A háború kezdetével a hagyományos náci művészet helyett a csatajelenetek és hősies katonák ábrázolása került előtérbe. 1939-re a könyvesboltokba is szép számmal áramlottak a háborút dicsőítő és a világnépesség feletti német győzelmet ábrázoló könyvek. Ezek – a Wehrmacht hosszabb ideig tartó hadmozdulatai alatt - a mozikban vetített filmek és a rádióban játszott slágerek háborút, a mindennapi gondokat akarták elfeledtetni.A mozikban egyre gyakrabban futottak a propagandafilmek, hőseposzok, melyek a nemzeti áldozat, lemondás és kötelesség magasztos mivoltát mutatták be.
A háború alatt számtalan festmény és rajz született, melyen a nemzetiszocialista ideológia túlzó képet festett Népszövetség összetartásáról és felkészültségéről, hogy az embereket a német győzelem érdekében hozható legnagyobb személyes áldozatra sarkallja. A harcias háborús ábrázolások, idealizált katonaportrék mutatták be a „német nép végső harcát” és a katonák frontközösségét. Részben azok a hivatásos festők és újságrajzolók hozták létre ezeket a nézeteket, akik az OKW (Oberkommandos der Wehrmacht) 1938-ban létrehozott propagandaegységinek tagjaiként maguk is kimentek a harcmezőkre és részt vettek a harcokban. Bár számos festmény csak később, a művésztermekben készült el, a képek arra késztették a nézőket, hogy azonnal a történések közepében találják magukat, és az ábrázolások a csatamezők hiteles megjelenítései voltak. A képek könyvekben, újságokban folyóiratokban és művészeti magazinokban jelentek meg, mint Heinrich Hoffmann által kiadott, előfizetők tekintetében igen sikeres „Kunst dem Volke”(A nép művészete). Egészen a közelmúltig tartott az újságok álltál terjesztett klisé az önfeláldozó, hősiesen harcoló katona képéről.
A festményeknél több, legfőképpen vázlatok és rajzok hozták egy állítólagos katona és csata valóságos mintáját. A látszólag hiteles csatajeleneteknek kellett volna egy érzelmileg jelentős háborús részvételt előhoznia a sajtóban és filmekben és egy politikai tartalmat művészileg megjeleníteni. A Wehrmacht és az NSDAP szerint különösen a visszatérő kisebb egységek motívuma volt képes a dinamizmust és mozgást megtestesíteni, a katona erényeit, mint a bajtársiasságot, hűséget és bátorságot ábrázolni és hozzájárulni a német katonák dicsőítéséhez. Sok festő nem csak a háború pillanatait, hanem az iparosodás előtti katonát is megörökítette családi körben. Közkedvelt motívum mégis a második világháború alatt a csatajelenetek mellett a női aktok és az elcsépelt parasztképek.
Más művészek megpróbálták a háború alatt és után is a náci áldozatok által hozott szenvedést bemutatni. A képekhez Felix Nussbaum is a tapasztaltakat akarta felhasználni, amiket még kisfiúként szerzett az után, hogy a nemzetiszocialisták 1935-ben hatalomra jutottak és ő Olaszországba, majd Belgiumba emigrált. Az 1940. május 10-ei német nyugati offenzívával megkezdődően a német emigráltakat a belga hatóságok őrizetbe vették, mint veszélyes idegeneket és a még meg nem szállt Franciaországba deportálták őket St. Cyprienbe, a Pireneusokba. A sikeres menekülés után Nussbaum visszatért Belgiumba és tovább élt Brüsszelben feleségével, Felka Platekkel együtt, a barátai által bújtatva. Azonban a rejtekhelyet elárulták. Az utolsó szállítmánnyal, 1944. július 31-én Auschwitzbe szállították és ott megölték, mielőtt még 1944. októberében a gázkamrákat helyrehozták volna. Nussbaum alakjai a túlélésért harcolnak a rettegésbe száműzve. A szögesdrót szorításában levő St. Cyprusi táborban elfogadhatatlan higiéniai állapotok és a betegségek Nussbaumot is érintették. „A táborban” c. képével Nussbaum nem csak a tapasztalatait vetette vászonra, hanem leírja az emigránsok helyzetét, akik a félelem, kétségbeesés és magány markában vannak.
