1943-ban végre megindultak a szövetséges nagyhatalmak. A Szovjetunió egyenletesen szorította visszafelé a németeket. Nagy-Britannia és Amerika viszont nem volt annyira tisztában azzal, hogy mit akar. Az év Roosevelt és Churchill drámai casablancai találkozójával kezdődött. Ez volt az első alkalom, hogy amerikai elnök elhagyta Amerika földjét, illetve parti vizeit azóta, hogy Woodrow Wilson Sztálinon gyakorolhassa személyes varázsát, Churchill pedig eltökélten meg akarta őrizni pozícióját a nagyhatalmak sorában. Mivel azonban a sztálingrádi és a Don mögötti harcok javában folytak, Sztálin nem mehetett el Moszkvából, s Moszkva Rooseveltnek már túl messze volt. Így hát ő és Churchill, valamint a két vezérkar Sztálin nélkül tartotta meg a megbeszélést Casablancában január 13. és 24. között. Churchill megérkezése után ezt táviratozta Attlee-nek: "A körülmények igen kellemesek. Bárcsak ugyanezt mondhatnám a problémákról." Az angolok tudták, mit akarnak: meg tisztítani Észak-Afrikát, aztán valahogy kiütni Olaszországot, folytatni Németország bombázását, és nem mozdulni a Távol Keleten. Csak Churchillnek voltak lelkiismereti aggályai: "Múlt augusztusban nem ezt ígértem Sztálin úrnak." Az amerikai álláspont nem volt ilyen egyértelmű. Előzőleg szükségmegoldásként, hézagpótlónak fogadták el az észak-afrikai akciót, és most már alig várták, hogy befejeződjék. Aztán, ha 1943-ban nem nyílik meg a második front, a Távol-Keletre csoportosítják át erejük legnagyobb részét.
Amint gyakran megesett, inkább az események, semmint a vezérkari főnökök huzakodásai vezettek a döntéshez. Mivel a tengelyhatalmak erői még mindig tartották Tuniszt, az észak-afrikai offenzívát meg kell erősíteni, és sikeresen befejezni. Utána azonban már késő lesz ahhoz, hogy még 1943-ban összevonják a csapatokat egy észak franciaországi partraszálláshoz, úgyhogy az észak-afrikai csapatok - jobb híján Szicíliát foglalják el. Hogy utána mi lesz, azt majd eldöntik a vezérkarok. Az amerikaiak Szicília elfoglalását csak a befejező lépésnek tekintették a Földközi-tenger megnyitásában a szövetséges hajózás számára; az angolok viszont az Olaszországgal való leszámolás első lépésének tekintették. Rooseveltnek mindegy volt, mi történik, amíg valahol történik valami, az amerikai vezérkari főnökök pedig nemigen elégedetlenkedhettek a földközi-tengeri hadszíntérrel, amikor éppen egy amerikai tábornok, Eisenhower volt a főparancsnok. A kereskedelmi hajótér hiánya, amit csak az év közepére sikerült fölszámolni, lehetetlenné tette, hogy Nagy-Britannia bármiféle offenzívát indítson Burma irányában, pedig az amerikaiak folytatni akarták a csendes-óceáni előrenyomulást, akármilyen elkötelezettségeik voltak is másutt. Mindkét fél lelkesen egyetértett Németország bombázásában, az amerikaiak abban a meggyőződésben, hogy "repülőerődjeik" nappal is tudnak majd bombázni. Ez a meggyőződésük tévesnek bizonyult.
Politikai lépések is történtek Casablancában. De Gaulle-t odarendelték Angliából, és barátságtalanul kezet fogott Giraud-val. Az amerikaiak úgy vélték, hogy De Gaulle-t kikapcsolták a játszmából. Ez is tévedésnek bizonyult. De Gaulle anyagi erőforrásokban szűkölködött ugyan, ám ügyes politikai sakkjátékos volt, Giraud viszont politikailag teljesen gyakorlatlan. Néhány hónap alatt ki is túrták pozíciójából, és eltűnt a süllyesztőben. Algírban megalakult egy francia menekültekből, közöttük parlamenti képviselőkből álló konzultatív nemzetgyűlés, amely az alkotmányosság tiszteletreméltó látszatát kölcsönözte De Gaulle-nak. A gyakorlatban a tábornok korlátlanul uralkodott, maga mellé állítván az egész francia ellenállást a kommunistáktól a jobboldali nacionalistákig. Az amerikaiaknak egyáltalán nem ez volt a szándékuk, amikor partra szálltak Észak-Afrikában. De mivel szükségük volt a harcokban a francia csapatok részvételére, kénytelen-kelletlen beletörődtek. A casablancai konferencia utolsó napján Roosevelt váratlanul bejelentette, hogy a szövetségesek célja, az egyetlen feltétel, amellyel hajlandóak befejezni a háborút, a tengelyhatalmak "feltétel nélküli megadása". Roosevelt fő szándéka a nyilatkozattal az volt, hogy elkerülje azokat a problémákat, amelyekkel Wilson elnök került szembe annak idején, amikor hajlandó volt a tizennégy pont alapján békét kötni Németországgal. Lehet, hogy valamiféle garanciát is akart adni Sztálinnak arra, hogy a nyugati hatalmak nem fognak kompromisszumos békét kötni. Churchill megpróbálta elérni, hogy Olaszországra ne vonatkozzék a követelés. Ahogy később írta: "Mussolinit még akkor is szívesen fogadták volna a szövetségesek, amikor a háború célja már egyértelművé vált." Ez a megjegyzés csak saját magára volt igaz. A brit háborús kabinet nem támogatta. Churchill nem erősködött. Ettől fogva a "feltétel nélküli megadás" volt a szövetségesek hivatalos irányvonala.
Később ekörül nagy hűhót csaptak, mondván, hogy a követelés meghosszabbította a háborút, mivel megakadályozta a megegyezéses békekötést. Ez a vád alaptalan. Churchill már 1940 augusztusában a nemzetiszocializmus megsemmisítésében és Hitler hódításainak teljes fölszámolásában jelölte meg a brit hadicélt. A két másik szövetséges nagyhatalom ugyanerre az álláspontra helyezkedett. Kevesebb nem hozhatott volna békét és szabadságot, és nem elégítette volna ki népeiket sem.
