„Győzelem bármi áron, győzelem minden iszonyat ellenére, győzelem, bármilyen keserves legyen is az út. Mert győzelem nélkül nincs tovább élet.” - Winston Churchill

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Jönnek az oroszok

Bevezető

Korosztályom megélte, átélte a második világháború Magyarországon keresztül vonuló minden borzalmát, kezdve az 1944. márciusi német bevonulástól a nyár eleji bombázásokon át a kora őszi orosz bevonulásig. Gyerek fejjel ez az időszak mindannyiónknak egyszerre jelentett élményt és traumát, hiszen meg kellett élni a háborút gyermeki kalandként, ahol bombák robbannak, lőnek, épületek hullanak egy pillanat alatt a porba, és ott a félelem, és a családdal együtt az aggódás. Mi gyerekek, mint akkori kamaszodók megismertük a túlélés addig ismeretlen ösztönét. Nagy kaland volt, és mélyen nyomot hagyó élmény e korosztályomnál, amit később ki-ki feldolgozott, de inkább igyekezett elfelejteni.

Ezekről az időkről családon belül elvétve esett szó, és olykor a pár mondatos visszaemlékezés csak a megélt mozzanatot elevenítette föl, és érződött, hogy a kis történetekben megformálatlan a megélt trauma. Nem beszéltünk róla. Alkalmanként a tévében vetített képek sora hozott felszínre egy-egy mondatnyi emlékképet, legtöbbször így: ott voltam a bombázáskor, emlékszem... arra...– és következett még egy tőmondat. Hogy mi az oka a hallgatásnak én most nem keresem, hiszen végtelenül sok ok és okozatot lehetne megemlíteni. Jelesül azonban egyet ma is érzékelek: elmaradtak a családon belüli csendes – Vámos Miklóssal szólva – ráérős mesélős idők, amikor a család tagjai a szomszéddal téli estéken együtt ülve elevenítik föl az élet egy-egy időszakát, amit a mai gyerekek sajnos nem élhettek meg. Ez a fajta családtörténet tehát kimaradt a mai fiatal korosztály életéből, és ezzel megszakadt az a kontinuitás, ami mindenkor kapocs (volt, van, lesz)  a családi együvé tartozásban.

Nekem szerencsém  volt gyermekkoromban, hogy környezetemben a téli estéken, a felnőttek borozgatása közben, disznótoros vacsorákon, névnapokon tátott szájjal hallgathattam a környezetem visszaemlékezését az első világháború viszontagságairól, a túlélés mindennapjairól, a „spanyolról”, a kommünről, és mind arról, amit a családok tagja külön-külön átéltek. Ezek a mesélős esték részben bepillantást nyújtottak az általam meg nem élt időszakról, másrészt gazdagították ismereteimet arról a világról, amibe bele születtem.  Most ennek emléke motivál arra, hogy leírjam élményemet arról az időszakról, amit gyerekfejjel szükségszerűen meg kellett élnem.

Tehát mese estet tartok a számítógép mellett, hátha érdekli családom valamelyik tagját a velem történt l944-es nyári, és őszi események. Reménykedem. Reménykedjem? [1] Dum spiro,spero!

– Jönnek az oroszok, vége a tanításnak - kiabál át a békési főutca túloldaláról [2] Gyökössy Zsolt a mellettem lépkedő Szőke Ferinek, akivel az internátusban egy hálóban lakott, és osztálytársak voltak. – Menjetek pakolni, és utazzatok – teszi még hozzá, majd sietős léptekkel megindul a régi kollégium irányába.

Rohanva tesszük meg a pár háznyi utat az internátusig. A rozoga deszka kapu dörögve csapódik be mögöttünk, mi pedig már is a tanulóba vagyunk, ahol néhány gyerek kapkodva rakja a könyveit a csontszínű asztalra, majd gyömöszöli a kidudorodott aktatáskába, amit jócskán feszít a könyvek és irkák rendetlenül berakott tömege. Hirtelen nem  tudom mit csináljak, állok és bámulom a többieket, míg végül a hátam mögött a kisebbik Szűcs rám szól.

– Pakolj, mert tanár úr azt mondta senkiért nem vállal felelősséget, ő is elutazik. Vége öregem a tanításnak – teszi még hozzá.  Azzal félrelök az ajtóból, és teli torokból ordít a felsősök tanulójába a bátyjának, hogy segítsen összekötni könyveit.

Én csak téblábolok, mintha kábult lennék, majd megindulok a hálószobába, ahol a bőröndöm meg a ruhásszekrényem van. Amint keresztül szaladok a felsősök hálóján, rám jön a félsz. Senki nincs a halóban, csak a kimondhatatlan rendetlenség látszik, és a kopasz szalmazsákok zöldellnek a vaságyakban. A mi hálónk a következő. Beugrok, ám Ferin kívül egy-két felsős gyömöszöli még a pakkjába a maradék ruhaneműt. Az egyik köröstarcsai minden szekrényajtót nagy széllel-dúrral csapkodja, felugrik a szekrények előtt és a poros tetőt is vizitálja – madzagot keres, ami ebben a pillanatban a kincsek-kincse.

Állok, és ismét csak bámulok. Egyszerűen a 12 éves eszemmel nem értem a felfordulást, hiszen amikor kora délután Szőke Ferivel kimentünk a városba, még semmi jel nem utalt a zűrzavarra. Az ebédnél minden úgy zajlott, ahogy elő volt írva. Ott volt a felügyelő tanár, és amikor elkéredzkedtünk tőle csak annyit mondott, hogy silenciumra érjünk vissza. Most itt vagyunk, és a többség már úton van. Hogy lehet ez? Nem értem! Állok. Hova menjünk? Haza? De mivel. Földvár ide 120 kilométer vonaton, de indul-e még vonat, és mikor? Többen arról beszélnek – mint hallom – nem indul vonat Békésről Muronyba. (Ma Békésföldvár, akkor Murony névre hallgatott)

– Pakolj már – kiabál Szőke Feri – mert én helyetted nem rakodok, és nem cipekedek! Ha nem készülsz el, biz’ Isten itt hagylak!

A szekrény tetejéről leveszem a hatalmas lakk bőröndöt, kinyitom a szekrényajtó Tuto lakatját, és kezdem a rámolást. Hirtelen olyan éhes lettem, hogy belefájdult a gyomrom, pedig alig múlt négy óra. Egy futással kint termek az épület végén, ahol a lépcsőfeljáróról elérhető a szomszéd birsalmafája, és minden elővigyázatosság nélkül átnyúlók a szögesdrót alatt és leszakítok két éretlen gyümölcsöt. Az egyikbe azonnal beleharapok, a másikat zsebbe gyömöszölöm. Ahogy szöszmötölök a birsalmával egyszerre erőteljes dörgést hallok, mint mikor zeng az ég.

– Ágyúznak – szólal meg a lépcső alján Nyírő tanár úr, az egyik felügyelő tanár. Pakolj fiam és induljatok, de ne hagyjatok itt semmit, mert az internátust nem őrzik – figyelmeztet. Pénzed van – kérdezi végül.

  Van tanár úr – vágom rá, de az eszem azon jár, hogy mit fog szólni a birsalma lopásért. Félek a pofontól, bár Nyírő nem tartozott a verekedős tanárok közé, ha ütött mindig fenekest adott egy rövidke mogyoróvesszővel. Valószínű, hogy látta zavarodottságom, azonban úgy tett mintha nem vette volna észre. Útnak enged.

 – Indulj, és vigyázzatok magatokra. A többes szám kettőnkre vonatkozott, hiszen tudta, hogy Szőke Ferivel földiek vagyunk.

Ahogy belépek az előszobaként is használt mosdóba, ismét hallom az ágyúzást a becsapódások mély dübörgő pufogását. Ennek fele sem tréfa!

Mióta március 19.-én bejöttek a németek ciklikussá vált a tanítás az intézetben. A bejövetel napján akkor még Debrecenből hazaengedtek bennünket, s talán két hétig szünetelt az oktatás is, aztán átköltöztünk Békésre a Szegedi Kis István Főgimnáziumba, de ott meg  ideiglenesen a gimi udvarába beszállásolták magukat a németek. A hatalmas futballpályányi tér tele volt tehergépkocsikkal, szinte hegyén-hátán kocsi kocsit ért. Az intézetben nem szállásoltak be katonákat, azok a környező utcák házaiban laktak. Az oktatás megkezdése után mire belemelegedtünk volna a tanulásba a polgáriba járó lyányokat is hozzánk rakták, mert zsidó bútorok raktározására igénybe vették a leány polgári iskolát. Összezsúfolódtunk, mint szardíniás dobozba a heringek. Mikorra végül összerázódtunk volna megkezdődtek a bombázások, és gyorsan vége lett a tanítási évnek. Egyik tanárunk szerint inkább azért fejeződött be a tanítás, mert Pesten lehetetlen volt a diákok óvóhelyi elhelyezése, (és a szülők is igen aggódtak) ezért a kultuszminisztérium egységesen berekesztette az 1943/44-es tanévet. Jól jártak az érettségizők – hallottuk a felsősöktől. Gyors érettségi lesz. Úgy lett.

Egyébként Békésen sem volt fenékig tejfel az élet, mert már az első bombázásnál egy eltévedt, vagy sérült [3] Liberátor az összes bombaterhét a ladányi (Körösladány) határba dobta le a kenderáztatóba, ahol viszont sok asszony és gyerek vesztette életét. Később azután Békéscsaba is célpont lett a vasúti forgalma miatt. Az egyik alkalommal hatalmas ribillió keletkezett, ugyanis a Máltáról felszálló repülők  terhüktől megszabadulva a Szovjetunióba repülve Békés fölött gyülekeztek. Másnap azután az oroszoktól szálltak fel bombaterhükkel, amivel megszórták az országot, és hasonlóan tovább repültek olasz - hon felé. Így Békés fölött néha szép kis gyülekező hely alakult ki.  Az egyik alkalommal egy sérült vadászgép [4]Vizesfásnál szállt le. Erre megindult a város csendőrsége, rendőrsége és a polgárőrség is felkutatni a pilótákat. Persze mindenféle rémhír terjed, hogy a pilóták megölik az arra járót, és nem szabad elfogadni semmit tőlük, mert mérgező a csoki, felrobban a baba, de még a bicikli belső is. (Hiánycikk volt a belső gumi)

Ezen a nyáron már a felsősöket arra kötelezték, hogy két hetet lövészárkok ásásával, repterek építésével töltsék a Kárpátokban, illetve Erdélyben. Nagy hazafiúi buzgalommal ment el a többség, ám a tábori élet alól nagyon sokan kibújtak különféle igazolásokkal. Így tett Szőke Feri is, aki gyűlölte a németeket, bár különösebb utánjárást nem igényelt az igazolás beszerzése se, ugyanis legidősebb bátyja a fronton szolgált és középparasztok lévén a termés-betakarítás, főként az aratás miatt az ilyen családok gyermekit felmentették. A Szőkénél a gyűlölet [5] verespéteri megközelítésű volt, de volt benne jó adag kuruckodás is, és náci ellenesség, vagy ahogyan akkor nevezték Hitler-ellenesség. Szőke Feri úton-útfélen hangoztatta, – amit már sokan mondogattak abban az időben – hogy a németek elveszítették a háborút. Szegény Anyám mindig mérgelődött a Feri beszédén, mert ő elhitte, amit a rádió mondott, még inkább amit a Signal magyar kiadásában a német propaganda gépezet hangoztatott a csodafegyverről.

A nyár otthon ért Földváron, ahol mi alsós diákok nappal légoltalmi ügyeletet adtunk a felsősök kommandírozása mellett a református templom tornyába. Erre a szolgálatra azért került sor, hogy a felnőttek (parasztgazdákról van főként szó) dolgozhassanak. Éjjel viszont [6] pótszolgálatos felnőttek adták a figyelő szolgálatot. Feladatunk volt a rádióhallgatás, és ha megszólalt a rádióba, hogy „légiveszély Bácska-Baja” elkezdtük tekerni a kézi szirénát. Irgalmatlan süketítő hangja volt, ezért vattával, de ha nem volt, a zsebkendő sarkával dugtuk be fülünket. Három percig felváltva hajtottuk a két tenyérnél nem nagyobb szerkentyűt. A sivító hang a toronyból messze hangzott. Egyébként senki nem szeretett „toronyőr” lenni, aki tudta elbliccelte, beteget jelentett, mit több elhitette, hogy latinból meghúzták és pótvizsgára kell készülni, a latint pedig hangosan kell tanulni a memoriter miatt, azt pedig szolgálatban ugyebár nem lehet. Szegény polgárőr parancsnok,  – egyébként borbély volt, aki idős kora miatt, no meg őrmesteri rangja miatt lett parancsnok  – könnyen elhitte, mert latint legfeljebb a templomban hallott, ha egyáltalán  katolikus volt. Egyszer az öregúr mondja Kisdombi kocsmájában Feri bácsinak, hogy biz’ ő nagyon sajnálja Kisdombi fiát, azt a Sándor gyereket, amiért elbuktatták latinból, és most hangosan kell neki tanulni. Kisdombi bácsi nézi az öreg őrmestert, hallgat egy darabig, majd a kocsma udvari ajtaján kiszól:

Jóska, – ez volt az udvaros cseléd – mondd meg Sanyinak, azonnal menjen légoltalmi szolgálatba, mert a papucsomat belerúgom a seggibe! Megfordulva, amúgy félvállról odaveti a légóparancsnoknak: a szarházi kitűnő tanuló, majd büszkén még hozzá teszi – nem akárhol, Túron.

 Úgy elkotródtam a kocsmából, mintha ott sem lettem volna, ugyanis én is azért mentem a parancsnokhoz, hogy bejelentsem sajnos nem tudok légóba menni a következő héten.

A nyár közepén már Szolnokot és Szajolt is erőteljesen bombázták az amerikaiak. Általában fél tíz, tíz óra között a légi veszély légi riadóba váltott, és nagy magasságban mély monoton zúgással megjelentek a Liberátorok, köztük pedig a kéttörzsű cirkáló, cikázó Leitingok. A hosszú, fehér kondenzcsíkok alatt pedig [7] csillámló szálak tömege lepte el az eget, amint lassú mozgással ereszkedtek alá. Azután monoton zúgásba egyszerre felugattak a Szolnok körül elhelyezett légelhárító ütegek, Boforcai. Az égen kis fehér pamacsok vették körül a repülőgépeket, majd a zárt alakzatban haladó gépek szétváltak és megkezdődött a tánc, a bombák robbanásától remegni kezdett a föld.

Mi gyerekek a felnőttek intelme nyomán behúzódtunk az eperfa alá és hallatlan élvezettel figyeltük a tűzijátékot. Egymást túlkiabálva mutogattunk az égre: nézd, majdnem eltalálták. Hol? Ott...ott – mutattuk kinyújtott karral és ujjal az irányt. Két alkalommal láttuk amint megvillan a gép farok részén a vörös fény és a repülő füstöt húzva kiválik a kötelékből. Egyik alkalommal pici fekete pont, majd egyre több jelent meg a nagy magasságban, és hirtelen fölvillant a fehér kupola lassan lebegve ég és föld között. Azt hiszem sokkal több gépet nem ért szerencsétlenség, viszont légi harcot sem láttunk, holott a szolnoki repülőtéren ott voltak a hazai gépek. Mint később megtudtuk, a Caproni típusú olasz gyártmányú gépek nehezen tudtak fölkapaszkodni 6-8000 méterre, hogy kedvező pozícióból vegyék fel a harcot. Ezért föl – fölszálltak ugyan, elkerülve a földi megsemmisülést, de amíg a támadás zajlott igen alacsonyan elszálltak Szolnok légteréből. Föltételezhetően igaz volt a hír, mert egyik alkalommal a Tisza parton szinte a víz fölött húztak el a Héják, majd kis idő múlva visszafelé zúgatták magukat. Egyébként igen közelről ekkor láttam először csatarepülőgépet. Egy ilyen tiszai út alkalmával nagybátyám lovasszekerén hazafelé baktatva a szolnoki bombázásból visszatérő amerikai gép egyike fölöttünk engedte el üzemanyag-póttartályát. Igen megijedtem a két kalimpáló valami láttán és elkezdtem kiabálni, hogy hull a bomba. Nagybátyám, aki katonaviselt, sőt frontharcos katona volt, megállította a szekeret és fölnézett az égre, majd nagy nyugalommal legyintett, s csak annyit mondott: ennek fiam nincs hangja, ez nem bomba. Megvártuk a nagy puffanást, és Jani bátyám közé csapott az erdélyi mokány lovaknak, és megindultunk a csordajárás felé. Mire a tett színhelyéhez értünk már az egyik szűrkén csillogó tartály körül ott ólálkodott a [8] csordás és két gyereke. Nagybátyám a legtermészetesebb mozdulattal megemelte a két méter körüli csónakszerű alkotmányt, és nagy nyugalommal mondta: ebben meg benzin van! A csordással és tőlem idősebb fiaival földobták a szekérderékba az egyik benzintartályt és mintha misem történt volna, elindultunk. Jó 20 liter benzin volt még benne, amit nagybátyám a sört szállító kereskedőnek adott el, (ekkor már nehezen lehetett benzinhez jutni) a tartály meg némi átalakítással csónak lett a Tiszán. Igen labilis lélekvesztő volt, de lehet vele közlekedni. Jellemző az akkori viszonyokra, hogy a csendőrség néhány nap múlva elment a nagybátyámhoz és kihallgatták, jegyzőkönyvet vettek föl, ám a „talált tárgy” maradt.

A nyár azzal telt, hogy [9] Kisdombi Sanyiék előtt összejött a diáksereg és délutánonként traccspartin vitattuk meg a háború várható kimenetelét. Én, mint kisebb diák inkább csak ott lebzseltem a nagyobbak között, mint olyan, aki Szőke Feri iskolatársa. Az viszont igaz, hogy sokat tanultam tőlük kifejezésben, szemléletben. Egyebek között ezekre heti – egy-két alkalmi – találkozókon a beszélgetés stílusára jellemző volt a tiszta beszéd. A vitában soha durva szó, káromkodás nem hangzott el, pedig véleménykülönbség mindig volt. Egymás lehülyézése ismeretlen volt. A legdurvább kifejezés legfeljebb annyi volt: ökör gondolat apám! Ennek oka egyrészt az iskolai neveltetésre vezethető vissza, másrészt Kis-Dombiéknál tilos volt a káromkodás, a durva beszéd. Az előzőre két példát említek meg. Mind a két intézetben, a mezőtúriban és a békésiben is (mind a kettő református gimi volt) kötelező volt iskolán kívül és a szünidőben is a diáksapka viselése. Ez már egyfajta kötelezettséget rótt a diákra viselkedésben és beszédben is. Mindannyian büszkék voltunk a magunk iskolájára. A szigorú, mondhatni poroszos fegyelem igen keményen érvényesült a két intézetben. Szőke Ferit a túri gimnáziumból azért tanácsolták el negyedikes korában,  ( nyolc osztályos gimi volt abban az időben) mert az internátusban egyik osztálytársa kabátja zsebéből kivette 2-3 centis ceruza csonkot minden kérdezés nélkül. Miután ezért az internátusból eltávolították, az intézetből is eltanácsolták. Igaz segítették, hogy Békésen fölvegyék minden további előítélet nélkül. Jó tanuló volt, arra rászorulókat tanított, de ennek ellenére megengedhetetlen volt cselekedete az ottani erkölcsi normák miatt. A másik eset. Későbbi jó barátomat Szilágyi Jancsit a gyulai gimiből azért tanácsolták el, mert elbliccelt egy tanítási napot és az apja nevét aláhamisította az ellenőrző könyvben. Hiába volt a papa [10] nemzetes úr (vitéz Szilágyi János) semmit nem jelentett, inkább nyomott a latban, amikor a tanári kar meghozta a verdiktet.

Kifelé haladva a nyárból, talán augusztus közepén apámmal Szolnokra utaztunk trafikért. Abban az időben a dohányféleséget már csak jegyre lehetett kapni. Amikor megfelelő mennyiségű jegy összegyűlt apám kovásszal fölragasztotta a kis négyzet alakú jegyeket egy újságoldalra, és beváltotta a szolnoki dohányelosztóba. Ezúttal busszal mentünk be, mert a vasúti összekötő-híd javítása miatt igen lassan haladtak Szajoltól a vonatok. A híd szinte minden légitámadáskor megkapta a maga adagját, méghozzá összeláncolt bombákkal. Ilyenkor mindig adódott javítás a hídon, holott a sínek alól teljesen eltávolították a borító réteget. Amint lenézett az ember két vagon között csak a híd keresztvasait láthatta elrohanni, meg mélyen lent a Tisza hömpölygő vizét. Ezzel a módszerrel azt akarták elérni, hogy a bomba a szitaszerű híd pillérei között átsuhanjon. Erre az amcsik összeláncolták a bombákat, amik jobb esetben láncaikon lógva fönnakadtak, vagy ha robbantak nagy kár nem keletkezett, mert a híd légellenállása lecsökkentette a károkat.

Szolnokon, míg apám a beváltással küszködött én elkéredzkedtem a pékhez kiflit venni. Jó ismerőse volt apámnak, mindig friss ropogós süteményt kaptam tőle. A pék műhelye a vasútállomástól visszafelé a városba vezető úton volt, míg a dohánybeváltó a város központjában, a megyeházzal szemben. A távolság bő kilométer lehetett.

Amint kijövök a papírstanicliba csomagolt kiflivel megszólal a légiveszélyt jelző sziréna hangja. Rohanok fölfelé a főutcán, ám alig érek el kétsaroknyira, máris légiriadót fújnak. Az emberek megiramodnak, mint a hangyák veszély esetén, szaladni kezdenek, ki erre, ki amarra. Én csak előre igyekszem, hogy elérjem apámat, amire nem kerül sor, mert egy karszalagos ember beránt az egyik kapualjba, és mire elmagyárznám hova igyekszem, máris fölugatnak a légelhárító ágyúk. A karszalagossal kézen fogva rohanunk a légópincébe. A lépcsőforduló után becsapódik utánunk a vastag falú ajtó, de továbbra is hallani a Boforcok mélyhangú ugatását. Lent a hűvös pincében egymás hegyén-hátán vagyunk, ki-ki keresi a hozzátartozóját, ismerősét, zsibong az egész pince, mint méhkasban a bogarak. A 15-ös égő gyér fényében alig látok valamit, csak a hangzavart hallom. Egyszer csak egy kar felém nyúl és behúz a boltív alá, mondván ez a hely a legbiztonságosabb, mert – magyarázza a férfi – ha találatot kapunk a széles tartópillér nem omlik le. Kezemben a zacskóval behúzódok a pillér alá. Éppen nekikezdek a kifli majszolásának, amikor megremeg alattam a föld. Egyszer, kétszer, háromszor, majd apró porszemcse kezd hullani a boltívről az ölemben tartott zacskóra. A villanykörte tőlünk balra lassan lengésbe kezd követve az épület remegését. Aki behúzott a falmellé imádkozik, valószínű katolikus, mert szűz anyát emleget. Arrébb egy idős asszony sírdogál hüppögve, míg a mellette lévő hangosan vigasztalja: – ne féljen az iskolának saját pincéje van, vigyáznak a gyerekekre. Elől az ajtónál a  karszalagos ember erőteljes hangon, de monotonon darálja mint verkli a dallamot.

– Nyugalom emberek, nyugalom! A vasút túlsó felét bombázzák, ott vannak a németek. Nyugalom emberek, nyugalom!

A föld ismét remeg alattunk. A sarokban egy mély basszus kommentálja a fönti eseményeket: megjött a második hullám... csak el ne tévesszék – teszi hozzá egy bariton, aki egy nálamnál fiatalabb gyereket óv a hóna alatt. Kezdek félni. A folyamatos robbanás, a kinti zaj most vesz erőt rajtam. Kínomban elkezdem számolni a keresztutcákat a vasúttól befelé, de nem emlékszem hol rántott be a légoltalmi parancsnok, nem tudom messze vagyunk- e a támadás színterétől. Jártatom az agyam, de nem megyek semmire, kérdezni meg nem merek. Beletúrok a csomagomba és a kezembe akad a pék adta élesztő, amit anyámnak küldött, mert ebben az időben csak nagy nehezen lehetett hozzájutni. Belecsípek a puha masszába és a majszolom az enyhén csípős élesztőt. Valahogy nyugtat. Már kezdem megszokni a félhomályt, amikor kialszik a pislákoló villanykörte. Zaj, zsivaj, hangosan keresik a gyufát, amikor elől felvillan a légoltalmis zseblámpájának éles fénye és a hangja: „Nyugalom emberek, nyugalom!” Valaki a túloldalon gyertyát gyújt, aminek gyér fényénél egy jól öltözött férfi megnézni a zsebóráját és hangosan bemondja az időt: fél tizenegy. A gyereket óvó azonnal reagál az időre: akkor rögtön vége, – mondja – 11-kor van a gyülekezőjük a Balaton fölött. Valóban igaza lett, mert rövid idő múltán felüvöltött a légiriadót lefújó sziréna. Kinyílik az ajtó és szinte ömlik befelé a friss levegő és a világosság, és megindul az összezárt tömeg a kijárat felé. Lökdösnek, taposnak, visz az alkalmi társaság fölfelé és kifelé. Amint felérünk a szabad levegőre, szinte mindenki egyszerre vesz egy jókora lélegzetet, és teszi szeme elé kezét védekezésül az éles fény ellen. Amint a kezem leveszem a szemem elől szinte megdermedek. Szemben a szülőotthon tetejéből egy meggörbült, többméteres vasúti sín ágaskodik az ég felé. A cserepek egy része az utcán hever. Ahogy visszafelé, a vasút irányába nézek, meztelen emberek rohangálnak, és az állomáson túl füst gomolyog a magasba. Az állomásépület jobb oldala romhalmaz, megroggyant és ablaktalan.

Alig voltunk a vasútállomástól 4-500 méterre.

Egyszerre Apám ideges hangját hallom: hol az istennyilában kódorogsz, hol voltál a bombázáskor – kérdezi –, de máris ömlik belőle a szitok. Mondja, mondja, hogy miben maradtunk, mit mondott, és én eltűntem, mint szürke szamár a ködben.(ez volt a szavajárása) De egyáltalán miért kerültem a vasút közelébe – teszi fel a korszakos kérdést. Hát, ezt nem tudom. Csak egy magyarázat van: nem a városba, hanem ellenkező irányba futottam. Hogy loholtam annyi bizonyos.

Augusztus végén készülődtünk vissza az alma mater falai közé. Kezdtem végigjárni a rokonságot, hogy illendően elköszönjek, hiszen a legközelebbi találkozás csak karácsonykor lesz. Az egyik nap kerékpáron indultam el, és jó fél úton ért a légiriadó, s ilyenkor azonnal el kellett hagyni az úttestet. A legközelebbi házba mentem, ahol ki volt írva: légoltalmi pince. Egy jól szituált építész háza volt hatalmas előkerttel, ahova rajtam kívül mások is betértek, köztünk egy motorkerékpáros fiatal- ember. Amint nézzük a magasban monotonon dübörgő Liberátorok hadát, az egyik orgonabokor tövéből egyszerre felkiált valaki, hogy jaj istenem, jaj istenem, hát nem látják a motor reflektora visszaveri a napfényt. Meglátnak bennünket! – sipítozott hang. A motoros lakonikus pofával kimegy az utcára, majd elfordítja a kormányt a  nappal ellentétes oldalra, és visszatér. A sipítozó azonban nem hagyja abba a dolgot, és mindenféle angol bérencnek lehordja a fiatalembert, és megvádolja, hogy jelzést akart adni a repülőknek. Éktelen vita kerekedett az ott lévők között a felelősségről, a felelőtlenségről, és a hazaárulásról. Az akkori idők helyzetére jellemző volt két szélsőséges nézet: az egyik, aki bevette a háborús propagandát, a másik, aki már nem hitt a németek csodafegyverében, és ha módja volt hallgatta a londoni-magyar adást. Mindkét nézetbeliek viszont megegyeztek abban, hogy féltek az oroszoktól. Mindezt tetézte a háborús idegesség, a családfők sokaságának távolléte, az ismételt behívások, és az egyre terebélyesedő jegyrendszer. Ekkor már a cipőt is utalványra lehetett kapni, a kenyeret már régen jegyre adták, aminek egyharmada kukoricalisztből készült, és evéskor kikezdte az ember ínyét. Megjelent a kerékpárokon gumi helyett a zörgő fakerék, a nyári szandálok talpát is fából készítették, mint a hollandok papucsokat. A rémhírek rohanvást terjedtek részben a magyar veszteségekről, másrészt az oroszok kegyetlenkedéseiről. Miután augusztusban Antonescuék átálltak, és Románia felől megindult a front egyre több menekülő jött Észak-Erdélyből jórészt azok, akik az 1940-es bevonulás után tisztviselőnek kerültek oda. Ezek fölerősítették a különböző rémtetteket a vasgárdáról, és az orosz gőzhengerről. Ebben az ellehetetlenülő helyzetben nem csoda, hogy embercsoportokon belül a legkisebb hang is vitákat, és bizalmatlanságot provokált.

A légiveszély vége felé itt is elcsitult a perpatvar, mert egy Liberátor ki-kihagyó motorral próbált visszafelé evickélni a tiszta, felhőmentes égbolton. Körülötte megjelentek az apró fehér pamacsok, de a lövedék láthatóan jóval a gép alatta robbant. Mindenki az égre szegezte tekintetét, és megindult a találgatás: eltalálják, nem találják, haza vánszorog-e, vagy leszedik a német vadászok. A lassan haladó gép szabálytalan berregéssel tartotta a déli irányt, majd megjelent mögötte egy kéttörzsű Laiting. A gép fölötte cikk-cakkban ide-oda lavírozott, védve bajban lévő társát. Mi pedig itt lent, a magas égkékjében életükért küszkők ellen drukkoltunk. Micsoda izgalom vett rajtunk erőt. Az esemény feszültsége a háború mindenkori borzalmát testesítette meg, hiszen amíg ott fönn néhány tíz ember az életét mentette, mi itt a biztos talajon azért izgultunk, szedjék már le őket. Megtörtént. Egy vörös villanást láttunk a baloldali szárny körül, majd megbillent a gép és szárnyát elhagyva pörögni kezdett a lentről picinek látszó madár. Eltalálták, eltalálták ! – hangzott mindenfelől. Többen már az úttesten föltartott karral, előremutató ujjal igazgatták a többiek tekintetét az esemény irányába. Egyszerre megjelent néhány apró fehér pont a magasban, míg a gép messze alattuk kalimpált lefelé. Kettő... három... öt... nem, nem hét ejtőernyő kiáltották az emberek. A magasból lassan ereszkedett a fehér gomba egyre lejjebb, végül a fák eltakarták őket. A motoros nyeregbe ugrott, hogy megnézze közelebbről az eseményt. Mint a későbbi napokban megtudtuk Rákócifalva és Szandaszőlős között, tehát Szolnok tőszomszédságában értek földet a szerencsétlenek. A csendőrség azonnal begyűjtötte őket.

Lassan vége lett a nyárnak. A rádió is bemondta a tanév kezdetét, és az augusztusi nyár szépen búcsúzott. Apám elvitt magával Törökszentmiklósra abba a cipőüzembe, ahonnan a jegyre adható bőrcipőket lehetett beszerezni. Opel Kadettel  t mentünk, mert abban az időben ez volt a legnagyobb kocsi amit tartani lehetett, és a  hátsó ülését is meglehetett pakolni. Minthogy Apám volt a Tiszai alsójárás cipő elosztója, így lábbeliből szerencsére nem szenvedtünk hiányt. Az üzemben végig próbáltattak velem néhány takaros „csukát”, míg végre kikötöttem a szép [11] gojzervarott félcipőnél. Életem első félcipője volt, (addig csak hosszúszárú cipőim voltak) és én nem bántam, hogy egy fél számmal rövidebb a lábamnál. Később irgalmatlanul ráfizettem hebehurgyaságomra. Most viszont boldog voltam, hogy ebben a cipőben megyek a gimnázium második osztályába.

Az iskola szeptember második hetében kezdődött és az egész család napokig azon dolgozott, hogy az előírásnak megfelelő fehérnemű mennyiség készen legyen az indulásig. Az internátus által megadott számot (91) minden felszerelésben fel kellett tüntetni, amit cipőbe tintaceruzával még csak-csak könnyű volt beírni, azonban a fehérnemű minden darabjába be kellett varrni. Anyám, nagyanyám a csalédlánnyal egésznap hímezett. Apám kereskedőként az óriási lakkbőrönbe pontosan és szakszerűen elpakolt, és még az összehajtogatott szalmazsák is belefért. Én pedig elkészítettem a hárompéldányos leltárt, amit a mindig becsben tartott latin nyelvtankönyvbe elhelyeztem. A jó fene tudja miért pont a nyelvtankönyve tettem, de valószínű azért mert  az első évben minden tanár és idősebb diák azt mondta : ez lesz a bibliád nyolc esztendőn át. Komolyan vettem, mert valóban minden nap volt latin óra, s mindig vittük a „bibliát” a többi tankönyv között. A valóban elrongyolódott vastag könyvet nyolc éven keresztül istentelenül cipeltem.(Gézánál a padláson egy cukros ládában megtalálható!)

Szeptember elején, csöndesen szép kora őszi időben bandukoltunk ki a homoki vasútállomásra Apámmal, aki a bicikli hatalmas csomagtartóján tolta a pakkomat. (Benzin már kivételesen volt) Ott találkoztunk Szőke Ferivel, aki már megvette a jegyeket. Jó apám elkérte a bilétákat, és visszavitte a pénztárhoz a 35 százalékos igazolvánnyal együtt, és új jegyet kért mindkettőnknek másod osztályra. Visszajőve csak annyit mondott: utazzatok úriember módjára legalább az év kezdetén, visszafelé úgysem lesz pénzetek – tette még hozzá. Kilenckor indult a Szentesről  érkező motorvonat. Fölkecmeregtünk a vagonba, ahol rajtunk kívül senki nem utazott ezen a kocsi osztályon. Tiszatenyőn szálltunk le, azzal az elgondolással, hogy Szajolban a bombázás miatt nehezebb az átszállás, mint ezen a csendes állomáson. Az utazó emberektől még Homokon hallottuk, hogy Szajolt megszórták az amerikaiak, és több sínpár használhatatlan. Közel háromnegyed órás várakozás után beérkezett a hatalmas szerelvény, amire a vasutas ösztökélése közben csak ketten kapaszkodtunk föl. A kényelmes fülkében, a párnázott ülésen úri módon helyezkedtünk el. A szerelvény Mezőtúrig trappolt volna, azonban Kétpó előtt nyikorgó fékezés után a nyílt pályán megálltunk, és a szaggatott vonatfütty jelezte, hogy légiriadó van. Ablak le. Vasutasok kiabáltak, hogy mindenki szálljon ki és a szerelvénytől jobbra-balra száz méterre feküdjön le. Feri rám szólt, hogy az aktatáskát vigyük magunkkal, legalább a tankönyveket és pénzünket mentsük.

Lassan, mélyen zúgó monotóniával közeledett a magasban a hatalmas kötelék. Az egy tömbben haladó négy motoros Liberátorokat sok-sok kéttörzsű vadászgép járta körül, mint méh a virágokat. Alul, fölül, két oldalt szúnyogszerű rovarként röpdöstek a Laitingok. Mi – megfogadva a vasutasok tanácsát – hanyatt fekve figyeltünk a hatalmas ármádia vonulását. A félelmet leszámítva fennkölt élmény volt a kék égen követni a támadó légierő vonulását. Utólag mondva már ekkor érzékelhető volt a tengelyhatalmak gyengesége, a háború elvesztésének szele, hiszen egyetlen magyar, vagy német gép sem zavarta meg az amerikaiak vonulását. Bő félóra után a mozdony hosszú füttyel jelzett: beszállás.

Mezőtúrra zavartalanul érkeztünk, ahol a kalauz hangos kiabálással adta mindenki tudtára: Mezőtúr, [12] ONCSA gyerekgyár! A vasutas humor tipikus példája volt a bejelentés, ugyanis Mezőtúr perifériáján éltek azok a nagy kubikus dinasztiák, akiknél az 5-6, vagy ennél több gyermekáldás biztosította a toprongyos szegénységet. + Számukra a negyvenes években a kormány szociális lakással nyújtott támogatást, aminek mozaik neve volt az ONcsA.([13]Országos Nagycsaládosok Alapítványa). Itt Túron a vasút mellett építették ki a lakótelepet, ami az állomásról is jól látszott. A kalauzok humora az utasok derültségére összekapcsolta a kettőt.

Néhány istentelen hosszú katonavonat elhaladása után bennünket is elengedtek. Ebben az időben már több honvédségi szerelvény közlekedett a sín-párokon mint személyvonat, cipelve az erdélyi frontra a hadianyagot, no meg az embereket. Közismert volt: a románok kiugrásával mind közelebb került a front a régi magyar határhoz. Mi ezen ugyan nem töprengtünk különösebben, ám a vonatban az idősebb generáció beszélgetésének központi témája volt.(A legtöbben árulásnak minősítették a tengelyhatalmak kötelékéből a románok augusztus 20.-i kiugrását.)

Egyébként a mai Muronyban, az akkori Békésföldváron szálltunk le, hogy a szárnyvonalon, akkori szóhasználattal vicinálison megérkezzünk Békésre. Az állomáson sohasem felejtem el öt-hat német katona támasztotta a virágoskert vasrácsát és uzsonnáztak. Mi körbejártuk őket, hiszen teljes harci felszerelésben közelebbről most láttunk német gyalogos katonákat. Sapkánkról azok is látták, hogy diákok vagyunk és megszólítottak bennünket. Szőke Feri harmadikos kora óta tanulta a németet és azonnal válaszolt. Erre a katonák meghívtak bennünket némi falatozásra, és ekkor ettem először Hitler-szalonnát, magyarul „marmeládot”, azaz konzervlekvárt, még magyarosabban, gyümölcsízt. (Mi otthon anyám főzte lekvárt ettünk, és ismeretlen volt a préselt, késsel szelhető gyümölcsíz.)

Este hatra érkeztünk Békésre. Nyár volt, világos volt, így az internátusba beérve azonnal nekikezdtünk a szalmazsák töméséhez. Ma már ismeretlen a szalmazsák, akkor azonban még ritkahelyen volt matrac. Az internátus udvarán hatalmas szalmaboglya szolgáltatta az alapanyagot, amiből jó háromnegyed óra alatt keményre megtöltöttük az általunk hozott szalmazsákot. Nagyon lényeges volt, hogy keményre tömjük, mert a használat alatt a szalma összetört, és ha csak csip-csup szalma volt a zsákban bizony egy hónap múlva a sodronyon aludt a delikvens. Behordtuk a zsákokat és elkészítettük fekhelyünket a középső hálóban. Már többen megérkeztek, főként a felsősök, akik napokkal előbb befutottak és közösen főztek maguknak. Arra emlékszem, hogy Tarsoly Elemér, a későbbi színész már ott volt a haló sarkában, s azt mondta: mellette lévő agyra helyezzem a fenekem, mert én leszek a [14] csicskása. Hát ezzel kezdődött a másodikos gimnáziumi évem.

Kiválasztottam a szekrényemet és a hatalmas lakk bőröndből bepakoltam a ruhákat, kint a tanulóba pedig a hátsósorokban a falmelletti második ajtónál beraktam a tankönyveket, füzeteket. Ezt az ajtót nyitotta ugyanis a tavalyi kulcs. Mire kész lettem felbőgött a sziréna; légiveszély Bácska-Baja. Jönnek az amerikaiak, gyerünk a futóárokba, szóltak át a felsősök a szemközti tanulóból. Közben bejött Izsó tanár úr, aki azután mindannyiónkat kipaterolt az internátus udvarára, de senki nem ment le a keskeny futóárokba. Kémleltük az eget, de nem észleltünk gépeket, nagyon messze mintha monoton zúgást hallottunk volna. Közben megindult a háború esélyének latolgatása. Legtöbben - főként azok a felsősök, akik a nyarat Erdélyben és a kecskeméti repülőtér építésén töltötték, azon a véleményen voltok, hogy a németek elveszítik a háborút. Eiler Miska, aki sváb gyerek volt és Kecskeméten dolgozott, esküdött a németek fölényére, és érvelését alátámasztotta a Gigant hatmotoros szállítógéppel, amit ott látott és egy csodának a német géniusz remekének ítélt. A vitában mi alsósok nem vettünk részt, csak tátottszájjal figyeltük a hatalmas gesztikuláció közepette zajló élénk vitát. Az alkonyatban egyszerre alacsonyan szálló gépek repültek el a város fölött, majd csend lett. A légiveszélyt lefújták, mi meg megkezdtük az esti mosakodást a csendesen folydogáló hideg vizes csapok alatt.  Mire ágyba kerültünk ismét megszólalt a sziréna. Magunkrakaptuk az inget, gatyát, rövid nadrágot és uzsgyi az udvarra. Csaba fölött már pásztázták az eget a légvédelmi reflektorok, mi pedig élvezettel figyeltünk a színjátékot. Kilenc óra tájékán meghallottuk a magasan szálló gépek zúgását, amint Keletre tartva elhúztak fejünk fölött. Most sem zavarta őket senki és semmi.

A hét hátralévő részét az egyetlen üzletben a Sósmezey-féle papír és könyvesboltban tankönyvek és füzetek bevásárlásával töltöttük. Ki ezt, ki amazt vásárolt, főként füzeteket, mert használt tankönyveket a harmadikosoktól vettünk. A hét végén szombat és vasárnap már teljes étkezést kaptunk, mert addigra mindenki beténfergett az internátus falai közé. Volt, akit parasztszekéren, másokat hintón hoztak, ám a többség vonaton és gyalog jött. Amint átvágtunk a gimi udvarán megdöbbenéssel vettük észre, hogy a németek délután beköltöztek ismét az iskolába. Az udvar tele volt járművekkel, az épület cirádás kövén katonacsizmák dübörögtek. A felsősök azonnal szóba is egyeledtek a németek egy csoportjával, akik elmondták, hogy itt rendezik be a korházukat. A vacsorához meg lett a téma. Mi lesz? Vajon hol tanulunk? Hétfőn megtudtuk. Mi alsósok a Jantyik Mátyás utcai református iskolába kerültünk, míg a felsősök a régi kollégiumba (1860-as évek gimije volt) jártak. Szívtuk a fogunkat, mert nekünk ugyancsak gyalogolni kellett, míg a felsősök csak átsétáltak az út túloldalára. (Tanároknak is ez volt a jobb)

Megkezdődött tehát az 1944/45-ös tanév.

Reggel hatkor keltünk, gyors rendcsinálás, mosakodás, reggeli és indulás fél nyolckor az iskolába. Az első hét javarésze ismerkedéssel telt el. Sok új tanár jött azok helyett, akiket behívtak katonának, másrészt több osztálytárssal is ismerkedni kellett, mert a tehetősebb szülők a bombázások miatt Budapestről csemetéiket vidékre hozták, velük gyarapodtunk. Osztályfőnökünk egy fiatal nő lett, (Gizi néni) aki Szegedről jött, s mint később megtudtuk a szegedi gyufagyár tulajdonosának lánya volt, aki ekkor végezte el az egyetemet. Most kezdte el élete nagy „tanítását” rögvest osztályfőnökként. Szegény mindig zavarban volt, de minthogy az internátusban étkezett, naponta kísért bennünket a két épület között, amit mi nagyön rühelltünk, hiszen eddig az intézetben női tanerő nem volt. „Na kísér anyátok” ­– gúnyolódtak a felsősök. Szegény Gizi tanárnő éktelen csúnya bolt, ám annál szeretett teljesebb, de ezt mi nem méltányoltuk abben a korban.

Az iskola nehezen indult be, egyrészt a tanrendet úgy kellett összeállítani, hogy a két iskola közötti távolságot a tanárok tízpercben megtegyék, másrészt minden nap volt légiriadó, ami csak-csak megtörte a tanítást. Elmaradtak az órák, majd lerövidültek. Hét közben éjjelente hallani lehetett az ágyúk mély morajlását Kelet felől, és mindinkább arról beszéltek a felsősök, hogy nem soká járunk a suliba. Az utcán egyre több katona jelent meg, húzták a piros telefondrótot, néha tankok trappoltak a kemény bazalton hatalmas csörömpöléssel. Esténkét – mint kísértet –polgári menekültekkel, a lőcsökön imbolygó viharlámpákkal hosszú kocsisor vonult, végig a városon. Egyik másik kocsi után fáradtan baktatott a kipányvázott tehén, míg a sátorponyva alatt a gyerekek hancúroztak és integettek. Közeledett a front, de mi kitartóan jártunk a suliba.

Délután mentünk suliba a második hetet követően, lévén az [15] elemistáknak is kellett az iskola. Ekkor az egyik osztálytársammal átmentünk Csabára a [16]„madzagvasúttal”. Osztálytársam ebben a tanévben jött Békésre a tíz kilométerre lévő Csabáról, mert ott már bombáztak és az apja, akinek a szállodája (Kakas Szálló) a vasúttal szemben volt – mint elmondta útközben hazafelé tartva – féltette. A reggeli vonattal mentünk át, és leszálltunk a főtéren, hogy valami szószedetnek való füzetet nézzünk, amit Békésen nem kaptunk. Megvéve a jó minőségű spirálfüzetet elindultunk hozzájuk a vasútállomás felé gyalog. A szálló jó kilométerre volt, lett volna, azonban fél úton légiveszélyt fújtak, majd azonnal légiriadót. Bennünket a határvadász laktanyába tereltek, ahol azonnal a pincébe tuszkoltak a karszalagos légósok. Osztálytársam könyörgött, hogy engedjék el, haza szalad, itt lakik nem messze, és ott is van légópince. Nem engedték a kakastollas határvadászok, de nem is volt rá lehetőség, mert felugattak a légvédelmi ágyúk, majd megremegett alattunk a pince padlata és hullott a vakolat a nyakunkba. Bombázzák az állomást – mondták kórusban. Osztálytársam, mint a nyárfalevél remegett mellettem, majd elkezdett sírni. Vigasztaltam, de minden hiába, ő már néhány bombázást megért a nyár folyamán és tudta mit jelent órákig picébe kuksolni a vasútállomás szomszédságában, ahol még jobban remegett a föld, mint itt. A végén úgy vinnyogott, mint egy megvert kutya, hiába jöttek oda mások is, semmiféle szó, vigasz nem használt. Fél, háromnegyed óra múlva lefújták a riadót. Fölmentünk és Levente mint az őrült neki iramodott, futott, rohant a vasút irányába hazafelé, én utána. Valaki ordított Levente után, várj fiam...várj. Levente kitartóan trappolt. Aki mögöttem kiabált, egyszerre megrántotta karomat és csak ennyit mondott: a szállót lebombázták, ne engedd oda. Futásnak eredtem, de már sehol sem láttam Levente csíkos ingét. Hirtelen előttem tornyosult a vasútállomás, aminek a baloldala romhalmaz volt, és szemben a tér túloldalán a Kakas Szálló is eltűnt, csak egy halom tégla és a gerendák halmaza ágaskodott ki a kupacból. Leventével soha többé nem találkoztam. Később a gimiben hallottam, hogy a szülei ott vesztek, ő azonban már nem jött vissza. Sokáig őriztem a szószedetnek vett füzetet, miután a kavarodásban nálam maradt.

Amikor beszámoltam a felügyelő tanárnak az esetről azt firtatta, hogy miért hagytam ott Leventét. Nagysokára értette meg, hogy a légófelügyelők nem engedtek az épület közelébe, mint ahogyan senkit se mehetett a vasút közelébe se. Minden esetre, amikor mi néhány nap múlva elhagytuk az internátust Levente szekrénye még lelakatolva várta gazdáját.

Talán még két, esetleg három napig mentünk suliba, amikor egyre sűrűbben jöttek a menekültek, és egyre több katonai trén vonult át a városon, olykor csendőrökkel teli hosszú kocsisor trappolt, és a rajta ülők, mint akik nyársat nyeltek egyenes derékkal, lábuk között puskájukkal fegyelmezetten ültek egymással szemben a zötyögő parasztszekéren. Ahogy néztük őket a felnőttek közül valaki megjegezte.

– Ha már a csendőrök is elvonulnak, ez azt jelenti, feladjuk a területet. A megjegyzést soha nem felejtettem el. Később otthon, amikor a csendőrök elvonultak Tiszaug felé nem sokára megjöttek az oroszok. Egyelőre azonban még Békésen vagyok.

Vacsorakor és utána legnépszerűbb lettem a gyerekek között. Körbe fogtak és meséltettek a délelőtti eseményről, én pedig nem győzöm ismételni az eddig mondottakat, hiszen akik később kapcsolódtak be a beszélgetésbe örökösen rá kérdeztek az előzményekre, és kezdhettem előröl az egész történet.

 A délelőtti csabai bombázás szóbeszéd, ugyanis a júliusi bombázás óta nem támadták a vasutat. Azt hallani, hogy most nem az amerikaiak jöttek, hanem az oroszok szórták meg a vasúti csomópontot, mivel a németek itt állították fel az első fertőtlenítő állomást, ugyanakkor innen indultak a frontra a magyar és német szerelvények. A felsősök két táborra oszlanak, és mind többen állítják a háború elvesztését, ugyanakkor hallani olyan véleményt is miszerint nincs csodafegyver, az humbung. A vita addig tart, míg megszólal a sziréna: légiveszély. Maradunk az udvaron, a tanulás elmarad, az esti derengésben állunk az udvaron, és mi kisebbek a maradék szalmában hanyatfekve nézzük a csillagos eget. Csaba fölött kigyúlnak a reflektorok és körbepásztázzák a magas eget. Messze, tompán hallani az ágyúzást, ami azt jelenti, hogy a háború egyre közelebb került hozzánk. Többen esküsznek, hogy holnap vége lesz a tanításnak. Honnan veszik? Szőke Feri szerint messze van még a front. Ezzel fekszünk le tíz óra körül.

Reggeli után Gizi néni összehív bennünket másodikosokat, és bejelenti, hogy délután nem lesz tanítás, ugyanis az iskolát sorozásra vették igénybe, de azért tanuljunk keményen betartva a [17] silenciumot. Persze délelőtt ellógtuk a tanulást, mert felügyelő tanár, de még felsős diák sem volt az internátusban. Játszottunk, és ki-ki rohantunk az utcára, ha meghallottuk a tankok nyikorgó csörömpölését. Néhányan átmentünk a szemben lévő gimi udvarára, mert többen állították, hogy a német gépkocsik elmentek. Semmi nem volt igaz. Viszont ott ténferegve a sok-sok jármű között látom ám, hogy viaszosvásznon szerszámok vannak kiterítve. Körbe tekintve senkit sem észlelek a környéken. Azonnal fölkaptam egy kombinált fogót, meg egy érdekes nagyobb fogófélét, amiről abban a pillanatban fogalmam sem volt mire használható. Gyorsan beugrottam a szemközti budiba és az ingem alá bebújtatom a szerszámokat. Irány vissza. (Később igen nagy szolgálatot tett az elcsent fogó.)

Ebéd után odajött hozzám Szőke Feri, hogy a szilencium előtt menjünk ki a várásba. Szóltunk a felügyelő tanárnak és kiballagtunk a kiskapun. Tudtam, hogy Feri csak azért visz magával, hogy segítsek csikket gyűjtsek neki, amit rühelt is, szégyellt is, no meg vigyázni is kellett, mert ha tanár meglátta abból könnyen kicsapás keletkezett. Végig jártuk a főteret és módszeresen gyűjtöttük a Levente, Hunnia csikkeket, már visszafelé tartottunk a lanyha őszi délutánon amikor Gyökössy Zsolt ránk kiabált a főutca túloldalról:

– Jönnek az oroszok, vége a tanításnak!

Kínlódva összepakolunk, ám mire mindent becsomagolunk már alig vagyunk ketten-hárman a hálóban, szinte mindenki elment. Ma, ennyi év után sem értem, hogy miként utaztak el a többiek oly hirtelen, legfőbbképpen mivel? Örök kérdés marad számomra, hiszen Feri kiugrasztott a hajóállomáshoz is, hogy hátha hajóval eltudunk menni Kunszentmártonig, onnan pedig nem nagy ügy Földvárt elérni. Rohantam végig a városon a Körösök partjára, ám a hajó délben végérvényesen elment közölték már messziről. Úgy tűnt többen is érdeklődtek már az utazás felől, s látták rajtam, hogy egy vagyok az aznapi sokak közül. Hazaérve valaki addigra megjárta a vasútállomást, ahol biztatták a népet, hogy fog még indulni vicinális, mert Csabáról elindítják az éjszakai személyt Pestre.

 Pakolok újra, rendezem a dolgaimat, ám sehogyan sem fér bele a bőröndbe mindazt, amit két héttel előbb elhoztam benne, pedig a szalmazsákot még ki sem ürítettem. Kínlódok, bár sietni kell, mert beállt az esti szürkület és hétig el kell hagyni az internátust. Hogy viszem el ezt a hatalmas bőröndöt a zsúfolt vonaton? Ferivel tanácskozunk és arra az elhatározásra jutunk, hogy itt hagyjuk a pedellusnál a kofferokat, csak az aktatáskában visszük el a legszükségesebbet. Igen, de le kell zárni  valahogyan a tömött koffert. Madzag nincs, ami volt a többiek elvitték, mit tegyünk –tanakodunk. Már csak ketten voltunk az egész épületben, senki nem tudott tanácsot adni, legfőképpen segíteni. Feri fölveti, hogy a ház előtt a fiatal akácfa törzsére töménytelen honvédségi telefonvezeték van rátekerve, azt kellene elvágni, lebontani, és összekötni vele a csomagjainkat. De mivel vágjuk el az erős vezetéket? Azonnal eszembejut a németektől elcsent kombinált fogó. Rohanok hátra a WC-hez és előkaparom a padlásról, ahova elrejtettem az értékeket. Kimegyünk Ferivel az utcára és figyeljük a mozgást, azonban még világos van – mondja druszám – várni kell. Visszamegyünk és kiürítjük a szalmazsákokat, átnézzük a tanulóban az asztalfiókot, egyszóval rendezzük dolgainkat. Várunk, ámbár soká nem tehetetlenkedhetünk, mert a csomagjainkat még el kell vinni Imre bácsiékhoz, (pedellus) aki néhány házzal feljebb lakik. Lesz ami lesz, gyerünk.

Én figyelek, jönnek-e, lát-e valaki bennünket. Szerencsére csendes a széles Horthy Miklós út, mintha kihalt volna az árnyas főutca. Feri vágja az igen kemény piros bevonatú sprőd vezetéket, nyújtózkodik kínlódik míg közben folyton hajtogatja: figyelj, figyelj! Végre sikerült. Lecsavarjuk a vezeték nagy részét és próbáljuk a megmaradt két vezeték véget összekötni, egybe csavarni, de a sokszálas kemény katonai vezetékkel alig bírunk. Valaki jön. Beugrunk a nyitott kapun az udvarba, és amikor a léptek elhalnak ismét nekilátunk a vezeték összekötésének. Valahogy sikerült, de inkább otthagyjuk, mert indulni kell a csomagokkal. A vezeték hossza elégséges mindkettőnknek. Összekötjük a bőröndöket és indulás,  szinte szaladunk Imre bácsiékhoz, ahol a konyhába álló ágy alá berakjuk a két pakkot. A pedellus felesége kijelenti, hogy felelőséget nem vállalnak a csomagokért, mert bármi lehet, háború van – teszi hozzá lakonikusan. Tudomásul vesszük, köszönünk és rohanunk vissza nyomunkban Imre bácsival, aki távozásunk után majd bezárja az internátus kapuját. Mi vagyunk az utolsók – mondja búcsúzóul. Elköszönünk hónunk alatt a motyónkkal, irány a vasútállomás. Ki gondolta, hogy néhány óra múlva a hadsereg tábori csendőrsége keres bennünket, mint diverzáns partizánokat, akik elvágták a hadosztály telefon vonalát. Velünk ekkor már a Békésről induló utolsó szerelvény zötyögött Murony (Békésföldvár) felé.

Az utazás azzal kezdődött, hogy az utolsó pillanatban érkeztünk ki az állomásra és már csaknem mindenki beszállt. Alig tudtuk magunkat bepréselni a szűk folyosóra, ahol hegyén-hátán álltak, ültek csomagjaikon az emberek. Mint kitűnt ezzel a vonattal távozott el a Békésen játszó vándorszínész trupp is, akik összes cókmókjaikkal utaztak, hiszen ruhatárukat nem hagyták el mint mi. A kalauz kékfényű zseblámpával tört magának utat a vegyes társaság sorai között, mert a színtársulat mellett katonák, németek és magyarok vegyesen is utaztak ezzel az utolsónak kikiáltott szerelvénnyel. Békésföldvárt  szinte megszállta a soha ennyi utast nem szállított vicinális. Hangzavar, sötétség, messziről hangzó ágyúdörgés és fel-felvillanó fények villogtak ott messze - messze a Bihari dombok, Nagyszalonta környékén.

Izgalom, kérdezgetés, topogás. Jön vonat, nem jön vonat, lesz-e hely, fel férünk-e? A színésztrupp körül a nők affektálva karattyolnak, az ismert dundi primadonna folyton csomagjait számolja, hogy meg van-e. Sipít, kiabál mellettem, arrébb lépek, keresem Ferit, aki elindult megérdeklődni, hogy a vonat megáll-e Tiszatenyőn, vagy csak Szajolban. Végre a sötétben észreveszem hosszú alakját, és mellé állok.

– Nem tudnak ezek semmit – taglalja Feri a hallottakat. Majd meglátjuk, csak fölférjünk a szúfolt vonatra.  Ügyelj, és gyere utánam, ha bejön a szerelvény, és ne törődj semmivel, még ha az első osztályra szállok akkor se lepődj meg. Az a fontos, hogy fönn legyünk a vonaton!

A primadonna ismét sipítoz, nem találja a csomagjait és gyufát gyújt. Azonnal kitör a pánik, vasutasok, katonák ugranak, rohannak hozzá és ordítva figyelmeztetik a légószabályokra. Akkora a kavarodás, hogy alig vesszük észre a közeledő vonatot. Azonnal mozgásba lendül az embertömeg. Mi Ferivel szorosan egymás mellett szorongatjuk kezeinket, és igyekszünk közel kerülni a második vágányhoz, ahova fujtatva érkezik a hosszú szerelvény. Tolongás, zsivaj, veszekedés, és egyszerre fenn vagyunk az egyik kék fénnyel bevilágított kupéban. Velünk szemben ott ül a primadonna a halom csomag közepette néhány férfi pedig színésznők társaságában. Feri röhög.

– Jó kifogtuk hallod, itt nem lesz alvás – teszi hozzá behúzódva az ablak mellé. Míg rakosgatjuk cókmókunkat, a társulat tagjai mellénk és velünk szemben is leülnek. Mindenki elhelyezkedik, majd kisebb butykos jár körbe-körbe, lassan megindul a terefere arról, hogy ki hova utazik, hol találkoznak a háború után. A primadonna papírdarabkákon gyűjti a címeket, majd egyszerre nagyhangú féri társaság állít be a kupéba, jól láthatóan kapatosak. Köztük egy katonatiszt is, akinek kezében berregő zseblámpa zúg, amint nyomkodja a kis dinamó karját. Ez az újmódi, amit azért találtak ki, mert elemet már régen nem lehet kapni. Búg a ketyere, pálinka kerül elő, aminek azonnal érzem az illatát és  megrázkódom az átható szesz szagtól, ugyanakkor azonnal érzem, hogy éhes vagyok. A birsalma óta nem ettem, sőt a zsebembe tett  almát otthagytam a szekrény tetején – tájékoztatom Ferit.

– Hoztam kenyeret – mondja és előveszi a hóna alatt szorongatott csomagból a brúgót. Egy jó fél vekni.

– Honnan hoztad – kérdezek rá.

– Amíg a hajóállomáson voltál átmentem a konyhára, de nem volt más csak ez a kenyér. Reggelig kibírjuk ezzel, délre meg otthon leszünk, ha minden sikerül – és hatalmas szeletet lekanyarított a bicskájával a kukoricás kenyérből.

Eszünk, közben velünk átellenben fölhangzik az ismert sláger: „Csak egy nap a világ, csak egyetlen csók az életünk...” A primadonna csodálatosan énekel, és szinte folyamatosan dalol a társaság egészen Gyomáig. A kékes derengő fényben olyan volt az egész mint egy túlzsúfolt Rembrand kép – ahogy most visszaemlékszem. A közelgő háború szele sűrítődött be a kupéba, amíg a vagon alatt a kerekek ütemes csattogása szinte elenyészett a slágerek és operett dalok alatt. A vonat csattogva vitt bennünket hazafelé.

Szerencsére Tiszatenyőn megállt a vonat; leszálltunk. Reggel volt, százágra sütött a nap és csend volt. A kihalt vasútállomáson, és széles környéken rajtunk kívül senkise ténfergett, mintha a háború szele itt békévé szelídült volna. A forgalmista kérdésünkre kiábrándított, mondván hogy fogalma sincs mikor megy Szentes felé vonat. Szerinte várjunk nyugodtan, hiszen napközben még sok szerelvény mehet Szentesre, Hódmezővásárhelyre vagy Szegedre. Leültünk az állomás mellett egy padra és befaltuk a maradék kenyeret. Sajnos délig egyetlen vonat sem érkezett, azonban két légiriadót megértünk, bár repülőgépet egyetlenegyet sem láttunk az őszi égbolton. Délután két óra körül csattogva beállított egy hosszú szerelvény, ami marhavagonok sorából állt össze, és minden ablakon füstöt eregető kályhacső kandikált kifelé a nagyvilágba.

– Menekülteket hoz Erdélyből – mondja a vasutasunk, és egyben javasolja, hogy kapaszkodjunk föl valamelyik fékező fülkébe. Ha szerencséjük van – tájékoztat bennünket a piros sapkás – Földváron megáll, de lehet, hogy minden állomáson visszatartják, mert nincs célállomása Dombováron kívül.

Fölkapaszkodunk az egyik fékezőfülkébe és várunk. Mindkét vagonból hangos gyerekzsivaj szűrődik ki, veszekedés, kiabálás hallik. Az állomás előtti ártézikútról férfiak és gyerekek vizet hordanak, az asszonyok meg a bilit viszik a töltés mellé és tartalmát az árokba öntik. Idilli képek sora, csak már mennénk. Fél- órai szöszmötölés után megrándul a vagonsor és mozgásba lendül a szerelvény, csattogunk szép lassan és csendesen hazafelé. Sajnos vonatunk egyetlen állomáson sem áll meg, még Földváron sem. Következik Homok, ahol végképpen ki kell szállni. Feri magyarázza az ugrás lényegét. Összegömbölyödni, csomagot a hashoz szorítva gurulni a vasúti töltés melletti árokban.

Jön Homok. A vonat lassít az állomás előtt, mi meg ámulva konstatáljuk, hogy baloldalra nem lehet ugrani, mert messze van az árok és ott fut a vasúti jelzőrendszer vezetéke is, amit át kellene ugrani. Jobboldalra meg nem nyílik a fékezőfülke ajtaja, amit eddig azért sem vettük észre, mert a huzat miatt nem nyitottuk meg. Hiába feszegetjük, nem enged. Ugrani kell, mert a vasutat keresztező kövesút után ezen az oldalon lesz a jelzőrendszer huzalrendszere és az árok is mélyebb. Ezt ismertük. Irány az ütköző. Kínlódva átmászok, míg Feri fogja a csomagokat.

– Dobd a csomagokat és ugorj – kiálltja Feri. Én pedig hajigálom a kezembe nyomott csomagjainkat az árokba, majd összegömbölyödök, lendülök, és zsupsz, bele egy bogáncs bokorba. Arrébb Feri is földet ért, és nevet, hahotázik.

– Itthon vagyunk! – kiabálja és nevet, nevet teli pofával.

Amint fölállok, akkor veszem észre, hogy teli vagyok a hatalmas levelű lapu bogáncsaival, még a szemembe lógó hajamba is belekapaszkodott kettő-három.

– Hát megérkeztünk – mondom kényszeredett nevetéssel összeszedve csomagjainkat.

– Induljunk - mondja Feri, majd pár lépés után hozzáteszi: most már jöhetnek az oroszok.

Bő két hét múlva 1944.október 8.-án bevonultak Földvárra is, de ez már egy másik történet.

[18] 98.08.08 12:05:49


[1] „Amíg élek, remélek.” Latin szólás-mondás. Ejtsd: Dum szpiro,szpéro.

[2] Gyökössy a gyomaendrődi ref. pap fia volt, aki színházi rendező lett, ma a tévében a Antal-féle műsorokat rendezi. Egyébként kitűnő szertornász volt, tőle láttam először nyújtón az óráskört. Mi kicsik úgy néztünk rá mint az istenre, kisportolt felsőteste volt, hatalmas izmokkal.

[3] A világháború legnagyobb repülőerődje. Négymotoros bombázó volt tizenegynéhány emberrel a fedélzetén.

[4] Túl a kettős Körösön volt Vizesfás, Doboz község felé. Sok tanya volt erre.

[5] Veres Péter író és körének Püski Sándoron keresztül szervezett magja volt a gimiben. Püski Békési volt és a legismertebb népi írók kiadója volt, közöttük VeresP; Sinka I; Szabó P; Német L. könyveit adta ki. Minthogy Feri 5 évvel idősebb volt nálam, ő már ebben az időben felsős volt, tehát önképzőköri tag lehetett, ahol ezeknek az íróknak a munkáit megvitatták. Ők már politizáltak, és közöttük igen sokan baloldali nézeteket vallottak. Köztük volt Szőke is.

[6] Kiképzett katonák voltak, de valami ok miatt nem hívták be őket katonának. (pl. sok gyerek, betegség, stb)

[7] Radar bemérés ellen védekeztek ezzel a módszerrel, ám az amcsik még nem tudták, hogy nincs radarja a magyar légoltalmi egységeknek.

[8] Csordás az, aki a marhákat gondozza, kanász, aki a disznócsordát őrzi, juhász a birkapásztor, csikós aki a ménest gondozza, ám aki a libákat őrzi, az libapásztor és nem „libász”!

[9] Az apja apám jó barátja volt. Nagy gazda volt, akinek fűszerüzlete és kocsmája és saját szódavíz „üzeme” volt. Székely eredetű ember volt, hatalmas humorral, és kiváló emberi tulajdonsággal. Jellemző: az egyik béresét, akit menhelyről gyerekkorban vett ki, iskoláztatta, kiházasította és egy hold szőlőt házzal együtt adott nászajándékként. Sanyi mezőtúri diák volt, nálam 5  évvel idősebb, igen jó eszű, de könnyelmű volt. Fiatalon meghalt delírium tremens-ben.

[10] Abban az időben a rangok nagyon fontosak voltak. Akinek érettségije volt tekintetes , aki egyetemi diplomával rendelkezett méltóságos cím járt. Bizonyos beosztásokban már nagyságos, méltóságos cím  illette meg az illetőt. A vitézek megszólítása kötelezően nemzetes úr, felesége nemzetes asszony volt.

[11] Ez egy olyan varrási megoldás volt a cipőknél, ami a kézi varrást utánozta, és a cipő talpa a ráma miatt vastagabb is volt, mint a megszokott. Drága volt a gojzervarrott cipő, mivel megrendelésre készítették csak.

[12] Oncsa házak sok helyen épültek abban az időben, de mint köztudottá vált sok-sok korrupció között, ugyanis a házak építését olyan vállalkozók kapták, akik megkenték az állami hivatalnokokat, ráadásul gyenge minsőségű anyagokból dolgoztak.

[13] Föltételezhető a név, nem emlékszem a pontos elnevezésre.

[14] A csicskás itt azt jelentette, hogy neki kellett a papucsot elkészíteni a coetus (cőtus) parancsnokának, és minden este kitisztítani a cipőjét. Míg  ezzel el nem készült nem fekhetett le a göde. Minden hálóparancs- noknak volt szolgája az alsósok közül. Ekkor második gimista voltam, tehát el kellett fogadnom a fölsősök parancsát. Ez alapelv volt a porosztípusú iskolákban.

[15] A háború előtt úgynevezett elemi iskola működött, ami hat osztályos volt. Én még az Állami Elemi Népiskolába jártam, ahogy Klebelsberg Kunó gróf kitalált a húszas évek második felében.

[16] Békésieket madzagosoknak hívták, mert állítólag valamikor madzaggal körülkerítették telküket, hogy a harangszó ne menjen be portára és ne kelljen fizetni a harangozásért. A keskeny nyomtávú vasutat, ami keresztül ment a városon elkeresztelték madzagvasútnak. Mindenki így nevezte.

[17] Latin szó csendet jelent, itt átvitt értelemben a tanulási időszakot értettünk alatta, amikor kötelező volt csenben a másnapi anyaggal foglalkozni.

[18] Oldal szám:24; szavak száma: 8.330; sorok száma: 759

Írta: Benke Ferenc János

A cikk "A 25. órában vagyunk!" felhívásra érkezett. Részletek

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább