„A történelmet a győztesek írják.” - Winston Churchill

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Szigligetnél zuhant le az amerikai bombázó

1

Egyre kevesebben, de még vannak köztünk olyanok, akik megélték a második világháború keserves éveit. Együtt élnek emlékeikkel, a látottakkal, a felejthetetlenekkel, a megbocsáthatatlanokkal. Történeteik sokszor „lepipálják” a hollywoodi alkotásokat, nekünk csupán csak figyelni kell.2

Igaz ez az állítás Joseph „Jerry” Conlon hadnagyra (jobb oldali képünkön) is, aki 1943–1945 között az amerikai hadsereg légierejében szolgált. Bár a B–24-es típusú repülőgép bombázótisztje Magyarország felett nem hajtott végre küldetést, mégis élete egyik legmeghatározóbb emléke fűződik hazánkhoz.

Jerry az amerikai 15. Légi Hadsereg bombavetőinél szolgált, az egység a második világháború alatt főként Olaszországban állomásozott, s innen indult el olyan német gyártelepek irányába, mint például a hírhedt ploiesti olajfinomító. Hogy miért voltak fontosak e telepek? Az amerikai hadvezetés tudta, hogy a németek a háború második felében a korábban elfoglalt területeikről folyamatosan visszaszorulva értékes olajlelőhelyeket veszítettek el. Így minden egyes lerombolt olajfinomító komoly érvágást jelentett a Harmadik Birodalom hadiiparában.

Maga Hermann Göring, a Luftwaffe, azaz a német légierő parancsnoka is elmondta nürnbergi kihallgatása során, hogy se a lőszergyárak, se a gépgyárak bombázása nem okozott komolyabb kiesést a termelésben, ám amikor az olajkészletek csappantak meg, a hadianyagok előállítása hamar lelassult a hiány miatt.

Ilyen értékes olajfinomító volt a korábban Lengyelországhoz, ma már Németországhoz tartozó Blechhammer városa is, amelyet 1944-ben rendszeresen bombáztak az amerikai B–17-es és B–24-es repülők. 1944. június 30-án is e város telepei lettek célul kitűzve. Az ekkor alig 18 éves Jerrynek – 25 sikeres küldetéssel a háta mögött, valamint egy korábbi repesztalálat miatti lábadozása után – ez volt az első bevetése. A tízfős, jól összeszokott legénység rutinosan kezdte meg a felszállás előtti ellenőrzéseket. A gép megtankolva, gyomrában pusztító teherrel készen állt az indulásra.

A felszállást követően a bombázók ötgépes kötelékekbe rendeződve indultak el Blechhammer irányába; az útvonal – a nagyobb légvédelmi gócpontok kikerülése miatt – Magyarországot is érintette. Habár a reggeli eligazításon még tiszta időt jósoltak, a szigorú rádiócsendet megszakítva a foggiai légi bázis parancsnoksága jelezte a gépeknek: a cél felett sűrű köd van, a pontos bombázás lehetetlen. Az ekkor már hazánk felett repülő kötelékek parancsnokai választhattak: vagy másodlagos célterületeket keresnek és kioldva terhüket hazatérnek, vagy rögtön visszafordulnak.

A Balaton régióját elérve már minden kötelék új irányt vett, kivéve egyet.... Hogy pontosan mi történt, az a mai napig kérdéses. Talán a kötelék parancsnoka volt túlságosan önfejű, talán rádióhiba miatt nem kapták meg az üzenetet. Változatlanul észak felé repültek. A magyar−német vadászgépek már akkor elindultak felszámolni a támadóerőket, amikor az amerikaiak még csak a határ felett voltak. Mivel több tucatnyi gépre számítottak, 35–40 vadászrepülő tartott az öt bombázó irányába. A Balaton északi partját elhagyva pillantották meg egymást az ellenséges pilóták.

Jerry elbeszélése szerint még szinte fel sem eszméltek, és egy B–24-es máris lángolva zuhant. Hamarosan egy másik is halálos találatot kapott. Az ő gépüket is eltalálták: Jerry a pilótafülkében kapaszkodva bámulta, amint a jobb szárny egyik motorját lángnyelvek mardossák. Mint mondta, elképzelhetetlen, felfoghatatlan volt számára azt a gépet sebesülten látni, amely eddig mindig vigyázott rájuk és haza is vitte őket. A túlélők visszaemlékezései alapján ekkorra a gép törzsében a két lövész már életét vesztette.  A harmadik lövész sorsáról megoszlanak az emlékek: van, aki szerint halott volt, mások pedig úgy emlékeznek, hogy csak az eszméletét veszítette el a német vadászgép sorozata után.

3

Jerryt a kábulatból a pilóta, Robert C. Evans hadnagy rántotta ki, aki hátrafordulva megragadta gallérját, közel húzta magához és ráüvöltött: „Tűnj innen!”  Ezután bekapcsolták a kiugrásra felszólító riasztófény- és hangjelzést is. A túlélők, megkeresve ejtőernyőiket (ugyanis a B–24-eseken nem volt elég hely ahhoz, hogy a repülés ideje alatt végig viseljék azokat), megkezdték a gépelhagyást. Jerry a másodpilótával, Stephen Mills hadnaggyal együtt az orrfutómű kamranyílását felfeszítve jutott ki a gépből. Mint mondta, soha nem tapasztalt vadabb s egyben finomabb érzést annál, mint amilyen az ernyő megnyugtató rántása volt, amint kinyílt.

A találatot kapott bombázó legénységéből mindössze öten tudtak épségben kiugrani és földet érni. A gép Szigligeten egy domboldalban zuhant le. A túlélők között volt, akinek sikerült pár napig rejtőznie, s volt, akit azonnal elfogtak. Végül mindannyian előbb magyar, aztán német hadifogságba kerültek. 1945 februárjában a szovjet csapatok szabadították fel a tábort, és a túlélők visszaemlékezéseiből egyértelműen kiderül: a helyzetük ettől rosszabb lett. Mintegy 700 kilométeres útra kényszerítették őket felszabadítóik, gyalog, bármiféle élelem vagy egészségügyi ellátás nélkül.

4

Az ötgépes kötelékből mindössze egynek sikerült elrejtőznie a felhőkben és így megmenekülnie. Habár a túlélők visszaemlékezései nem pontosan egyformák, Jerry gépének megmaradt személyzete egybehangzóan állította, hogy Evans hadnagy, a „hajó” kapitánya sosem akarta elhagyni a gépet. Amíg lehetett, egyenesben tartotta azt, hogy társai megmenekülhessenek, ám a sérült madár motorjaiban már nem volt elég erő ahhoz, hogy a szigligeti domb ormán felülkerekedjen.

Szigligeten ma is egy gondosan ápolt emlékmű őrzi a lezuhant gépek személyzeteinek emlékét.

Fotó: Archív

Forrás: honvedelem.hu

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább