más városban is – de erre nem emlékszem. Viszont emlékezem Édesapám elmondására, mint énekeltetett meg egy szlovák kéregetőt, ígérvén neki, ha a himnusz legalább egyik sorát elénekli, bőséges adományt kap. Bár egy sort sem tudott még elmondani sem, megkapta a jutalmat.

Aztán hazautaztak Édesapám szülőfalujába, Tűrjére. Közben útba ejtették Hévízi fürdőt. Gyerekként sokszor nézegettem az itt készült fényképeket. Szüleimet a vízben, sok más vendéggel együtt a falhoz tapadva. Anyám gyakran emlegetett élménye: akkoriban még mutogatták a bakonyi betyárok, Sobri Jóska vagy Savanyú Jóska fokosának a nyomát egy Keszthely környéki csárdában.
– A gödri lányok szépek voltak, meg szorgalmasak is. Minden környékbeli faluba jutott belőlük. Kapkodták őket – mondogatta apám. Ilyen többek között a Dancs és Kapocsi rokonság. Emlegette az ukki, révfülöpi, tapolcai, szalapai, dabronci, óhidi gödrieket. Az ősi fészek Hetyefő volt. Ide települtek be annakidején a gödriek 1764. után a székelyföldi Sepsiszentgyörgyről, illetve Illyefalváról.

Apám hihetetlenül családszerető volt. Ápolt minden rokoni kapcsolatot. Számon tartott és segített minden unokatestvért, akár másod unokatestvért, unoka öccsöt is. 1947. augusztusában, a választások előtti kampányhoz kapott a párttól egy autót, ahogy illik, sofőrrel, mint a szocdemek szónoka. Szerét ejtette, hogy Nagy boldogasszony napjára az egész család autóval leutazzon Vágner nagyapámékhoz Tűrjére. Mielőtt leértünk volna, kihasználva a gyors járművet, végig látogattuk szinte valamennyi rokont. Csak jóval éjfél után érkeztünk meg nagyapámékhoz.

A gödriekről jut eszembe Gödri Antal, Vágner nagyapám sógora, akik a tűrjei szőlőhegy túloldalán éltek, Szalapán. Nemcsak sógorok, jó barátok is voltak. Ritkán múlt el vasárnap, hogy nagyapám a présházából elindulva, föl ne kereste volna, egy kis iddogálásra, és alaposan el ne beszélgettek volna.

Aztán jött 1914. Az Első Világháború. Az általános mozgósítás során mindkettőjüket elvitték katonának már az elején. Ha jól emlékszem, nagyapám a világháború folyamán a 20.-as nagykanizsai gyalogezrednél, majd a 12-es egri gyalogezrednél szolgált. Eredetileg huszár volt, és már 38 éves. A sógora fiatalabb. Vitték őket a frontra. Egyik katonavonat a másikat érte, mivel Tűrje vasúti csomópont volt, itt feltorlódtak a vonatok, órákig nem lehetett tovább menni. Abban az időben még az a hadvezetési szisztéma járta, hogy az egy faluban, vagy egymás közelében lakókat együvé sorozták. Talán abból a meggondolásból, hogy az egy közösségbe valók, rivalizálni fognak, ki a bátrabb, derekabb katona. Igy történetesen a két sógor egy ezredbe, sőt egy vagonba került.

A falubeliek között gyorsan elterjedt a hír, hogy az alig néhány napja vagy hete bevonultatott fiúk, férjek és édesapák még néhány óráig a falu határában lesznek. Nosza lett nagy ribillió a baromfiudvarokban. Mindenki elemózsiát készített, sütött, főzött, és rohant árkon-bokron keresztül a vasúti töltés mentén. Az én 10 éves későbbi édesapám nagy nehezen megtalálta az apját és bátyját a sok síró-rívó rokon között. Mert az emberek érezték, az újságokkal ellentétben, hogy nem árvalányhajas piknikre mennek. Tudták, hogy szeretteik, iszonyú próbatétel előtt állnak, igen nagy a valószínűsége annak, hogy soha többé nem látják egymást. Igy aztán apámnál is, meg Vágner nagyanyámnál is eltörött a mécses, hiába vigasztalták a férfiak őket.
– De jó lenne egy kis bor! – sóhajtott nagyapám.
– Hozok én Édesapám! – ajánlkozott a kis 10 éves Tani, a későbbi édesapám.
– Már késő, kisfiam! A vonat mindjárt indul, nem érsz addig vissza.
– Indulok is! – mondta a még mindig szepegő kisfiú, és már futott is, lélekszakadva, ahogy a lába bírta, időnként futás közben a sírással küszködve.

A présházig a távolság három-négy kilométer lehetett. A szőlőhegy, pedig hiába csak egy kisebb domb, ami nem emelkedik 30-40 méternél magasabbra a környezetéhez képest, de azért éppen elég lehetett felfutni, megtölteni az üveget, aztán vissza a talpfákon keresztül a már pöfögő lassan mozduló vonatig.

Végül is sikerült.

Édesapámnak, pedig mindkét lábán egész életére súlyos visszértágulás alakult ki, amit ő ennek az inaszakasztó futásnak tulajdonított.

Nemsokára viszont Gödri Antal nevű rokonom, nagyapám kedvenc sógora, hősi halált halt.

Vágner nagyapám pedig, néhány hónap múlva egy lublini alatti támadás során, súlyosan megsebesült. Egyébként hasonlóan járt a falu férfi lakosságának a fele. Ebben az időben alakult ki a faluban a postás frász, amely hasonló volt a 30-40 évvel későbbi, az ötvenes évek csengő frászához. Az eddig közkedvelt postás bácsi közelgése láttán, az asszonyok a családfőt féltve elsápadtak és remegni kezdtek. Beszaladtak a sötét szobába és keresztet vetettek. Hatalmas sóhajjal nyugtázták, amikor elhaladt előttük, le tovább az utcában. Valaki más kapta a rossz hírt.

Egyetlen napon, 1914. november 24.-ére virradó éjjel, mikor a nagyapám is megsebesült, csak ebből a faluból huszonnégyen haltak hősi halált! Egyetlen napon!!! Egyetlen támadás során!!! (Mindez egy ostoba, értelmetlen háborúban, azért, hogy néhány pokolian gazdag gazember még gazdagabb lehessen, mellékesen elképesztő méretű szenvedést előidézve.)

Édesapám Vágner nagyapám sebesülésével kapcsolatban a két alábbi történetet szokta elmesélni:
Lublin alatt a monarchia seregei napokon keresztül támadásban voltak. A muszkákat egymás után vetették ki a védelmi vonalaikból. Az oroszok sohasem várták meg, hogy az állásaikat a magyarok elérjék, és kézitusa alakuljon ki. Előbb elfutottak. Igy ment ez már napok óta éjjel-nappal. Az élelmet szállító trén alaposan lemaradt az első vonalban csörtető harcosoktól. Már minden ennivaló elfogyott, a szállító részlegek valahol hátul kullogtak. Egy orosz falun menetelt át nagyapámék százada, valójában lengyel falu lehetett, de az akkori magyarok nem igen tudtak különbséget tenni a két nyelv között. Vágner nagyapám ebben a században a másik sógorával, Pál Tóni bácsival menetelt együtt, mikor feltűnt nekik, előttük is, mögöttük is, el-eltünedeznek emberek. Kiválnak a sorból, és be-beszaladnak, hol az egyik, hol a másik falubeli házba, hogy aztán teleszájjal jöjjenek elő. A sógor bácsi és nagyapám fejcsóváló rosszallását kiváltva, mert micsoda dolog más ember élelmét elszedni, még akkor is, ha az altisztek úgy tesznek, mintha nem látnának semmit.

Az éhség nagyúr! Nagyapám és Pál Tóni bácsi röstelkedve ugyan, egymás előtt is pironkodva beszaladt az egyik házba. A lakók nem voltak sehol. Biztosan elbújtak valahová. Viszont a konyhában ott rotyogott a tűzön valami a fazékban, ami nagyon is ínycsiklandónak tűnt. Jóféle bableves képzete tolakodott a szemük elé, talán még csülök is van benne. Megkóstolták gyorsan, minden teketória nélkül. Lett nagy kiábrándulás. A háziak szappant főztek mindenféle büdös mócsingból. A két sógor nagyot nevetve visszafutott a helyére a sebesen vonuló századhoz.

A másik történet Vágner nagyapám sebesülése.

A világháború legelején bevetették a huszárokat. Egy szál karddal, zsinóros mentében, kipödrött bajusszal vágtattak neki a biztos fedezékben lapuló orosz géppuskáknak. A szörnyű golyóokádó szerkezetek (vízhűtéses maxim géppuskák) egész egyszerűen lekaszálták őket. Volt olyan is, hogy egy huszárszázadból csak két-három lovas érte el az ellenség vonalait, ahol – jó esetben – levágta az ellenséget. A szörnyű véráldozatok láttán a hadvezetés még 1914. szeptemberében leszállította a lóról a huszárokat, köztük a nagyapámat is. Ők lettek a gyaloghuszárok. Gyalog ezredekbe osztották be őket. Történt azonban az említett novemberi napokban, hogy ismét támadásban voltak. A két sógor egymás közelében rohant az ellenség vonalai irányába, mikor erős srapnel tüzet kaptak. (A srapnelgránát az I. Világháború rettegett fegyvere. A levegőben robbant. Felülről terítette szét repeszeit, így nehéz volt ellene fedezéket találni.) A nagyapám a szörnyű tűzben egyszercsak Pál Tóni bácsi segélykiáltására lett figyelmes. Megállt, megfordult megkereste a jajgató szomszédot. Föléje hajolt, éppen nekilátott sebei ellátásának, mikor egy másik srapnelgránát felettük robbant. Most a nagyapám sebesült meg, súlyosabban, mint a sógora. Öt srapnelszilánk hatolt át a testén. A combján, a karján és a csuklóján, több helyen is átlyukasztották a repeszek. Sokáig kezelték különféle korházakban. Végül Körmenden lábadozott 1915. tavaszán, talán márciusban. Itt látogatta meg Gödri István dédapám, az apósa, Vágner nagyanyám és édesapám is felkereste a kórházban. Vágner nagyapám 1915. nyarán már újból szolgálatba állt. A sebesülésére való tekintettel utász lett. Azt hiszem sohasem jött rendbe egészen. Többet nem dolgozott, mint kőműves. Igy vált a híres templomépítő mesterből, szakmáját folytatni képtelen szűkölködő emberré.

No de térjünk vissza 1940-hez.

Apám és anyám még a mézes heteiket töltik, Hévízről valamelyik közeli faluba, mondjuk Óhídra mennek a vőlegény rokonait felkeresni, az ifjú asszonyt bemutatni. Néhány kilométeres gyaloglás után, ami egyébként meg sem kottyan nekik, beérnek a poros faluba. Rekkenő hőség. Dél van. Igazi kánikulai nap. Izzadnak. Szomjasak. Az út közepén mennek. Az első háznál egy nénike a kerítés körül téblábol, át meg átnéz a palánkon… hamarjában felméri a helyzetet.
– Óh, kedveskéim! Rózsám-gyerekem! – szól ki a palánk mögül. – Bizonyára nagyon elfáradtak. – Már rohan is ki egy tiszta törlő ronggyal. A ház mellett, a gang előtt minden háznál egy-egy lóca van. Gondosan letörli, csapkodja a déli forróság ellenére árnyékban lévő padot.
– Üljenek le, lelkem, gyerekem! – Besiet a házba a sovány aszott öregasszony, aztán hideg vízzel, borral, süteménnyel tér vissza néhány pillanat múlva. A fiataloknak még köszönni sincs idejük.
Apám gyakorta emlegetett élménye a környékbeli dunántúli emberek kedvessége.
– A dunántúli ember más, mint a többi – szokta volt mondogatni. – Segítőkész, barátságos,
egyenes, vendégszerető. Az alföldi emberekről mindez nem mondható el – tette mindig hozzá.
A sovány, fél évszázadnyi kemény munka alatt meggörnyedt nénike egyszerű lelkében át sem villan, hogy másképp is tehetne, hogy neki nem kötelessége idegen fiatalokat körül ugrálni. Ne tegyen meg mindent?... Ennek még a gondolatát is szégyellné. Neki van az életből munka, tennivaló, kötelesség, a fia, a lánya, az unokák, akiket szeret, és akikért él, aztán van az öröm, találkozni az esti litánián a hozzá hasonlókkal. Ha pedig kedves idegeneken segíthet, az igazi boldogság.
...és azóta eltelt hetven év!… Mi van ugyanott?

Ma van falusi túrizmus. Van cimmer frejes képmutató haszonlesés.

Ezalatt a hetven év alatt, elveszett – nem is –, elvettek valamit! Az a valami, pedig nagyon sokat ért. Olyasmi volt az, mely fontosabb mindennél, fontosabb a legtöbb magasan zengettetett liberális értéknél. Valami, amit ha az ember nem tud visszaszerezni, alighanem nagyon borús idők jönnek.

A pénz beszennyezi a tiszta lelket.

No hamar elteltek a mézeshetek, és a fiatalok visszatértek a szép zuglói lakásba. Szegény édesanyám később úgy mondta: megengedte neki a sors, hogy néhány napig boldog lehessen. A rövid örvendezés azonban hirtelen véget ért. Valamin összeszólalkoztak. Apám fölmérgesedett. Elrohant a lakásból, csak órák múlva tért vissza, aztán közölte anyámmal, hogy ő, más ember lányát, csakúgy, nem hajlandó eltartani. Közölte feltételeit: teljes kiszolgálás, vasárnap 11-kor reggeli az ágyban… és hozzá hasonlók. – Vedd tudomásul, itt először én vagyok, másodszor is én vagyok, harmadszor is én vagyok, századszor is én vagyok, és csak azután jössz te!...

Szegény Édesapám!

Ahogy végig olvasom az eddigieket, rendkívül negatív karaktert látok róla kirajzolódni. Ez azonban így nem igaz! Mint már említettem, ez nem az ő igazi arca! A fentiek mind Édesanyám erősen szubjektív láttatását tükrözik. Én, a krónikás, viszont kénytelen vagyok valami használható fogódzkodót keresni, és ez nem más, mint Édesanyám ezerszer elmesélt történetei. Az igazság valahol kettő között van, számításba véve anyám kitűnő damaturgiai készségét, még az sem biztos, hogy Édesanyámhoz közelebb… Ezt sohasem fogom megtudni.

Mit tesz a véletlen. Tegnap rendezkedtem a könyvespolcaimon és a kezembe került édesapám levelezése, amit anyámnak írt a megismerkedésüktől a házasságukig. Egy egészen más fiatalember ismerszik ki belőle. Inkább félénk. Azt írja: ha anyám nem látja szimpatikusnak, többet nem is jön. Aggódik, hogy túl sokat beszélt, és evvel elriasztotta a lányt. Bár roppantul tetszik neki a kislány, de csak akkor utazik le, ha anyám ezt egy levéllel kérve, megerősíti. Világosan érződik, anyámnak többször is biztatnia kellett. Igen-igen tartott attól, hogy nem tudja megnyerni a lányt.

Hogy számítók voltak? Mindketten a saját érdekeik mentén tervezgettek, képzelték a jövőt? Ez természetes, és jól is van így! Apám családot akart alapítani. Kissé megkésett vele, de csak most érkezett abba az élethelyzetbe, hogy ezt megengedje magának. Ehhez feleség kellett, és anyámat alkalmasnak tartotta. Viszont anyám legtitkosabb vágyai is teljesültek. Nem kell vidéken élnie, és nem kell mezőgazdasági munkát végeznie, szép modern lakásban élhet Budapesten, férje nélkülözhetetlen fegyvergyári vezető, aligha viszik el katonának.

Édesapám.

1904. április elsején született, nagypénteken három órakor. Első gyerek volt. Édesapja sikeres kőműves, aki megengedhette magának, hogy csak ideje felében építsen. A többi idejében a földjével, de még inkább a szőlejével foglalkozott. Édesanyja, az édesapjához hasonlóan utolsó gyerek. Apró, vékony asszonyka, szöges ellentétben szikár, erőteljes férjével.

Mit tudok édesapám korai éveiről? Hát nem sokat. Korán fejlett, jó memóriájú gyerek volt. Állítólag már egy éves korában tudott beszélni. Emlék foszlányaim vannak valami…”Há’ mész bátya? Kukutyinba zabot hegyezni” mondókáról, amivel valamelyik bátyja viccelte meg.

Az elemi hat osztálya után a polgári iskola következett. Ez olyan négy osztályos iskola típus volt, ahová 12 és 16 év közötti diákok jártak. Horváth tanító úr apámat az akkor 12 éves Tanit, feltétlen továbbtanulásra javasolta. Wágner nagyanyám nehezen, de beleegyezett. Az első két évet levelező tagozaton végezte, tehát időnként számot kellett adni a tanultakról. Az iskolát a premontrei vagy a cisztercita rend tartotta fenn, akik csak akkor járultak hozzá a nebuló ingyenes taníttatásához, ha elkötelezte magát, hogy tanulmányai befejeztével papi pályára megy. Tekintettel a világháborúra, a család családfő nélküli állapotára és szegénységére, apám tovább tanulását csak ily módon lehetett biztosítani. De így is csak a harmadik osztályig. Akkor a 14 éves Tani felkerült Budapestre Jóska bácsihoz, a nagybátyjához, aki koszt kvártélyt biztosított számára, hogy polgári iskolás tanulmányait folytathassa. Jóska bácsi volt a legidősebb Wagner testvér. Közel húsz esztendővel volt idősebb Vágner Antal nevű öccsénél, azaz a nagyapámnál. (Édesapám emlékei szerint 1857.-ben született, de ebben nem volt egészen biztos.) Egyébként hatan voltak testvérek, (Születési sorrendben: Jóska bácsi, Anna néni, Bábi néni, Feri bácsi, János bácsi és a nagyapám: Antal.) Jóska bácsi is kőműves volt, mint a család valamennyi férfi tagja. Megbecsült mester, a kemenceépítés specialistája. Szerinte minden kemencét ő készített a Kilencedik kerületben, Budapesten. (Mikor 1972.-ben Rényi István kollégám helyett én készítettem el a Viola utcában az anyja vállalkozásában használt kerámia kiégető kemencéjének távvezérlését, ez sokszor eszembe jutott.)

Mit tudok erről a Jóska bácsiról? Két kis anekdota maradt meg bennem.

Az egyik. A felesége igen tiszta, pedáns asszony volt. Dömsödről származott. A nevére már nem emlékszem, viszont a családját apámmal és öcsémmel felkerestük Dömsödön, 1954.-ben, rögtön a berni labdarúgó világbajnokság döntőjének elvesztése után másnap. Még mindig csavarja az orromat az akkor tegnapi kudarc keserűsége. Apám étkezési szokásait ő alakította ki. Megkövetelte a férfinéptől: evés után a tányért alaposan tunkolják ki, hogy kevesebbet kelljen mosogatni. Apám mindezt jól bevéste, mert gyerekkoromban gyakran figyelmeztetett a szokás betartására.

A másik. Jóska bácsi már nem volt fiatal – a házaspár a harmincas évek közepén halt meg – egyszer megbetegedett. Valami szívpanasza volt. Hívatta a doktort, aki meglehetősen sokra tartotta a kőműves mestert.
Gyógyszert irt fel neki, és a lelkére kötötte: minden este egy cseppet vehet be belőle. Jóska bácsi egy darabig tartotta magát a rendelkezéshez, aztán megunta. – Mit piszmogjak minden este evvel a csepegtetéssel?... Felhajtom én egyszerre az egészet! – mondta. És ekként cselekedett. No, aztán lett baj. Nemsokára jajgatni kezdett, a feleségét a doktorhoz szalajtotta. – Hívd a doktort! Segítsen az istenért! Nagyon rosszul vagyok. – Nemsokára jött az orvos. Kénytelen-kelletlen el kellett mesélni, hát ő bizony felhörpintette az egész orvosságos fiolát. A doktor meg is ijedt, röhögött is, mint egy fakutya, de azért rettenetesen leteremtette a kőműves mestert.
– Hát Jóska bácsi, komolyabb, okosabb embernek gondoltam, mint hogy ilyen gyerekes ostobaságot tegyen! – aztán adott egy ellen orvosságot.

Az esetleges családfakutatóknak: Jóska bácsiék a nyolcadik kerületi tisztviselő telepen laktak, a Rezső tértől távolabbi, az átellenes részen. (1960.-61.-ben itt tanultam vezetni, egy csepel teherkocsival. Apám útmutatása alapján megkerestem a házukat. Ma már nem találnám meg.) Volt egy felnőtt lányuk is. Nem tudom hogy’ hívták. Csehországba, Prágába ment férjhez. Nagyon ritkán jött haza, ha egyáltalán haza látogatott. Azt hiszem, apám sohasem találkozott vele.

Nos! Hogy az apám történetének nyomdokán maradjak, az iskola további harmadik, negyedik osztályát a nyolcadik kerületi Homok-utcai polgári iskolában végezte. Inkább jó, mint közepes tanuló lehetett. (Régebben láttam a bizonyítványát.) A német elég nehezen ment neki, viszont rajzból, pontosabban ábrázoló geometriából egészen kiváló volt. Minden áthatást, geometriai idomok térbeli elhelyezkedését egyből átlátta, bámulatba ejtve Flóris nevű rajz tanárát, aki istenáldotta tehetségnek nevezte. Flóris tanár úr kettős diplomával rendelkezett. Tanár is volt és orvos is volt. Apámnak esténkénti asszisztensi állást ajánlott a rendelőjében. (Többek között beengedte a betegeket a váróba.) Ellátta pénzzel, hogy festéket, vásznat vegyen. Egyféle festőművészi karriert szánt neki. A kis Wágner Antal, apám, kitűnő képeket, főleg tájképeket készített.

Később, évek múlva, Flóris tanár úr elintézte, hogy az egyik katolikus ifjúsági szervezet ösztöndíjasaként a Padovai (Pádua – apám mindig így mondta.) művészeti akadémia (egyetem/főiskola) felvételi előkészítőjére járhasson. Kezdetben itt is sikeres volt. Az olasz felügyelő tanár legtöbbször őt választotta „Bene, bene, benisszimó Ványer” lelkendezett a háta mögött, ameddig tárgyak, vagy tájképek megalkotásáról volt szó. Aztán következett az emberi alakok megformálása. A tanár a terem közepén lévő asztalra kihelyezett egy Mussolinit ábrázoló mellszobrot. A mester csak egyszer jött oda, hogy megnézze, de akkor sem szólt semmit. Azután már a tájára se nézett. Apám félév múlva megbukott a felvételin, de azért Olaszországban maradt. Egy autószerelő műhelyben, majd más különböző helyeken dolgozott vagy nem dolgozott, mindenesetre jól érezte ott magát. A nyelvet kezdte megtanulni, mindenféle ötlete volt a húsz-huszonegy éves fiatalembernek, hogyan keressen pénzt, mikor az apja szinte könyörgő levéllel hazahívta.

Ez életének egyik nagy csalódása volt, haza kellett mennie, apjának segíteni a család fenntartásában.

1925-ben, mikor Mussolini kormányfő lett, testvérei: Rózsi 20 éves, Pista 15 éves, Rudi 11 éves, Mária 5 éves.

Most egyelőre befejezném Édesapám életrajzának részletes ismertetését. Ha módom lesz rá, a későbbiekben folytatom. Az eddigiekkel főleg az volt a célom, hogy édesapám nem éppen önzetlennek látszó magatartásának rugóira rávilágítsak. Vegyük figyelembe, a szülői kérésének mindenképpen eleget tett, hazajött hogy segítsen. Háromszor utazott ki Itáliába, összesen 13 hónapot töltött kinn, az apja mind a háromszor haza hívta. Nagy nyomorban élhettek, mert a nagyapám gyakorlatilag munkaképtelen volt. Megfázott az olasz fronton, ahol 1916.-tól szolgált, miután abbahagyatták vele az utászi tevékenykedést. A következő két évet hideg, dohos barlangokban töltötte, óvakodva az ellenség bedobált gránátjaitól, meg a skorpióktól. 1918-ban egészségügyi alakulathoz került. Mikor mesélt erről, azt mondogatta – ezután már jó volt. De milyen jó volt! – mondta eltűnődve. – Nem volt más dolgom, egész nap karokat, meg lábakat fűrészelni… Mennyivel jobb volt, mint az első vonalban!

Szegény nagyapámat 55 évesen az apám megpróbálta elhelyezni a kőműveseknél. De csak két hétig bírta. Aztán a többiek kiutálták a csapatból. Tíz éven keresztül béreltek földet, de egy évben sem voltak nyereségesek. Mindig ráfizettek, és apámnak kellett kiegészítenie a bérleti díjat. Aztán a harmincas évek elején, kemény veszekedések után, apám kijelentette: mondják fel a bérleti szerződést, mert nem hajlandó a különbséget kifizetni a bérbe adónak, inkább közvetlenül oda adja nekik. Szegény nagyapám könnyezve, meggyötörten vette tudomásul, hogy ezután a fia fogja eltartani, őket is, és a testvéreit is.

Apám ekkor már, a harmincas évek elején, jobban keresett. A Danuvia fegyvergyár fejlesztő részlegénél dolgozott, talán, mint csoportvezető. Úri módon öltözködött és viselkedett. Már könnyebben le tudta gombolni azt a 50 vagy 100 pengőt, amiből az apja családját eltartotta. No, de eleinte?... A húszas évek közepén? Gyakran lehetett nagyon nehéz az esedékes járandóságot valahogy összegyűjteni az apjának. Szegény apám a negatív dolgokról sohasem beszélt. De egyszer azért elkottyintotta: heteken keresztül egy-egy marék szilván vagy töpörtyűn élt, hogy az ígért pénz meglegyen. Az árus csavart egy zacskót használt újságpapírból, belecsapott egy félmarék szilvát… és már meg is volt az ebéd vagy a vacsora. Egy fiatal vidéki gyereket az élet nem kényeztette el az akkori Budapesten sem. Olykor minden erejét össze kellett szednie, hogy szüleit, testvéreit elláthassa.

Nemrég egy másik levél is a kezembe került. 1940-ben íródott, akkor, amikor megnősült. Apám az apjának írta. Mentegetődzött: drága Édesapám, nekem most már családom lesz, és ez sok pénzembe kerül, nem fogom tudni Édesapámat úgy támogatni, mint eddig. Mentegetődzött, bizonykodott milyen drága, nehéz az élet a fővárosban… hogy így meg úgy… talán most már a gyerekek is nagyobbak… ők is segíthetnének. Eddig azért nem nősülhetett meg, hogy a testvérei elindulhassanak az életbe… drága Édesapám, ne nehezteljen… és így tovább.

Nem sok szebb atyának írott levél születhetett a világon. Minden rosszallás, a legapróbb sértő szándék hiányzott a levélből, csak feltétlen és végtelen tisztelet, odaadás sugárzott belőle. Nem olvastam meghatóbb levelet. Nem bántotta és nem neheztelt a testvéreire sem. Pedig akkor már tényleg segíthettek volna…

De nem segítettek…

Aztán egy másik, valamivel később íródott levél is a kezembe került. Beszámolt, hogyan telnek a napjai, mint új férjnek. A végén utóirat: a szokásos ötven pengőt még a héten postára adom, Édesapám! – fejezte be.

Tehát húsz éven keresztül előbb valóbb volt az apja, előbb valóbb volt az anyja, előbb valóbbak voltak a testvérei, előbbvaló volt mindenki a családjában…
… és csak azután jött Ő.

Én, pedig anyám elbeszélését, apám beszámolóját is megemésztvén, most igazságot szolgáltathatok:
Akkor ott, a mézeshetek után – eljött az én időm, kiegyenlítem a számlát –, gondolhatta megindokoltan apám. – Eddig mindenki más előttem jött húsz éven keresztül… de most én jövök, és csak aztán jöhet mindenki más!

Tartózkodjon az ember az egyoldalú elhamarkodott ítéletektől.

Közben, pedig gyorsan telt-múlt az idő, az események szinte hajszolták egymást. Következett 1941.-es esztendő. Hitler elbízta magát, 19-re lapot húzott, és evvel elkövette a döntő baklövését. Azt hitte, a szokásos angol gentlemenekkel kell megbirkóznia, úgy, mint nem sokkal előbb 14-től 18.-ig, amikor még a levegőben lógott valamiféle árja összetartás. Ő szellemileg a tízes években megismert olvasmányainál maradt, ahol a küzdő felek majd egymást tisztelve elvonulnak, és úriemberekhez méltóan kihirdetik a győztest, aki természetesen nem lehetett más, mint Anglia vagy Németország…

A könnyűnek látszó, a kommunizmus kivégzésének induló csörtetés, az orosz háború, egyre inkább rémálommá vált. Az amerikaiak beléptek a háborúba, a német tengeralattjárók nem tudták megakadályozni a hadianyag Európába szállítását. A német bombázók képtelenek voltak az orosz hátország T34-es gyártó sorait szétbombázni.… Ezzel lényegében minden eldőlt… A Világ Urai egy évszázadon belül másodszor vitték a vörös pajzsukat, tették a voksukat az amerikaiakra, tekintettel a fürge, gyakorlatias tengerentúli észjárásra, az egyre liberálisabbá váló világban angolnaként viháncoló tevékenykedésre, szemben a német nehézkességgel, a mindenképpen kisebb potenciállal.

Mi pedig Budapesten az Angol utcában reggelente rántott levest ettünk. Anyám kilenc hónapig szoptatott, az öcsémet később tizenegy hónapos koráig. Én állítólag 11 hónapig bélhurutos voltam, amikor is két hónapos koromban Tűrjére vonatoztunk, és a rekkenő melegben a hosszú úton megromlott a tejet jóízűen megettem. Egyébként a szüleim esténként moziba jártak, gyakran vendéglőben ebédeltek, kis cselédlányt tartottak, aki Ercsibe való volt, és vigyázott rám, amíg édesanyám a bevásárló körútján felhajtott némi tejet. A piac, pedig egyre drágább lett.
Nemhiába: háború volt.

Egy kicsit előre szaladok.

Miután az öcsém megszületett, anyám sokszor megfordult vele a klinikában. Ilyenkor gyakorta magával vitt engemet is. A gyermekorvos megvizsgálta a kisebbik fiút, közben engem nézett, aztán odaszólt anyámnak – Asszonyom, a kicsi rendben van, de arra a másik gyerekre kellene gondot fordítani, mert a lábait nézve láthatóan súlyos angolkóros. – Így aztán kezelésbe vettek engem is. D vitamin mennyiségét fokozó gyógyszereket kaptam. Valamikor emlékeztem a nevükre is, de már elfelejtettem. Az egyikre azért még emlékszem: ovomaltinnak hívták.

Volt egy törvény, mely szerint Budapesten csak az kaphatott tejjegyet, aki őstermelő volt. Tehát aki, birtokolt vagy eladott agrár terméket, de legalább is rendelkezett némi mezőgazdasági földterülettel. Ennek a törvénynek nem értem, és sohasem értettem a logikáját. (Lehet hogy az én ismereteim hiányosak, vagy eleve félre érthettem valamit ebben a témában.) Például, akinek volt földje, volt tehene stb., az kapott tejet Budapesten, akinek nem, az nem kapott. Apám megkérte a Darázs nagyanyámat, írasson ránk egy kis földet, (egy hold már elegendő volt) mert ezek a gyerekek úgy nőnek fel, hogy tejet alig látnak, és ez rendkívül hátrányosan érinti majd csontrendszerük fejlődését. Nagyanyám sírva fakadt, mert ezt a kérést úgy értelmezte, hogy apám a veje és anyám a lánya apránként meg akarja szerezni a földjeit, őt, pedig a föld alá kívánják.

Szegény nagyanyám. Ma már ezt a gondolkodást alig érteni. Ő aztán tényleg a fogához verte a garast! Egész életében minden idegszálával, minden erejével a földbe kapaszkodott. A szerzés: annak rendelt alá mindent. Nem nyaralt, nem üdült – pedig megtehette volna –, nem utazott soha… csak robotolt hajnaltól késő estig. Minden négyszögöl megszerzett föld után nagyobb biztonságban érezte magát. Hogyan engedhetett volna akár egy tapodtat is?

Hát igen! Csak a FŐD!!! Az volt minden.

Végül is a másik nagyszüleim, a Wágnerek oldották meg a helyzetet, ránk írattak a néhány holdjukból egy keveset, de annyit, hogy elég legyen.

Nagyanyámnak hajszálra pontosan 100 katasztrális hold földje volt, (Ebből nagyapám, szegény, mindössze 3 holdat birtokolt. Ez volt a sárközi föld, ami igen messze feküdt Alattyányban Tápiógyörgyétől úgy 8 kilométerre. Eredetileg a Sárközi uraságok birtoka, akiknek a nagyapám nagyapja még a jobbágya volt.)

Aztán jött az 1943-as, majd a 1944-es év.

Ha ezekre az időkre gondolok, mindig az 1943-as kalendárium jut eszembe. A szokásos naptáron, a kertészeti jó tanácsokon, magvas történeteken meg a háborús elbeszéléseken kívül a mamutok jutnak eszembe.
Ez a hatalmas állat megragadta a fantáziámat. Lehettem négy vagy öt éves, felfedeztem kalendáriumban egy rajzot, amely az ember, a ló, az elefánt és a mamut körvonalát ábrázolta. Az embert és a lovat könnyen felismertem, a nagyanyám pedig felolvasta a másik két lenyűgöző állat nevét. Elbűvölt, hogy a lónál kétszer magasabb az elefánt, a szőrös mamut pedig még ennél is jóval magasabb. Nekem, gyereknek már a ló is igazán magas volt.

Aztán, néhány évvel később újból a kezembe került a kalendárium. Felfedeztem, hogy lapokon keresztül sorakoznak a német tengeralattjárók által 1942-ben elsüllyesztett szövetséges hajók képei, a képek alatt pedig vízkiszorítások meg bruttóregiszter tonnák. Ott volt az elsüllyesztett hatalmas 39.000 tonnás Ark Royal, meg a súlyosan megrongált Saratoga repülőgép anyahajó, és a további félelmetes ellenfelek, a 210.000 lóerős Rodney és Repulse csatahajók. Hogy milyen csodálatos megtudni valók voltak még, az örök titok maradt, mert a következő lap hiányzott, valaki a háború alatt kitépte, és nyilván cigarettát sodort belőle, mert hát háború alatt meg még után is sokáig ez volt a szokás.

Egyébként a kalendáriumon kívül más könyv nem fordult elő nagymamáméknál. Olyan papír se volt, amire írni lehetett volna. Újság azonban járt nekik. Ezért is szerettem idejárni. A hasábok közötti középső részére, nemcsak írni, hanem rajzolni is lehetett. Plajbász is került valahonnan, meg afféle nyalogatós tintaceruza, és ha nem is akkor, hanem néhány évvel később már ide rajzoltam a mozdonyt, a vonatot, sőt még villamost is.

A könyvek.

Dömők István dédapám.

Anyai nagyanyám apja. Családunk talán legpozitívabb személyisége. 1858.-ban született. Meghalt 1919. május 15-én. Félárva gyerek volt. Az apja fiatalon elhalt. Valószínűleg nem is ismerte. Az anyja Papp Teréz. Aztán volt egy dolgos fiatalember, Balázs Misa. Ő is fiatalon özvegy lett, volt egy lánya: Mária, aki 1859-ben született, megh.: 1937. november 3-án.) A két fiatal özvegy, Papp Tera és Balázs Misa, összeházasodott. Aztán a két mostoha gyerekük, Balázs Mária és Dömők Pista megszerették egymást, és ők is később összeházasodtak. Ebből a házasságból származott Julis néni, (sz.: 1882. megh.: 1954.) Krisztina, (12 évesen torokgyíkban meghalt) Boris néni, (sz.: 1890 körül. A ceglédi Ecseri Jancsi felesége lesz (?), 23 éves korában táncmulatságban megfázik, tüdőgyulladásban meghal. Ebből az ágból származik a Mezei Mariska, anyám és keresztanyám unokatestvére.) Ágnes néni, anyai nagyanyám (sz.: 1893. november 27. megh.: 1979. április 12.)

Mit mondhatnék Dömők István dédapámról, vagy ahogyan Tápiógyörgyén a falubeli csúfneve szerint nevezték: Paptera Pistáról? Az ő története igazi sikertörténet. Szegény, néhány holdas kis parasztként kezdte, mikor 61 évesen meghalt csak Sőregen (Tápiószentmárton) 150 hold földje volt, 400 hold földet bérelt, 4 cséplőgép, 4 db magánjáró gőzgép volt a tulajdonában. Még azt mondják a monarchiában nem lehetett érvényesülni? Elmondok mindent, amit róla tudok. 17 éves korában csúnya baleset érte. Fájt a foga, elment egy kuruzslóhoz, (akkoriban még ritkaságnak számított: orvos a faluban) aki higanyt adott neki. A fogfájása reggelre elmúlt, viszont a száját egyáltalán nem tudta kinyitni. Hat fogát ki kellett verni, mert éhen halt volna. A lyukon kiskanállal adogatták be az ételt. Az állát ezen túl alig tudta mozgatni. De talán ez indította el. A higany az egyik legveszélyesebb idegméreg. – A kuruzsló mitsem tudott erről – döbbent rá dédapám. A falu tele volt sötét babonákkal, a betegekhez vajákosok, meg javasasszonyok jártak. Dédapám ezután nem hallgatott többé se, papra se bíróra, se egyéb garabonciásra. Elhatározta: személyesen jár utána a dolgoknak.

1945. tavaszán, kíváncsi kisfiúként mindenféle kincsek után kutattam nagyszüleim házában. A nagyapám tornácon lévő förtelmesen hideg szobájában az ágy alatt egy faládát találtam, benne színes vadászpuska töltényekkel, ezekkel nagyszerűen lehetett játszani, amiért a Darázs nagyapám alaposan összeszidott. De ráakadtam másra is. Különféle lencséket, prizmákat, homorú és domború tükröket találtam, mintha egy iskolai szertár eszközeit leltem volna fel. Dédapám vette a fáradtságot és a bátorságot, felnőtt fejjel Igyekezett megtanulni, amit az elemi iskolában nem tanítottak meg neki. Aztán könyveket kezdett venni. Mindenfélét. Mikor meghalt – anyám szerint – neki az egyszerű falusi embernek, óriási könyvtára volt, több száz kötetet hagyott hátra.

Hogy mi lett ezekkel a könyvekkel? Jó kérdés! Faluhelyen a könyvnek nem volt becsülete, legfeljebb a kalendáriumnak, annak is addig, amíg aktuális volt. Széthordták őket. Jó lesz gyújtósnak, meg szalonnát is lehet bele csomagolni. Szegény Darázs nagyapám meg nagyanyám sem becsülte őket semmire. Hagyták ezt a rengeteg könyvet, különféle műszereket, optikai kellékeket, szerszámokat ebek harmincadjává lenni.
Pedig a nagyanyám rendkívüli módon kíváncsi, tudásra szomjazó asszony volt. Apám azt mondta: nem találkozott hozzá hasonlóval. Érdekelte minden, az atombomba működésétől a csillagászatig, minden de minden.

És mégis! Pusztulni hagyták azt a sok könyvet! Pedig – mint mondom – Dömők Ágnes nagyanyám nagyon okos asszony volt, a lányai, főleg Teri keresztanyám is mindig megdöbbentett éles eszével és fantasztikus memóriájával, aminek még 87 évesen is birtokában van.

Valami nagyon nem stimmelt ebben a világban. – A paraszt az buta! Csak munkára jó! – tartotta a polgári közízlés. A könyvek a pap meg a tanító úr dolga – mondogatta a falu népe, és ez szerint is éltek. Amíg a zsidó gyereket, ha tetszett neki, ha nem, kitanítatták, kiművelték, még akkor is, ha nyilvánvaló volt, nem egy tehetség. Addig egy magyar parasztgyerek semmi volt. Sült paraszt… Meg dupla paraszt lesz belőle. Ki tudja hány Bolyai, Körösi Csoma meg Jedlik Ányos formálta volna a világot?... Ha az urak valóban szeretik a hazájukat. De hát nem szerették… Fontosabb volt a nyugat majmoló kivagyiság. Az egymással való nevetséges vetélkedés, kérkedés és más úri passzió. Talán Dózsát nem bocsátották meg a parasztnak, aki viszont a tüzes trónon megátkozta őket… Az átok mérge ma is pusztít. (Lásd: Esterházy Péter)

Az, hogy az urak a parasztokat nem szerették, egy dolog. De a hazájukat sem szerették! Sokszor elgondolom, a két tót gyerek (Maszarik és Benes) többet tett a hazájáért, mint a több száz kiművelt, legalább három nyelven beszélő magyar mágnás és arisztokrata. Mint, ahogy ezt a Trianon példája megmutatta. Szegény Apponyi Albert gróf! Azt remélte, ott a trianoni palotában, az utolsó pillanatban, abban a jelentéktelen mellékteremben fel fogja majd világosítani azt a sziesztázó, horkolásba fogott, néhány tucat nyugati, közömbös fajankót a magyarok igazságáról... Mennyire hiányzott az a húszévnyi a nemzetért és a hazáért odaadóan elvégzett házalás, amivel talán megmenthettük volna országunkat.

Ennyit a parasztokról meg az urakról.

A parasztok védelmében.

Szegény nagyanyám! Dühöngött benne a tudásszomj. Mégis! Akkora luxust, mint az olvasás, nem engedhetett meg magának. Erre egyszerűen nem volt idő! De a falusi közvélekedés sem engedte meg ezt neki. Az olvasást a lustaság, a munkakerülés egyik fajtájának tartották. Ahhoz, hogy a paraszt mindennapi teendőjét elvégezze látástól vakulásig dolgoznia kellett. Elképzelhetetlen, hogy ezek között a körülmények között naponta órákat olvasással töltsön.

És a dédapám?

Őt egyféle bolondnak tartották. Csak azért nem közösítették ki, mert őt a gazdagsága igazolta.

No, de! Menjünk vissza hozzá, Dömők Pista dédapámhoz.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egy fiatal házas ember. Dolgozott keményen, közben állandóan azon törte a fejét: hogy’ lehetne ebből a sötét nyomorúságból kimászni? Mivel rendelkezett ehhez a harchoz? Volt néhány hold rissz-rossz földecskéje, voltak a paraszti szomszédok, akikre talán támaszkodhat, de voltak más rokonok is, akik furcsán néztek rá nagyravágyása miatt, lenézték makacs erőlködését. Volt egy felesége, aki tíz körömmel húzta vissza a sárba, a reménytelenségbe. Volt néhány könyve már, és járt az újság. A tanítón a jegyzőn és a papon kívül csak neki. Egyszer az újságból kiókumlálta, hogy Salzburgban sokkal olcsóbbak a sertések, mint Magyarországon, ha Salzburgban vesz hízókat, az olcsó kukoricával felhizlalja őket, elképesztő haszonra tesz szert. (A kiegyezés utáni Osztrák-Magyar monarchiában vagyunk.) Ahogy elgondolta, akként cselekedett. Eladta a földjei felét, felesége rimánkodása és átkozódása kíséretében felpattant a vonatra, hipp-hopp Salzburgban volt, megvett vagy kétvagonnyi hízó sertést, gondoskodott etetésükről, itatásukról, így rendben haza értek. A sertések a jó magyar takarmánytól hirtelenjében gyarapodni kezdtek. Nemsokára nyolcvan-száz hízott disznó röfögött a fészerben… Aztán becsapott a ménkű!... Megbetegedtek! Kitört rajtuk a sertés pestis.

Megdöglött mind.
- Nem baj! – szólt a dédapám. – A következő majd sikerül! – és eladta a maradék földjeit is, Balázs Mária dédanyám, a felesége eszeveszett tiltakozása ellenére.
Másodszorra bejött! A hízók nem döglöttek meg, hanem szép nagy kövér disznókká lettek, el is adta őket annak rendje módja szerint. Nem kellett neki előre ÁFÁ-t fizetni, nem vitték el a hízott sertéseket fizetés nélkül… Szóval sikerült!

Volt egy rakás pénz, viszont nem volt egy maréknyi föld sem.
– Az előző sikeremet annak köszönhetem, hogy rájöttem: a termelő nincs többé kitéve, a helyi árviszonyoknak. Vasúti szállítással akár ezer kilométerre is szállíthatók a sertések – gondolta. – A gőz?! A gőzgépek teszik ezt lehetővé! Ezzel kellene foglalkozni!… De sajnos, semmit sem tudok a gépekről. – Viszont van itt egy német ember, az uraság hívta ide Budapestről. Éppen haza költözködni szándékozott Németországba. Szomorkodott, hogy nemcsak Ausztriában nem talált munkát, hanem itt Magyarországon sem. Dédapám ajánlatot tett neki. Maradjon! Vesz neki egy roncs gőzgépet, szerszámokat, anyagokat, eszközöket is beszerez… Megjavítják! A hasznot megfelezik. Ő beáll hozzá lakatos inasnak, hogy segítsen…
… és ekként cselekedtek.

Szereztek egy cséplőgépet is. A következő nyáron bivalyokkal odavontatták a megjavított gőzgépüket a szérűre. Már arattak is! Elválaszthatatlan jó barátok lettek. Dédapám Dömők Pista és Konrád Karcsi, a német géplakatos. Később dédapám géplakatos tudásban sem maradt el mesterétől.
– Sok bivaly, sok gond! Magánjáró gépet kell csinálni! – mondogatta a két jó barát, aztán megcsinálták. Egyik szérűről a másikra jártak. Sokkal több gabonát tudtak így kicsépelni, mint a húzatós gépekkel. Ettől kezdve összevásárolták a húzatós gépeket, átalakították magánjáróvá, és csépeltek… csépeltek… és rengeteg pénzt kerestek.

(Azóta tudom, az én kíváncsi drága nagyanyámtól, hogy a két „mester” eszének kereke állandóan akörül forgott, hogy megakadályozzák hogy „négy légkör” nyomásnál nagyobb ne alakuljon ki a kazánban és körülötte. A legfőbb gondjuk volt, hogy a gőzgépek fel ne robbanjanak.)

Mit mondhatnék még Dömők István dédapámról?

Szerette a lányait. Szeretett velük játszani. Többen látták, amint vidám nevetések közepette kimászik az ágy alól valamelyik lányát kergetve.

Szerette a nőket is. Egyszer a felesége, utána ment a tanyára, és tetten érte az egyik asszonnyal. Lett is botrány!

Viszont nem szerette a papokat. Nem járt templomba. Nem fizetett egyházi adót. Semmiféle szentség kiszolgálást, szolgáltatást nem fogadott el. Mikor hatvan éves volt nyelőcső panasszal felkeresett egy budapesti orvost, aki azt mondta neki: – Nézze bácsikám, egyet lehet tenni: megoperáljuk. Aztán egy tölcsért vezetünk a gyomrába, azon tudjuk táplálni. Ha nem, egy év múlva meghal. Szegény dédapám nagyon elkeseredett. – Még hogy tölcséren keresztül tápláljanak? … Inkább nem! Akkor inkább meghalok.

Mikor már nagyon gyönge volt, és éhes is, szólt az asszonyhoz. – Főzz nekem valamit, megpróbálok enni. – Főzött is a feleség jó kemény, nehéz, zsíros húsokat, és oda vitte a betegágyához… Ő nézte, nézte… aztán rettentő haragra gerjedt, és az egész ebédet hozzávágta a feleségéhez.

Mikor közeledett a vég, bement hozzá a nagyanyám a legkedvesebb lánya. – Édes szülém, hívjuk-e a papot? –… Nem hiszek! – mordult meg, összeszorított állal. A dolog megismétlődött többször is. Hol a felesége, hol Ágnes lánya ment be a beteg szobába. – No, hisz-e mán? – kérdezte a feleség. Dédapám megpróbált odafordulni. – Nem! Nem hiszek! – nyögte ki elkínzott arccal, alig halhatóan. Többször megismétlődött a jelenet: – No! Hisz-e mán? – Már nem tudott szegény megszólalni,… csak a fejét rázta konokul…
… és így ment el.

A kommün alatt, vagy ahogy a kommunizmus alatt mondták: a tanácsköztársaság idején szólította magához a Teremtő. Akkor a gazdagokra rájárt a rúd. Néhány funkcionárius elvtárs szeretett volna kekeckedni, packázni vele, de a szegény emberek megvédték. – Mindig jó ember volt. Sokat segített és adott nekünk! Ne bántsátok!

Mellesleg artézi kutat fúratott a falunak, ami száz éven keresztül meleg vizet szolgáltatott.

Bírónak akarták mindig, de ő következetesen visszautasította: – Még hogy én?... Itt benn üljek? Mikor kinn vár a sok munka!… Erről szó sem lehet!

No de! Vissza hozzám!

Én, úgy két évesen kezdtem kapizsgálni a körülöttem lévő világot. Mire emlékszem ezekből az időkből?... Például egy mondásomra, amelyet szegény édesanyám később gyakran idézett. Az öcsémmel volt állapotos, és felülvizsgálatra járt valamelyik klinikára. Ha láthatóan elmenni szándékozott valahová, én odabújtam hozzá, és kérlelni kezdtem: „Édesanya vigyél el a pinikára! ” „Édesanya vigyél el a pinikára! ” – kérleltem a fürdőszoba ajtó előtt anyám szoknyájába csimpaszkodva. Szinte ma is érzem és látom. Édesanyám aztán vagy elvitt, vagy nem.

Sokan úgy gondolhatják: minek felemlegetni már az ilyen kisgyerekkori csacskaságokat, megmosolyogni való gügyögéseket. Én másképp’ látom. Kisgyerekkorom óta számon tartom ezeket, mint régész, aki pattintott kövei között egy csillogó gyémánt kristályt talál, és a ritka kincset elraktározza féltett rejtekhelyébe. Úgy érzem, az a régmúlt momentum, ami ott akkor létrejött, ma hihetetlen és drága torokszorító erő, ami engem, édesanyámat és születendő kistestvéremet túl időn és téren mindörökre összeköt.

Levi öcsém születése. 1943. szeptember 13.

Mintha filmet néznék, úgy látom. Én a szobában vagyok, közel az ablakhoz. Apám beviharzik. A korházból jönnek, ahol az öcsém született. Sötét hosszú felöltő van rajta, fején szürke kalap. Energikusan jön. Nagyokat lép. Még fiatal ember. Karján egy fehér bebugyolált valami… – Kisfiam! – szól hozzám... – Ez itt a kistestvéred! Ezentúl négyen leszünk! – Szóról-szóra ezeket mondta, és így volt öltözve. Anyámat nem látom, ez zavar, nyilván nem bírta a szülés után édesapám tempóját, lemaradt. Semmilyen féltékenykedés nincs bennem. Sem akkor, sem később. Nem is értem ezeket a freudi nagyokosokat. Én semmit nem irigyeltem, nem akartam semmit, ami az öcsémé volt.

A másik: ami eszembe jut, hogy a szoba padlóján játszom. Jó idő van. Hallgatódzom. Egy motoros jön roppant zajjal. A nyitott ablakon keresztül hallom a hangját, az ablak alatt megáll, az erős motorberregés néhány percre elhalkul, majd újból felerősödik, tehát elmegy. Nyilván a jármű vezetője miután megérkezett, nem állította le a motorját, amíg teendőit elvégezte, aztán felült a járgányra, gázt adott és sietve elmotorozott. Ez úgy 43 nyarán lehetett.

Elgondolkodtató. Az üzemanyag fogyasztás nem számított. Öt, tíz vagy tizenöt percre nem állították le ezeket a büdös, füstokádó szerkezeteket. Sem a köhögtető égéstermékkel, sem a zajjal nem igen törődött senki. Bizony: a haladásért áldozatot kell hozni, és ezt mindenki természetesnek tartotta. Más: az automobil vagy a motorkerékpár még a negyvenes évek elején is elég ritka madár volt. Nagyvárosban már nem, de vidéken meggusztálták őket. Emlékszem gyerekkoromban, a Csáki házban, ha játszás közben meghallottuk egy autó hangját, mindent abbahagyva rohantunk a kapuhoz, kinyitva a főútra láthattunk, ahol szerencsés esetben megbámulhattuk csodálatunk tárgyát. Ma, ha körül nézek autó ügyben, szerencsés esetben találok egy üres helyet, ahol parkolhatok, legfeljebb azért meresztgethetem a szememet, hogy a csáb erővel ható autónélküli rés, amelyet felfedeztem, nem kapubeálló-e?

Változnak az idők.

Egy másik emlékem. A kiságyban vagyok. Valószínűleg aludnom kellene, de anyám határozott parancsa ellenére eszemben sincs. Helyette hallgatódzom. A szobaajtó nyitva, a konyhaajtó is. Nyilván anyám a két helyiségen keresztül a rádiót hallgatja, miközben a konyhában serénykedik. A rádió apám éjjeli szekrényén van elhelyezve, amely legtávolabbra van a konyhától. Egy férfihang szónokol belőle, a Keleti-pályaudvaron vannak. Hangja magasabb, mint ami szokásos, és érzelemmel telített. A hazáról, a kötelességről, a szabadságról, a hősiességről beszél. Katonákat búcsúztat, akik a frontra mennek. Sok mindent értek, mint pályaudvar, indulás, köszöntés. Érdekes, más szavakkal, pedig egyáltalán nem vagyok tisztában. Mi az, hogy hősiesség, haza meg szabadság? Ezeket nem tudom felfogni. – Nem baj! – gondolom. – Most még kicsi vagyok, de lesz majd olyan, ha nagyobb leszek, hogy ezeket is érteni fogom.

Időgép. A múltba repülök vissza.

Az udvaron játszom a nagyapáméknál. Hatalmas udvar. A baromfiiak miatt mindenütt bekerítve. A Tápió folyó felé végig egymástól tíz- tizenöt centire lévő kihegyezett akácfa karókból álló kerítés. Bedugom a fejem két léc közé. – Milyen érdekes! A testem bent van, a fejem kint van! – gondolom. Aztán elunom. Szeretném visszahúzni a fejem, de nem jön. Próbálom újra meg újra. A fülem majd leszakad, de még se! Megrémülök. Aztán megpróbálom kissé lejjebb, így sikerül. Levonok egy tanúságot: látszatra ugyanazon dolgok sem mindig ugyanazok, ugyanott bemenni és kijönni sem ugyanaz, és néha többet ér előbb az eszét használni az embernek, mint kétségbe esni.

Más.

1944. október 13-át megelőző napok valamelyike. Még a nagyszüleimnél lakunk. A nagy itató-vályúnál játszom a kút mellett. Holnap vagy holnapután a közelgő front miatt visszamegyünk Pestre. Szinte a gyomromban érzem a küszöbön álló utazás izgalmát. A vályú egy fémből készült félhenger, belső falán itt-ott éles lemezdarabokkal. Játék közben csúnyán elvágom a kezem. Egy paraszti gazdaság, az udvart és a kertet félszigetként körbe folyó Tápió, vagy ahogy itt mondták a „tól”-lal együtt veszélyes üzem, főleg egy hároméves kisfiúnak.

Egy évvel később, és a következő években a legkedvesebb játékom mégis a zsákoló talicska lett, egy fémből készült masszív szerkezet, két húszcentis vas kerékkel, nyolcvan, százkilós gabonás zsákok elszállítására szolgált. Üresen sem lehetett könnyű. Kettő volt belőle. A másikat az öcsém használta. Ha meggondolom, eleinte két éves volt, még járni is alig tudott. Reggeltől-estig ezekkel rohangásztunk az udvaron. Hol húztuk, hol toltuk, vagy éppen „teljes erővel” egymásnak mentünk. Olykor egymást húzkodtuk, éles kanyart csinálva, felborítva, a másikat kiborítva. Meg aztán nagy az ember fantáziája, s a gyereké még nagyobb. (Csodálkozott is a súlyemelő edző, tizenkilenc éves koromban, mikor levetődve egy edzésre, balhéból ugyanazt megcsináltam lábbal, azaz harmincszor guggoltam nyolcvanöt kilóval, mint a neves súlyemelő tehetség, akiből később világ vagy Európa bajnok lett. Levente öcsém is, bár kisebb, mégis sokkal erősebb volt kortársainál.)

1944. nyara. Három éves vagyok. A nagyapám hozott egy jó hosszú rudaló kötelet, fogott egy darab deszkát ülőkének, a két rövidebb oldalon ejtett egy-egy v alakú bemetszést, ami majd nem engedi lecsúszni a kötelet, egy alkalmas fára a fészer mögött hintát kötött. Biztosan látta: unatkozom az udvaron játszótárs nélkül, és megsajnált. Egyébként a „nagyapa hintája” minden gyereknek járt, nekünk unokáknak is, előtte gyerekkorában anyámnak, és a keresztanyámnak. Én óvatosan hintázni kezdek, de nem igazán örülök neki. Felkavarodik a gyomrom. Nagyapám ismételt unszolására sem vagyok hajlandó felülni többet. A nagypapa elmegy. Most módom lesz egyedül, zavartalanul játszani. Csudaszép kellemes kora nyári nap van. A fészer mögött téglák vannak. Valamiféle terv szerint elkezdem hordani őket. Nemsokára a lelki szemeim előtt egy autó alakul ki belőlük. Elől az orra, a kisebbik, mögötte a karosszériája a nagyobbik téglarakás. Felülök a nagyobbik tetejére, és végtelenül boldog vagyok. A jövő előérzete. Ha nagy leszek, ilyen csodálatos szerkezeteket fogok vezetni, irányítani. Micsoda fantasztikus, örömteli világ lesz!

A gyerekekkel játszom az utcán a mi kerítésünk, a Bezzegék háza, a Legyesék háza, és a Tápióba tartó vízfolyás közötti térrészen. Valamennyien idősebbek. A felnőttek előtt mamáskodók velem, ha a felnőttek nincsenek itt agresszívak. Anyám unja, hogy egyedül unatkozom, oda lök közéjük. Én legalább annyira vonzódom a gyerekhad játékához, mint amennyire egyedül szeretnék lenni. Anyámat megszóltja a Bezzeg szomszéd – Mancika, mennyi idős ez a kisgyerek? – Most tölti be a hármat – válaszol anyám, én pedig elgondolkodom. Mi az, hogy tölti? Úgy látszik, így is lehet mondani.

Alkonyodik. Éppen lement a nap. Nagyapám a ház bejáratának lapos lépcsőjén ül. Körülötte nagyanyám kertjének illatos virágai. Este felé itt szokott üldögélni. A sima cement lépcsőt idáig sütötte a nap. Jó meleg. Én odaülök melléje a lépcsőre. – Na, tudod-e kis unokám, hogy’ hívják azt a fényes csillagot? – kérdezi. Nem tudtam. – Ez az Esti csillag. … Hát azt a nagy fénylő tányért ott?... – A Hold? – mondom bizonytalanul. Aztán nagyapám mesél az Esti csillagról, a Hajnal csillagról meg a Holdról. – Nem vehetnénk le azt a fényes tányért? – kérdezem. – Nem érjük el kisfiam. – Hát, ha hozzuk a nagy létrát? – Avval se! –…és ha áthozzuk a Bezzegék nagy létráját? (Azt már tudtam, hogy a Bezzegék nagy létrája hosszabb.) – Az is kevés lesz! – kis fiam. Csalódott vagyok, de azért még sokáig töprengek, mi módon lehetne a nagy fénylő tányért megszerezni.

Egyébként, ha már a csillagokról van szó, Darázs nagyapám ebbéli tudásán később többször elcsodálkoztam. Néhány évvel később kukorica fosztáskor, jóval éjfél után kijelentettem – Már két óra is lehet, nagypapa! – Annyi még biztosan nincs, mert ebben az évszakban két órakor kel a Kaszás, és látod – mutatott a csillagokra –, most még nincs sehol.
De térjünk vissza 1944. májusához.

Szolnok bombázása.

Ugyanezen napokban volt. Már nagymamáméknál lakott a család, Tápiógyörgyén. Szolnoktól 27 kilométerre. Ekkor történt. Pontosabban 1944. május 27-én este. Szép csendes, kora nyári virágillatos este. Egyszercsak az ég dübörögni kezd. A talaj enyhén hullámzik, remeg. Anyám, keresztanyám meg a nagyanyám izgatottan kiabálnak egymásnak, a nagyapám felbaktat az istálló végén lévő padlásfeljáróra. A falu határa, ameddig a szem ellát tökéletesen sík vidék, mint befagyott tenger. A többiek is követik. Itt fenn három méterrel magasabban vagyunk, mint az udvaron lennénk. Én is megyek. Le akarnak parancsolni, hogy menjek aludni, de erről ezúttal szó sem lehet. Nemrég nyugodott le a nap, s most újból felkelt valami fényesség, de a másik oldalon. Vitatkoznak, ezt nem kellene látnom, végül nagyapám a karjába vesz. Előttünk hatalmas parázsló gömb, körülötte mindenfelé fényes, vagy fekete pamacsok, a piros izzáson keresztül sötét csíkok törnek át, vagy fúródnak keresztül a fényes felhőn és a túl végen jönnek elő. Repülőgépek fekete csíkot húzva tűnnek el a fénylő gömbben.

A szolnoki vasúti csomópont Közép-Európa legnagyobb ilyen létesítménye volt. Magyarországot megszállták a németek, itt ment keresztül a német hadianyag szállítás jelentős része, így elsőrendű szövetséges érdek volt a közlekedési útvonalakat elpusztítani. Sok német halott volt. Éppen fürödtek, mikor a támadás bekövetkezett, tele volt a vasútállomás környéke félmeztelen meg törülközős hullával.
– Megkezdődött a cirkusz! – mondja anyám. Mi lesz velünk?... Mi lesz Magyarországgal?...

Édesapám stratégiája az ország hadszíntérré válása és a bombázásokkal kapcsolatban.

– Addig nincs baj – mondogatta apám –, amíg a németek meg nem szállnak bennünket. Ha ez bekövetkezik, Magyarországra, főleg Budapestre is rászabadul a pokol. – A megszállás, sajnos, 1944. március 19-én bekövetkezett. A Danuvia fegyvergyár is gyártott német fegyvereket, betagozódva a német fegyvergyártási programba. Apám többször is járt kint Németországban, ha jól tudom, többek között a Foke-Wulf 190-es vadászgép 20mm-es gépágyúi gyártásának ügyében. Stuttgart bombázását 1943. tavaszán alig úszta meg. Úgy volt, hogy egy kis pihenőt engednek maguknak, mivel szinte éjjel-nappal dolgoztak egy Obendorf melletti (ahol most az ismert síugró sánc van) földalatti hadiüzemben. Elhatározták, a következő vasárnap meglátogatják ezt a híres és szép várost. De közbe jött valami halaszthatatlan munka, nem mehettek.

Apám szerint Stuttgartot azon a vasárnapon, a szövetséges bombázók elképzelhetetlen pokoli módon verték szét. Ez a barbarizmus, eddig elképzelhetetlen volt. Rengeteg halott. Elsősorban öreg meg gyerek. Ha nem lett volna az elodázhatatlan munka, valószínűleg ők is ott pusztulnak. Aztán a vasárnap? Amikor az emberek a családjuk körében otthon pihennek… Undorító!… A Nürnbergi perben a vádlottak padjáról legalább egy ember nagyon hiányzott… Churchillnak hívják.

Egyébként a várostól néhány kilométerre lévő földalatti gyár termelését egyáltalán nem akadályozta a bombázás. Földalatti gyár? Négyezer munkás, elsősorban lengyel hadifogoly, nők, és egész Európából odaszállított ember. Hét darab SS katona, mint őrszemélyzet, összesen egyetlen polgári alkalmazott, egy nyugdíjas korú ember, aki igazgató is volt, portás is. Reggelente és este ő nyitotta, zárta a gyárat.

Ha már itt vagyunk, édesapám nagyon utálta Hitlert, és nagyon utálta az agresszív német nyomulást. Talán Bajcsy-Zsilinszky hatására, aki barátja, és a pártban (Magyar Radikális Párt) munkatársa volt. Zsilinszky is és apám is a magyarságra nézve halálos veszélynek érezte mind a bolsevizmust, mind a germanizmust. A német embereket viszont szerette, és ez egybevág az én szerény tapasztalataimmal is. Apám többször is elmesélte, hogy megérkezvén a Müncheni pályaudvarra, a nagy tolongásban elveszítette a szép és drága óráját. Észre sem vette. Harsány kollégáival volt, akik először tették lábukat német földre, akik valamiért sietésre fogták, minél előbb a szállodában szerettek volna már lenni. A hotelben vette észre, hogy az óra elveszett. Ekkor toppant be egy vékony, sovány nő, és apámhoz tartott. – Uram! – mondta – Itt az órája! Végre utól értem! … – szólt, és átnyújtotta. Apám megdöbbent. A tárcájához nyúlt, hogy megjutalmazza. – Ne sértsen meg uram! Egy német nő ezért nem fogad el pénzt! – kihúzta magát. – A kötelességem volt! – Apám elgondolkodott. Ez a szegény, lerongyolódott asszony, bizonyára éhes is, hányszor lakhatott volna jól az óra értékéből? A földről felkapta az órát, oda akarta adni, de a nagy tömegben elsodorták. Valahogy még látta, apámék felszállnak a villamosra. Ebből kitalálta, hová mehetnek. Utánuk veszkölődött, de csak a szállóban érte őket utól.

Németországi civil lakosság 1943-ban már nem tobzódott az ennivalókban. A vendéglőkben, éttermekben mindenütt ki volt írva: „ Aki az ételt meghagyja, az hazaáruló!” Senki sem hagyott a tányéron semmit! A német fegyelmezett nép! Apámék is kénytelenek voltak megenni minden vacak német löttyöt, mert az emberek felháborodtak volna. Vajon mi lehetett 1944.-ben?... Vagy 1945-ben? A holokauszt túlélői sokat panaszkodnak a német élelmezésre. Hogy a háború végére csonttá-bőrré soványodtak. De hát, a német lakosság is éhezett.

Még egy történetet szeretnék elmondani a németekről. Apámat a Danuvia gyár Altenburgba küldte ki. (Kis város Lipcse és Drezda között.) A gyár műhelyében az egyik fegyvert sürgősen „szegelni” kellett. (Az asztalosok csapolására hasonlító rögzítő módszer.) Apám megbízta a hozzá beosztott szerelőt, hogy hamarjában végezze el a feladatot. Aztán várt és várt… de a munka csak nem akart elkészülni. Utána nézett, milyen gond merült fel, ami hátráltathatja a munkát. A szerelő, öreg lakatos, komótosan csiszolta a fegyverben helyetfoglaló szeg végét. Már fényesen ragyogott. – De hát, Schmidt bácsi! Ha felsajtoljuk az ellendarabot, soha senki nem fogja látni, hogy kifényesítette a szegfejet?! – Tudom – válaszolta az öreg –, de egy Schmidt nem adhat ki ilyen munkát a kezéből – és befejezte a csiszolást.

Az öreg német megadta a tiszteletet a mesterségének. Apám ezért tisztelte a rigolyás céh hagyományú németeket.

No de, kanyarodjunk vissza a témához. Hogyan próbálta édesapám a családját megvédeni a háború borzalmaitól. Tudta, a német megszállás után, a szövetségesek néhány napon, de legfeljebb egy-két héten belül bombázni fogják Budapestet. Katonai célpontokat fognak bombázni. (Óh, minő naivság!) Ez be is jött, április 2.-án szétbombázták a Csepel-szigeten lévő Horthy-ligeti Messerschmidt repülőgép-gyárat 14 nappal a megszállás után. Egyébként háromszáz halott volt. Pedig állítólag egy nappal előtte – a javukra legyen írva – az amerikaiak röpcédulákon figyelmeztették az ott dolgozókat, másnap ne menjenek a gyárba dolgozni. A dolgozók persze nem vették komolyan, hiszen Magyarországon még nem történt ilyesmi. A légvédelem, emlékezetem szerint, kilenc liberátort lőtt le. Valami képes újságban láttam később az elfogott nagydarab boxos amerikai pilótákat. Ekkor még itt megcsodálták a négereket.

A szigetszentmiklósi szomszédunk is ott vesztette el fiatal feleségét, „Pubi” nevű barátom, pedig az édesapját, aki berepülőpilóta volt. (Ha már szóltam róla: az édesanyját is elvesztette néhány hónap múlva. Lovas kocsin menekültek, az orosz katonák leszállították a fiatal nőt, miután megerőszakolták, az egyikük még egy golyót is beleeresztett. Oda! Pubi barátomat a nagyanyja nevelte fel. Meg is látszott rajta.)

Várható volt, hogy Budapesten további katonai célpontokat fognak bombázni. Zuglóban a Danuvia Fegyvergyár közelében laktunk. Ez a környék is célpont lehet – aggódott apám. Azonnal vonatra rakott bennünket, és leutaztatott Tápiógyörgyére. Ekkor már apámmal együtt négyen voltunk. (Anyám, apám, Levente öcsém és én.) Amikor 1944. áprilisában, ahogy a gyár megfelelő szállítóeszközt tudott biztosítani, a bútorok egy részének elszállításával leköltöztünk édesanyám anyjáékhoz, a nagymamámékhoz Tápiógyörgyére. Apám természetesen maradt az angol utcai lakásunkban, hiszen nem hagyhatta ott munkáját. Érdekes, hogy a költözés mikéntjére egyáltalán nem emlékszem. Semmilyen emléknyomom sincs. Inkább csak kikövetkeztettem az egészet.

Tehát 1944. áprilisában kettészakadt a famíliánk. Mi lenn Tápiógyörgyén a nagymamáéknál, apám fent, Budapesten az Angol utcában. Szombatonként apám leutazott a családjához. A vonat négy órakor érkezett Tápiógyörgyére, hétfőn hajnalban, pedig visszautazott Pestre a Danuvia gyárba. Igy ment ez 1944. október 13-áig, amikor visszaköltöztünk Budapestre az Angol utcába a keletről közelgő front elől menekülve. Félő volt, hogy a közelgő hadiesemények kettészakítják a családunkat, lehetetlenné teszik, hogy apám lejöhessen hozzánk Tápiógyörgyére. 1944. szeptemberének végén a vonatok – a Tiszától keletre dúló harcicselekmények miatt – Budapestről már csak Szolnokig közlekedtek.

Apám tehát a bombázásoktól megóvott bennünket. A románok árulására azonban nem igen számított. Igy a „dicső” Vörös Hadsereg 1944. agusztusában pillanatok alatt Dnyeszter folyó partjától 600-800km-re nyugatabbra, a Tiszánál találta magát. Ez, pedig igen sok embert menekülésre késztetett. Apám viszont úgy gondolta, ebben a helyzetben jobb, ha együtt van a família.

Azt hiszem, az emberek akként vélekedtek, jobb, ha a barbár horda minél később éri el őket. Addig is tovább lehet bizakodni, azt hitték, talán még van reménye egy kulturáltabb angol-amerikai megszállásnak. Meg aztán van esélye az angolszászok és a németek között kötendő fegyverszünetnek. Mitsem tudtak Casablancáról, ahol a szövetségesek megállapodtak, hogy a háborút a totális győzelemig viszik. Németországot és szövetségeseit a földbe döngölik, iparát, városait megsemmisítik, a városokat a kegyetlen bombázással deheroizálják. A nemzetközi pénzügyi hatalom Amerikát favorizálta, akinek majd széles háta mögé bújva tovább játszhatja kisded játékait. A polgárság, az értelmiség, a középosztály és az arisztokrácia egy része naiv módon még abban reménykedett, nem teheti meg a Nyugat, hogy egy jelentős, fontos európai kultúrát, a sokat szenvedett Magyarországot prédául dobja a sátáni bolsevistáknak. (Persze ez az állítás Németországgal kapcsolatban még inkább igaz.) Az emberek másik része a német csodafegyverekben bízott. Apám realista volt. Gyanítva Sztálin mohóságát, az angolszászok érdektelenségét, biztos volt az orosz megszállásban. Mivel ő nem hagyhatja el munkahelyét, úgy alakult, hogy a család térjen vissza Budapestre, itt vészelje át az orosz megszállást.

1944. nyara. Közelgett a front.

Ebből a faluban még semmit sem vettünk észre. Mi gyerekek mezítláb, fröcskölve rohangáltunk a Tápió bokáig érő vizében. Édesapám rendszeresen megjött a szombat délutáni vonattal, és visszament Budapestre hétfőn hajnalban. Úgy emlékszem, szép meleg nyár volt. Mintha a természet kárpótolni szerette volna a háborútól rettegő embereket. Kakastollas csendőrökre emlékszem, akiknek csak a kakastollát láttam, amint elporoszkálnak lovaikkal a nagykapu túl oldalán, az utcán. Aztán emlékszem katonákra, akik vasútállomás melletti Kertész kocsmában ittak. Harsány katonadalokat énekeltek. Németek vagy magyarok voltak-e?...

Nem tudom!

Egyszer a „gatyaszár utcában” Tápiógyörgyén találkoztunk katonákkal. Hazafelé ballagtunk, az egész család. Négyen vagy öten lehettek. Az úgynevezett ködvágó sapkát viselték. Szép, libasorban mentek, mikor mellénk értek, mindnyájan egyszerre tisztelegtek. Talán apámat nézték valamiféle polgári ruhába bújt tisztnek. (Ez az esemény valószínűleg első tápiógyörgyei leutazásunk során történt, hiszen a második után már csak orosz katonák voltak Tápiógyörgyén. Azok, pedig még a saját tisztjeiknek sem mindig tisztelegtek.)

Egy szombatra különösen jól emlékezem. Finom, jó nyári meleg volt. Szénaillat, szalmaillat terjengett mindenfelé. Én a takarmány-tároló magazin, a kertkapu és a répás között játszom. A kezemben „puska” van, (valamilyen bot vagy kukoricaszár,) ezekkel lövöm szüntelenül az „ellenséget”. Apám megjön a vonatról. Látja, hogy játszom, odasiet. Ő is bekapcsolódik a játékomba. – Pu… pu…– mondja, utánozva a fegyver hangját. – Nem így kell ezt mondani, Édesapa, hogy pu, hanem úgy, hogy durr… durr! – javítom ki úgy, ahogy a többi gyerektől hallottam.

Édesapám lehűtve elsomfordál.

Igen! Hát a gyerekek… Mi fiúk, szinte nem is játszottunk mást, csak lövöldözőst. Hol németek voltunk, hol oroszok, lőttük és zavaráztuk egymást szüntelen. A nagyobbacska gyerekek a fegyvereket is osztályozták. Volt puska, pisztoly, géppisztoly, golyószóró, géppuska stb. Még tank is akadt a zsákoló talicska által megalkotva.

A gyerekvilág milyen jól leképezte a felnőtt világot.

Aztán borulni kezd kelet felől. Öcsém a kiskonyhában, egy felfordított hokedliben, mint kényszerszülte járókában rugózik. Szeretné, ha valaki kivenné. Nemsokára hatalmas kékesfekete fal keletkezik Balázsék felől, a hatalmas tölgyfa irányában. Zivatar készülődik. Édesapám a gangon ebédel, a szöllőlugas mögött. (Ez a szöllőlugas ma is megvan.) Szóval tartja az egész családot. A Danuviáról beszél, a hadi helyzetről, a pesti bombázásokról, Hitlerről, Horthyról. Ekkor már villámok cikáznak, hatalmas dördülésekkel. Kitört a zivatar. Csapkod, villámlik aztán zuhogni kezd. Mindenki a házba menekül, csak én tartok ki tovább bámuldozva. Jól ki is kapok anyámtól.

A két tölgyfa. Az egyik különösen nagy volt. A kert legvégén a Balázsék felé a nagy-kert legtávolabbi végének a csücskében állt. Közel negyven méter magas, hatalmas terebélyes mocsári tölgy. A másik a nagy-kert és az udvar közötti kerítésnél a folyópart közelében. Kopasz ágai is voltak, amelyre néha a gólyák raktak fészket, ha a szomszéd gyerekek el nem zavarták őket. Egyszer 45. tavaszán, apám az egyik kora hajnalon lelkendezve ébresztett fel. – Kis fiam! Sárgarigó van a nagy fán! Hallod, milyen szépen énekel?... Gyere! Nézd meg! Én igyekeztem, de a szép sárga madárnak csak a hangját kallottam. A folyó partját, a víztől a kertig sűrű húsz-harminc méter széles galéria erdő vette körül. Szinte áthatolhatatlan volt. Folyondárok és a nagy fa gyökerei nyúltak a víz fölé, nagyszerű lehetőséget teremtve nekünk gyerekeknek egy kis függeszkedéssel egybekötött „felderítési” akcióra.

Szeptember körül aztán minden megváltozott.

Eleinte csak annyi, hogy délkelet felé sötétedés után egy kis pír tűnt fel, estéről estére nőtt. Nemsokára mikor nyugaton lement a nap, keleten felkelt máris, hatalmas ellentétes alkonyi vörösödésként. Én az esti pisilő-helyemről kísértem figyelemmel nap, mint nap. Minden estével erősebbé váló rőt színe félelmetes volt. Éjjel felébredtem. Halk düdörgés, morajlás hallatszott, ami éjjelről-éjjelre erősödött. Közeledett a front.
Apám úgy döntött, hogy visszamegyünk Pestre. 1944. október 13.-án pénteken meg is történt. Szerzett egy kis teherautót. Felpakoltuk megint a bútorokat, (elsősorban az ágyakat), én beültem a sofőr mellé, amit következetesen összetévesztettem a fosőrrel, kihúztam magamat az irigykedő szomszéd „Kóbász” gyerekek előtt. Elindultunk Pestre. Egész úton azt figyeltem látok-e valamiféle csoda hadigépeket. (Végül csak Budapest határába láttam, talán valami önjáró löveget, amit rendkívül megbámultam volna, de hát erre nem volt mód.) A másik megfigyelésem is különös volt. Úgy éreztem, ez az autó mindig tökéletes derékszögben fordul, görbületi sugár nélkül. Évekig kerestem ennek az okát, végül beletörődtem, a többi autó más, kivétel nélkül görbén kanyarodik.

Budapest. Bombázások.

Nagyon jól emlékszem erre a péntek tizenháromra. (1944. okt. 13.) A kis teherautóról lepakolt bútorok, ágyak és ágyneműk az előszobában lettek felhalmozva. Mindeme kupac tetején én voltam elszállásolva. Apám villanyt szerelt és óhatatlanul is a fekhelyemre világított. Ez nagyon zavart. Nem tudtam aludni. Erre határozottan emlékszem. Aztán nekilátott, hogy hatalmas pokrócokat, illetve kékesszínű sötétítő papírt szögeljen az ablaktokokra. Csak az utcára négy ablakunk nézett. Ezt a tevékenységet elsötétítésnek nevezték. A bombázások miatt azonnal meg kellett tenni, mert igen szigorúan büntették az elmulasztókat. A légoltalom abban bízott, összhangban a második világháborús légvédelmi elképzelésekkel, hogy az éjszakai bombázógépek nem találják meg a célba vett várost, ha onnan nem látnak legalább szórt fényjeleket, és „áldásos terhüket”, „a rossz kutyafülűek” holmi szántóföldre, rétre, legelőre ürítik, haszontalan, és könnyelmű módon. Persze, mint annyi más naiv oltalmazási módot, ezt is gyorsan meghaladta az „élet.” Tudniillik a „leszőnyegbombázásra” ítélt város négy sarkát, valamennyivel a „derékhad” érkezése előtt, már előzetesen felgyújtották, foszfor bombáikkal pokolbeli tüzet támasztva. Így a rettenthetetlen bombázók (Hogy mennyire sajnálom én a szegény Yossariant és társait.) könnyedén a célra repülve kényelmesen okádhatták a poklot… persze addig, amíg egy gránátrepesz át nem szelte őket pilótaüléseikkel együtt, továbbítva őket a későbbi „háborús hősök” sírkertjeibe.

Következett 1944. október 15-e, az elfuserált kiugrási kísérlet napja.

Csak homályosan emlékszem Horthy Miklós kormányzó koradélutáni beszédére. Inkább a szüleim izgatottsága volt az, ami megragadott. Megnyugodhattak, végre nagyot lélegezhettek. Vége a terrorbombázásoknak, gyakorlatilag vége a háborúnak.

Aztán este Szálasi bejelentette a hatalom átvételt. Teljes mellszélességgel továbbra is Németország mellett a bolsevizmus ellen. Letaglózó hír volt. Szüleim elcsüggedtek. Azért kíváncsi lennék, mi lett volna, ha sikerül a kiugrás. Úgy gondolom, nem lett volna lényeges „másképp”. A 12 német hadosztály sakkban tartotta volna az első és a harmadik magyar hadsereget, melynek legalább a fele továbbra is együttműködött volna a németekkel. Az ország így is, úgy is, még keményebb csaták színtereként, ugyanúgy hadműveleti területté vált volna.

Még egy dolog fűződik a nap eseményeihez. Anyám mesélte: „Apád persze nem fért a bőrébe! Délután szimpátiatüntetés a Szálasi mellett. A nemzetvezetőt éltetve az utcán éppen alattunk vonultak a feketeinges nyilas suhancok. Én az egyik ablakon, apád a másik ablakon hajolt ki a 2. emeletről. Néztük őket. Apád egyszercsak elkezdett az ablakban ordítani. Tudod milyen erős hangja van apádnak! Szidta a nyilas vezért. Volt az minden, még alávaló csirkefogó is… Aztán egy csattanás! Durr! Oda lőttek!... Apádtól egy fél méterre az ablak alá. Nosza tűnjünk innen! Hirtelen becsukva ott is hagytuk az ablakot rögtön. Apád szerint valami negyvennyolcas kispuskából lőttek.”

Hogyan éltünk akkoriban?

Édesapám továbbra is a Danuvia Fegyvergyárban dolgozott. Rengeteg munkája lehetett, hiszen ha jól tudom 23 műhely „üzemvezetője” volt, és a Hadsereg is egyre többet akart, egyre keményebben követelte a gyári fegyverszállításokat. (A gyárból a fegyvereket közvetlenül a frontra vitték.) Mit tehetett volna ő, aki elhatározta lehetőségeihez képest részt vesz az ellenállásban. Mindenféle trükkel hátráltatta a fegyverek kiszállítását. Később, főleg a karácsony újév közötti frontra szállítandó száz darab golyószóró elsinkófálása csaknem életébe került. A gyári nyilas pártszervezet minden lépését figyelte. Erősen gyanakodtak rá, és árulónak tartották, már csak azért is, hogy szép német nevét (Wagner) megmagyarosította Gödri-re.

Nos! Hát…

Este fél tíz körül lefeküdtünk. Félórán belül, mikor már éppen elaludt volna az ember, megszólalt a sziréna. Kis riadó!... Azt jelentette, az ellenséges bombázok ekkor lépték át az ország határait. Mindenki fedezékbe!...Gyorsan fel. Magunkra kapkodni a ruhát. Magunkhoz venni a legszükségesebbeket. A gyerekeket felöltöztetni. Apám engem öltöztetett, anyám a 14 hónapos Levente öcsémet. Koromsötétben le az óvóhelyre. Zsúfoltság, sötét, büdös. Csak állni lehet.

Aztán megszólalt újból a sziréna, ezúttal sokkal hosszabban. Nagy riadó!... A bombázók már a város határában vannak. Aztán mintha ezer óriás darázsfészek dongana. Dohogás, dübörgés, fenyegető robaj. Morajlás. Az asztalon zizegnek a tányérok és a poharak. Olykor váratlan, nem ember léptékű robbanások. (No, ez már közel volt!) Eltelik egy-két óra, már éjfél is elmúlt. Lefújják a riadót. A tűzoltók olthatják a tüzeket. A mentők vihetik a sebesülteket. A hullaszállítók a hullákat… és vissza a lakásokba. Lehet aludni, és lehet reménykedni, hogy az éjjel már nem lesz további légitámadás.

Egyszer anyám, ahogy a Levente öcsémet vitte lefelé – persze vitte a takaróját, a ruháit, törülközőt, a teát, talán egy kis tejet is – elbotlott, majdnem elesett a lépcsőn. Meggyújtotta a nála lévő aprócska lámpát – ami közönséges sárga lámpa volt, nem kék – hogy mégis valamit lásson. Lett nagy ordítozás – Ki az a hazaáruló bitang, aki célpontot mutat az ellenségnek, hogy hová dobják a bombákat?! – üvöltött a nyilas házmegbízott. – Én vagyok az, Kékesi úr!(?) Nehezen tudok a gyerekkel lemenni. – Várjon Margitka, majd odamegyek és segítek! – Oda is jött, és segített. Neki nagyobb kék lámpája volt.

Édesanyám szerint (húzták a strigulákat) 1944. október 13-tól 1944. karácsonyáig 180 légiriadó volt. Tehát napi kettőnél is több jutott. Éjjel általában az angolok bombáztak Lanchester és Halifax nehézbombázóikkal. A sötétségben elbújhattak a légvédelmi ágyúk és a védő vadászgépek elől. Nekik nem voltak hosszú távú vadászgépeik, mint az amerikaiknak, akik nappal is megvédték a B24-es Liberator és a B17-es Flying Fortress bombázóikat.

Budapesten 1944. áprilisa és 1945. februárja között ezek az angol-szász szárnyas Grál lovagok mindösszesen 20. 000 ártatlan embert öltek meg, köztük gyerekeket, öregeket, állapotos nőket vagy éppen az első világháború megvakult vagy féllábát vesztett áldozatait. Mellesleg – amire mindig hivatkoznak: megtorlás Coventry-ért –, Coventryben összesen 550 halott volt!... Bombázni meg a haditermelésre dolgozó gyárakat, a villanytelepet, a vízműveket, a szennyvízüzemet bombázták. Ugyanis ezek az „alávaló” németek rájöttek, hogy egy város hadiiparának megbénítását leggazdaságosabban a közüzemek megbénításával lehet elérni, nem pedig a lakosság cafatra bombázásával. Ugyanis – bármily hihetetlenül hangzik – például a csatornahálózat lerombolása lehetetlenné teszi a termelést valamennyi gyárban, köztük a hadiüzemekben is.

Ha jól tudom, az első világháború után egyezmény született, melyben a felek lemondtak a polgári lakosság elleni bombázó akciókról. A németek ezt betartották, nem építettek nehézbombázókat (A Ju 52-es, vagy a Heinkell 111-es nem voltak nehézbombázók.) az angolok azonban nem. Cinikusan gyártották a nehézbombázók tömegét. (Halifax bombázót 1938 óta, a Lanchester bombázót 1941 óta szándékoltak harcba vetni, túlnyomórészt a polgári lakosság ellen. Ugyanekkor a németek az angolszász terrorbombázások kezdetéig nem indítottak támadást a V fegyverekből Anglia ellen.) Az amerikaiak B17-esből és B24-esből kb. 30. 000 db.-ot gyártottak! Ezek nagyrészt úgy bombáztak ellenséges területen lévő városokat, hogy az ő városaik tökéletes biztonságban voltak.

Egy igazságos nürnbergi perben – melyben az emberiség kontra a vezetők álltak volna szemben – a német hangadókon kívül még ott kellett volna lenni Churchillnek és csapatának, az amerikaiaknak és Józsi bácsi szovjet bandájának is.

De legfőképpen azoknak a bitangoknak, akik már jó 200 éve mozgatják a bábokat a háttérből.

Egyébként, a bombázások ellenére is a szokásos medrében folyt az élet. Az éttermek zsúfolásig tele voltak, hasonlóan a mozik és a színházak is, a villamosok, buszok közlekedtek, a sétahajók kirándulásra vitték szórakozni vágyó utasaikat. Ha a film vetítése alatt jött egy légiriadó, az emberek szépen levonultak a pincébe, ha lefújták a riadót – már akinek nem volt dolga a romeltakarítás és a tűzoltás – visszament a moziba. Folytatódott az előadás.

Édesapámnak az volt a szokása, hogy vasárnap ebéd után mi ketten (apám és én) lementünk sétálni a városba. Egyszer, ahogy a villamos áthaladt a Duna felett, én kifele bámulva felfedeztem a csillogó, szélesen hömpölygő folyamot, lelkesen kiabálni kezdtem – Édesapa, sok víz! Nagy víz! – mutogattam a Dunára izgatottan, az utazó közönség nagy derültségére. Egy másik sétahajós kirándulásra is emlékszem, amikor a Duna egyik partjáról a másikra járt a gőzös, aztán vissza. Én roppant élveztem a hajókázást. Apámról a harmadik-negyedik kör után ez már kevéssé volt mondható. Nagyon unhatta az egészet, ezért beszélt a kapitánnyal. A kapitány felment a hajóhídra, és a következő kör kezdete előtt harsányan elkiáltotta – Felhívom, kedves utasaim figyelmét, hogy a következő menetben a Duna közepén elsüllyesztjük a hajót! – Én megriadtam. – Hű! Édesapa! Mi, ne menjünk! – szóltam megijedve. De amikor megláttam, hogy a közönség továbbra is igyekszik a hajóra, unszolni kezdtem apámat, mégiscsak menjünk mi is! Ezt a két történetet később apám számtalanszor elmesélte. Az a gyanúm nem is emlékezett másra az én kora gyermekkoromból.

Vasárnap délutáni kirándulásaink alkalmával többször kerültünk légiriadóba. Egyszer az egyik helyen már annyian voltunk, hogy nem fértünk be a pinceajtón. Az ajtót csak nagy nehezen lehetett becsukni. Egy másik alkalommal a Dózsa György úton ért el bennünk egy légitámadás. Ez azért emlékezetes nekem, mert a légitámadás után felkerestük Rudi bácsiékat. (Apám öccse) Akkoriban a Dózsa György úton laktak. Egy másik vasárnap délután is emlékezetes nekem. Vagy későn indultunk, vagy már november végét mutatta a naptár, mert sötét volt. Észrevettem, hogy apám szeretett volna már haza menni, de én még tovább villamosoztam volna. Erősen kérleltem, ne menjünk még haza! Szegény édesapám elkezdte mutogatni a villamos kerekét – Nem lehet kisfiam! Nézz csak oda! Ellőtték a villamos kerekét. Csak a fele maradt meg! – (A karosszériától csak a fele látszódott.) Én gyanakodva méregettem a többi villamost is. – Azokét is ellőtték? – Igen! Sőt, annak a vasúti kocsinak a kerekeit is – magyarázott apám. A Keleti-pályaudvar környékén voltunk.

Hát így zajlott a mi négyünk élete 1944. novemberében és decemberében.

De hogyan zajlott a többieké? Mondjuk a Darázs nagyapáméké Tápiógyörgyén Pestre való felköltözésünktől (1944. október 13.) a szovjetek bejöveteléig, azaz november 11-ig?

Még a nyáron édesapám úgy gondolta, legyen nekünk is egy tehenünk, ne függjünk teljesen az anyósától, a nagymamától. Ezért mikor jött a napja, kiment a vásárba, és a környék nyilas képviselőjétől jó drágán vett egy tehenet. Haza is hajtotta annak rendje-módja szerint. Bejött a tehénnel a nagy kapun, a nagyapám ott ült a szokott helyén a lócán, s mielőtt apám szólhatott volna, a nagyapám szólalt meg:
– Előhasi tehén, Antikám! Ez nem fog elleni, so’se lesz borja.

Tehát tejelni sem fog. Pedig ezért vette szegény édesapám. Most így utólag én is elgondolkozom:
előhasi, tehát elől a szügyénél domborúbb, hátul enyhe horpasza van. A gyakorlott szemű parasztember első látásra felméri. Édesapám lelkületében mélységesen paraszti volt, a paraszti a szó legnemesebb értelmében. De a mezőgazdaságban csak egy-két évet töltött, azt is gyerekkorában. Tapasztalatlanságát jól kihasználta a nyilas képviselő is, nagyanyám is. Nem is értem: a vásárba miért nem vitte el a nagyapámat? Talán hangsúlyozni akarta az önállóságát? Mindig is önfejű volt, vagy a nagyanyám nem engedte el a Darázs nagyapát? Nem tudom?!

Mi október közepén távoztunk. A tehén be volt kötve az istállóba a többivel. Néhány nap múlva német katonák kanyarodtak be a nyitott nagykapun oldalkocsis motorkerékpárral az udvarra. A két megkötött kutya eszeveszett ugatásba kezdett. Hatalmas ötven kiló körüli farkaskutyák voltak. A Tisza és a Sajó. A tiszt leugrott a járműről, és harsányan németül köszöntötte a háziakat. A nagyapám előcammogott valahonnan, erősen italos állapotban. A német megismételte köszönését és kérését. Látszott rajta, igen dühös a gazda részegsége miatt. A nagyapámon látható volt, nem ért semmit. Pedig egész jól tudott németül, hiszen három évig a közösöknél szolgált. A monarchia idejében voltak úgynevezett közös ezredek, ahol a vezénylési nyelv a német volt. Jól értett és jól beszélt németül, ennek ellenére, valószínűleg az ugatástól nem tudott felfogni egy szót sem. A német lekapta a géppisztolyát, és két rövid kattogó sorozattal lekaszálta a két kutyát. Megdöglöttek egy pillanat alatt.

Csend lett. Csak a motor pöfögött. Aztán nyugodtan, anélkül, hogy a hangját felemelte volna, előadta, miért jött.

Mármint, ilyen és ilyen megkötött egyezmény szerint, neki joga van lábasjószágot rekvirálni a német hadsereg részére.

A nagyanyám természetesen az előhasi tehenet adta oda, amit apám később nehezen bocsátott meg neki. Szegény nagyanyám és keresztanyám megsiratta a két kutyát, a két fenséges állatot. A német sereget összehasonlítva az orosszal két jellemző megállapítás tehető: a németek egy állatot vittek el, lovat vagy szarvasmarhát. (lábasjószág) Az oroszok mindet elvitték, nem csak a tehenet, lovat, hanem a sertéseket, még a kacsát-libát is, ha el tudták őket kapni. Sőt, összeszedtek minden fellelhető élelmiszert, lisztet, túrót, sajtot, szalonnát, kolbászt, szóval mindent. A németek nem erőszakoltak meg nőket, legalábbis én sohasem értesültem erről, pedig rengeteg háborús történetet hallottam. Az oroszok meg sportot űztek a szerencsétlen nők brutális megbecstelenítéséből.

Most… ennyit erről.

Még egyet a katonák becsületéről. Már csak néhány nap volt hátra a szovjet megszállásig, egészen közel volt a front, mikor magyar katonák érkeztek a faluba. Megjelentek az udvarunkon, mert a Darázsékról faluszerte közismert volt mindig van olcsó boruk és almájuk. Vettek is bort a magyar katonák a kis zsoldjukból 8 fillérért. Aztán szedtek maguknak almát is 6 fillérért. Ekkor azonban megjelent a nagyanyám, és követelte, hogy az almáért is 8 fillért fizessenek. Ennyi pénzük azonban nem volt. – Hát akkor nincs bót! – mondta a Darázs nagymama. Erre aztán a katonák iszákjaikból visszaöntötték az almát az utolsó darabig. Csak az egyikük jegyezte meg csendesen – Két napon belül itt lesznek az oroszok, néném. Azok nem fogják kérdezni, hogy 6 fillérért adják-e, hanem visznek mindent, amit csak megfoghatnak… Ez bizony pontosan így lett.

Szegény magyar katonák, ők igazi hősök! Nemhogy kezet csókoltak volna nekik, hogy életüket, adják nemzetük védelméért, a hazáért, köztük a nagyanyám életéért is. Akikért tették, még egy lyukas két fillérrel sem hálálták meg. A parasztnak nincs ilyen nosztalgiája. Neki minden katona ellenség, aki bármikor kirabolhatja, megölheti. Az elmúlt évszázadok szörnyűségei mélyen bevésődtek a magyar paraszt lelkébe.

A „Felszabadulás.”

Hős „felszabadítóink” (A II. Ukrán Front) azt a vidéket, tehát a Jászság Nagykátától Jászberényig húzódó területét, sőt, ettől délebbre lévő térséget, így Tápiógyörgyét is, 1944. november 11.-én foglalták el. Nagyanyám elbeszélése szerint: kenyérsütés napja volt. Így hát nagyanyám korán kelt. Talán három órakor. Megdagasztotta a kenyértésztát, aztán befűtötte a kemencét, hosszú falapáttal berakosgatta a kiszakított kenyereket, bezárta a kemenceajtót, kivárta a megfelelő időt, mikor kiszedheti őket.

A falut a szóbeszéd szerint kilenc német védte. Már előző nap is itt a nagyhídnál foglalatoskodtak. Robbanó tölteteket helyeztek a híd alá, hogy majd alkalomadtán felrobbanthassák. Valamiféle drótot húztak a híd és a mi nagy fánk közé, a távolság 100-150 méter lehetett, (Balázsék kerítése mellett nőt hatalmas fa mellé.) amikor megtámadták őket a szovjet repülők, bombákat dobálva. Három bomba esett a mi nagy-kertünkbe is. Még én is láttam a helyüket 1945. januárjában. Kisebb bombák lehettek. Talán húsz, ötven kilósok. Két-két és fél méteres tölcséreket hagytak maguk után, amelyek fél méter mélyek lehettek. Nagyanyám még 44. őszén, a tavaszi szántás előtt elkezdte betemettetni őket, de a kráterek nyomai, mint furcsa lankák, még évek múlva is láthatók voltak. Érdekes, a háborús károkat okozó jelenségeknél jól látszik, mennyire igyekszik az ember felszámolni azokat az emlékeztetőket, amelyek megakasztották az események normális menetét.

Másnap, azaz november 11-én korán reggel, éppen amikor Darázs nagyanyám elkezdte kiszedni a kemencéből a frissen sült kenyereket, észre vette, hogy a kis hídon keresztül, meg a Tápió folyó medrében délnyugati irányból nagyszámú orosz közeledik felénk. Mikor a kis-kert kapuhoz értek, egy mozdulattal kiemelték a kaput, és már fenn a kiskonyhánál voltak. A németek, éppen neki láttak, hogy a nagy hidat felrobbantsák. Az oroszokat csak akkor vették őket észre, mikor a kis-kert kapun betódultak. A németek, akik a nagy fánál voltak, a kis-kert kaputól úgy 120 méterre, északkeletre, mint az őrültek hanyatt-homlok el kezdtek rohanni, az oroszok meg lövöldöztek utánuk. Az egyik németet el is találták. Meg is halt azonnal. Oda temették valamelyik szomszéd trágyadombja alá, aki talán azóta is azon izgul, ha ez kiderül egyszer, abból nagy baj lesz.

A németek eszeveszetten elszáguldottak. Hogy motorokon-e vagy kocsin-e azt nem tudom.

A nagyanyám, pedig az egyik kenyeret oda adta az orosz katonáknak. – Ilyet még nem láttam, kisfiam – mondta nekem később – Mint az őrültek tömték a kenyeret a szájukba, azon sárosan, és mocskosan. Tördelték, szaggatták, tépték, mint az állatok. Nagyon éhesek lehettek. Oda adtam nekik a második kenyeret is… aztán a harmadikat… és a többit is.

Meghökkentő ember a magyar paraszt. Az előző nap három bomba robbant a kertjében. Az udvarán szabályos csata alakul ki két nagyhatalom álig felfegyverzett, mindenre elszánt katonái között, s mintha mi sem lenne természetesebb, teszi a dolgát. Kenyeret dagaszt, befűti a kemencét, kihordja az istállóból a trágyát, megeteti, megitatja az állatokat, megfeji a teheneket… és így tovább.

A „felszabadulás” első napjait – úgy tűnik – könnyen megúsztuk. A Tápió folyó falu közepén terpeszkedő „nagy hídját” a hirtelen orosz rajtaütés következményeképpen, nem robbanthatták már fel a németek. Ennek a felrobbantott hídnak kellett volna késleltetnie a szovjet páncélosok mozgását. Viszont az oroszok ellőtték a templom tornyát, amit kiváló tüzér teljesítménynek tartok, nyilván azért, hogy a németek ne kísérhessék figyelemmel a csapataik mozgását. Ez, azt hiszem, sikerült is. A Tápió túloldalán levő szomszédunknak, Miso Lacinak a gépszínét viszont egy bombával telibe találták. El is égett mind a négy traktora. Ezenkívül volt egy hősi halott, az elesett német katona, aki azóta is a trágya alatt alussza örök álmát.

Jóska bácsiéknál, szegényeknél már nem volt ilyen vidám a „felszabadulás.”

Itt most megragadom az alkalmat, hogy édesanyám apai ágának a rokonságát (Darázsokat) ismertessem.

A három fiúgyermek édesapja Darázs Pál volt, aki született 1854-ben, meghalt 1896.-ban, 42 éves korában. A fiúk édesanyja, pedig Varró Emerencia volt, aki született 1857-ben, meghalt 1944-ben a harci cselekmények mellékhatásaként.

Nincstelen zsellérek, summások (vagy ahogy édesanyám mondta: sommások) voltak, azokból is a legszegényebbek, legnyomorultabbak, az úgy nevezett kukások, akik a társadalom legalsó rétegét alkották, még a többi zsellér is lenézte őket. Munkájuk a különböző dohánnyal kapcsolatos tennivalókból állt. Édesanyám elmondása szerint, és ha jól emlékszem, vándormunkások voltak, hol itt, hol ott dolgoztak. Ennek a vándorlásnak viszont ellentmond, hogy mind a három fiú elvégezte a hat elemit, sőt, a Jani, a későbbi nagyapám kitűnő tanuló volt.

Sajnos, Darázs Pál dédapámról nem sok emlék maradt fenn. Tulajdonképpen más nem is, mint az: hogyan halt meg. Sokszor gondolkoztam azon, hogy milyen igazságtalan is az élet, hogy az egész életüket végig dolgozó, küzdő, férfiakról más nem marad fenn, mint az, hogyan haltak meg. … És ez az utolsó benyomás róluk! Ez, ami fennmarad! ... Annak a néhány órának, napnak vagy hónapnak a története, amikor jobblétre szenderültek. Az, amikor már teljesen tehetetlenek és kiszolgáltatottak voltak, és nem az, amikor erejük teljében magukhoz mérten bámulatos dolgokat vittek véghez.

Ezért – bár el fogom regélni a dédapám halálának történetét is – inkább az „életét” próbálom felderíteni.

Mit tudok róla? Egyik, amit mindig hallottam: „ A fél falu rokon volt” – mondogatták gyerekkoromban. A másik dolog, amit biztosan tudok, Darázs János nagyapámnak is volt saját jogon egy kis földecskéje. Arra emlékszem, három katasztrális hold, amit örökölt, az úgynevezett Sárközi föld, ami Alattyányban terült el, jó messze, úgy 8 km.-re Tápiógyörgyétől. Ha a Darázs János nagyapámnak három holdja volt, akkor a másik két fiúnak is kellett, hogy ugyanannyi legyen, tehát Darázs Pál dédapámnak legalább kilenc holdja lehetett. Az ő apját, vagyis a nagyapám nagyapját szabadította fel 1848.-ban a Sárközi uraság. (Aki a felmenője a közelmúlt francia köztársasági elnökének.) A jobbágyfelszabadításkor valószínűleg egy egész telket kaphatott a Sárközi uraságtól. Ha neki is három olyan gyermeke volt, aki örökölt, (3 x 9) akkor ez a jobbágytelek 27 holdnyi, ami jól illeszkedik ahhoz a tényhez, hogy egy életképes biroknak, ami már egy családot el tud tartani, legalább 25 holdasnak kellett lennie. Valószínű ez a tény volt a jobbágyfelszabadítás gazdasági alapja. Darázs Pál az apjától, a felszabadított jobbágytól megnősülése körüli időkben (1870-es évek vége) nem kapta meg a járandóságát, (a 9 holdat) hiszen az 1880-as években még az apja is fiatalember lehetett, aki gazdálkodik a földjén. (1830 körül születhetett) Ezért a fia megművelhető föld híján, kénytelen volt elmenni zsellérnek, mert hát már ő is családos ember. (Darázs Pál első fia (Darázs József) 1882-ben született.)

Feltehetőleg ebben az időben hagyta ott Alattyányt ő és a két testvére is. Tápiógyörgyére mentek, ahol egy új kialakulóban lévő hatalmas, a Györgyei báró tulajdonában lévő 29. 000 holdas gazdaság központja kezdte a felszívni munkaerőt. (Persze lehet, hogy a testvérek többen voltak, de nem valószínű, hogy háromnál számosabban hagyták el a szülőfalut. (Alattyányt)

A sok györgyei Darázst feltételezhetően az magyarázza, hogy az elvándorlók fiúk voltak, és már az 1870-es évek elején elhagyták Alattyányt. (A lányok elvesztik a nevüket.) Mivel sem a nagyapám (sem a két lánya, anyám és a keresztanyám) nem beszélt a nagyszüleikről, illetve dédszüleikről, feltételezhető, hogy nem volt köztük jó viszony. A másik megállapítás, mikor Darázs Pál dédapám meghalt, és a dédanyám Varró Emerencia egyedül maradt a három gyerekkel senki sem segített neki. A Darázsok sem, a Varrók sem. (A Varróék koldusszegények lehettek.) Csak a szomszéd Boda Jani az ács segített.

Tehát, miként élhetett Darázs Pál dédapám? Minden bizonnyal, már az apja is foglalkozott dohánytermesztéssel. A gyerekei is megtanulták tőle. A juttatott volt jobbágytelket az apjuk művelte, ők, a gyerekek, mint nincstelen summások munkát találtak a környékbeli falvakban, elsősorban Tápiógyörgyén. Talán közvetlenül a földesúrnak dolgoztak. Az 1880-as és az 1890-es évek elején ezért viszonylagosan jómódba kerültek. (Aztán Darázs Pál megörökölhette 1890 utáni években az apjától a részét, (ez nemcsak 9 hold lehetett, hanem több is) így megengedhette magának, hogy a 90.-es évek elején-közepén építkezésbe fogjon. Az építkezés kellős közepén meghalt, maga után hagyva három kiskorú fiúgyermeket, és az özvegyet.

Ezt a sok mindent tiszteletből írtam le.

Erőfeszítést téve, hogy az ő világukat kibontsam valahogy. Tiszteletből, olyan őseim helyett is, akik nem tudtak vagy nem volt módjukban írni, akiknek élete nem unalmas időfolyam volt, hanem nehéz és küzdelmes sors. Mindig bántott, hogy ismeret híján kénytelen vagyok összecsapni az ő körülményeiket, életüket. Úgy érzem, a múlt szövedékeinek felfejtésével kötelességem védeni az emléküket.

Most talán némileg kárpótolom őket.

Hogyan halt meg Darázs Pál dédapám:
Egyik napon felkelt. Kiment az állomásra, hogy Szolnokra utazhasson az épülő házához faanyagot venni. A vonatra várakozás közben kezdte rosszul érezni magát. Úgy gondolta, ma inkább haza megy, és egy más alkalommal ejti meg a vásárlást. Hazament, aztán le is feküdt a felesége nagy csodálkozására. A három gyereke iskolában volt (Jóska 14, Jani 10, Laci 9 éves) mikor megszólalt a lélekharang. Három verset harangoztak, ami azt jelentette, férfiember halt meg a faluban. (Nők esetében kettő, gyerekek esetében egy verset harangoztak.) A fiúk átnéztek a szemben lévő templomba: ki halt meg? – Darázs Pali – mondta a harangozó. – Az nem lehet – nevettek a gyerekek, ő a mi édesapánk, reggel Szolnokra ment vonattal és nem volt semmi baja…

Hát így halt meg az én Darázs Pál dédszülőm 1896.-ban, a milleneum évében. Talán a vásárlással együtt járó izgalom, felelősség is hozzájárult a halálához meg az a rengeteg dohány, amit elfüstölt, mert egy dohány kukás munkája ellenértékét nem jelentéktelen részben természetben kapta. Nagyapám, a fia, 11 éves korától haláláig erősen dohányzott.

Szegény dédapám kis fakeresztet kapott a temetőben. A sírján keresztül az évtizedek alatt átjáró út alakult ki. Emlékszem 1979-ben még állt a kereszt, csak a sírdomb került egy szintbe az úttal. Aztán eldőlt a fakereszt, egy szintbe került a sárral. Később már csak egy deszka hevert az úton: „Darázs Pál élt 42 évet” felirattal. Aztán már csak a „élt 42 évet” fadarabot taposták bele az útba. Ma már semmi…
Valahogy fáj nekem. Nem hibáztatom se a Jóska bácsit, sem a nagyapámat. Talán mégiscsak kellett volna, hogy a két száz holdas vagyonból egy időállóbb sírkőre is fusson.

Alattyány jó messze: 8 km-re van.

Írom ott feljebb: „Alattyány jó messze, 8 km.-re terült el.” Nyolc kilométer? Hát az semmi!... Persze autóval az! A régi parasztember „akciórádiusza”, az ő világa ekkora volt. Akkora, mint amennyit lovas kocsival fél nap elérhetett. Ez kb. 5 x 4 km. = 20 km. (Hiszen estig, világoson haza is kellett jönni.)

Ennyit tudott oda és vissza, (5 óra oda, 5 óra vissza) megtenni. Alighanem a lovak sem tudtak többet, mint a környező falvak vásáraira elmenni és vissza.
– Hideg lesz ma – szólt a nagyapám. – Miért? – kérdezem.
– Idehallatszik a szentgyörgyi templom harangja – válaszolt. Csak egészen tiszta hideg időben lehetett hallani, olykor látni is a templomtornyot, már aki tudta, hogy a tökéletesen sík horizont mely részén keresse. A régi parasztember „mikrokozmosza” a vonat előtti világban nem terjedt 20 km-nél messzebbre. A világ úgy épül fel, hogy a háza és az udvara kizárólagosan az övé. A falu határa a kereszttel: olyan területet jelölt, ami a faluközösségé, amiért a többiekkel összefogva felelős, adott esetben testi vagy szellemi erejét teljes mértékben a fel kell használnia. A falu közösségét a többiekkel összefogva az illetéktelenektől megvédeni. A vidék: amit lovas kocsival vagy gyalog be tudott járni. (járás) Ami ezen túl van az az ország: … nem az ő dóga. Ide csak akkor ment, ha vitték, ha messze elszármazott közeli rokona volt, vagy búcsújárás alkalmával.

A három Darázs fiú.

Darázs nagyapám idősebb testvére, Darázs Jóska bácsi, született 1882.-ben, meghalt 1954-ben vagy 1955.-ben (Valószínűbb az 1954.) A középső testvér, nagyapám, Darázs Jani, született 1886. február 21-én, meghalt 1962. december 27-én. A legfiatalabb fiú, Darázs Laci bácsi, született 1888-ban meghalt 1968. körül Mindhárman Tápiógyörgyén születtek.

Jóska bácsi. Az apja halálakor 14 éves volt, rögtön cselédnek állt. Jó eszű, szorgalmas fiú volt. Később egy tehetős nagykátai vagy szentmártonkátai lányt, a Fehér Marit, vette feleségül. Szorgalmasan gyarapítgatta vagyonát, 1944.-ben már 100 holdat birtokolt. Modern, gépesített, vízöblítéses tehenészetet hozott létre fejőgépekkel. Józan, vidám, jó kedélyű, anekdotázó ember volt. Édesapám azt mondta róla: az igazi ugor típus megtestesítője. Jellemzője a közép magas, közepesnél erősebb alkat, gesztenyeszínű haj, szalmasárga bajusz, zöldes barna szem. Két fia és két lánya volt. A fiúk nevét nem tudom, röstellem is. Talán, mivel elestek a háborúban, az esti beszélgetéseknél nem sokszor kerültek szóba. (1942-ben az egyik, 44-ben a másik esett el.) A lányok: Marcsa és Juliska, hogy melyikük volt az idősebb, abba nem vagyok biztos. Feltehetően a Marcsa. (1944-ben 20-22 évesek lehettek.)

A középső fiú: a nagyapám: János. A 60 holdas Györgyei parkban kertészbojtárként kezdte. Aztán a katonaság előtt, és néhány évig utána a Györgyei birtokon dolgozott. Azt tudom, hogy aratómunkás is volt. 1907-ben 3 évre elvitték katonának. Előbb Szarajevóban szolgált, később Zimonyban. 1910-ben szerelt le. Nemsokára felvették a rendőrséghez, 1919-ig rendőr volt. 1913-ban megházasodott. Dömők Ágnest vette el. Két lánya van. 1916-ban született az első lánya, Margit, az anyám, majd 1924-ben a második lánya, Teréz, a keresztanyám. Jómódú volt. A felesége birtokát képező hagyományos paraszt gazdaságban dolgozott.
A legkisebb fiú: Laci. A vasútnál dolgozott 1925.-ig. Akkor egy vasúti szerencsétlenséget nem tudott megakadályozni, ennek következtében lenyugdíjazták. Felesége Mari ángyi (A másik nevére nem emlékszem.) édesanyám keresztanyja. Gyerekük – vagy ahogy abban az időben mondták – családjuk nem volt, nem lehetett. Laci bácsinak kevés földje, és egy kis szőleje volt. Rendkívüli kézügyességgel, és talán művészi érzékkel is rendelkezett. Tökéletes hangú, és kivitelű hegedűt szerkesztett, amit később Levi öcsémnek ajándékozott.

Nem sokat tudok a nagyapám gyerekkoráról. Kevésbeszédű ember volt. Mindössze annyira emlékszem, hogy egyszer készítettek maguknak fából korcsolyát. Mind a hárman felszerelték a cipőjükre, és összevissza száguldoztak a Tápió jegén. Egész messze, kilométerekre elmentek a folyón. Roppant jól szórakoztak, még ötven év múlva is megemlegették.

Itt kell beszámolnom a három fiú édesanyjáról, Varró Emerencia dédanyámról. Édesanyám dicshimnuszokat zengett róla. Hihetetlenül áldozatkész, szorgalmas, csodálatos asszony volt. Képes volt egész éjjel anyám, az unokája ágyánál virrasztani, ha az beteg volt, és ez elég sokat előfordult. Olykor hetekig virrasztott a betegágya mellett. A falu leggazdagabb embere az „öreg Sinka” is el volt ragadtatva tőle. Emer néni húszévnyi özvegysége után feleségül ment hozzá. Ebből azonban komoly bonyodalom származott. Az örökösök mindent elkövettek, hogy a házasságot megakadályozzák. Sorozatosan beverték az ablakát, sőt az esküvői menetre rálőttek egy vadászpuskából. Jó, hogy nem találtak el senkit. Emer néni szegény, hiába találta szimpatikusnak szíve választottját, nem oszthatta meg vele öreg napjait. Győzött a vagyonféltés. A kis öregasszony csendesen visszatért a kis házikójába, visszament a gyerekeihez, hogy kiáradó szeretetét unokáival ossza meg.

Én még láttam őt. 1944. nyarán, három éves voltam. Anyám erőnek erejével lefektetett a kiskonyhában, de nem nagyon akaródzott aludni. Anyám egyszercsak így szólt – Itt a dédanyád! Eljött, hogy lásson téged. – Megállt az ágy végénél. Kis feketekendős öregasszony. Még a nagyanyámnál is sokkal öregebb – gondoltam, mert hát nálam a nagyanyám volt az öregség mértéke. Szólt hozzám, én kérettem, kellettem magam, tovább rosszalkodtam, ahogy egy ilyen kisgyerek szokta. – Majd hátra kötöm a sarkadat! – Évődött velem, amit én nem értettem. Hogyan is lehetne a sarkam hátrakötni? Hátul van az már éppen eléggé.

A következő nyarat már nem érte meg.

Vissza a „felszabaduláshoz.”

Mint már említettem, 1944. november 11-én következett be azaz örömteli állapot, amikor a „hős Vörös Hadsereg” felszabadított bennünket a fasizmus igája alól – ahogy ezt kötelezően emlegetni volt szabad. Jóska bácsiék tanyán laktak, Nagykátáról úgy 3 kilométerre, északi-északkeleti irányban. Itt a tanyán élt Jóska bácsi, a felesége Fehér Mari, az anyja a dédanyám, a fiatalabb Darázs fiú, ennek két lány testvére, Marcsa és Julcsa, valamint az egyik lány (Marcsa) férje Simon Pali, Jóska bátyám veje. Volt egy három éves kisfiuk is. (Velem egyidős.) Tehát tanyán élték meg a felszabadulást. A németek a tanya épületeit fedezékül használva, lőtték az oroszokat. Szegény Emer néni, dédanyám 87 éves volt és ágyban fekvő beteg, nehezen tudta elviselni a ház sarkából a ruszkikra zúdított tüzérségi tüzet. Szólt is Jóska bácsinak, a fiának – Eredj már jó fiam, szólj ezeknek, ne dübörögjenek itten, mert ezt nem lehet kibírni. – Ezt azért írom le, mert annak a szörnyű napnak a történetét az elbeszélők mindig evvel a mosolyogni való epizóddal indították. Aztán több mosolyogni való esemény nem is adódott.

Hogy kronológiailag is tartsam magam az eseményekhez, még nem beszéltem el, Jóska bácsi idősebbik fia házasságának történetét. Őszintén elismerem, nem tudom pontosan mikor történt. A három év bármelyikén lehetett. (1942., 1943. vagy 1944.) A fiú feleségül vett egy szép és gazdag nagykátai lányt. Nagy esküvőt csaptak. Ott volt a fél falu. Közeledett az éjfél, már járta az ifjú ara a mennyasszony táncot, a vőlegény meg szervezte, hogyan „szökteti” meg az ifi asszonyt. Húzták a cigányok, ropták a legények, lányok, mikor a postás megjelent az ajtóban. Egy levelet lebegtetett a kezében. A rettegett SAS behívót… Címzett a vőlegény. Jászberénybe szól, reggel hatra.

Nosza lett nagy szomorúság. Mindenkinek elment a kedve a mulatástól. Szegény vőlegény a nászéjszaka, a szép mennyasszony helyett azonnali katonai regulát kapott, potenciális hősi halottként máris nekilátott csomagolni… aztán irány a hajnali vonat Jászberénybe.

A fiatalasszonyról annyit tudok, hogy visszament szülei házába Nagykátára. Többet nem hallottunk róla. De a vőlegényről sem, soha semmit!... Szegény Jóska bátyám a fiáról mindössze annyit tudott meg, hogy azonnal az orosz frontra vitték. Bevetették. Az egységük igen súlyos veszteségeket szenvedett.

Többé soha semmit nem hallott róla senki…

1944. november 11.

Déltájban éppen ebédhez fogtak, mikor valaki közelített a tanyához. Ahogy közelebb ért, lett nagy öröm: Simon Pali volt, Darázs Marcsa férje katonaruhában. Mikor kibontakoztak az ölelésből és a csókokból, a katona annyit mondott: azonnal át kell öltöznie, mert bármikor itt lehetnek a németek. – Ki van szedve az ebéd, nem ebédelhetnénk meg előbb? – szólt valaki. Pali vállat vont. Biccentett. – Miért ne! … és neki fogtak ebédelni, mikor észrevették: egy német oldalkocsis motor közeledik a tanyához. – Hű a mindenit! – szólt Pali, a katona. – Ezek nem láthatnak meg! – Gyorsan az ablakhoz ugrott. – Ne itt, hanem a hátsón! – tanácsolta valaki. Pali máris kiugrott a hátsó ablakon.

A németek lőttek és eltalálták. Ott halt meg rögtön az ablak alatt.

Rettenetes fájdalommal három órára már ki is terítették a tornácon.

Délután három óra. Az állatokat etetni, itatni kell, meg kell fejni, a tejet feldolgozni kell. Az élet nem állhat meg. Bármennyire is mély a gyász. A fiatalabb fiú két nagy vödörben vizet hordott. Letette egy pillanatra az istálló ajtóban, és hátra nézett. Katonákat látott, csatárláncot gyorsan felfejlődni.
– Itt vannak az oroszok! – kiáltott.
Az oroszok lőttek és eltalálták. Ott halt meg rögtön az istállóajtóban.

Rettenetes fájdalommal négy órára már ki is terítették a tornácon a másik fiatalember mellé.

Aztán bejöttek az oroszok. … Davaj. Zabratty. Jobfojmatty.

Mikor odajött a gazda, éktelen káromkodásba kezdtek. – Davaj csaszű!... … Burzsuj!!! Burzsuj!!! – ordítoztak, mikor az istállót meglátták. Úgy látszik, náluk otthon a kolhozban nem volt ilyesmi. Neki estek a Jóska bácsinak. Ütötték, verték, ahol érték.

Aztán a nőket vették elő. Fehér Mari néni már csaknem hatvan éves volt, a szex már nem az ő műfaja. Főleg, hogy istentelen brutalitással tették. Rettenetesen szenvedett. A testi-lelki fájdalom még a saját fia és veje elvesztését is elnyomta egy időre. Szegény Marcsa és Juliska, az általuk elszenvedett borzalmak iszonyúak. Kínoztatásuk egyenes arányban állt fiatalságukkal. Ilyen megbecstelenítést Magyarországon eddig még elképzelni sem lehetett. Ma sok cinikus fiatal az ilyen szexuális bűntettet a mai korhadt erkölcsiségű világunkban, somolyogva megbocsát. Nem nagy ügy. Talán még élvezték is közben?! … Vagy elbüszkélkedtek magukban, ilyen szuper esemény nem minden nővel esik meg. Előre édes bosszú a leendő férjnek, a csapodár udvarlónak….

Nem!...Erről szó sincs! A maximumra spannolt férfidüh kegyetlen sporttá, az ellenség megengedett szadista gyötrésévé, minden férfibánat szabad megtorlásává tette az aktust. Életet kioltó agyonbaszássá. Sokan belehaltak ebbe a szerelembe. 12-13 éves gyereklányokat szinte széttrancsírozták.

Jóska bácsi ellenállt. Tiltakozott, és védte övéit. Olyan verést kapott a dicső felszabadítóktól, hogy csoda, hogy életben maradt. Meg is halt szegény néhány év múlva. Aztán a rúgások, ütések közepette megásatták vele a sírját. Majd belelövik, ha kész lesz.

Ő, pedig boldog volt, hogy nem marad életben.

Szegény Emer néni, Darázs nagymama meg útban volt a szobában. Zavarta a hős harcosokat. Ágyastul kidobták az udvarra. Beteg volt, hideg volt. Ott kinn, vacogva szenvedett a többieket érő szörnyűségektől. A tragikus helyzeten egy szlovák asszony segített, akit megértettek az oroszok. Az asszony hosszasan könyörgött a gazda, Darázs József életéért. Sokáig ecsetelte, hogy milyen jó ember volt. A felszabadítók nagy nehezen „megbocsátottak” neki.

Mi történt másnap, harmadnap, később?

Az oroszok az állatokat leölték, vagy elhajtották. A gépeket összetörték, kidobálták. Mindent, ami szemükben hasznos, értéket jelentő tárgy volt azt magukkal vitték. Egyik társaságot követte a másik, és minden kezdődött előröl. Elbújni egy ilyen tanyán nem lehet. Örültek, ha a saját birtokukon nekik is jut fedél. Az oroszok „emberségesek, jószívűek” is voltak. Ellátták őket élelemmel, de azért sokszor éheztek. Végül megengedték nekik, hogy ők is tető alá bújjanak.

Befejezésképpen miben változtatták meg a felszabadítók az életüket?
Jóska bátyámnak soha többé nem lett tehenészete.
Fehér Mari néni ezután sokat betegeskedett. Néhány év múlva meghalt.
Darázs Marcsa néném nem ment újból férjhez. A gyerekének apa nélküli felnevelése tartotta benne a lelket.
Darázs Juliska néném soha nem ment férjhez. Kemény alkoholista lett.
Drága dédanyám, Emer néni, még azon az első szörnyű napon meghalt. Mindenki elfeledkezett róla. Az ágyról kihengeredett a sárba, hiába nyöszörgött, senki nem volt olyan helyzetben, hogy segítsen neki. Ételt se kapott. Egyszerűen kihűlt, megfagyott.

Édesapám Budapesten 1944. novemberében. (inkább decemberében.)

Emlékszem felöltözve ült az ágyon, egy zöldszínű esőkabátban. A réz éjjeliszekrény lámpa gyenge fényénél a hátizsákját varrta. Szótlan és igen komor volt. Ezt én három és fél évesen is jól érzékeltem. A feszültség benne volt a levegőben. Valamiféle búcsú hangulat uralt mindent. Ahogy később minősítette: készült elmenni, partizánnak. Úgy gondolta: ez erkölcsi kötelessége. Mindenesetre nem láttam egy darabig. A Danuvia fegyvergyár küldte ki a székesfehérvári vadásztöltény gyárba, talán valami fegyvergyártáshoz kapcsolódó technológiai folyamatot kellett levezényelnie. Belekerült a harcok közepébe. Részletekre én nem nagyon emlékszem, pedig többször is elmesélte. Feladatát akkor teljesítette, ha megtalál egy bizonyos embert egy bizonyos helyen. Házról házra osont, az utcát hosszában végig lőtték. Golyók a füle körül fütyültek, amikor rettenetes drukkban átrohant az utca egyik oldaláról a másikra, aztán vissza. (Ő nem volt katona, ezért az effektív harcok igen megviselték, szerfelett megrázóak voltak számára.) Végül is mit intézett mit nem, küldetésének volt-e értelme: nem tudom… Azt sem tudom mennyi ideig volt távol? Egy hétig? Két hétig, vagy csak egy-két napig: nem tudom. A hullámzó harcok miatt nem tudott visszajönni Budapestre. Az utolsó pillanatban azonban mégis sikerült. Találtak egy egérutat. Visszatérése a fővárosba igen bonyolult volt. Én már alig emlékszem valamire, pedig többször elmesélte. Látták Bicskét égni. Ott is igen komoly harcok voltak. Apám itt sorolni kezdte azt az öt falut, Fehérvár és Budapest között, amelyek szintén égtek. A kísérői elmaradtak mellőle. Félúton egyedül maradt.

Innen a története még bonyolultabbá vált. Én két momentumra emlékszem.

Az egyik: senki sem akarta felvenni. Német, magyar autók söpörtek el mellette, de rá se hederítettek. Aztán az egyiket valahogy fékezésre bírta. A mozgó kocsi vezetőfülkéjére felugrott. Sikerült a vezetővel ellentétes ajtót kirántania és az ülésbe vágta magát. Olyan erősen lökte meg az ajtónál, mellette ülő németet, hogy még a vezető is majdnem kirepült a másik oldalon. A németek nem szóltak semmit. Méltányolták az elszántságát. Ha nem egy fülkében vannak mindannyian, simán lelövik.

A másik: valahol Piliscsaba körül találkozott vagy háromezer (apám így mondta) oldalkocsis német katonával. Igen fiatalok voltak. Jókedvűen, nevetve énekeltek, egy-egy páncélöklöt szorítottak a hónuk alatt. Mentek az orosz tankcsordák ellen… meghalni.

Édesapámnak valahogy az utolsó pillanatban (1944. december 24-én) mégiscsak sikerült visszatérnie Budapestre. Itthon csupa rossz hír. Én is, öcsém is nagyon lázasok vagyunk. Mindjárt elment orvosságot (gondolom kinint, lázcsillapítót) és karácsonyfát szerezni, de nem kapott sehol.

Szenteste. Budapest, Angol utcai lakásunk.

Én arra emlékszem, hogy Apám ébreszt fel. Körülöttem az üres szoba. A bútorok nagy részét levitték a földszintre egy jó ismerősünkhöz (Pödörék) a várható belövések miatt. A mennyezeten a csillár helyére van felkötve egy karácsonyfa. Édesapám szabadkozik – Hát kisfiam, most csak ennyire tellett a Jézuskának. Háború van! A Jézuskát is meglőtték. Ezt a három gallyat tudta csak neked hozni. – Én ezen nem ütközöm meg. Nekem ez a karácsonyfa is olyan szép, mint máskor. Jobban zavar, hogy nem kelhetek fel, és nem mehetek oda. Különben sem érném el.

Karácsony és újév között.

A harcok felerősödésével várható volt, hogy a víz- és az áramszolgáltatás is megszűnik. Egyre közeledett a front. Mind több család költözött le a pincébe állandó jelleggel. Mi az utolsók között voltunk, akik leköltöztek. Mindenesetre apám készített egy priccset, riadó alkalmával ezt használhattuk. Azonkívül volt itt gyógyszer kötszer, pelenka. (Öcsém még alig múlt egy éves.) Lavór, törülköző száraz gyermekruha. A priccs azonban állandóan foglalt volt. Mindig veszekedni kellett, hogy leülhessünk. Később anyám elsősorban arra használta, hogy az öcsémmel megfürdessen bennünket.

A harcok fokozódnak.

A szomszédban volt egy gyár. (Fogalmam sincs a nevére, valami német neve volt, édesanyám gyakran emlegette, valami olyan, mint a Ranoder?) A németek a gyár épületének sarkán felállítottak egy Göring ágyút. Ez egész nap dübörgött, rettenetes zajt csapva. Bombázók (valószínűleg szovjet csatarepülők) hullámokban jöttek, bombáztak és géppuskáztak mindent, ami mozgott. Mindenki a pincébe szorult, felsőbb lakásokba nem mertek felmenni az emberek. Később az oroszok aknavetővel is lőttek. A házunk hét aknavetőgránát találatot kapott, ebből az egyik a mi konyhánk fölött a padláson robbant. Be is szakadt a födém. (Alighanem nagyméretű katyusa gránátok voltak.) Mindenki éhes volt. Az asszonyok – de nemcsak az asszonyok, a férfiak sem – mertek felmenni a lakásukba, hogy kotyvasztjanak valamit.

Szegény édesanyám vállalta, hogy süt egy tepsi pogácsát. Felment a második (itt a legfelső) emeleti lakásunk konyhájába. Gyorsan bedurrantott a sparheltbe – ahogy mondta –, megrakta, ahogy csak bírta. Ebben a pillanatban értek oda a repülők, iszonyú dübörgéssel. Szegény anyám gyorsan beugrott a falikút és az ajtó közötti résbe, ott lekuksolt valahogy, és ahogy később elmondta, hangosan fohászkodott. A pogácsa lassan készülődött a sütőben, mikor jött a második hullám. Újból rettenetes lárma, a végig lőtt cserepek hangja, recsegés-ropogás, a gépek szinte a tetőt súrolták. Lövések, csattogás. Újból elbújás, fohász. A sparhelt füstje felhívhatta volna magára a figyelmet, de a többi füst között, nem tűnhetett fel. Egyszercsak elkészült a pogácsa a sütőben. Kiszedte egy nagy tálba. Hamarjában ki a konyhaajtón, iszkolás lefelé a nagy tállal, mikor jött a harmadik hullám. Gyorsan vissza. Újból fedezékbe, a konyhába. Újból rémült fohászkodás! … A gépek elhúztak. Végre sikerült leérnie a pogácsával a pincébe. Öröm. De nem juthatott mindenkinek belőle. Száznegyvenen voltak ezen az óvóhelyen.

1944. szilveszter.

Apámat letartóztatták. (Nem tudom pontosan, mikor. Vagy szilveszterkor, vagy újév napján.) Reggel a városban járhatott, és miután beszerezte az orvos által javallt újabb gyógyszereket, beért a munkahelyére. Rögtön jöttek érte, és a gyári nyilas pártirodába hurcolták. Kérdezgették, közben ütötték-verték, ahol érték, főleg olyanok, akik tegnap még beosztottjai voltak a gyárban. Aztán átvitték a Számonkérő Szék elé, a hírhedt XIV.-kerületi nyilas pártházba, ahonnan állítólag sok embert elhurcoltak és a Dunába lőttek. Bevitték egy szobába. Benn íróasztalok, öt-hat ember, vallatótisztek, nyilas vérbírók, akik szinte csak halálos ítéleteket hoztak. Az ajtóban két géppisztolyos nyilas, édesapám háta mögött egy kétméteres drabális, a pofozó ember. (Aki, egyébként nem bántotta apámat.) Miután megtörtént a személyazonosítás, megkérdezte az elnök tőle, mit gondol: ezekért az akciókért, milyen büntetés várja?... Apám nem válaszolt. – Meg fogsz dögleni!!! – üvöltött. – Érted? Most mindjárt!!! – Apám csak annyit kért, hogy a nála lévő, gyerekeinek nagy nehezen megszerzett gyógyszereket, juttassák el hozzájuk.
– Micsoda? Hát mit képzelsz te?! … A gyerekek?... Meg fognak dögleni a kölykeid is!... Meg fogsz dögleni a rohadt kölykeiddel együtt!... – ordított a nyilas vezető.
Még egy darabig ilyenformán ment a diskurzus, aztán az oroszok hirtelen lőni és bombázni kezdték a környéket. A lövedékek egyre közelebb csapódtak be, aztán egy aknagránát éppen az iroda felett robbant. Hullott a vakolat, mindent por borított el. A testvérek egymásra néztek. Aztán a tanácsvezető bíró úgy döntött, hogy mindnyájan lemennek a pincébe. A tárgyalást később folytatják. Gyorsan, egymás mögött igyekeztek lefelé, apámat az egyik őrre bízták. Így ketten maradtak: apám és az egyik nyilas őr. Az lekanyarította a nyakából a géppisztolyt.
– No, fusson! – kiáltott rá a nyilas. Apám egy pillanatig tétovázott. – Gyerünk már!... A kutyaúristenit! – ordított, és a nagyobb nyomaték kedvéért a géppisztoly csövével teljes erőből hátba vágta. Apám erre nekiindult. Történjen az, aminek történni kell. Nyilván futás közben fog lelőni. – gondolta, és futott és futott. Nemsokára több száz méterre volt a pártháztól. Nem is vette észre, hogy közben eszeveszetten lövik a környéket az oroszok.
– Állj! – kiáltott rá valaki. Oda nézett. Az ereszek alatt, a falak védelmében tucatnyi nyilas keresett menedéket. – Hová-hová testvér? – kérdezte az egyik. Apám agyába bevillant. Semmilyen irat nincs nála. Minden a Számonkérő széken, a pártházban maradt. Ha ez kiderül, rögtön felkoncolják. Körül nézett. Előtte az utca irányában tűz volt, hatalmas sűrű fekete füst gomolygott. A Danuvia égett.
– Megyek oltani! Ég a Danuvia! – kiáltotta apám, mutogatván a tűzvészre.
– Csak óvatosan, testvér! – szólt a nyilas. Fel sem tételezte, hogy a nyilas párszolgálatosokon kívül más is az utcán tartózkodik. – Mindig a falak mentén. Ott biztonságosabb.
Természetesen haza kell mennie a gyógyszerekkel – gondolta, de ott könnyen újból elkaphatják. Volt egy pisztolya a gyárban. Az irodájában rejtegette. Feltételezte a portán nem tudják még, hogy őt letartóztatták. Különben is ismert minden portást, jó viszonyba volt velük…. Be a főkapun. A kapusok tisztelegve, nevén nevezve üdvözölték. Nyilván nem tudtak még semmit, hiszen letartóztatása óta talán még egy óra sem telt el.

… Fel az irodába. Hamar magához vette a revolvert és az elrejtett 50 darab töltényt… és vissza. Keze a fegyver markolatán, ha valaki megállítja, tüzelni fog. Mindenre elszánta magát. Lelövi, aki útjába áll.

A többit csak következtetni tudom. Nyilván hazament. Már mindenki az óvóhelyen, a pincében tartózkodott. A gyógyszereket átadta anyámnak. Nekem 40, öcsémnek 41 fokos láza volt. Priznicről szó sem lehetett – gondolom én most! Hideg volt. Mindössze egy kis vaskályhával rendelkezett a 140 ember, ami csak a közel állóknak szolgáltatott némi meleget… és zsúfoltság, büdös és hideg mindenütt.

Apám nem nagyon mert a légó pincébe tartózkodni. A nyilasok bármikor kereshették. Csak rövid időt töltött velünk, aztán elment, behúzódott valahová. Úgy rémlik, az első éjjelt a lakásunkban a másodikon töltötte, de ez még sem valószínű, rendkívül kockázatos lett volna. Aztán ha jól tudom, összeakadt egy másik a nyilasok elől bujkáló emberrel, aki kommunista volt. Ő is nagyon elszánt volt, és neki is volt egy revolvere. Úgy gondolom, az ő lakásán, vagy az ő ismerősének a lakásán töltötték az időt, éjjel is ott aludtak. Ezt az embert Szőnyinek hívták. (A másik nevét nem tudom.) A nyilasok így is egyszer megjelentek a ház földszintjén, ahol elbújtak, de nem mertek feljönni a negyedikre. (Apám fegyvergyári művezető volt. Rendkívül járatos volt különféle fegyverek használatában.) Sejthették, hogy bármilyen fegyver lehet nála. Az ő életük is drága – gondolhatták. Meg aztán az oroszok is egyre közelebb vannak már. A nyilas testvérek félni kezdtek, ha itt lesznek az oroszok rajtuk a csodafegyver sem segít.

Szőnyi.

Később a Rákosi rendszerben hírneves kommunista funkcionárius lett. Egyszer, még 56 előtt találkoztunk vele és a feleségével. A család egy forró nyári vasárnapon lesétált a Duna partra. Ott találkoztunk velük Szigetszentmiklóson, az Oláh strandon. Egy üdülő hajón nyaraltak, félig a Duna felett. De nem beszéltünk másról, csak a rengeteg szúnyogról, melyek estefelé lehetetlenné teszik a szabadban való tartózkodást. A felesége a 72-es postahivatalban dolgozott. Néhány évvel később az újságban olvastam róla. A szocializmusban alig volt bankrablás. 56 után én mindössze kettőről tudok. Szinte kuriózumnak számított, mikor a Keleti pályaudvar melletti postahivatalt egy elszánt bandita kirabolta. Az egyik alkalmazottat a rabló agyonlőtte. Szegény Szőnyiné volt.

Elmúlt a szilveszter, elmúlt az Újév is. Mindenki az oroszokat várta. Ki ezért, ki azért. Legtöbben azért, hogy legyen már vége ennek az áldatlan állapotnak, legyen már vége az ostromnak, az életveszélynek, a harcoknak. Nem volt víz. Hogy villany volt-e erre nem emlékszem határozottan. A harcok leginkább nappal folytak. Mi már napok óta éjjel a Pödöréknél a földszinten tartózkodtunk. Ide menekítettük a bútoraink nagy részét is. Nappal többnyire a zsúfolt pincében időztünk.

Következett január 6. Vízkereszt napja. A sarkon dübörgő Göring ágyú már hallgatott. Állítólag közvetlen találat érte. Apám egyre inkább felbátorodott, és mind több időt töltött velünk. Egyre kevésbé kellett félni, hogy a nyilasok keresni fogják. Reggel annak módja szerint lementünk az óvóhelyre. A priccsünkön három magyar katona pihent. Édesanyám megkérdezte tőlük – Mondják vitézurak, mikor lesz már vége? Mikor jönnek az oroszok? – Amikor majd értünk jönnek, hogy el kell mennünk – válaszolt a magyar katona –, onnantól kezdve két óra múlva itt lesznek az oroszok…. De ne óhajtsák őket nagyon! – Az egyik katona csendesen a fejét csóválta. – Ha azok itt lesznek, asszonyom, jóra ne számítsanak – mondta szomorúan. – Anyám szeretett volna megfürdetni bennünket. Nem volt víz, apám vízért akart menni. – Hagyja csak! – mondta az egyik katona – Nekünk úgy is kint kellene lennünk! – A víz szerzése roppant veszélyes dolog volt. Rengeteg áldozatot szedett. Úgy látszik, az ellenség tudta, hol vannak hálózattól független, önálló kutak, állandóan lőtték őket. Lőtték ágyúval, aknavetővel, aztán géppuskával is. A víz az élet! Oda kell menni minden áron. Itt a szomszéd gyárban, volt egy kút, talán valami régi artézi kút lehetett. A házban is volt már olyan halott, egy 15 éves kamasz fiú, aki vízért állt sorba, aki víz szerzés közben lelte halálát.

A katona visszatért a vízzel. Nemsokára egy magyar tiszt lépett be. Szótlanul intett a katonáknak, azok felkerekedtek és távoztak. Úgy két óra múlva, ahogy a katonák előre jelezték, megjöttek az oroszok. Kinyílt a szomszéd ház pincéjébe vezető vasajtó. Egy vattakabátos koszos alak bújt elő. Kezében a rettegett davaj gitár.
– Szoldát jeszty?... Fasisztű jeszty? – kérdezte, és alaposan körül nézett. A kinyitott vasajtón bebújtak társai is. – Germánszki jeszty? – faggatóztak. Benéztek minden lyukba, üregbe… Még a klozetbe a WC tartály mögé is. Mikor meggyőződtek, hogy ellenségeik itt nincsenek, ahogy jöttek, úgy távoztak.
Mindenki fellélegzett. Úgy gondolták: ennyi volt csak! Végre megszálltak bennünket az oroszok. Könnyen átestünk az egészen.

Ezekre az eseményekre már egészen jól emlékszem. Volt egy Pödör nevű lakó. Nagyjából apámmal egyidős mérnökember, gyerektelen házaspár, a felnőtt nőrokonukkal a földszinten laktak. Apám és a Pödör a riadók alkalmával sokat beszélgettek, és jól megértették egymást. Végül is a földszinti szomszéd megengedte, hogy a bútorainkat és egyéb értékeinket az ő földszinti lakásukban halmozzuk fel, tekintettel arra, hogy a második emelet a várható hadiesemények során igen veszedelmes helynek bizonyulhat. Ez igazolódott is, már a harcok kezdetekor belövést kaptunk. Karácsony előtti napokban szerencsére leköltöztünk a bútorainkkal, a gyerekkocsival, a gyerekkáddal és egyéb értékeinkkel.

A előző éjjel is a Pödöréknél aludtunk. Én is aludtam volna, de nem tudtam. Zavart a világítás. Sokat töprengtem, vajon azokban a napokban milyen világítás volt. Még mindig a villany, vagy esetleg a petróleumlámpa? Emlékeimben csak annyit látok, hogy világos van. Engem éppen megfürdetett anyám, aztán felraktak jó magasra, majdnem a mennyezet magasságába, a bútorok és ágyneműk tetejére. A felnőttek furcsa izgalomban voltak. Pödörné és a rokon asszony egy rendkívül erős barna inget igyekezett széttépni, de nem sikerült. Egy nyilas formaruha volt, és rettegtek attól, hogy az oroszok megtalálják. Mert akkor, úgy gondolták, agyonlőnek mindenkit. Végül is valószínűleg egy ollóval szétnyirbálták, és eltüzelték. Anyám szerint az ing a Pödörné sógornőjének barátjáé lehetett, aki, úgy látszik, nagy nyilas volt.

Másnap – „felszabadulásunk napján” – sem tudtunk aludni, bár sötét volt, ez biztos! A sötét az oroszok miatt volt. Féltünk, hogy a fény ide csalja őket. (Igen gyorsan terjedtek az orosz katonák rémségeiről szóló hírek.)

A Pödörék feletti lakás anyám szerint csodálatos bútorokkal berendezett pazar luxuslakás volt. Jobb időkben nyilas tábornok lakott benne. Persze az oroszok hamar felfedezték. Apám szerint néhány „jóindulatú”, haszonleső magyar is segített ebben. Egész éjjel ki-be járkáltak. Bútorokat tologattak, húzogattak. Szekrényeket feszegettek, huzatokat vagdostak széjjel. Kerestek valamit. Talán pénzt, vagy ékszereket, esetleg aranyat. Mindenesetre pokoli zajt csaptak. Az egyik csoport ment, a másik jött.

Aztán úgy éjjel három órakor megdördült a mi bejárati ajtónk is. Egy hatalmasat rúgott bele valaki. Mindenki felébredt egy pillanat alatt, én is, a 16 hónapos öcsém is. Egy orosz állt az ajtóban, elem lámpával bevilágította a szobát. Ezúttal nem kérdezte meg, vannak-e fasiszták. Az ajtóban, alig lehetett tőlük becsukni, ott volt a nagyóra és a rádiónk. Az orosz ordítva „jobfojmattyozni” kezdett, és hatalmasat rúgott a nagyórába. A rádió még ennél is rosszabbul járt, mert az orosz lekapta a géppisztolyát, és egy rövid sorozatot eresztett beléje. Nem is volt rádiónk egészen 1951. szeptember 30-ig, akkor édesapám vett egy abban az időben csúcsnak minősülő svéd exportból visszamaradt Orion rádiót, hogy Amerika hangját hallgathassa.

Egyébiránt a rádió abban az időben nagy kockázatot rejtő szerkezet volt. Az embert hamar kémnek minősítették a „felszabadítók” és rövid úton végeztek vele. Egyébként már a Szálasi éra alatt sem lehetett rádiója senkinek. Be kellett szolgáltatni. Aki nem engedelmeskedik, és ellenséges (angol, amerikai) állomásokat hallgat, azt ígéretük szerint felkoncolják. A rádiókat ennek ellenére szinte mindenki hallgatta, aki tehette.

Innen értesültek az emberek a németek vereségeiről, meg arról, most éppen melyik várost bombázták szét a szövetséges légierők.

A nagyóra végig kíséri egész gyermekkoromat és felnőttkoromat. Már szólt a Csáki házban, bimbamozott Szigetszentmiklóson, és elütötte az időt a Csalogány utcai lakásunkban is, és üthetne most is, a jelen pillanatban, ha tudnánk tőle aludni. Egyébként pórul járhattunk volna miatta is. A betévedő oroszok nem biztos, hogy ismerték az efféle bimbamozó szerkezeteket, és emiatt is könnyen fasiszta kémnek nézhettek volna bennünket.

Hát nagyjából így ért véget az orosz megszállás első napja. (1945. január 6-a.)

Davaj gitár.

A népnyelv így nevezte el, az oroszoktól leggyakrabban hallott szavak után. Dobtáras, súlyzáras géppisztoly. (Ha jól tudom hivatalosan PPS-nek hívják.) A dobtárban 72 töltény helyezhető el. (Apám csodálatát is kiváltotta egyszerűségével. Kotyogott, lötyögött össze-vissza, de mindig működött.) Minden időben üzembiztos volt, esőben, sárban, hidegben, melegben, fagyban és hőségben. Ellentétben a németek túlságosan precíz fegyvereivel.

Másnap. 1945. január 7.

Reggel az oroszok kiraboltak egy környékbeli cipőboltot. A cipőket, selyemharisnyákat osztogattak, boldognak boldogtalannak. A cselédlányok nem tudtak ellenállni a kísértésnek. Elfogadták az ajándékokat, az orosz katonák meg vigyorogva figyelték, elmenet, melyik ház kapujában tűnnek el. Mentek is nemsokára behajtani a formás cipők árát.

Lenn az óvóhelyen felélénkültek az emberek. Egyesek már azt vitatták, nem lenne-e jobb, ha felmennének a lakásukba? Bár ez még nagyon korainak tűnt, hiszen a fegyverek nagyon közelről dübörögtek. Bármikor kiújulhattak a harcok, rácsaphattak a mi házunkra is. A ház amúgy is cefetül nézett ki. A fölső emeletet hét belövés érte. Még szovjet tankot sem látott senki. Egyelőre csak a szovjet gyalogság érkezett meg.

Szegény apám mindenesetre egy hatalmasat sóhajtott. Megmenekült a nyilasoktól – legalább is egyelőre. Őszinte hálával gondolt a szovjet csapatokra. Az motoszkált benne, hogyan tudná ezt a hálát konkrétabban kifejezni. No erre hamarosan lehetőség nyílott.

Az udvarunkon haladt éppen keresztül. Mikor jött vele szemben egy nagydarab orosz.
– Drasszkutyi tovaris – köszöntötte apám, mire az orosz:
– Zdrassz! – kurjantással fogadott. Aztán „szóba elegyedtek”.
– Lenin nagy ember! – mondja apám, és igyekszik gesztusokkal eljátszani megelégedését Lenin elvtárs nagyságára vonatkozólag. Az orosz bólogat.
– Ljeeenyín!... – mondja kellő áhítattal kiejtve eme szent nevet, a helyes kiejtésére biztatva.
– Ljenyin! – próbálja ismételni apám, elég sikertelenül.
– Ljeeenyín!... – mondja az orosz újból, oktatólag ejtve ki a bölcs tanító nevét.
– Jenyin! – vágja rá apám, most már sikert remélve.
– Ljeeeeenyin… Ljeeeeeeeeníin… Ljeeeeeeeeeeenyin! – ordít az orosz, magából kikelve.
– No, hagyjuk ezt! Ha ez így megy, előbb-utóbb angol kém leszek a sztálini forgató könyvek szerint – gondolja apám. Inkább azt érzékelteti újból, mennyire hálás, és szeretné valami emlékkel megajándékozni az egyik hős szovjet katonát. Az orosz ezt rögtön megérti. Apám lecsatolja karóráját, és átnyújtja a szovjet katonának. Figyeli mohó szemeit, a kíváncsiságot, a „sose láttam még” kifejezés kiülését a szovjet elvtárs arcára. Aztán fellélegzik. Végre sikerült ezen kiváló emberek egyikét méltóképpen megjutalmaznia. Hazajön a Pödörékhez, és előveszi a zsebóráját a további használatra. Aztán lemegy a légópincébe a családjához, közben megpróbálja az imént tanultakat memorizálni…. Jenyin!... Ljenyin!...

Rövidesen azonban rádöbbent apám, hogy e hálaadás, vagy inkább hálaadatás milyen komoly tényező is a szovjet katonák életvitelében. Térült-fordult és újból összetalálkozott egy orosszal. Valami csasziról vagy csaszüről kezdett neki beszélni, és igen mérges lett, amikor apám nem értette, mit akar. – Davaj csaszű! – parancsolt az orosz, és szinte kitépte a kezéből a zsebóráját. Az elkövetkező hónapokban öt órát vettek el tőle a hálát kierőltető szovjet katonák, többek között, amit nagyon fájlalt, az apja emlék zsebóráját is.

De nemsokára újabb oroszok jönnek az óvóhelyre, most már a pince bejárati ajtaján keresztül. Szétnéznek. Valamit akarnak. De nem nagyon érti senki. Előkerül egy felvidéki asszony, aki végre megérti őket.
– Azt akarják, hogy a nők jöjjenek és segítsenek nekik krumplit pucolni! – Nosza, felkerekedik mindjárt vagy tucatnyi asszony, amolyan konyhában megőszült háztartási robotgép, de az orosz visszanyomja őket a helyükre.

– Az idősek nem kellenek! – Fordit a felvidéki asszony. – A fiatalok jöjjenek! – Néhány kis cselédlány felkel a helyéről, és vihogva odaáll a katonák mellé.
– Kevés! – dohog az orosz. A többi fiatal nő rosszat sejt. Összehúzzák magukat, elfordulnak, a földet nézik. Az orosz az egyik lányon meglát egy szép új cipőt. Int neki. – No, gyerünk! – A lány nincs tisztában helyzetével, nem tudja, mit tegyen. A férfiakra néz segélykérőn, aztán rádöbben: nem segít! Nem segíthet senki! Remegve felkel, és szemlesütve odamegy a vigyorgó oroszhoz. Az egyik orosz magához int egy szép fiatalasszonyt. Az úgy tesz, mintha nem értené, mit akar. Az orosz csak integet. Az asszony ülve marad. Az orosz dühös lesz. – Igyi szudá! – parancsol rá, aztán odaáll közvetlenül eléje. Az asszony marad. Az orosz gitárjának csövével megemelinti az asszony szoknyáját. – Davaj!!! – kiált rá erélyesen. A gitár csövével felfelé húzza a szoknyát. Az asszonynak fel kell állnia, ha nem akarja, hogy a szoknyája szétszakadjon. Mindenki mozdulatlan. A nagy pincében halálos csend. Az asszonyok, lányok félnek. A férfiak is félnek. Sápadtan reszketnek, mikor, hogyan kerülnek asszonyaik sorra. Számolgatják, talán nem lesz oly nagy a kár, talán túl lehet élni különösebb rongálódás nélkül.

Egy ferdeszemű, tatárképű katona odajön anyámhoz. Azt mondta később: sohasem felejti el az arcát. Anyám lesüti a szemét. A tatár belemarkol a hajába, elkezdi csavargatni, anyám ellenáll. Úgy csavarintja meg, hogy anyám kénytelen legyen az arcát megmutatni, hogy elég szép-e. Apám ott ül anyámmal szemben. Anyám mondta: ha láttátok volna apátokat? Olyan sápadt volt, mint a fal. Én, a három és féléves, minden erőmmel anyámba csimpaszkodtam, a nyakába másztam és sírva üvöltöttem: – Édesanyám!! … Édesanyám!!!... – Az öcsém is követte példámat, éktelen sírást, bömbölést csapott, így másfél évesen is jól érzékelte, valami nagy baj van! …A tatárképű szovjet katona erre hirtelen ott hagyott bennünket. Nagy tanulság: a kisgyerekes anyákat nem bántják az oroszok.

A házbeli nők valamikor késő délután kerültek elő. Döbbenetesen néztek ki. Ruháik ronggyá tépve, véresen, szarosan, szörnyű állapotban, mintha egy pöcegödörből másztak volna elő. Már nem vetnek szemrehányó pillantásokat a férfiakra, a férjeikre. Nem törődnek vele. Csak lerogynak valahová, és elállíthatatlan, szörnyű, elviselhetetlen zokogásba kezdenek. Egy jó alakú lány, aki tegnap még vonzó tizennyolcéves nő volt, aki jól ismert bennünket, és mi is őt, különösen tragikus állapotban van. – Borzalom! – motyogja, és elveszti eszméletét. Próbálják magához téríteni. Valaki megállapítja: legalább 39 fokos láza van. Aztán ökrődik és folyamatosan, sugár irányban összehány mindent. Epét hány, mondja valaki. Az egyik szomszéd lakó a szemébe néz, hosszan vizsgálgatja az arcát, aztán kijelenti: sárgasága van! Sárgaságot kapott az undortól. Anyám is vigasztalni próbálja. Még szűz volt a szerencsétlen, sugdossa apámnak.

Hát igen! Ilyen jól eladtak bennünket nyugati testvéreink… A Sátánnak.

Miután húszezer budapesti lakost megöltek bombáikkal, a humánus érzületüket is kinyilvánították: a szovjetek közeledtével a raktáraikból Svájcon keresztül küldtek „a drágák” a budapestieknek 200.000 kezeléshez elegendő salvarsan tablettát a Vörös Hadsereg ténykedése következtében nyilvánvalóan kitörő, járványszerű vérbaj gyógyításához. Milyen jók is voltak hozzánk mindig! Mennyire segítettek most is! Ezeket védtük mi ezer évig! A fentiek jól illusztrálják: mennyire nem voltak tekintettel a magyarság szenvedéseire.

Másnap. 1945. január 8.

Apám az éjjel úgy határozott kimenekülünk a városból. Tápiógyörgyére megyünk, 80 kilométerre keletre Budapesttől az anyám szüleihez, a nagyanyámékhoz. Nem volt élelem, nem voltak gyógyszerek. Apám félt, hogy a nyilasok visszajöhetnek. Azt mondogatta: Székesfehérvár is hétszer cserélt gazdát (Egyesek szerint négyszer.) Mi lesz, ha visszajönnek a németek meg a nyilasok? Hiszen Budapestet szinte erőddé alakították. Nem biztos, hogy az oroszok az első rohammal beveszik.

Emlékeim szerint azon az éjjelen nem volt semmi különös. Reggel apám szerzett egy gyerek szánkót. Úgy volt, engem szánkón húznak. (Ezek szerint hó is volt, de erre nem emlékszem.) Beleültettek a szánkóba. Bebugyoláltak valami pokrócféleséggel. Arra emlékszem, hogy nagyon kényelmetlenül éreztem magam a szánkóban. Ki is szálltam belőle hamarosan, mielőtt elindultunk volna. Apám berakott az öcsém mellé a nagyméretű, abban az időben divatos, mély gyerekkocsinkba. A legszükségesebbeket vittük magunkkal. Plédeket, élelmet, pénzt, anyám ékszereit, pulóvereket, valamennyi ruházatot mindenkinek. A Pödörék pénzét is vittük. Később ebből bonyodalmak származtak. Ugyan is megegyeztek, apám vesz valami nagyobb értéket a Pödör pénzén, mert itt Budapesten elveszne, vagy elinflálódna. Bár ebben az időben még nem volt az a szuperinfláció, ami a 46-os évet jellemezte.

Tehát apám felkészítette a gyerekkocsit az útra. Nagy, mély, fehér gyerekkocsi volt, kihúzható árnyékvetővel. Benne a gyerekek alatt a pénzünk, anyám ékszerei, gyógyszerek és más eldugható értékek. Kétoldalt szatyrok és csomagok lógtak. Apám tolta vagy egy gurtnival húzta a körülményektől függően, hátán egy hatalmas hátizsák éktelenkedett, anyám kezeiben egy-egy neceszer, (így mondták ezt akkoriban) benne különféle élelmiszerek. Velünk jött Kádár Laci bácsi és Boda Mari néni, akikről eddig nem volt szó.

Kádár Laci bácsiék.

Eddig azért nem beszéltem róluk, mert úgy véltem, hogy a történetünkben nincs említésre érdemes szerepük. Most azonban átgondolva menekülésünk történetét, meg kell változtatnom ebbeli nézeteimet. Boda Mari néni 50 éves, vékony, sovány, kis asszonyka, Kádár Laci bácsi, pedig abban az időben 60 körül járt, magas, kackiás bajuszú, valamiféle, talán vasutas egyenruhában járó ember volt, nagyanyáméknak több évtizedes jó barátai. Szoros barátságuk onnan ered, amikor Darázs nagyapám apja Darázs Pali 1896-ban 42 éves korában váratlanul meghalt, magára hagyva özvegyét, a szelíd Varró Emerencia dédanyámat, három gyerekkel az építkezés kellős közepén, egy ember, Boda Jani segített rajta. Keresztényi kötelességének érezte, hogy a szegény özvegyen segítsen. Tovább építette és befejezte a házát a saját pénzéből. Természetesen nem kért semmiféle ellenszolgáltatást.

Akkor még voltak ilyen nagyszerű istenes emberek.

No, hát! Ennek a Boda Janinak a lánya volt a Mari néni. 1944. őszén a közelgő keleti front elől Tápiógyörgyéről menekülve kerültek hozzánk az angol utcai lakásunkba, aminek nagyon örült anyám, mert a két öreg vigyázott ránk, a gyerekeire, ha élelem beszerző körútra indult. A Vörös Hadsereg azonban hamar bemutatkozott, és a két félénk öreg menekülni szeretett volna Budapestről. Inkább vállalták a fronton keresztüli életveszélyes keresztüljutást, mint az orosz csapatok duhaj jelenlétét.

Menekülésünk kelet felé Tápiógyörgyére a fronton keresztül.

1945. január 8-án a szomszédok körülvették a négy vakmerő embert, akik elhatározták, hogy a két gyerekkel együtt, itt hagyják ezt a szörnyű várost, és elindulnak valami nyugalmasabb, kiszámíthatóbb lét felé. Párás, borongós téli reggel volt. Valaki azt mondta 8 óra van…. Indulhatunk!

Kikanyarodtunk a bejárati ajtón az utcára. Itt mindjárt sokkal erősebben hallatszott a külső harcizaj. Mentünk egy-két sarkot, az egyik utcába be a másikból ki, mert ott élénken lőttek. Szüleim, mikor ide értek a történet elbeszélésében, gyakran összevesztek. Nem értettek egyet, hogy merre is csalinkáztunk… hogy erre mentünk, vagy arra mentünk. Szóba jön a Kövér Lajos utca, a Róna utca, az Egressy út, Nagy Lajos király útja és mások. – Elmentünk eddig és eddig a sarokig itt bekanyarodtunk a Fogarasi útra, mert erősen lőttek – mondja apám. Anyám a fejét csóválja – Nem! Nem ott fordultunk le, hanem emitt – cáfolja anyám apámat – és itt tértünk le! Nem emlékszel? Aztán rátértünk az Egressy útra… persze közben lőttek is.

Aztán jött a Tudomisén milyen sarok, ahol közvetlen felettünk belőttek az ötödik emeletre. Iszonyú durranás, hull a törmelék, mint a záporeső. Laci bácsi és Mari néni jajgatva hanyatt esett, Mari néni lába a hóból kalimpált fölfelé, rettenetes visítozást hallatva. Édesapám a kocsira borulva, testével védett engemet és öcsémet a néhol fél téglányi darabokat tartalmazó törmeléktől. Szerencsére az omladék senkit nem talált el. Szegény két öreg hisztizni kezdett, egyre csak sikongattak. Kérték apámat, azonnal forduljunk vissza, mert amit csinálunk az istenkísértés. Apám jól leszidta őket, most már nem fordulhatunk vissza, tudták mire vállalkoznak, mi már csak előre megyünk, de ők visszafordulhatnak,… ha akarnak.

Nem fordultak vissza ők sem. Különben visszafordulni legalább olyan veszélyes volt, mint előre menni.

Apám azt mondta anyámnak és a többieknek, hogy mozgassák meg kezüket, lábukat, nem éreznek-e valamit, mert esetleg egy repesz eltalálhatta őket, de még nem érzékelik. Nem érzett senki semmit, ekkor indultak tovább.

Alig mentek valamit, mikor apám észrevette, anyám nyomvonala mentén piros cseppek sorakoznak. Azt hitte, a vére folyik, megsebesült. Szerencsére: nem, de majdnem. Anyám necesszerében volt egy üveg lekvár, mellette egy literes fémdobozban cukor. A dobozon egy három centi hosszú, egy centi mély benyomódás. A gránát szilák a doboz falában állt meg miután összetörte a lekváros üveget, megállt a cukros dobozban, ha nincs ott a fémdoboz anyám lábát vitte volna el.

Néha milyen kevésen múlik szinte minden. (Még húsz év múlva is ez a doboz volt otthon a cukros dobozunk.)

Én ebből az egészből nem emlékeztem semmire. Kivéve az elindulásunkat. Lehet, hogy a Levente öcsémmel együtt a nagy harci dörömbölés ellenére átaludtuk menekülésünknek ezt a kritikus szakaszát?... Lehet! Nos! … Mentünk tovább. Elértük a Rákos patakot. Egy keskeny pallón keresztül lehetett csak átmenni. Apám próbálta így, próbálta úgy a kocsival, de sehogy sem tudta egyedül a kocsit átvinni a túlsó partra. Laci bácsi nem merte vállalni, hogy segítsen. Ahogy ott apám szerencsétlenkedett, jött egy orosz (más vélemény szerint román) tiszt. Szó nélkül odaállt apámnak segíteni. Ketten át is vittek bennünket a kocsival egy pillanat alatt. Erre viszont jól emlékszem. Arra is emlékszem, hogy ilyen pallón való átkelés volt mégegy. Ott is katonák segítettek, csak nem tudom, milyen patakon kelhettünk át…

Mentük tovább. Egy erdőszélen haladtunk északi irányba, mellettünk jobbra egy román üteg működött. Innen lőtték a várost. (Nem tudom honnan vettük, hogy román, de az elbeszélésekben mindig így szerepelt.) Anyám szerint, hat ágyú tüzelt, egymástól úgy száz-száz méterre. Az ágyúk előtt vezetett az út, csak ott lehetett elmenni, Laci bácsi szerint 60, anyám szerint 100, apám szerint 150 méterre. Szinte kereszteztük az ágyúk torkolattüzét. A háború talán legmegrázóbb epizódja volt ez, a szó fizikai értelmében. Nem tudom, a kedves olvasó el tudja-e képzelni, mit jelent egy 150 milliméteres tarack tüzelő csövétől 150 méterre elmenni a torkolat felől? A lángok szinte odáig csapnak ki. Minden várakozást felülmúló szörnyű bömbölés, az ember egész belső valóját kikényszeríti. Ember legyen a talpán, aki ennek ellenáll.

Édesapám ment elől. Utána anyám szilárdan, rezzenéstelenül ment utána. Mari néni és Laci bácsi megint hisztizni kezdett: ők ezt nem bírják ki. Aztán mégis, fülükre tapasztott kézzel, sikoltozva utánunk jöttek.
Mikor apám idáig jutott az elbeszélésben, soha nem felejtette megemlíteni anyám rendkívüli bátorságát, hogy nő létére minden teketória nélkül követte a torkolattűzben, a félelmetes ágyú bömbölésben.
Mentünk tovább. Egy faluban, talán Cinkota, Mátyásföld esetleg Rákosfalva lehetett, kancsukával lezavartak bennünket az útról a GPU-sok, mert egy orosz tábornok, valami Malinovszki nevezetű közeledett. Anyám jól megnézte. Vastag vörös csík éktelenkedett a nadrágján. Ott pöffeszkedett az út közepén vezérkarától, őreitől körülvéve. Hihetetlenül öntelt, drasztikus arcú, vörösfejű alaknak látta.

Csak később tudtuk meg, hogy az orosz tábornok: Malinovszkij marsall, a Második Ukrán Front híres parancsnoka, aki egyébként Sztálin elvtárshoz küldött jelentésében, felnagyítván a valóságot, százezer ellenséges harcosról beszélt Budapest ostroma kapcsán. Mivel legfeljebb hatvan ezren voltak, azoknak is csak egy részét tudták elfogni (a többi elesett vagy elmenekült) a hiányzó különbséget az utcáról pótolták. Számtalan békés polgárt vittek el az utcáról hadifogolynak, sokszor öregeket, betegeket és nőket is, akiknek nagy része már a gyűjtő táborokban tífuszban elpusztult.

Mentünk tovább a széles, emberekkel és gépjárművekkel tele zsúfolt úton. Általában mindenki szembe jött, de azért sokan törekedtek a másik irányba is, velünk párhuzamosan. Ekkor hajszál híján szerencsétlenül jártunk. Embereket hajtottak, vegyesen katonákat és civileket orosz géppisztolyos katonák. Ott mentek el szorosan mellettünk, mikor az egyik orosz őr oda lépett apámhoz, megragadta a karját és egy – Davaj! – kiáltással belökte a tömegbe. A hadifoglyok tömegébe. Ott maradt a két tutyi-mutyi szerencsétlen öreg, a kétségbe esett asszony és mozdulatlan gyerekkocsi két kis gyerekkel. Anyám jó érzékkel eltalálta, hogy mit kell tenni: velőt rázó ordítozásba kezdett, rettenetes helyzetében. Mindenki oda fordult, vajon most meg mi történt. Szerencsére egy emberséges orosz tiszt felmérte, átlátta, és gyorsan megértette a helyzetet. Oda ment a hadifoglyok között éppen elvegyülő apámhoz, megragadta a karját, visszavezette a gyerekkocsihoz. – Ezt fogd és told! – mutatta testbeszéddel és otthagyott bennünket. Nem is tudom, rádöbbentünk-e valaha, milyen hálásak lehetünk ennek a jó érzésű, figyelmes orosz tisztnek, aki nagy valószínűséggel megmentette az életünket.

Mentünk tovább. Igazi téli hangulatú, korán és vörösen sötétedő alkony volt. Erre a hangulatra jól emlékszem. Apám nehezen húzta a kocsit, eleinte tolta, aztán húzta, de mindjobban meggörnyedt. Végül már majdnem négykézlábra ereszkedett, úgy húzta. Rettenetesen fájt a háta. Ekkor engem kiszállítottak a kocsiból, anyám szerint az út Tápiógyörgyéig hátralévő részének a felét (40 kilométer) én is gyalog tettem meg három és fél évesen.

Az alkonyi fényben egyre közeledett a falu: Kistarcsa.

Hol szálunk meg? – tolakodott elő a kérdés. – Hol éjszakázunk? – Apám körülnézett. Beszélt egy-két emberrel. Végül is találtunk jó embereket, akik éjszakára befogadnak bennünket. Menekült székelyek voltak. Még lámpagyújtás előtt megebédeltettek, azaz inkább megvacsoráztattak bennünket. Érdekes, hogy gyerekkorából az ember milyen apróságokra, lényegtelennek tűnő dolgokra emlékszik, a fontos dolgokat meg elfelejti. Arra emlékszem: konyhában voltunk és jó meleg volt. A sporhelt füst csöve derékszögben megtört, nekem ez ritkaságnak számított, csak egy hasonlót láttam még, Tápiógyörgyén a Mari ángyiéknál. Olyan nekem, mintha bennem, bent egy fénykép lenne. Most is pontosan látom azt a konyhát.

Lázmérőnk volt. Kiderült, hogy az öcsém nagyon lázas. Apámnak a háziak elmagyarázták: merre kell menni. Hogyan találja meg az orvost. Elindult megkeresni az ismeretlen faluban. Néha eltévedt, aztán érdeklődött. Ment fölfelé egy kihalt néptelen utcán, a fal mellett a járdán, mikor valaki kinyúlt az egyik házból és megragadta, és berántotta az ajtón. Egy idősebb nő volt. – Az isten szerelmére, azonnal jöjjön be! – suttogta. – A következő házban már oroszok vannak. Jönnek végig összeszedni a férfiakat! – Az előbb voltak itt! De ki tudja, még visszajöhetnek. Jöjjön! Bújjon el valahová! – Apám elmesélte, hogy mi járatban van. Az orvost keresi. A nő felvilágosította, már régen elhagyta az orvost, visszafelé kell mennie. Apám egy kis idő múlva elindult visszafelé. Megtalálta az orvos házát és zörgetni kezdett.

Egy kelletlen, keserű ember jött a kapuhoz és beengedte. Felmentek a verandára, vagy előszobába, amikor az orvos megkérdezte – Mit óhajt, uram? – Apám elmesélte pár szóval a menekülésünket, a lázas, beteg öcsémet, mikor az orvos megszólalt – Nézze, én nem megyek sehová! Elegem van mindenből! Ebből a primitív, aljas világból!… Ott benn a szobában félholtan fekszik a feleségem. Az imént harminc orosz ment át rajta... Én nem megyek sehová!

Ekkor egy női hang kiszólt a szobából:
– Ezt nem teheted!… Orvos vagy! Felesküdtél, hogy segítesz az embereken. A kötelességed, hogy elmenj evvel az emberrel!… Nem szégyenled magad?!… Tessék menni!
Az orvos erre összekapta magát. Felöltözött és eljött apámmal meggyógyítani Levente öcsémet.

Nem tudom hány éjszakát töltöttünk a székelyeknél? Egyet vagy kettőt, hármat is? Nem tudom! Talán meg kellett várnunk, míg az öcsém valamennyire meggyógyul. Csak arra emlékszem, valami nagy csupasz pincében kaptunk szállást. Össze volt söpörve. Kongott az ürességtől. Hideg volt. A pince mennyezete több, úgy tizenöt centis gömbfákkal volt megerősítve. Mindegyik gömbfa tartóhoz négy Y tartó csatlakozott. Ez is olyan kép, ami lényegtelen, mégsem felejtem el soha. Szóval itt szállásoltak el bennünket. Adtak pokrócokat meg, valamennyi rongyot, mert cudar hidegvolt. Itt aludtunk a földön, vagy inkább a nedves betonon.
Aztán egy reggelen elindultunk. Mentünk az utcában valamennyit. Friss hó esett, úgy két centis. Erre is határozottan és világosan emlékszem. A saroknál derékszögben elfordultunk. Mentünk tovább a borongós reggelen…

Ide szúrnám még be anyám által gyakorta mesélt emléket:
Talán még Kistarcsa előtt történt. Az út másik oldalán, láttunk egy katonát. Talán valami őrféle lehetett. Anyám hangosan elcsodálkozott: – Jé!... Ott egy magyar katona!... – Nem magyar! Román! – szólt a katona magyarul és büszkén kihúzta magát. Úgy látszik a magyar meg a román egyenruha hasonlított egymásra. Szegény anyám csak a vágyát vetítette ki. Bizony! Igy kellett volna lennie. Az élet-halál urai itt a katonák voltak. Nekünk menekülnünk kellett. Idegeneknek, idegen katonáknak voltunk kiszolgáltatva hazánk földjén.

Az út további részéről már nincsenek összefüggő emlékeim. Csupán mozzanatokra emlékszem. Az egyik: vasúti átkelő lehetett. Az út hegyes szögben metszi a vasutat. A túloldalon megállunk, elég hosszú ideig várunk valamire vagy valakire. – Bírod-e még kisfiam? – Kérdezte tőlem anyám, mert már hosszú kilométereken keresztül egymás kezét fogva meneteltünk. Én bólogattam. Bírtam. Hát persze, hogy bírtam.
Az út mellett nekem csodálatosnak tetsző szörnyű gépezet van, valószínűleg egy kilőtt német rohamlöveg. Én nem győzöm eléggé megbámulni a monstrumot. Ráadásul hatalmas katonai sokkerekű járművek mennek el mellettünk. Majd kiesik a szemem, ahogy figyelem ezeket a technikai csodákat. De elégedetlen vagyok magammal is, a helyzettel is, ha már annyit mentünk, sokkal több fantasztikus szerkezet kellett volna látnunk. Én úgy gondolom, ehhez képest nem láttunk semmit, keseredek el.

Hát így fogja fel egy három és féléves gyerek a háborút. Nem volt semmilyen félelemérzés bennem. Egyedül az érdekelt mit láthatok, mit nézhetek meg. Az, hogy lövöldözés van, bombáznak, irtózatos robbanások rázzák meg a földet… nem sokat érdekelt. Egy tízkerekű csapatszállító az igen! Természetesnek vettem, az örökös felfordulást, hogy emberek és eszközök jönnek-mennek valahová és soha nincs csend, nyugalom. A fény mindig a szemembe világít, és nem tudok, vagy nehezen tudok aludni, de ha nincs fény, akkor pedig sötét van.

Néhány hónappal később, már a nagymamáéknál laktunk, csodaszép kora nyári délelőtt volt. Anyám beszélget valakivel a kapuban. – Vége a háborúnak! – kiáltja nagy örömmel a többieknek, mikor visszajön. Mindenki örül és boldog. Egyedül én szeppenek meg – Félelem fog el. Jó!... De akkor most mi lesz?...

1945. január 8-án indultunk el, január 15.-én érkeztünk meg. Tehát a menekülés egy hétig tartott. Nekem anyám fogta a kezem, és gyalogoltam a többiekkel. Amikor már nagyon vontattam magam anyámmal, helyet cseréltem az egyik kocsiban lévő csomaggal. Szegény apám nagyon nehezen húzta, összeszorított fogakkal, szinte négykézláb vonszolta már a kocsit.

Pincében, raktárban, elhagyott istállóban szálltunk meg. Valami dereng. Raktárak voltak félkörben elhelyezve, öt darab fészer. A katonák megengedték, hogy az egyikben meghúzzuk magunkat. Reggel viszont elbolondítottak egy sztaniol papírba csomagolt fadarabbal. Azt mondták, hogy csokoládé. Nagyon örültem neki, aztán nevettek a kiábrándulásomon. Különben is állandóan engem cukkoltak. Aztán szájharmonikáztak. Azt mondták, ha oda megyek hozzájuk, nekem adják. Oda mentem, oda is adták, akkor meg kiderült, hogy egy darab csokoládé.

Mentünk tovább. Apám az úton egyszercsak leállított egy teherautót. Természetesen katonai teherautót. A vezetőnek nem kellett sokat mutogatni, rögtön látta, hogy miről van szó, és hogyan tudna segíteni. Apámmal ketten megpróbálták a vezető ülésre, a sofőr mellé elhelyezni a gyerekkocsit, de akárhogy igyekeztek, nem sikerült. Végül is a gurtnival valahogyan az autó után kötötték. Édesapám a rakomány tetején kezével engedte, irányította a hevedert. Anyám is fölfért nagy nehezen. Laci bácsiék a vezetőfülkében szorongtak. Neki is indultunk a hadi járművek által alaposan tönkretett makadám úton, de nem sokat mentünk, a gyerekkocsi megbillent, hajszál híján felborult. Apám úgy döntött, gyalog megyünk tovább.

Aztán egyszercsak jött egy nagyobb teherautó. Megállt. Sikerült a vezetőfülkéjébe feltenni a kocsit. Apám ült mellette és fogta. Biztonságban éreztük magunkat. Én is benn voltam a kocsiban az öcsém mellett. Azt hiszem Szentmártonkátától Nagykátáig vitt bennünk ez a teherautó, de lehet, hogy Tápiószentmártonig. Nemsokára elértük Sőreg pusztát, a nagyanyám földjét, birtokát és onnan már csak 13 kilométerre volt
Tápiógyörgye.

A nagymama földje mellett mentünk el. Az egész ötven hold. Ebből 15 hold tölgyerdő. A nagyanyám két nővérének ugyanekkora, ugyanilyen birtoka volt. (A Julis néninek és a Boris néniéknek. A Julis néni idősebb lánya: Fülekiné szül: 1901.-ben. Nem emlékszem, talán Mariskának hívták.) Ahogy odaérünk az erdőnkhöz, mit látunk?… Hát a Füleki vágja ám a fát a mi erdőnkben! Nekik is volt ugyanekkora erdejük ugyanitt.
Apám rászól, de az csak hebeg-habog…. Végül is megörülnek egymásnak. A Füleki lovas kocsival jött. (Volt lova?!) Az ő háza is Tápiógyörgyén volt. Nem kellett húzni a gyerekkocsit tovább. Utána kötötték a lovas kocsinak. Apám ballagott mellette, és fogta.

Nemsokára beértek a faluba, Tápiógyörgyére. Elbúcsúztunk a Laci bácsitól és a Mari nénitől. Megérkeztek ők is. Egyébként a Mari néni minden év január 8.-án eljött hozzánk, hogy megemlékezzenek anyámmal a szerencsés megmenekülésünkről, hogy sértetlenül kijöttünk a háború poklából. Ezeket a meséket többször meghallgattam. Ezért is tudok ennyi mindent a történtekből.

Megérkeztünk a nagymamáékhoz. No lett nagy öröm! Drága nagyapám örült nekünk legjobban. Élelem viszont jóval kevésbé volt. Bár a nagyanyámnak sikerült sok mindent a katonák elől elrejteni. A nagykertben pedig, a góré mögött hatalmas krumpli verem bújt meg. Édesapám szegény ágynak esett, három napig úgy fájt a dereka, hogy nem is tudott felkelni. Valószínű, hogy az a nyilas őr a géppisztolyával a nyilas pártházban tört le egy darabot a gerinc csigolyájából. Ez a sérülés egész további életében végig kísérte. Egyszer, úgy ötven éves kora körül egy hétig nem tudott felkelni, egyszer meg, még Szigetszentmiklóson, épp egy vállalkozó ismerősét látogattuk meg, vele és Levi öcsémmel, mikor hazafelé jövet kiújult a derék fájása. Alig tudott hazajönni. Akkor árulta el nekünk: annak az átkozott nyilasnak köszönheti. Fájt neki szinte mindig. Egy kispárnával támogatta meg. Melegen tartotta. Ettől jobb volt.

A nagymama háza, udvara, Tápiógyörgye mindenben furcsa volt. Megváltozott. Mintha évek múltak volna el. Pedig csak három hónap telt el, azóta, hogy Budapestre költöztünk. … Mire emlékszem? Az első: a nagyapámmal kimentünk a krumpli veremhez. Ellapátolta a földet a verem egy részéről és összeszedtünk egy nagy fazék sáros burgonyát. Aztán a kiskertben állt még a bunker. Azt hiszem kötelező volt építeni minden lakóházhoz. A földbe volt ásva, háromszor három méter méretű lehetett, magassága legfeljebb két méter. Gerendákkal volt megerősítve. Februárban bontottuk le, mindenki nagyon utálta. Én sajnáltam. Nagyon szerettem benne játszani.

Apám megint csak hajszál híján menekült meg, hogy az oroszok elvigyék. Még januárban havat lapátolt az udvaron, a nagymama kendőjét terítette a nyaka köré. Lovas oroszok szedték össze az embereket, benéztek a kapu felett az udvarra, valamiféle babuskának nézték.

Én a repülőgépeket nézegettem az égen. Szóltam a felnőtteknek: nézzék ők is! Mérgesen kiabáltak rám: isten őrizzen tőlük!... Dehogy nézték! Inkább befogták a fülüket, hogy mégcsak ne is hallják őket.

Írta: Gödri Botond

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább