„Mi része van az igazságosságnak a gonoszsággal? Vagy mi társulása a világosságnak a sötétséggel? Vagy mi egyessége Krisztusnak Béliállal? Vagy mi része a hívőnek a hitetlennel?” (Biblia, Vö. 2 Kor 6, 14–16)
Jelen cikkemben egy kevesek által vizsgált, de annál inkább vitatottabb második világháborús témát szeretnék boncolgatni: a Vatikán szerepét a második világháborúban.
Szeretném bemutatni, hogy mit tett a Vatikán és XII. Piusz pápa a békéért és a zsidók megmentése érdekében, de ezek mellett foglalkozok a pápát és a Szentszéket ért támadások bemutatásával és kielemzésével is.
I.1939 előtt
Az összkép kialakítása érdekében röviden szeretném ismertetni a Vatikán történetét.
A Pápai Állam Kis Pipin frank uralkodó (741-768) adományának köszönhetően jött létre, utána folyamatosan erősödött.
A középkort követõen a Pápai Állam a francia forradalom idején került elõször komoly veszélybe, hisz 1790-ben a francia katolikusokat elszakították Rómától.
1797 után Napóleon csapataival többször is megszállta a Pápai Állam területét. 1798. február 15-én az Egyházi Állam területén kikiáltották a köztársaságot, és Franciaországhoz csatolták. A 81 éves, agg pápát letartóztatták, és a dél-franciaországi Valence-ba vitték, ahol hamarosan meghalt.
A pápaválasztó konklávé 1799-ben ült össze – az akkor osztrák megszállás alatt lévõ – Velencében, ahol három hónapos tanácskozás után megválasztották VII. Piust.
Napóleon 1801-ben Párizsban konkordátumot kötött a Pápai Állammal, ami precedenst jelentett az állam és egyház modern kori viszonyában. Korábban egyetlen világi hatalom sem írt alá egyenrangúság alapján álló szerzõdést a Pápai Állammal. A 17 pontból álló szerzõdés visszaállította a pápa világi hatalmát az Egyházi Állam területén, megtartotta uralkodó pozícióját és az egyházi hierarchiát. Az egyházfõ ugyanakkor az idõközben császárrá lett Napóleon javára lemondott a püspökök kinevezésének jogáról. Ez a megegyezés visszont nem tartott sokáig, 1809 elején Napóleon a császár rendeletileg megszüntette a Pápai Államot, Rómát és környékét pedig Franciaországhoz csatolta.
Európa uralkodói tétlenül nézték a pápaság végóráit, Napóleon azonban megbukott, és a bécsi kongresszus 1815-ben helyreállította az Egyházi Államot.
Az európai nemzetállamok azonban Napóleon számûzése és a Szent Német- Római Birodalom megszûnése után már nem kívántak visszatérni Róma politikai uralma alá, inkább a francia modellt választották a katolikus egyházzal való kapcsolataikban.
Az Egyházi Állam helyzete a 19. század második felében, az olasz nemzeti egységmozgalom gyõzelme után még rosszabbra fordult. Miután Franciaországban elbukott a második császárság, és IX. Pius pápa elveszítette fõ támogatóját, III. Napóleont, elkerülhetetlenné vált Itália teljes egyesítése. 1870. szeptember 10-én II. Viktor Emánuel olasz király felkérte Piust, hogy hivatalosan mondjon le megmaradt világi hatalmáról, és engedje át Rómát az új olasz állam számára. IX. Pius azonban erre nem volt hajlandó, és elrendelte a város katonai védelmét. 1870. szeptember 20-án a olasz hadsereg bevonult Rómába, és ezzel lezárult a Pápai Állam több mint ezeregyszáz éven át tartó történelme.
A pápa a fennálló helyzetet nem ismerte el, magát a „Vatikán foglyának” nyilvánította, és bezárkózott abba a palotakomplexumba, ami napjainkban az Egyházi Állam magját képezi. Bár az olasz kormány 1870 után tekintélyes kárpótlást ajánlott fel az egyházfő számára, a Szentszék ezt nem volt hajlandó elfogadni. A tárgyalások csak az 1920-as évek második felében kezdődtek újra, a Vatikán siralmas anyagi helyzete miatt.
A hároméves alkudozás eredményeként 1929. február 11-én megszületett a lateráni egyezmény, melyet III. Viktor Emánuel (1900-1946) nevében a Duce, Benito Mussolini, az egyházfő képviseletében pedig Pietro Gasparri bíboros államtitkár írt alá.
 |
 |
| Benito Mussolini | Pietro Gasparri bíboros |
A szerződés három részből állt: tartalmazott egy politikai és egy gazdasági egyezményt, illetve egy konkordátumot.
Az első cikkelyek elismerték a Vatikán szuverenitását és a szabad pápaválasztás jogát, ugyanakkor Rómát Olaszország fővárosának nyilvánították ki.
A lateráni egyezmény emellett részletesen felsorolta, hogy a Vatikánon kívül mely birtokok, illetve épületek maradtak az Egyházi Állam birtokában.
A független Egyházi Állam a szerződésben semlegességet vállalt a nemzetközi kérdésekben, Olaszország pedig „cserében” államvallásának ismerte el a katolicizmust.
Az egyezmény értelmében a pápa 750 millió lírát, illetve 1 milliárd líra értékű államkötvényt kapott kárpótlásul Olaszországtól.
1929. február 11-től ez a státus hivatalos elismerést nyert, a szerződés harmadik része, a konkordátum, pedig részletesen szabályozta a Szentszék és az olasz állam kapcsolatát. Ennek értelmében Mussolini – illetve hivatalosan III. Viktor Emánuel – garantálta az Egyházi Állam védelmét, engedélyezte a szabad istentiszteleteket, eltörölte a korábban hozott egyházellenes törvényeket és a Szentszék kizárólagos befolyása alá rendelte a házassági ügyeket. A Duce ahhoz is hozzájárult, hogy az iskolákban kötelezővé tegyék a katolikus hitoktatást, ezzel együtt viszont a lateráni egyezmény megtiltotta a papok politikai szerepvállalását és párttagságát, illetve szigorú kritériumokat állított az Olaszországban kinevezett klerikusokkal kapcsolatban.
II.1939-1945
II.1.Eugenio Pacelli
Eugenio Pacelli egy gazdag arisztokrata család harmadik gyermekeként született meg 1876. március 2-án.
Négy éves korától az Isteni Gondviselésről elnevezett rendhez tartozó apácák nevelték, tíz éves korában a jezsuita rend egykori római kollégiumába került, az Ennio Quirino Visconti Líceumba. Tizennyolc éves korában határozta el, hogy pap lesz. Az eddig kiváló eredményeket elért ifjú a híres Caprarica-szemináriumba nyert felvételt, de tanulmányai kiegészítése végett a neves jezsuita Gregoriana Pápai Egyetemre is beiratkozott. Ezen kívül állami egyetemen filozófiát, jogot, történelmet és irodalmat is hallgatott. 1899. április 2-án áldozópappá szentelték, majd lelkipásztori beosztást kapott. Mindezek után a teológia és jogi doktorátust is elvégezte.
Rendkívüli tudására és buzgóságára sokan felfigyeltek, köztük a híres Pietro Gasparri, akinek közbenjárásával 1901-ben a Szentszék szolgálatába állott. Miután Gasparrit 1914-ben bíborossá nevezték ki, Eugenio Pacelli a kongregáció titkára lett. 1917-ben XV. Benedek pápa püspökké szentelte, majd Münchenbe nunciusi kinevezést kapott.
Eugenio Pacelli
Az I. világháború időszakában Pacelli nuncius tevékenyen részt vett a humanitárius akciókban, szegényeket támogatott és hadifoglyokat segített. A háború befejezése után tovább folytatta tárgyalásait a német államok kormányaival, így kötött konkordátumot – különösen az oktatás témájában – 1924-ben Bajorországgal és 1929-ben Poroszországgal.
1925-ben a nunciatúrát Münchenből áthelyezte Berlinbe, a birodalom fővárosába, hogy ott folytasson tárgyalásokat a német kormánnyal a német katolikus egyházat általánosan érintő kérdésekről. Ez volt az első eset, hogy nunciatúra nyílt egy nem katolikus többségű államban.
A tizenkét éves németországi tartózkodása alatt a német nép barátjává vált. Ezt a barátságot pápasága alatt is megőrizte, és munkatársai közé előszeretettel választott németeket. 1929-ben elnyerte a bíborosi rangot. 1930-ban Gasparri bíboros, a híres államtitkár nyugállományba vonult, helyét Pacelli vette át, államtitkárként jelentősen meghatározva a Szentszék politikai irányvonalát.
1933. július 14.-én a harmadik birodalommal is sikerült egyezséget kötnie, ez volt a máig hevesen vitatott Reichskonkordat. A Szentszék célja, semmiképpen nem a nemzetiszocializmus jóváhagyása volt, hanem egyes-egyedül a német katolikusok vallási jogainak védelme és biztosítása. A német püspöki kar és a katolikusok is erősen óhajtották ezt a megegyezést, főképp azért, hogy a náci német kormánytól kötelező garanciát kapjanak a katolikus iskolák megmaradására.
A Hetek folyóirat szerzői szerint a konkordátum az egyház számára több százmillió dollár nyereséget hozott, ugyanis ennyi folyt be a háború előtt egyházi adóként a katolikus egyházhoz Németországban.
Több elmélelet is van, mely szerint a Zentrum nevű katolikus párt 1933-as felbomlasztotását a Vatikán is támogatta, hogy cserébe létrejöhessen a Hitler és a Vatikán közötti megegyezés. Valószínüleg a Vatikánnak nem állt érdekében, hogy egy erőteljes befolyással rendelkező párt jöjjön létre a náci Németországban.
XI.Piusz pápa
XI. Piusz pápa 1939. február 10-én hunyt el, a temetését követően a 63 bíboros nagyon rövid idő alatt megválasztotta utódját.
1939. március 2-án, a pápaválasztó konklávé harmadik ülésén megszületett a döntés: az új pápa Eugenio Pacelli bíboros államtitkár lett. Az egyház hagyományai szerint általában nem választották egyházfővé az előző pápa államtitkárát, aki már személyében egy adott politikához kötődött. Pacelli esetében viszont a konklávé tagjainak valószínüleg az volt a fő célja, hogy megválasztásával kidomborítsák elődje, XI. Piusz egyházpolitikájának fennmaradását és folytatását.
Pacelli bíboros a XII. Piusz (1939–1958) nevet választotta, ezzel is a szellemi és politikai folyamatosságot kívánta hangsúlyozni elődje, XI. Piusz (1922–1939) politikájával.
II.2.XII. Piusz pápa
Röviden szeretném ismertetni a pápa cselekedeteit a II világégés fontosabb mozzanataihoz kötve. Ennek megvalósítása érdekében felhasználnám a karácsonyi beszédeket, hisz ezek segítségével jól nyomon követhető a pápa magatartása. Mindezek után kiemelném azokat a pontokat, amelyek alapján támadás érte a Vatikánt. A háború elején a Vatikán semleges poziciót vett fel, de 1943-tól a Szentszék érezhetően a szövetséges haderőket kezdte támogatni.
II.2.1.Magatartása a II. Világháború alatt
Eugeni Pacellit 1939. március 2-án választották pápává, másnap így szólt az emberiség felé: „A békét hirdetjük, amiért boldog emlékű elődünk oly buzgó imádsággal könyörgött, és életét ajánlotta föl Istennek, hogy az emberek közötti egyetértés helyreálljon.” A népek vezetőihez így szólt: „Ezekben a nyugtalan idõkben – úgy tûnik – számtalan súlyos nehézség akadályozza az igazi békét, amelyre mindannyian égõ türelmetlenséggel vágyakozunk. Most Istenhez emeljük imádságunkat azokért, akiket a népek vezetésének súlyos és magasztos feladata terhel.”
1939. április 20-án elrendelte, hogy az egész világon minden templomban imádkozzanak a béke megmaradásáért. Amikor még ugyanabban a hónapban Németország megszegte a Lengyelországgal kötött egyezményt, és felmondta az angol-német hajózási szerződést, XII. Piusz május 3-án felhívást intézett Franciaország, Németország, Olaszország, Anglia és Lengyelország kormányához, és ismertette velük saját békejavaslatát, viszont az öt kormány egyike sem foglalkozott az értekezlet összehívásával, és azzal nyugtatták a pápát, hogy semmi oka sincsen a békéért való aggodalomra.
1939. augusztus 24-én rádióbeszédében drámai erővel figyelmeztette a hatalmon lévőket, hogy “A veszély közeli, de van még idő. Semmi sem veszett el még békés úton, de minden elveszhet a háborúban. Térjenek vissza az emberek egymás megértéséhez.”
Néhány napra rá 1939. szeptember 1-én kitört a második világháború.
1939-es karácsonyi beszédében már más hangnemben beszélt a pápa: „…mivel úgy látszik, a világ elfelejtkezett Krisztus békéltető üzenetéről, az igazság szaváról, a keresztény testvériségről, sajnos egész sor cselekménynek voltunk tanúi, melyek nem egyeztethetők össze sem a pozitív nemzetközi jog követelményeivel, sem a természeti jog alapelveivel, sem magukkal a legelemibb emberi érzésekkel”.
Az 1940-ben elhangzott karácsonyi beszédében XII. Piusz azokat az alapelveket jelölte meg, amelyeken az új európai rend felépülhet. A tényleges, történelmi és integratív európai szellem a katolicizmus – mondotta –, és ennek őrzője, letéteményese Róma. Látta azonban, hogy a németek által meghódított fél Európában a politikai rendet a fasizmus jelentette, amellyel nem volt összeegyeztethető az ő felfogása szerinti keresztény erkölcsi rend. A nácizmus és a katolikus keresztényi rend ellentéte éleződött ki, amikor arról beszélt: az egyéneket és a nemzeteket egyaránt kötelező isteni törvény annyira általános, hogy tág teret és szabadságot enged a legkülönbözőbb politikai formáknak, amennyiben nem mondanak ellent e törvénynek. Az állásfoglalás önmagában véve is jelentős, mert a természetjog elismerte az egyén autonómiáját és a polgárok szabadságát, amit a fasizmus megsemmisített.
Az 1941-es beszédben XII. Piusz új üzenetet küldött a háború sújtotta világnak. Igencsak távol tartva magát attól, hogy magasztalja az oroszországi hadjáratot és a hitleri rendet, a pápa kihirdette azokat az elveket, amelyek alapján mindkét tábor, a náci és a szovjet módszereit is elítélte.
Az 1942-es karácsonyi rádiószózat már a békében reménykedve, a háború utáni társadalmi fejlődés útját is kereste. Most már nemcsak a béke lehetséges alapvonalait vázolta, hanem a fasizmus veresége utáni átrendeződés katolikus alapelveit is.
1943. február 2-án a német seregek Sztálingrádnál kapituláltak. Ezzel a fasiszta hatalmakra nézve kedvezőtlen fordulat kezdődött a háború menetében. Május 13-án a tengelyhatalmak Afrikában harcoló csapatai is letették a fegyvert. Július 10-én a szövetségesek partra szálltak Szicíliában, s ezzel a háború Itália földjére ért. Az antifasiszta koalíció tényleges katonai együttműködésének a kibontakozása után, és miután nyilvánosságra került, hogy a nácik antiszemitizmusa tömeges népirtáshoz vezetett, a pápa nem vállalhatta többé az el nem kötelezettséget.
1943 nyarától a Vatikán a háborús cselekmények közelébe került, hiszen július 25-én megbukott Mussolini fasiszta diktatúrája. A változott viszonyok hatására XII. Piusz hozzájárult ahhoz, hogy de Gasperi, a fasiszták által szétzúzott Olasz Néppárt egykori vezére – aki 1929–1943 között belső emigrációba vonult és a Vatikáni Könyvtár alkalmazottja volt – létrehozzon egy antifasiszta, demokratikus katolikus gyűjtő mozgalmat, a Democrazia Cristiana-t. A nácik azonban nem nézték tétlenül a fejleményeket, szeptember 13-án német fegyveres őrség vette körül a Vatikánt, s a pápa gyakorlatilag a németek foglyává vált.
1943 végén tanácskozott Teheránban Sztálin, Churchill és Roosevelt. XII. Piusz 1943-as karácsonyi rádióbeszéde érthetően ennek a történelmi jelentőségű konferenciának a hatása alatt állt. A pápa ekkor is még csak közvetve, bár félreérthetetlenül juttatta kifejezésre a szövetségesek iránti rokonszenvét, és gyors győzelmüktől várta a béke megvalósítását. Magatartását nagymértékben befolyásolta, hogy az antifasiszta ellenállási mozgalmakban – különösen a komoly katonai sikereket is felmutató olasz ellenállási mozgalomban – katolikus szervezetek, tömegek is részt vettek.
1944. július 5-én a szövetségesek bevonultak az Örök Városba. XII. Piusz a Szent Péter téren elmondott imájával adott hálát az Istennek a felszabadulásért. Róma felszabadulása után a háború azonban Itáliában még majdnem egy évig tartott.
Az 1944-es karácsonyi beszéd a demokrácia felé tett fordulat dokumentuma, melyben a szövetséges hatalmak erőfeszítéseinek egyértelmű és nyílt elismerése történt meg. A népek – állapította meg a pápa –‚ a demokráciában akarnak hatékonyan együttműködni az egyén és a közösség sorsának intézésében. Az egyház – mondotta – egyetlen politikai és társadalmi rendszert sem kárhoztat mindaddig, amíg az a közjó (bonum commune) előmozdítására képes. Miután a népek a demokráciában kívánnak élni, az egyháznak kötelessége, hogy ismertesse az autentikus keresztény erkölcsi nézeteket a demokráciáról. „Az egyház nem tiltja a mérsékelt demokratikus rendszert – jelentette be a pápa –, ha nem küszöböli ki a közhatalom eredetéről és gyakorlatáról szóló katolikus tant.”
Mindezen tények ismeretében valamivel pontosabban is meghatározhatjuk, mi volt a pápa szempontjából döntő tényező: politikai értelemben a pápa eleinte a náci Németország győzelmével számolt, 1943-tól kezdve azonban, ahogy a szövetségesek egyre több győzelmet arattak, aggodalom töltötte el Rómáért és a Vatikánért. Rómát és Vatikánt mindenképpen meg kellett védeni a németek megtorló intézkedéseitől, a szövetséges bombázásoktól és a rettegett kommunista megszállástól.
Andrea Riccardi szerint a pápa számára Róma mindenekelőtt a világegyház fejét és szívét jelentette. A szigorúan pápai és jogi kategóriákban gondolkodó egyházfő semmiképpen sem sodorhatta veszélybe az egyház mint Istenhez vezető intézmény, egyszersmind a legfőbb földi instancia kormányzását; azaz egyháztani szempontok határozták meg, hogy lelkiismereti kétségei közepette Pacelli mit tekintsen elsődleges feladatának. Ráadásul a pápaságot – mint az egyház fejét és szívét – annak a hagyománynak a részeseként szemlélte, amelyben felnövekedett: eszerint a pápa, minden népek atyja, fölötte áll a harcoló feleknek; feladata nem a pártpolitizálás, hanem a békeközvetítés.
II.2.2. A háború után
Ahogy a háború alatt, a világégés után is XII. Piusz elsődleges kötelezettségének a béke ügyét tartotta. Megpróbált ismét a maga erejével közbenjárni az emberiségért. Elítélte a német nép kollektív bűnösségét, mondván, hogy az igazságosság és a jog a legyőzöttekre is érvényes.
Ő volt az első pápa, aki teljes mértékben felhasználta a tömegkommunikáció eszközeit, hogy szózataival lelket öntsön híveibe, hiszen egyre fenyegetőbb lett a kommunista veszély. A győztes Szovjetunió érdekszférájában szocialista államok alakultak, melynek belső viszonyai az ottani katolikusokat súlyosan érintették.
XII. Piusz a kommunizmussal szemben merev elutasító álláspontra helyezkedett. A pápa szerint az ember, mint társadalmat alkotó lény személyiségében és társadalmi mivoltában Isten képmására alkotott teremtmény, ezért társadalmi életét úgy kell berendeznie, hogy az minél jobban elő tudja mozdítani mind az egyén, mind a társadalom egyre hasonlatosabbá válását teremtőjéhez és urához, Istenhez. Az ateista kommunizmus ezt a leghatározottabban tagadta, és a társadalmi életből Istennek, valamint az Istennel kapcsolatot létesítő vallásnak fokozatos kiirtására törekedett.
XII. Piusz többszöri súlyos betegség után 1958. október 9-én halt meg. Utódául Angelo Giuseppe Roncallit (XXIII. János pápa) választották 1958. október 24-én.
III. A pápa, mint védelemző
Ismertetve röviden a pápa II. világháborús tevékenységét rátérnék arra, hogy milyen lépéseket tett az emberiség megsegítése érdekében.
III.1. Humanitárius tevékenység
A második világháború alatt a Vatikán diplomáciai tevékenységének jelentõs része humanitárius- és szeretetszolgálati erõfeszítésekre összpontosult. XII. Piusz a háború elsõ napjától kezdve létrehozott egy hadifoglyokkal és eltûntekkel foglalkozó keresõ és híradó szolgálatot. Ez az intézmény a háború lezárása után még néhány évig tovább folytatta mûködését, és több mint 11 millió beadványra sikerült válaszolnia.
Az államtitkárság második osztálya keretén belül 1941 novemberében létesült egy segélybizottság Monsignore Montini (a késõbbi VI. Pál pápa) felelõs vezetése alatt. Ezeknek a segélykezdeményezéseknek rendelkezésére bocsátották a pápai udvar, és az államtitkárság egész gépezetét. A háború után egy különleges pápai bizottságnak sikerült anyagi javakat eljuttatni a különbözõ európai országokba, így járultak hozzá a pusztítás okozta károk felszámolásához, több ezer vagonnyi élelmiszert, ruhát, cipõt, alsónemût és gyógyszert juttatva el a rászorulóknak.
III.2. A pápa és a zsidók
XII. Piusznak a zsidók érdekében kifejtett humanitárius tevékenysége kiterjedt és állandó volt. 1941 után a zsidók deportálása a pápa egyik legfõbb aggodalma lett. Ennek megakadályozása vagy legalábbis korlátozása, kiterjedésének megszabása a pápai segélyprogramok kiemelkedõ pontjait képezték már akkor is, amikor még nem voltak hírek a haláltáborokban folyó szervezett gyilkosságról.
A Szentszék tettei hozzájárultak ahhoz is, hogy az olaszok zsidópolitikája az egész háború alatt pozitívan eltért a németekétõl: Mussolini egészen bukásáig nem engedélyezte egyetlen zsidó elhurcolását sem az SS haláltáboraiba, és ezt az elvi irányt változatlanul megtartotta 1943 után is az Olasz Szociális Köztársaságban (salói köztársaság), amíg az ügy tõle függött.
Sir Martin Gilbert brit zsidó történész, a holokauszt nemzetközileg elismert szakértője 2002-ben megjelent, The Righteous: The Unsung Heroes of the Holocaust című kötetében azt írta, hogy a világháború alatt 25 ezer zsidót bújtattak a katolikus hívek és a katolikus intézmények Budapesten. Tehát a Vatikán olyan semleges állam volt, amely semlegességét ezrek megmentésére használta.
Lapide könyvében megbecsülte azoknak a zsidóknak a teljes számát, akiket annak eredményeképpen mentettek meg, hogy XII. Piusz az Egyház teljes súlyát dobta be a titkos küzdelembe. Összeadva azoknak a zsidóknak a számát, akiket különböző területeken mentettek meg, és levonva azok számát, akiket más okok mentettek meg, mint pl. néhány európai protestáns dicséretre méltó erőfeszítései, "azon zsidó életek végső száma, akiket a Katolikus Egyház mentett meg, az okmányok alapján legkevesebb 700 ezer lélek, de minden valószínűség szerint közelebb áll... a 860 ezerhez." Ez jóval magasabb, mint amennyit az összes zsidó segélyszervezet Európában összesen meg tudott menteni.
Lapide adatai alapján elmondható, hogy XII. Piusz és az általa vezetett Egyház volt a legsikeresebb zsidókat segítő szervezet az egész Európában a háború alatt, mind a Vöröskereszt, mind az összes többi segélyszervezet eltörpült mellette.
Mindezek mellett amíg az USA, Nagy-Britannia és más országok a háború alatt gyakran visszautasították a zsidó menekültek letelepedésének engedélyezését, addig a Vatikán több tízezer hamis dokumentumról gondoskodott, amelyekben keresztényeknek igazolták a zsidókat, hogy így kijátszhassák a nácikat. Ezenfelül XII. Piusz komoly pénzügyi segítséget is nyújtott a zsidóknak.
IV.A pápa és a holokauszt
IV.1.Miről tudhatott a pápa?
Hubert Wolf és Klaus Unterburger vizsgálatai alapján a Vatikán nagy valószínüséggel a berni nuncius közvetítésével már 1942-ben értesült az európai zsidók teljes megsemmisítésének tervéről. A Zsidó Világkongresszus genfi irodájának vezetője, Gerhart Moritz Riegner és a genfi Jewish Agency for Palestine vezetője, Richard Lichtheim memorandumot állított össze a zsidóüldözésről. Ez idő tájt Luigi Maglione bíboros-államtitkár így kommentálta a beérkező információt: „Vannak értesüléseink a zsidókkal szembeni rossz bánásmódról, de a globális megsemmisítés hírét semmi sem erősíti meg.”
Orsenigo nuncius azonban már előzőleg, 1942. július 28-án közvetített Róma felé „nehezen ellenőrizhető értesüléseket zsidók végzetes elhurcolásáról, sőt, tömeges vérfürdőkről” , mely információt Horvátországból is megerősítették.
1942 decemberében a lengyel követség emigráns szervezete részletesen ismertette az államtitkársággal a megsemmisítés gépezetét és már több, mint egymillió meggyilkolt zsidóról beszélt. Ehhez hasonló vészjelzések érkeztek Lengyelországból, illetve a rigai érsektől is. Rendkívül pontos információkat juttatott el a Szentszékhez 1943 májusában az Egyesült Államok-beli apostoli követ, a későbbi bíboros-államtitkár, Amleto Giovanni Cicognani. Ugyanebből az időből szlovákiai, magyarországi és oroszországi iratok is fennmaradtak. Egy 1943 májusában keletkezett feljegyzés végérvényesen bizonyítja, hogy az államtitkárság ekkor már tisztában volt a nemzetiszocialista pusztítás mértékével.
IV.2. A hallgatás kérdésköre
Felmerül a kérdés, hogy XII. Piusz pápa miért nem lépett fel gyakrabban, határozottabban, nyíltabban a nácizmus rettenetes bûntettei ellen?
Pápasága elsõ éveitõl igen erõsen aggódott a zsidók náci üldözése miatt, és nem mulasztotta el ezt nyíltan is kimutatni. Így az 1939. évi szentszéki tevékenység hivatalos jelentéseiben megemlítik a vatikáni segítségeket, amelyeket a „nem-árjának tekintett személyeknek nyújtottak, és ezért egyes államok törvényeinek büntetése alá kerültek.”
De azután a németek hollandiai megtorlásai következtében, ahol a nácik a holland püspököknek a zsidók érdekében tett beavatkozására az üldözés fokozásával válaszoltak, XII. Piusz inkább a „hallgatás” politikáját követte, mint kisebbik rosszat.
A zsidóüldözés igen szomorú eseményére vonatkozó teljes dokumentumanyagból kitûnik, hogy a Vatikán annak alapján, amit a nemzetiszocializmusról tudott, szilárdan meg voltak gyõzõdve, hogy a pápa részérõl egy szenvedélyes hangú tiltakozás nem kényszeríti ki a gyilkos tevékenység szüneteltetését, hanem még súlyosabbá teheti a pillanat és a helyzet szeszélye szerint, és még azokat a lehetõségeket is lerombolná, amelyek megmaradtak a diplomáciai út számára, hogy a zsidók érdekében fellépjen olyan országokban, mint Magyarország és Románia.
A „hallgatás” ellenére a pápa mindent megtett a zsidókért, amit csak diplomáciai, gazdasági és erkölcsi értelemben lehetett.
IV.3. Pierre Blet könyve
Fontosnak tartom itt megemlíteni Pierre Blet jezsuita szerzetes nevét, aki a pápa második világháború alatti tevékenységét (és a Vatikán diplomáciai erőfeszítéseit) mutatja be a Vatikán archívumaiban található hivatalos íratok és magánjellegű levelek, feljegyzések alapján.
A könyv előéletéhez tartozik, hogy 1945 után több országban közétették a második világháború alatti diplomáciai iratokat, ám a Vatikán 1965-ig elzárkózott a nyilvánosságra hozataluktól. 1958-tól, XII. Piusz halálától azonban felerősödtek azok a hangok, amelyek erős kritikával illették pápaságának első hat évét, néhol egyenest a náci Németországgal szimpatizáló személyként állították be őt. A kommunista diktatúrákat egész életében következetesen elítélő XII. Piusz és a katolikus egyház elleni támadások mellett jól jött a Szovjetuniónak és csatlósainak, hogy Európa nyugati felén is több mű jelent meg a pápa cselekedeteit, illetve a Szentszék elmaradását bírálva. E kényes helyzetre való tekintettel 1964-ben úgy döntött VI. Pál pápa, aki XII. Piusz egyik legközelebbi munkatársa volt, hogy a Szentszék nyilvánosságra hozza a világháborúval kapcsolatos dokumentumait. Összegyűjtésüket, rendszerezésüket és publikálásukat egyházi tagokból álló kutatócsoport végezte el Pierre Blet vezetésével.
Ez a hatalmas anyag tizenegy fejezetre osztva, összesen tizenkét kötetben jelent meg majd két évtized alatt. A kötetek tartalmazzák a pápa üzeneteit, leveleit és beszédeit, a vatikáni Államtitkárság levelezését és feljegyzéseit, valamint a diplomáciai jegyzékváltásokat. Az a remény, hogy e források közkinccsé tételével megváltozik a szakirodalom megítélése a Szentszék világháborús szerepével kapcsolatban, nem vált valóra. E forrásművet a szakirodalomban nem – vagy csak igen kis mértékben – használták fel.
Blet-nek az 1990-es évek közepén született az az elhatározása, hogy a tizenkét kötetnyi iratanyag alapján maga írja meg a Vatikán 1939 és 1945 közötti történetét. A meghatározott keretek miatt a könyv a világháború bizonyos részeire koncentrál, például a katonai fogolytáborokkal kapcsolatos iratokat kihagyja, csak a legfontosabb dokumentumokat idézi. A könyv nem önálló mű, történeti szempontból csak a tizenkét kötetnyi dokumentumgyűjteménnyel együtt használható, a témában nem szakavatott „történészek” számára is. Blet XII. Piusz szemszögéből végigköveti a világháborúnak azokat az eseményeit, amelyekkel kapcsolatban terjedelmes iratanyag gyűlt össze a Vatikánban. A szerző a Vatikán világháborús történelmének szempontjából legmeghatározóbb tizenkét politikai, egyházi és társadalmi kérdés (A Vatikáni diplomácia a háború ellen; XII. Piusz, Roosevelt és Mussolini; A pápa és a német egyház; Az egyház a megszállt Lengyelországban; A győzelmes birodalom idején; Az európai háborútól a világháborúig; Faji törvények és fajüldözés; A deportálás Szlovákiában és Horvátországban; Románia és Magyarország; Az Örök Város sorsa; A franciaországi ügyek; Végső harcok és népek sorsa) köré csoportosítva mutatja be a Szentszék diplomáciai tevékenységét, lehetőségeit, sikereit és kudarcait, ama szűk keretek között, amelyeket a náci Németország és a fasiszta Olaszország lehetővé tett számára.
Pierre Blet is azt a véleményt osztja, hogy XII. Piusznak a lelkes nyilatkozatok formájában történõ tiltakozás elvetésével, de ugyanakkor konkrét segélyakciók szervezésével több zsidót sikerült megmentenie, mint amennyit Hitler-ellenes szózataival megmenthetett volna.
IV.4. A pápa befeketítése
XII. Piusz késői pápaságának antisztálinista és antikommunista nézetei miatt sok II. világháború utáni történész között vált népszerűtlenné. A baloldali akadémiai körök szenvedélyes légkörében, különösen Olaszországban az 1950-es évek végén, majd végig az 1960-as években, az általános vád Piusz ellen az volt, hogy bár nem volt nácibarát a háború alatt, de jobban gyűlölte a bolsevizmust, mint ahogy Hitlert. Ez többnyire azon alapult, hogy a pápa ellenezte a Szövetségesek azon igényét, hogy Németországnak feltétel nélkül kell megadnia magát. Piusz azt hitte, hogy egy ilyen ultimátum csak folytatná a háború borzalmait és szaporodnának a gyilkosságok: egy vélemény, amivel lehet ellenkezni, azonban aligha elegendő ok ebből azt levezetni, hogy enyhe volt a náci Németországgal szemben.
Azonban a Szövetségesekkel ellenkező álláspontját, amely a szükségesnél bármennyivel is meghosszabbította a háborút, később úgy magyarázták mint egy pápai tervet, mellyel egy erős Németországot akart volna támogatni védőpajzsként a szovjet kommunizmus ellen. Ezenfelül a pápát azzal is hibáztatták, hogy egy olyan szovjetellenes légkört segített létrehozni, amely a hidegháborút eredményezte a 40-es 50-es években.
Ion Mihai Pacepa tábornok, a Securitate (román titkosszolgálat) egykori vezetője könyvében a következőket állítja: a KGB nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a kommunistaellenes XII. Piuszt befeketítse és a történelmi tények meghamisításával „Hitler pápájaként” emlékezzenek rá. A tervet két lépésben sikerült megvalósítani:
• Az első kampány 1945-ben indult. A háború után Sztálin a moszkvai rádióban kijelentette, hogy XII. Piusz „Hitler pápája” volt. Ez a kísérlet nem vezetett sikerre, mivel XII. Piusz a Vatikáni Rádióban többször is elítélte „a nácizmus sátáni rémét”. Emellett a kortársak (pl. Roosevelt, Churchill, Einstein) ismerték a valós történelmi eseményeket és elismeréssel szóltak a pápa háború alatti jelentős, zsidókat mentő tevékenységéről.
• A második kísérlet az 1960-as években már azokat célozta, akik nem élték át és nem ismerték a háború alatti eseményeket, így ez már eredményesebb lett. Ennek egyik jelentős mozzanataként Rolf Hochhuth megírta „A helytartó” című darabját, amiben XII. Piusz nácibarátként van ábrázolva.
Hochuth vádja a pápa "hallgatásáról" előkészítette azt a teóriát, hogy Piusz abból a célból tagadta meg Németország nyilvános bírálatát, hogy az ország hatékonyan elláthassa a szovjet terjeszkedés folyamatos blokkolását.
A helytartó tehát sokkal nagyobb jelentőséget kapott, mint amennyit megérdemelt. A baloldaliak arra használták fel, hogy kétséget támasszanak a kommunista-ellenes pápaságban. Piusz helyett, aki egy körültekintő és törődő pápaként volt ismert, aki minden rendelkezésre álló eszközt megragadott arra, hogy megmentse az európai zsidókat a tökéletes náci csapdából, egy politikai cselszövő képet kreáltak, aki életeket áldozott fel, hogy megállítsa a kommunizmus terjedését. A helytartó pusztán a szócsöve volt a történelem egy ideológiai magyarázatának, ami elősegítette a "hallgató" XII. Piusz mítoszának megalkotását, aki semmit sem tett a náci öldöklés ellen.
IV.5. Megítélése halála után
Összegzésként elmondhatjuk: XII. Piusz a keresztény hit humanista elvi alapjáról hozzájárult ahhoz, hogy a katolikus papság, az egyházi intézmények és a hívők is el nem hanyagolható és le nem becsülendő humanitárius segítséget nyújtottak az üldözötteknek.
Mi az mégis, amit okkal róhat fel az utókor a pápának? Elsősorban az, hogy nem határolta el az egyházat ünnepélyes és nyílt tiltakozással a fasizmus embertelenségétől, a népirtástól. A pápa nyilvánosság előtti hallgatását azóta is többféle módon ítélik meg, többen – érthetően cinkos egyetértést, botrányos erkölcsi vétséget vetnek az egyházfő szemére. A kutató történészeknek azonban be kell ismerniük: megnyugtató módon csak a rövidesen kutathatóvá váló vatikáni levéltári források dönthetik el, vajon szót emelt-e a pápa akármilyen formában a zsidóüldözés, a népirtás ellen.
XII. Pius a nyilvános és ünnepélyes tiltakozást – pl. a nácizmussal szembeforduló keményebb enciklikát – értelmetlennek tartotta. Ezzel, szerinte, semmit sem változtatott volna meg, és ugyanakkor attól is tartott, hogy fellépésével – amit Hitler a konkordátum (1933) megsértéseként magyarázott volna – a német katolikusok további üldözését váltotta volna ki.
Azt azonban, hogy a Vatikánt mennyire nyomja az erkölcsi felelősség, az bizonyítja, hogy a II. vatikáni zsinat (1962–65) „Nostra aetate” kezdetű deklarációjában messzemenően igyekezett eloszlatni a félreértéseket: hangsúlyozta, hogy a zsidóságot és a kereszténységet szellemi kapcsolat fűzi össze, közös szellemi kincsük a Biblia. Elítélendőnek és fájdalmasnak tartja a zsidóüldözéseket és az antiszemitizmus minden megnyilvánulását. A dokumentum Pál apostolra hivatkozva utasítja el az emberek közötti különbségtételt, mondván, hogy a kereszténység egyetemes testvérisége minden diszkriminációt kizár. S ez a deklaráció a valóban tiszteletre méltó és emelkedett álláspont talán jobban segíti az egyházat megszabadulni a múlt tehertételétől, mint a titkos dokumentumok.
A Szentté avatási ügyek Kongregációja 2007. május 8-án egyhangúlag megszavazta, hogy Eugenio Pacelli, azaz XII. Piusz pápa valóban hősi fokon gyakorolta a keresztény erényeket, és ezzel a döntéssel egy újabb akadály dőlt le ahhoz, hogy XII. Piuszt boldoggá avathassák.
V. A Vatikán és a nácik kimentése
Befejezésként azt szeretném kiemelni, hogy hasonlóan a zsidók megmenetéséhez, és különféle okmányokkal való ellátasukhoz, a háború elvesztése után a Szentszék magasrangú náci politikusokat is kimenekített különféle dél-amerikai országokba. Itt nem szeretnék részletekbe bocsájtkozni, sajnos nem találtam biztos forrásokat, amivel ezt alátámaszthatnám.
Könyvészet
1. Battista Mondin: Pápák enciklopédiája, Budapest, 2001, 683.-690 oldal
2. Pierre Blet: XII. Piusz és a második világháború a Vatikán archívumai alapján, (ford. Rezsõfi Judit), Debrecen 2003, 326 oldal
3. Zigány Miklós -Fényi András: XII. Pius élete és válogatott beszédei, Budapest, 1942, 148 oldal
4. Philipp Vandenberg: Stãpânii din umbrã. Puternicii lumii și medicii lor de la Marc Aureliu pânã la Papa Pius al XII-lea, (ford. Munteanu Florin), Bucuresti, 2002, 186 oldal
5. Szántó Konrád: A katolikus egyház története, Budapest, 1983,542-549. oldal.
6. Magyar Kurír: A holokauszt tíz katolikus hőse
7. Magyar Kurír: Izrael szentszéki nagykövete: a Vatikán igenis mentette a zsidókat
8. Magyar Kurír: XII. Piusz titokban intézkedett a római zsidók megmentése érdekében
9. Magyar Kurír: Szovjet titkosszolgálati program volt XII. Piusz befeketítése?
10. „Theologische Revue”, 2009, 105. évf./4. szám, 265–280 oldal
Felhasznált online irodalom:
http://mult-kor.hu/20130212_tisztaznak_hitler_papajanak_szerepet
https://hu.wikipedia.org/wiki/XII._Piusz_p%C3%A1pa
http://web.axelero.hu/kesz/jel/05_11/korom.html
http://www.depositum.hu/xiipiusz.html#befejezes
http://www.tankonyvtar.hu/hu/tartalom/historia/81-02/ch10.html
http://valosagonline.hu/index.php?oldal=cikk&cazon=629&lap=0
http://www.hetek.hu/hit_es_ertekek/201302/papasag_a_nacik_arnyekaban
http://www.merleg-digest.eu/xii-piusz-es-a-zsidok/#_edn49
http://turul.info/napok/lateraniegyezmeny
http://www.rubicon.hu/magyar/oldalak/1929_februar_11_a_laterani_egyezmeny_megkotese/
http://orokvaros.network.hu/blog/roma-kozossegi-oldala-hirei/a-vatikan-tortenete
Online média:
https://www.youtube.com/watch?v=j5lDcejvto8
Írta és fordította:
Péter Attila
