„Olvastam egy Sztálinról szóló könyvet, vaskézzel irányítja azt a hatalmas országot." - Adolf Hitler

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

A Leghosszabb Nap sötét titkai

Revizionista elméletek a normandiai partraszállásról
 
A D-nap, vagyis észak-Franciaország 1944-es inváziója óta 65 év telt el. Ez alatt a 65 év alatt az emberek többségében az a kép alakult ki, hogy a francia parasztok mind tárt karokkal és calvadossal fogadták a felszabadító Szövetséges csapatokat több, mint négy év náci megszállás után. Ezt a képet tovább erősítették az olyan­­ -egyébként igényes és alapos- háborús filmek, mint a Ryan Közlegény Megmentése, vagy Az Elit Alakulat. Most azonban brit történészek egy csoportja átértékeli a Szövetségesek és a francia lakosság kapcsolatát 1944 nyarán. A BBC által az invázió évfordulójára készített összefoglalóban több neves brit történész és szakértő szólalt meg hangot adva kételyeinek és abbéli félelmének, hogy a D-nap egyfajta fekete-fehér küzdelemmé válik a 21. századi örökösök számára, ahol az egyik oldal csak jó, míg a másik csak rossz lehet.
 
A 101. Légiszállítású Hadosztály katonái Ste. Mére-Église lakosai közt
 
Az első kérdéseket Antony Beevor tette fel „D-Day” című könyvében. Az ő meglátása szerint ugyanis a partraszállás közelebb állt a katasztrófához, mint egy gondosan megtervezett és végrehajtott katonai művelethez.
 
Könyvében rámutat, hogy a francia civil lakosság a legtöbb esetben nem felszabadítókként, hanem egyenesen megszállókként tekintett a Szövetséges katonákra, akik felforgatták életüket, elpusztították otthonaikat, lebombázták városaikat.
 
Beevor álláspontját támasztja alá Caen lerombolása is. A történész egyenesen „háborús bűnnek” nevezte az esetet, amikor a Szövetséges légierő tulajdonképpen porig rombolta a várost. Mint később kiderült a német védők jelentős része a várostól délre állomásozott, így a légicsapások sorozata alig bírt katonai jelentőséggel, viszont számos civil életét követelte és felbecsülhetetlen anyagi károkat okozott. „Ezért van az –állítja Beevor‑ hogy Caenben nem, fogadta virágeső a Szövetségeseket.” Max Hastings hadtörténész „Overlord” című könyvében hasonló megállapításra jutva kijelenti, hogy a Caen elleni légi offenzíva „a háború egyik legpontatlanabb légitámadása” volt.
 
Szövetséges légitámadás Normandiában
 
Caen városának lakossága nem az egyedüli elszenvedője volt a harci cselekményeknek. A Normandiai Csata végső mérlege civil áldozatokban 20 000 főt tett ki, melyből csak a D-napon 3000-en vesztették életüket. Többségük a Szövetséges légierő szőnyegbombázásai során lelte halálát, ennek oka pedig egyszerű. A több ezer méteres magasságban repülő bombázókról az akkori technikai vívmányok (Norden-féle célzókészülék, az OBOE célzórendszer, stb) ellenére sem lehetett száz százalékos találati pontosságot elérni. Ezen kívül a frontvonalak gyakran falvakon, városokon is áthaladtak, ahol még ma is elkerülhetetlenek a civil áldozatok.
 
„Mélységesen megrázó lehetett a normandiai családok számára az amerikai és brit csapatok megérkezése. – véli Christophe Prime történész, a Caen Emlékközpont munkatársa. – gondoljunk csak, a több millió tonna bombára melyek teljes családokat irtottak ki, városokat töröltek el. A civilek szenvedése mégis feledésbe merült a felszabadulást követő évtizedek során. Helyét az az elképzelés vette át, hogy a franciák tárt karokkal üdvözölték a felszabadítókat.”
 
A meseszerű máz először a 60. évfordulón kezdett repedezni, mikor a túlélők – mind jócskán túl a 70-en – a gyerekkorukban átélt borzalmakról beszéltek. Ezzel egy időben egy rendezvényen katonák leveleit olvasták fel, melyekben leírják a hűvös és tartózkodó fogadtatást, amelyben részük volt a Normandiai Csata során. L. F. Roker a Felföldi Könnyűgyalogosok egyik tizedese például ezt írta naplójába: „Valósággal sokkolt minket az a tény, hogy a civilek nem üdvözöltek olyan kitörő lelkesedéssel, mint ahogy vártuk. (…) inkább úgy néztek ránk, mint a fájdalom, és pusztulás előfutáraira.”
 
Ivor Astley közlegény a 43. Wessexi Lövészek katonája így írta le a helybelieket: „csendesek, és komorak. Ha üdvözlést vártunk, csalódnunk kell.”
William Hitchcock „Liberation-The Bitter Road of Freedom” című könyvében ennél sokkal sötétebb képet fest a civilek és a Szövetséges katonák közti kapcsolatról. „A normandiai tanyák és lakóházak feltörése és kifosztása június 6-án kezdődött, és a nyár végéig tartott.” Egy nő Colombieres-ből így emlékszik vissza: „ A lelkesedés a Szövetséges katonák iránt csökkent. Elvittek mindent. Feltörték a házakat, benéztek mindenhová azzal az ürüggyel, hogy németeket keresnek.”
 
A francia nőknek nem csak a fosztogatóktól kellett tartaniuk. A betöréseken és lopásokon kívül egy másik sokkal súlyosabb probléma is felütötte a fejét, a nemi erőszak. J. Robert Lilly amerikai történész kutatásai szerint körülbelül 3 500 dokumentált nemi erőszakot követtek el amerikai katonák francia nőkön 1944 júniusa és a háború vége között. Hitchcock egyetért ezekkel a nézetekkel. „A bizonyítékok arra utalnak, hogy a nemi erőszaktétel általánosan elterjedt gyakorlat volt a felszabadított Franciaország területén.”
 
A teljesebb rálátás érdekében érdemes megjegyeznem, hogy a megszállt Franciaországban szintén mindennaposnak számított a német katonák önkényes lakásfoglalása, vagy az erőszakoskodás. Ugyanúgy, mint a Szovjetunió területén, ahol mind a Vörös Hadsereg, mind a német Wehrmacht és Waffen SS alakulatai szinte sportot űztek az efféle háborús bűncselekmények elkövetéséből.
 
„Az is tisztán látszik – folytatja Hitchcock – hogy a fosztogatáson, vagy erőszakoskodáson ért fekete katonák általában súlyosabb büntetéseket kaptak, mint fehér társaik.” Ezek szerint az Amerikai Egyesült Államok Hadseregében megvalósult az a fajta faji megkülönböztetés, amely ellen végső soron küzdöttek? Mi lehet ennek az oka? Ha megvizsgáljuk azt a környezetet, ahonnan az átlagos amerikai katona érkezett, megérthetjük. Amerikában a 30-as 40-es években még mindig hatalmas gondot jelent a rasszizmus, főleg a déli államokban, ahol a feketéknek külön iskolái, lakónegyedei voltak, és ahol írott és íratlan szabályok határolták be a színes bőrűek mozgásterét az élet minden területén. A fiatal G.I.-okat (G.I. = állami tulajdon: az amerikai baka gúnyneve) tehát egy olyan előítéletektől terhes környezetből ragadják ki, ahol mindennapos a bőrszín alapján történő megkülönböztetés. Magától értetődik, hogy ez az otthonról hozott hozzáállás nem fog megváltozni sem Franciaországban, sem Észak-Afrikában, sem a Csendes-óceán térségében.
 
Amerikai ejtőernyősök francia civilekkel
 
Mindezek ellenére miért érzi úgy Franciaország – és a világ számos más országa – hogy évről-évre köszönetet kell mondania a felszabadítóinak? Miért feledkeznek meg a felszabadulás „rossz” oldaláról? A válasz az, hogy a normandiai civilek szenvedése értelmet nyert az által, hogy a Szövetségesek megnyerték a háborút. Észak-Franciaország sebei jelentéktelennek tűntek a győzelem mámorában. Európa többi részének üzenete egyértelmű, és barátságos volt: Megértjük, hogy fáj, de megérte. A normandiai parasztok megértették az üzenetet, és csendben gyászolták falvaikat és családjaikat. Így lettek értelmetlen áldozatokból mártírok, és így lett a Normandiai Csatából egy új Keresztes Hadjárat, amely megváltoztatta Európát, és a világot. Az áldozatok előtti tisztelgés jegyében nem szabad elfelejtenünk sem a szőnyegbombázásokat, sem a fosztogatásokat, sem a bűnöket, akármelyik oldal követte is el azokat, akármelyik kor akármelyik csatájában.
 
Ezt üzeni nekünk a Leghosszabb Nap ma, közel 70 évvel a partraszállás után.
 
Az amerikai katonáknak emléket állító szobrok egyike.
 

Források:
http://news.bbc.co.uk/2/hi/europe/8084210.stm
Írta: Kiss „Nix” Dávid

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább