„Ennyire még soha nem álltak úgy a dolgok a történelem során, mint most." - Dwight D. Eisenhower

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Karácsony világháborús módra: karácsonyi kísértetjárás

A történet nem valós, csupán a fantázia szüleménye.
 
 
1944. december 24.
 
Sűrűn, kövér szemekben esett a hó a belgiumi Bernisterben, már negyedik napja. A táj fehérbe borult, és az Ardennek körvonalai homályosan emelkedtek ki a fehérségből. A városka körüli erdőben a fenyőfák elnehezülten viselték a rájuk szakadt terhet, s olykor kimúlásuk jeléül mélyen zengő reccsenések közepette törtek le ágaik. Vastag hótakaró fedte a szántásokat, réteket és még a kis tavakat is sejtelmes álom rejtette el az emberek fürkésző szemei elől. A várostól nyugatra egy öreg kőbánya sóhajtása rázta fel a vidéket, s a hold ezüstős fénye megvilágította a talajt, s úgy tetszett, mintha ezernyi gyémánt heverne szerteszéjjel. A város főterén ódon templom hasított teret magának, s falai mogorván magaslottak a sötétségbe. Mellette kövezett téren szobor állt, az első világégés áldozatainak emléket állítva. Szemben a templommal messze nyúló sötétségben, lidérces kék fényben megvilágítva a polgármesteri hivatal épült, melynek vasteraszos ablakából szövetében szétfagyott horogkeresztes zászló csüngött éktelenül. Az utcán elhasznált lámpák lomha fénye foltokban világította meg a macskaköves utat. A hókristályok a várost is könnyed lepel alá vonták, de egy megfáradt szürkés bajuszú, szakállas öreg újra és újra elsöpörte a térről az égi áldást. A házak ablakaiban sötétség honolt, s csak némelyik házban volt észlelhető remegő gyertyafény. Nem messze a központtól egy kisebb, zömök épületben azonban az egész utcát átjáró halk suttogás volt hallható. Ablakai vörös üvegből készültek, s a kiszűrődő fény kellemes érzetét keltett volna, az arra járóknak. A homályból egy Horch limuzin gurult ki, s megállt az épület előtt, melynek tégla falából két fekete láncon fatábla lógott, melyre aranyozott - bár már megkopott - betűkkel az volt írva, hogy „Arany Oroszlán” – tudniillik így hívták ezt a helyet. Az épület előtt egy oldalkocsis R-75-ös BMW motorkerékpár és egy Kübelwagen pihent, rajtuk kisebb hóréteg, jelezvén, hogy már itt állnak egy-két órája. A limuzin sofőrje, alacsony termetű, testes bajuszos emberke, német egyenruhában sietve szállt ki, s igyekezett ajtót nyitni a hátul utazó személynek. Jobb kezével megragadta a kilincset, a ballal megtörölte gyöngyöző homlokát, feljebb tolva sapkáját. Egy fekete sétapálca fémezett, éles vége koppant az elhavazott utcán, majd egypár csizma, s a hozzájuk tartozó kabátos tiszt. A tiszt sapkáját jobb, feketekesztyűs kezének mutatóujjával enyhén feljebb tolta, majd összehúzott szemeit a pocakos sofőrre vetette.
 
- Diedrich! Ha kérhetem, legközelebb hagyja rám a tájékozódást – majd enyhe mosolygásra húzta száját, s bal kezével elengedte a kocsiajtót, és áthelyezte oldalán csüngő kardra, kabátján keresztül.
- Igenis tábornagy Úr! – hebegte a tizedes.
- Majd akkor később még beszélünk, most elmehet – s hogy elrendezték a dolgot biccentett a fejével, majd megindult a kocsma-fogadó – mivelhogy az volt – felé.
 
A régi tölgyfaajtó, mely egykor fényesre volt lakkozva, most nyikorogva nyílt ki Zegs George altábornagy előtt. Mikor belépett erős füstös whisky, fojtogató konyak, és édes bor illata csapta meg a tábornagy orrát, a jellegzetes sörszag mellett. Kabátját nem akasztotta a fogasra, ahol pedig már több is lógott. A teremben néhány terítő nélküli faasztal volt székekkel körbefogva, szemben a bárpult, és jobb oldalon egy barna fa pianínó. Az asztaloknál mámoros állapotban német katonák ültek, magasra emelve sörös korsójukat, cigarettázva, a fals zongorával énekeltek együtt. A zongorista egy kopasz, kerek fejű, egyenruhás, aki olykor találomra csapott billentyűkre, hiszen úgy sem hallja már senki, ha rosszul játssza a dalt. Az altábornagy átsétált a termen, majd intett a bárpult mögötti bajuszosnak, aki a tulaj volt. Kinyitott egy barna téglalap alakú ajtót, majd bement. A terem kisebb volt, mint a másik, de otthonosabb. Jobb oldalon, a szoba közepe táján kandallóban ropogtak a fahasábok, jobb kézen egy fekete fényes zongora ékeskedett, míg balon egy nagyobb könyvespolc húzódott, tele számos remekművel. A szoba közepén egy asztal körül három zöld borításba burkolt fotel, és egy háromszemélyes kanapé helyezkedett el. Immáron öt személy volt a szobában, ebből kettő fotelben, és kettő a kanapén ült. A tábornagy felakasztotta kabátját a többiek mellé, majd odament az üresen hagyott fotelhez. Sapkáját laza mozdulattal ledobta a fotel melletti kis asztalkára, majd miután lecsatolta kardját letette a fotel mellé, s leült.
 
- Üdvözlet Urak! – sóhajtott egy halkat.
- Á Zegs! Végre itt vagy! Már azt hittem bajod esett, mi tartott eddig? – kérdezte Pfiff, majd levette szemüvegét, s megtörölte ruhájában. Haja kevés volt, nemrég borotválhatták a fejét. Ő volt az egyetlen, aki nem dohányzott a szobában. Orra tompább, szemöldöke egyenes, fogai szépen fehérlettek, mikor rámosolygott Zegsre.
- Semmi különös, csak a Diedrich rossz felé kanyarodott… többször is – azzal elővett zsebéből, egy arany dobozos cigarettatartót és rágyújtott.
- Hallja doki? Ezzel akarja bemagyarázni, hogy elkésett a kártyapartiról! – bökte oldalba a kanapén Maiglöckchen, aki Luftwaffe egyenruhában pókerezett társaival. Igazából mindnyájan pókereztek, iszogattak, pöfékeltek. Maiglöckchen szőke hajú, kék szemű, arányos fejszerkezetű, egyszóval, tipikusan a kor német ideállja. Századosi rangban állt, de jó barátok lévén nyugodtan oldalba bökte a hadosztály főorvosát, aki tábornoki rangban szolgált nem mellesleg.
- Na hagyjátok, már! Most esett csak be, nem eszel valamit? – kérdezte Kißler, aki egy eléggé széles vállú, termetes figura, de tábornagyi ranggal a vállán. Kerek arcú, mégis markáns, olyan egyedi. A mondat végén a kezében lévő kártyákat letette a fotelbe, majd a kisasztalon lévő főtt húsért nyúlt, amiből jókorát harapott, s mellé megivott egy fél korsó sört is, hogy jobban csússzon. Mikor befejezte, böffentett egyet, majd illedelmesen kezével megtörölte száját. Kißler igazi katona, katonái „páncéltörőnek” emlegették, egy korábbi még a keleti fronton történt eseményért – Heinrich! Elhagyott e már a szerencséd? – fordult a szintén fotelbe üldögélőhöz, majd pipáját vette keze ügyébe.
- Csak szeretnéd! – mosolygott a hegyivadászok tábornoka. Akinek fekete egyenes haja keretezte fejformáját, s szigorú, mégis barátságos tekintete nem távozott Kißlerről még akkor, sem amikor az asztalra rakta ász és hetes párját.
- Az ördögbe is! – dobta ki kezéből a lapokat Kißler.
- Látom Heinrich ma is viszi a bankot – mosolygott társaira Zegs.
- Mint mindig, a kis huncut. Itt ül csöndben, és csak azt veszem észre, hogy vékonyodik a pénztárcám – rázta a fejét Maiglöckchen.
- Egyébként mi újság a főhadiszálláson? – kérdezte Heinrich, miközben magához húzta nyereményét.
- Semmi. Ignatz összeszedte az iratokat, és felrakták a teherautóra őket. Az amerikaiak hamarosan ideérnek.
- Fene vigye el azt a pattogó Pattont! – sopánkodott Kißler.
- Vagy legalább egy golyó a lábát – mosolygott Maiglöckchen, majd ivott a konyakjából.
- Urak! Hát legyen eszük! Patton menjen csak el Berlinig! Ott lője le Hitlert, majd aztán gázolja el egy tehéncsorda! – emelte a poharát Pfiff.
- Ámen! – hangzott egyszerre a tiszturaktól, majd mindenki ivott.
- Ki díszítette fel azt a fát? – mutatott hátra Zegs, ugyanis, hol volt, hol nem volt, volt a szobában, az ablak előtt egy kis fenyőfa.
- A fogadós és a családja. A karácsony, azért még mindig erősebb, mint az átokverte háború – fordult hátra Pfiff, majd letargikusan hozzátette – Istenem, de otthon lennék!
- Ki nem? Holnap már megint mehetünk tovább! Szovjetek, amerikaiak, francia ellenállók, sőt még itt is! Nem merek kimenni egyedül az utcára, mert még lelőnek – mondta Maiglöckchen.
- Urak, ha már így szóba jött a karácsony… azt hiszem, a karácsony sosem elfelejtendő. Sőt… - Zegs, miközben ezeket monda felállt, s a kabátjához ment, majd elővett négy különböző méretű becsomagolt tárgyat - Először is. Pfiff. Szeretnélek megajándékozni egy általam sokra becsült könyvvel. Csehov „A dohányzás ártalmasságáról „ című művével. Téged, a Luftwaffe „ászát” ezzel az ezüst iránytűvel, Kißlert, mivel mással, mint különleges pipadohánnyal, és hát téged Heinrich egy igen értékes kártyakészlettel, amit még korábban a gróftól kaptam – mikor kosztotta az ajándékokat, a többiek elképedve nézték a pillanatot.
- Azt hittem – törte meg a csendet Pfiff – hogy csak én készültem, ezért is lepett meg – felállt, majd a zongora alól elővett egy zsákot, s belőle egy üveg whiskyt – nagyon különleges, tölgyfahordóban érlelt, enyhén füstös ital.
S azzal kibontották, s mindenki megajándékozta a másikat valamivel, hiszen készültek.
 
S az este az ital bódultságában, a szivarok selymes füstjében és a póker fölötti kellemes veszekedésben telt. Este tizenegy óra körül, a fogadós lépett be, majd átadott egy üzenetet, hogy Zegset telefonon keresték, és hogy Schlosser fontos üzenetet fog hozni. Az tábornagy elnézést kért, majd kisétált az utcára, ahol igen hideg volt, s a hó még mindig esett. Kicsit mámoros állapotban volt, s érezte, hogy kabát is kellett volna…
 
 
Amikor arra gondolt, hogy visszamegy, mert a friss levegő már túl sok volt, hírtelen csörömpölés hallatszott a fogadó melletti kis sikátorból. Zegs Lugert rántott, majd óvatosan a falhoz simult, és belesett a kis utcára. Egy kuka teteje pörgött a földön, majd megpihent. Lassan egész testével befordult s lassan közeledett a szemetes felé. A lámpa fénye már nem érte a sikátort, és igen sejtelmes sötétség honolt odabent.
 
- Van itt valaki? – kérdezte elszorult hangon.
Persze nem jött válasz. Lassan odaért, és a kuka fölé hajolt. Sötét volt benne, de ekkor hírtelen két zöld szempár villant fel, s a következő szekundumban egy fekete macska ugrott ki, majd tűnt el nyomtalanul.
- Te jó ég… már megbolondultam, vagy sokat ittam… fordult volna vissza, amikor egy árnyék surrant vissza a másik kuka mögé.
- Ki van ott? Jöjjön elő! – Szegezte arra pisztolyát.
- Ne lőjön… kérem! Nem… nem… csináltam semmit! Bocsásson meg! – mászott elő egy kis fiú, miközben sírva franciául próbált beszélni.
- Mit csinálsz te itt? –kérdezte Zegs franciául.
- Csak gyufát kerestem a szemetesekben… nincs mivel gyertyát gyújtania a családomnak – szipogott a kisfiú.
- Gyufát? Hol laksz? – lépett közelebb Zegs a gyermekhez, és leguggolt hozzá.
- Néhány házra innen. De te német vagy… nem fogsz bántani? A papa azt mondta rosszak vagytok…
- Ne aggódj nem bántalak. Hát a papád azért tévedett. Nem minden német rossz – közben zsebkendőt adott a fiúnak.
- És akik megölték? – nézett fel könnyes szemekkel, a tábornagyra.
- Azok voltak, gonoszak. De én ígérem, nem lesz bajod. Mikor ettél utoljára? Elég sovány vagy…
- Tegnap, de most azért keresek gyufát… mert nincs a házban áram… leszakadt a vezeték, a mama mondta, hogy repülők jöttek és utána nem volt áram, mert az utcánkban eltaláltak valamit.
- Értem, gyere velem – azzal kivezette a fogadó elé. Közben megérkezett a limuzin, amivel korábban a tábornagy érkezett. Schlosser szállt ki belőle, és tisztelgés közben Zegs elé állt, majd a fiúra nézett.
- Uram, üzenetet hoztam…
- Ne most! Diedrich! – sétált tovább a kocsi felé oldalán a gyermekkel. Diedrich kiugrott és ott termett a tábornagy előtt.
- Uram! Igen, Uram!
- Vigyázzon a fiúra, ültesse be, adjon neki valami kabátot, mindjárt jövök – intett a tizedesnek –Schlosser! Maga szerezzen egy teherautót!
- Uran…őőő… igen Uram!
Zegs gyorsan besietett a fogadóba, majd magához intette a fogadóst miközben bement a hátsó szobába. A fogadós sietve utána rohant, majd bement a szobába ő is.
- Fiúk figyelem! Van egy küldetésünk!
A pókerező társaság riadtan tekintett Zegsre.
 
Nem sokkal később a Simon utca, 11/3 számú lakásban, ahol eddig a sötétség vert tanyát, a ház előtt kisebb karaván sorakozott fel. Ez első kocsiból kiszállt Zegs, mellette a kisfiú.
Mögöttük a Kübelwagenből Kißler, Heinrich és Pfiff, és a hátsó teherautóból két katona, illetve a fogadós, akik sietve a raktérhez futottak. A következő percben egy kis karácsonyfát hoztak, feldíszítve, vigyázva, nehogy elejtsék, vagy baja essen.
A fogadós, egy ládát hozott, amiben különböző ételek voltak felhalmozva. A házból egy rémült asszony futott ki, aki sietve a fiúhoz futott.
- Ferdinand! Hol csavarogtál! – s azzal átölelte a gyermeket.
- Asszonyom bocsásson meg a zavarásért, de szeretnénk elnézését kérni, és ha lehet az otthonába varázsolni a karácsonyt – azzal intett és a katonák megindultak a fenyőfával a házba.
- Anya! Boldog karácsonyt! – Azzal a fiú kézen fogta anyukáját és lassan bementek a házba, mögöttük az immáron kijózanult társasággal.
- Uraim! - Lépett Schlosser oda a két tábornagyhoz.
- Mit szeretne? Jaj az üzenet! Mondja… - intett Zegs.
- Az amerikaiak áttörték a frontot… parancsot kaptunk a visszavonulásra…
 
A hó csak esett, esett és esett tovább. A kis lakásba is beköltözött a karácsony, s a német műszaki egységek megszerelték a villanyvezetéket. A kis család – összesen öten voltak, Ferdinand volt a középső gyerek, volt egy nővére és egy öccse – békében töltötte a napot, s másnapra a németek eltűntek a városból.
 
Írta: Zeki

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább