A Volga mellett fekszik Oroszország egyik legnagyobb iparvárosa, Szaratov, amely első hallásra leginkább az egykor nagy számban importált Saratov hűtőt juttatja eszünkbe, ám sokak emlékezetében a fogsággal, a szenvedéssel, és a kényszermunkával forrt egybe a város neve. 1945-től hadifogolytábor működött Szaratov határában, ahová a világháború után nem egy magyar katonát is elhurcoltak.
Néhány kilométerre Szaratov nyüzsgő belvárosától, egy erdővel övezett tisztáson egyszerű, fából ácsolt kettős kereszt állít emléket annak a 103 magyar hadifogolynak, akik ott, a 238. hadifogolytáborban vesztették életüket. Ám akadt, aki csodával határos módon túlélte a kemény kényszermunkát és a szegényes táplálkozást, és évek múltán hazatérhetett. Közéjük tartozik Kovács Antal is, akinek még évtizedek elmúltával is élénken élnek az események.
Az ő története is, mint annyi sorstársáé akkoriban, a behívóparanccsal kezdődött. Elmondta, 1942-ben vonult be katonának, először Budapestre, az Andrássy laktanyába majd később Hajmáskérre helyezték. A bevonulását követő két év viszonylag nyugodtan telt, viszont 1944 decemberében ő is bekapcsolódott a háborúba: az ország határain belül kellett felvenni a harcot a többszörös túlerőben lévő Vörös Hadsereggel. A napokon át elhúzódó csatákat megnehezítette, hogy a katonáknak közben a védművek kiépítésével is dolgozniuk kellett.
„Abban az évben, először Csongrádba vittek, mint gyalogos golyószórós katona, hiszen akkor már arra képesztek ki bennünket. Majd Ecser-Vecsésre kerültünk, ahol bedobtak bennünket az első vonalba, s ott pár hónapig szolgáltunk. Itt aztán az lett a vége, hogy szemben álltunk az oroszokkal. Azok lőttek minket, mi pedig őket" - emlékszik vissza a háború véres valóságával való első találkozásra az idős veterán.
„Beosztottak minket a lövészárokba, melyet homokzsákokkal erősítettünk meg. Két levente volt mellém rendelve, azok fiatalok voltak. Rengeteg lőszerünk volt, de a folyamatos tüzeléstől sokszor izzásig hevült a golyószóró csöve... Lőttünk, ha kellett, ha nem. Sokszor csak ijesztésképpen, vaktában tüzeltünk, mert már lőtávolságra voltak. Betyár egy élet volt ott is" - meséli.
A szomszédos bunkerben német legénység volt, akik azonban megszöktek posztjukról, teljesen kiszolgáltatva, és sorsukra hagyva a magyar katonákat. Innentől kezdve a katasztrófa elkerülhetetlen volt. A túlerőben lévő orosz csapatok így könnyűszerrel be tudták keríteni a harcállást.
Kovács Antal így emlékszik vissza fogságba esésére: „Vagy meghalunk, mert agyonlőttek volna minket, vagy megadjuk magunkat – az utóbbit választottuk. Voltak fegyvereink, de feltartottuk a kezünket, vagy 120-150 voltunk. Jöttek az oroszok, mutatták, hogy gyerünk ki, ugráltunk ki az árokból, összejöttünk nagyon sokan. Körbefogtak bennünket és kísértek hátra. Alig, hogy elmentünk pár száz métert, mondták, hogy álljunk meg, mindjárt cserélték le a ruhát, mert rajtam is jó bőrmellény volt, ők meg elég toprongyosok voltak. Kaptunk ruhát, de annyi volt bennünk a tetű, majd mindennap cserélnünk kellett, még így is majd megettek bennünket; nem voltunk hozzászokva tetűhöz" - emlékszik vissza a fogságban töltött első napokra.
„Összegyűjtöttek bennünket, majd gyalogosan indultunk Ceglédre. Közben jött a postás lóháton Ceglédbercel határában, s kiabálta, hogy van-e közöttünk ceglédi? Jelentkeztek négyen. A postás végig az utcán kiabálta, hogy jönnek a hadifoglyok, mindenki hozzon ki ennivalót, mert éhesek vagyunk. Beértünk Ceglédbercelbe, ott már a főút szélén kosarakkal, szatyrokkal, ki miben tudta, mert éppen karácsony után való nap volt. Kenyér, szalonna, kolbász, sütemény, kalácsok, kinek mije volt, kihozta nekünk. Néhány nap múlva marhavagonokba tereltek bennünket, 50-60 ember zsúfolódott össze vagononként. Itt is kínoztak minket a tetvek. Volt sok ismerős, több felől jöttek, s a sok emberből mindig tudta valaki, hogy merre megyünk, hova visznek minket. Azt mondták, hogy a Nyugati pályaudvarra megy a vonat, de nem lett belőle semmi. Az ismerősök mondták, hogy ha itt megyünk át, Romániába jutunk" - mondja Anti bácsi.
Romániában három hónapot töltöttek a hadifoglyok, a hírhedt foksányi gyűjtőtáborban. Akinek szerencséje volt, innen még hazaküldhették, ha túl nagy volt a létszám. Sok magyar fogoly menekült meg így a Szovjetunióbeli kényszermunkától. Ám Kovács Antal neve nem került fel a hazautazók listájára. „Golyós számolóval számoltak minket, mindennap volt létszámellenőrzés. Ötösével össze kellett állni századonként, magyarok, németek, románok. Ők papíron számoltak, az orosz a golyóval. Ha eltévesztette, volt, hogy 11-12 óráig is eltartott, reggel nyolc órától. Hatalmas barakkokban voltunk. Ezeket a németek csinálták, hogyha jönnek az oroszok, majd abba teszik őket. Fordítva történt a dolog."
Itt már dolgozni is kellett, a munka ládák és hordók rakodásából állt. Mint később kiderült, a Magyarországról elhurcolt javakat rejtették a ládák, melyek úton voltak a Szovjetunió felé. Ahogy Sztálin fogalmazott akkoriban, „a nemzetiségi kérdés vagonkérdés."
„Itt csak rövid ideig voltunk, majd bevagoníroztak bennünket, s vittek tovább" - folytatja a történetet az egykori hadifogoly. A két hétig tartó utazás mindenkit megviselt, hiszen az étel rendkívül sós volt, a vízadag pedig szánalmasan kevés. „Mikor az orosz kinyitotta az ajtót, derekamra rászereltem a kulacsokat, s ugrottam ki, hogy minél több vizet hozzak. Nem tudtuk, hová visznek. Amikor megérkeztünk, lefertőtlenítettek minket, ruháinkat. A bekecsem is tönkre ment."
A hadifoglyoknak eleinte mezei munkát kellett végezniük. A legnagyobb problémát az elégtelen táplálkozás okozta, melyet a természetben található zöldségekkel próbáltak meg pótolni. „Haraptuk, nyeltük a napraforgót, hogy élni tudjunk. Vöröshagymát kapáltunk. Olyanok voltunk, mint az állatok. Néha főztek nekünk bográcsban krumplit, de nagyon lesoványodtunk" - meséli Kovács Antal, aki maga is annyira legyengült, hogy bekerült a tábor melletti lágerkórházba.
Éppen itt, életének talán legsötétebb időszakában, a kórházi ágyon találkozott valakivel, akinek a felépülését, az életét köszönhette. Ott, a lágerkórházban dolgozott egy Botár István nevű orvos (szanitéc), aki még a háború alatt, Kolozsváron találkozott Anti bácsi egyik távoli rokonával, a szintén Kiskunlacházáról származó Gábor Gyulával. Gyula részt vett a második bécsi döntés értelmében visszatérő Észak-Erdély felszabadításában, s hónapokig tartó betegsége alatt, Kolozsvárott ismerkedett meg az orvossal. Ez az ismeretség mentette meg a kritikus állapotban lévő hadifogoly életét is, hiszen a távoli Oroszországban az orvos felkarolta, segítette.
Így emlékszik vissza a történtekre: „Amikor legyengültem, bejöttek az orvosok, a sarokban ültem, Botár Pista magához hívott. Kérdezte, hogy ismerem Gábor Gyulát? Mondtam hogy igen. Akkor holnap gyere be szanitécnek. Adott vödröt, vizet, s a festők után kellett takarítani."
De nemcsak elviselhető munkát adott neki, hanem élelemmel is ellátta, gyakran a szenesvödörben rejtve el a legyengült hadifogoly számára az életet jelentő élelmet. Emellett szabad kijárást biztosított neki a tábor területéről, így a város bazárjában is hozzájuthatott a táborban luxuscikknek számító élelmiszerekhez, dohányhoz. A rendszeres étkezés, emberségesebb körülmények hamarosan éreztették hatásukat, Anti bácsi kóros soványsága megszűnt, ereje is elkezdett visszatérni. Így amikor bejelentették, hogy szénbányába keresnek munkásokat, azonnal jelentkezett.
Itt, a mai Ukrajna területén található Dombaszban egész más körülmények között folyt a munka. Jobb volt az ellátás, és a munkát szerényen igaz, de megfizették. Persze ez a munka sem volt egy népünnepély: „A 80 centi magas járatokban úgy tudtunk csak közlekedni, mint a békák" - mondja. A tárnákban gépi fűrészel vágták a szenet, s azt a port bele kellett tenni egy csúszdába, toltuk le a fenekünkkel, közben kapaszkodni is kellett. A „kripelcsik", azaz a munka közben lenyelt sok szénpor tönkretette az ott dolgozók a tüdejét és gyomrát.
Aztán ennek a munkának is vége lett - meséli az öreg - kiderült ugyanis, hogy gyakorlott kőműves, így sikerült egyszerűbb, könnyebb munkához jutnia. Ettől kezdve egészen szabadulásáig a járatok mennyezetének megerősítését végezte. Ekkor már rendes körülmények között lehetett tisztálkodni, az élelmiszer fejadagokat pedig a fizetés segítségével ki lehetett egészíteni a városi boltokban.
Szabadulásának napjára így emlékszik vissza az egykori hadifogoly: „Akkor még a bányában dolgoztunk, s ott sokszor hitegettek bennünket azzal, hogy hazamehetünk. Mindannyiszor kiderült, hogy ámítás az egész. Egyszer aztán négy órakor megint kiabálnak, hogy a magyarok mennek haza. Holnap reggel nyolc órakor. Hú! Örültünk! Ugráltunk ott örömünkben! Meg bánatunkban, mert nem hittük már, hogy haza jutunk."
Ám ezúttal szó sem volt átverésről, tényleg mehettek haza. A foglyok között ruhákat osztottak, rendes fizetést kaptak, így a kantinban mindenki elláthatta magát a hosszú, két hetes úthoz szükséges élelmiszerekkel. Bár hazafelé is marhavagonokban utaztak, össze sem lehetett hasonlítani a négy évvel ezelőtti, szenvedéssel teli kiutazáshoz.
„Mikor hazaértünk Magyarországra, a földet csókoltuk, örömünkben. Mindenkit kérdeztek, hogy hova való, mindenki megmondta, hogy hova való, töltötték ki a papírokat. Engem a Nyugati pályaudvarhoz vittek, onnan már nagyjából tudtam, hogy merre is kell menni Lacházára" - mondja.
Kovács Antal négy év után hazatért, ám otthon sem felejtkezett meg egykori jótevőjéről. Botár Istvánnal hosszú évtizedeken keresztül, egészen az orvos haláláig megmaradt a baráti kapcsolat. Amikor már szabadabban lehetett utazni a két ország között, gyakorta meglátogatták egymást.
Forrás: honvedelem.hu