Annak érdekében, hogy a német lakosság legalább egy pár órára elfelejthesse a saját szenvedéseiket, a mozi és a könnyűzene próbálta elterelni a figyelmet a háborús mindennapokról. Több mint 25 millió ember látta az 1942-es kasszasiker, a „Nagy szerelem” („Die große Liebe”) premierjét, amelyben a háború egyik legnagyobb zenei sikerét, az „Egyszer csoda fog történni”-t („Es wird einmal ein Wunder geschehen”) Zarah Leander énekelte. Leander volt az egyik legnépszerűbb és legcsillogóbb stilizált alakja a „femme fatalénak” az UFA (Universum Film AG) által. Mellette volt még a fiatal Ilse Werner, fiatal színésznő a ’40-es évek első felében. 1943-ban Hans Albert filmjében „A nők mégis jobb diplomatákban” („Frauen sind doch bessere Diplomaten”) szerepelt a népszerű Marika Rökk és Willy Fritsch mellett. Ez az egyik legjelentősebb német színes film az elsők között. Ilse Wernert egy 10940-es szórakoztató film, a „Kívánságkoncert” („Wunschkonzert”) tette. Mindenvasárnap a német lakosság majd fele követte figyelemmel a híres énekes párost, Marika Rökköt és Ilse Wernert hallgatva az „Énekelj, fülemüle, énkelj”-t („Sing, Nachtigal, Sing”). Együtt más „celebekkel” a televízióból, mint Heinz Rühmannal, Emil Janningssal, Lil Dagoverrel vagy Theo Lingennel volt a feladatuk, hogy a lakosság boldog maradjon és eltereljék a figyelmet a háborús aggodalmakról és félelmekről.
Ezek mellett politikamentes és kiforrottabb filmeket is készültek, mint „A postos” („Der Postmeister”) (1940), „A nagy szabadság a hetes szám alatt” („Große Freiheit Nr. 7”) (1944) vagy „A tűzfogótál” („Die Feuerzangenbowle”) (1944). Számos olyan egyértelműen antiszemita propaganda film készült el a háború alatt, mint az 1940-ben, a lodzi gettóban forgatott „Örök zsidó” („Der ewige Jude”). Ugyancsak 1940-ben készült Veit Harlan játékfilme, az „Édes zsidó” („Jud Süß”) Heinrich George és Kristina Söderbaum főszereplésével. Mindkét film kihasználta az antiszemita sztereotípiákat és a zsidó világ-összeesküvés tézisét, hogy érvényt szerezzen a szigorúbb antiszemita tevékenység folytatásához, mint a zsidó lakosság deportálásához. A „Vádolom” („Ich klage an”) c. 1941-es Wolfgang von Liebeneiner film támogatta a faji tisztaság elméletét és az eutanázia mellett állt ki, igazolva azt a betegekkel és fogyatékosokkal szemben. Harlan – a legnagyobb náci filmrendező, Hans Steinhoff mellett – 1914-ben forgatta Otto Gebühr főszereplésével a monumentális „A nagy király” („Der große König”) c. filmet II. Porosz Frigyes uralkodóról, amely a hazafiasság, kötelességtudat és a nemzeti áldozathozatal mellett propagandált. Harland utolsó nagy náci filmje a „Kolberg” volt. Az 1945 januárjában megtartott ősbemutatónak kellett volna felül írnia a valóságot, mégpedig leplezni a hónapokon belüli verseget és felszólítani a lakosságot a végső harcig. – az addigi legdrágább német filmről van szó. 8,5 millió birodalmi márkába került.
A színháztól eltekintve a német népnek a háború utolsó hónapjaiban alig volt lehetősége a kulturális pusztulás túlvszelésére. 1944. szeptember elsején a totális háborúra hivatkozva minden színházat és koncerttermet bezártak a Német Birodalom területén. Míg a legtöbb múzeum a háború kitörtésével vagy az első években bezárt, a Berlini Zeughaus 1944 szeptemberében mégis kinyílt propaganda célokra. A kiállításon a háborúban szerzett zsákmányokat lehett látni.
A háborús kultúrához a propanda szüleményein kívül hozzá tartoznak a különféle katona indulók. Ezekben a dalokban a katonákból előhozták a bátorságot és büszkeséget. Témájuk sokszor hasonló volt. Középpontjában egy katona állt, aki büszkén menetelt a mezőn és bagy elvesztette bajtársát, amiért féktelen harag gerjedt benne, vagy a csatában kiemelkedő teljesítményt nyújt. Mindig föltűnnek az otthon maradt, férjeikre és szerelmeikre váró nők képe. Az egyik ilyen nagyon híres katona induló a „Westerwald Lied”.
|
A Westerwald dal (Szabad ford.)
Menetelni akarunk Új indulót próbálunk Ott, a szép Westerwaldon Hol a hideg szél honol.
Ó te szép Westerwald Hegyeiden hidegen suhan a szél Bár a legapróbb napsütés Szív mélyébe hatol.
És a Gretel és a Hans Vasárnap táncházba jár Mert a tánc boldoggá tesz A szív kacajra fakad. |
Westerwald Lied
Heute wollen wir marschier’n
O du schöner Westerwald
Und die Gretel und der Hans |
Forrás: http://www.dhm.de/lemo/html/wk2/kunst/index.html
Írta és fordította: Fejes Roland és Benkő Csaba
