A második világháború évei alatt olyan új fegyvereket alkottak és próbáltak ki a harcoló felek, amelyek létrehozásának elméleti alapjait már jóval a háború kirobbanása előtt lerakták.(1) Közismert tény, hogy az atombomba létrehozásában több híres fizikus is részt vett. A maghasadásról szóló tudományos eredményeket a világ már 1939 előtt megismerhette. A szakmai közvélemény tisztában volt ennek a fizikai folyamatnak a jelentőségével, és azzal is, hogy az így létrehozott nukleáris energia katonai felhasználása milyen következményekkel járhat.
Ezért a fizikusok politikai felfogásuktól és világnézetüktől vezérelve döntöttek arról, hogy mely hatalmat segítsék munkájukkal. Ezért ennek a speciális szakmai rivalizálásnak már nagyhatalmi és világpolitikai vetülete is lett, hiszen a háború évei alatt a legnagyobb kérdés az volt, hogy kinek sikerül elsőként létrehoznia az atombombát. Mindegyik hadviselő nagyhatalom kétségbeesett tempóban próbálta megalkotni az emberi tudásnak eme szörnyszülöttjét.
A hagyományos fegyverek terén is forradalmi változások zajlottak le. 1939-ben a fasiszta Németország rendelkezett a világ legnagyobb légierejével. Ennek hátterében az állt, hogy Hitler hatalomra jutása után elsőrendű céljai között szerepelt egy jól felszerelt, ütőképes német haderő létrehozása. Ezzel magyarázható a fasiszta német vezetés fogékonysága azokra az elméleti és technikai újításokra, amelyek döntően megváltoztatták a hadviselést. Nagymértékben hozzájárult ehhez, hogy az első világháborút lezáró békerendszer tiltása ellenére, a világ szeme láttára, ismét kialakulhatott és megerősödhetett az a német hadiipari potenciál, amely képes volt felszerelni 1939-re a legnagyobb és legütőképesebb hadsereget.
A korszerű német haderő létrejöttében döntő fontossággal bírt a légierő (Luftwaffe) fejlesztése is, amely tudatosan és előre jól körülhatárolt célok alapján történt. A német katonai vezetés felismerve ennek az új haderőnemnek a jelentőségét tömegesen rendelte meg a legkorszerűbb repülőgép típusokat a hadiipartól, amely az állami támogatások eredményeként pontosan és kiváló minőségben le is szállította azokat. Így könnyen megérthető, hogy miért tudott a német légierő olyan hatékonyan részt venni a hadjáratokban, és miért volt képes még arra is, hogy 1944-ben, a háború utolsó szakaszában, a világon elsőként vesse harcba a sugárhajtóművel felszerelt vadászrepülőgépét, a Messerschmitt Me 262-es típusát. Ennek az új fegyvernek a második világháború utáni jelentősége akkor érthető meg igazán, ha figyelembe vesszük, hogy az új sugárhajtóművel ellátott repülőgépek jóval nagyobb távolságokat, jóval rövidebb idő alatt képesek megtenni, mint a hagyományos dugattyús motorokkal felszerelt repülőgépek. Az új típusú repülőeszköz jelentőségét csak fokozta, hogy a második világháború alatt a nyugati szövetséges hatalmak (Egyesült Államok, Nagy-Britannia) kialakították a hadászati bombázás elméletét és gyakorlatát. Ennek a harceljárásnak az volt a célja, hogy az ellenség hátországában elhelyezkedő létfontosságú katonai, gazdasági, politikai és nem utolsósorban polgári célpontokat megsemmisítése, és ez által megbénítsa, vagy legalább is megzavarja az ellenséges állam vezetését. Ezeknek a technikai adottságoknak az eredményeként az atombomba birtoklása kulcskérdéssé vált a hidegháború éveiben.
Szintén a második világháborúban alkalmazták harckörülmények között először a reaktív hajtóművel felszerelt rakétákat. A német V—2 rakétákat hollandiai és németországi bázisokról indították angliai célpontjaik felé.(2) Ennek a fegyvernek a találati pontossága még kicsi volt, de pszichikai hatását nem hagyhatták figyelmen kívül. Hitler többször tett említést a háború utolsó szakaszában egy olyan csodafegyverről, amely megfordíthatta volna az események menetét. A német vezetés szinte mániákusan hitt ennek a fegyvernek a megalkotásában, amely az atombombát jelentette volna, kiegészítve egy nagy hatótávolságú és egy elfogadható találati pontosságú hordozó eszközzel (rakéta). A legújabb sorozatvetők, amelyeket köznyelv csak “Katyusa”-nak nevezett, a háború során jelentek meg a Vörös Hadseregben, amelyek szintén rakéták voltak. A “katyusát” jóval kisebb hatótávolság és a V-2-től eltérő alkalmazás jellemezte.(3)
Az angliai légi csata idején debütált az a légvédelem, amely később prototípusa lett a hidegháború évei alatt kialakult katonai tömbök egységesített légvédelmi rendszerének. A rádiólokátort (RADAR) már ismerték és alkalmazták a szemben álló felek a háború évei alatt. Azonban Nagy-Britanniában hoztak létre először egy olyan egységesített és egy központból irányított légvédelmi rendszert, amelyben a felderítési adatok gyorsan és viszonylag pontosan álltak a légvédelmet irányítók rendelkezésére. Az angliai légi csata idején, ez a nagyhatékonyságú struktúra szolgáltatta az alapot az angol pilóták sikeres és elszánt harcához a túlerőben lévő Luftwaffe-vel szemben.
A szárazföldi csapatoknál alapvetően új fegyver nem jelent meg az első világháborús fegyver arzenálhoz képest. Ami eltért a korábbiaktól, az mennyiségi téren volt megfigyelhető. Elég, ha csak a harckocsi csapatokra utalunk. Ezeknek az alakulatoknak az igazi jelentősége, még a mai napig is, tömeges alkalmazásukkal jelentkezik. A hidegháború során ezért jól megfigyelhető volt a szárazföldi haderőnemnél, hogy a második világháborús tapasztalatokra építve, a nagymozgékonyságú és nagy tűzerővel rendelkező fegyverrendszereket állították tömegesen hadrendbe. Meg kell azonban jegyezni, hogy 1945 után, hasonlóan a korábbi időszakokhoz, a nagyhatalmak fegyveres erőin belül mindig rivalizálás folyt, hogy melyik haderőnem kapja a több pénzt a korszerűsítéshez., Az újabb fegyverrendszerek beszerzésére. Ennek a sajátos versengésnek néha az lett az eredménye, hogy felborult a kialakult, egészséges egyensúly az egyes haderőnemek között, adott hadseregen belül.
A győztes hadseregek jellemzői
A háború végén, Európa közepén addig nem látott nagyságú katonai potenciál halmozódott fel. A szövetséges hatalmak haderőiknek jelentős része Németország területén állomásozott. A harcok elültével már megszállói feladatokat láttak el, amelyek nem kedveztek a gyors és aktív harctevékenységre létrehozott alakulatoknak. Ezeket a tényezőket nem lehetett figyelmen kívül hagyniuk a nagyhatalmak vezetőinek és ezért elsődleges kérdéssé vált, hogy mekkora és milyen összetételű haderőt tartsanak hadrendben az elkövetkezendő időszakban. Az amerikai és a szovjet hadsereg szerkezeti felépítése azonban jelentősen különbözött egymástól. Ennek okát a különböző nagyhatalmi szerepvállalásban és az eltérő földrajzi adottságokban kereshetjük.
Az amerikai hadsereg Az Amerikai Egyesült Államok hadserege 1944—45 között, lényegében kétfrontos háborút vívott, hiszen egyidőben az európai és ázsiai hadszíntereken folytatott hadműveleteket. Ennek az időszaknak egyik legfontosabb jellemzője volt, hogy amíg öreg kontinensünkön zömében szárazföldi csapatokat és légierőt alkalmazott az amerikai hadvezetés, addig a Távol-Keleten a haditengerészeti erőkre helyezték a súlypontot. Az európai hadszíntéren miután sikeresen partra szálltak a nyugati szövetséges csapatok, megkezdődött a nagy versenyfutás a Vörös Hadsereggel, Berlin elfoglalásáért. A csendes-óceáni térségben viszont az amerikai csapatoknak nem kellett komoly riválissal számolniuk a fasiszta Japán elleni harc során.
A csendes-óceáni szigetvilágban fokozatosan előretörő amerikai csapatokat jelentős mértékben segítették a repülőgép anyahajókról felszálló vadász és bombázó repülőgépek. Földünknek ebben a térségében alkalmazták először a szemben álló hadviselő felek (USA, Japán), azokat a nagy hadihajó flotta kötelékeket, amelyekkel távol a bázisaiktól, hosszú időn keresztül is képesek voltak hactevékenységet folytatni vízen, szárazföldön és a levegőben. 1942 június 4-6 között, a csendes-óceáni Midway-szigeteknél zajlott le a világtörténelem első repülőgépekkel megvívott tengeri ütközete. Az amerikai és japán hadiflotta több száz kilométerre saját kikötőiktől úgy vívták meg döntő ütközetüket egymással, hogy a hagyományos flottakötelékeik nem is találkoztak. Midway-nél az amerikai haditengerészet olyan döntőfontosságú győzelmet aratott, amelyet csak a Vörös Hadsereg Sztálingrádi bravúrjához lehet hasonlítani. Tehát a második világháború végére az Amerikai Egyesült Államok, képessé vált arra, hogy a föld különböző térségeiben katonailag is jelen legyen.
Ezt a kombinált hadviselést csak egy olyan tökéletesen szervezett és nagy hatékonysággal működő gazdaság tudta biztosítani, amilyennel a világon ekkor egyedül az USA rendelkezett. A gazdasági teljesítő képességének nagyságát még látványosabban szemlélteti, ha figyelembe vesszük, hogy szövetségeseit is képes volt ellátni a szükséges hadianyagokkal a “kölcsönbérleti” szállítások keretén belül. De meg kell jegyezni, hogy ezekkel a szállításokkal az USA azt is elérte, hogy a háború végére nem csak ellenségei gazdasága merült ki, hanem a vele szövetségben lévőké is. A kölcsönbérleti szállítások (Lend lease) keretében érkező fegyverekre létfontosságú szüksége volt a fasiszta Németországgal küzdő európai országoknak, és ezért kénytelenek voltak vállalni azokat a pénzügyi feltételeket, amelyeket az amerikai fél határozott meg.(4) A szállítások hátterét az amerikai gazdaság hadiszállításokra történt sikeres átállítása adta, amely egyben biztosította a háború utáni gazdasági fellendülés alapját.
Ezt a hadiipari potenciált látva a korabeli szakértőknek nem lehetett kétségük afelől, hogy a háború után a világgazdaság meghatározója az Egyesült Államok lesz. A kérdés talán csak az volt, hogy a harcok befejeztével mi történik ezzel az óriásra nőtt, mai szóval élve hadiipari lobbyval. Vajon mekkora befolyással bír majd a politika formálásában, és milyen módon lesz képes megváltoztatni a hagyományos amerikai nagyhatalmi felfogást? A mennyiségi mutatók mellett azonban az amerikai hadiipar minőségi téren is képes volt az újításra. Ennek bizonyítékául elég, ha csak az atombombára utalunk, amely alapjaiban változtatta meg a XX. Század katonai gondolkodását és nagyhatalmi képletét.
Ezeknek a tényezőknek a figyelembe vételével világosan látszik, hogy az amerikai gazdaság számára alapvetően szükségessé vált a háború során megszerzett új források és piacok biztosítása. Ennek a gazdasági érdeknek elméleti alapját a nyitott kapuk politikája, pénzügyi hátterét pedig az amerikai tulajdonban lévő óriási aranykészletre épülő dollár adta. Ennek a két tényezőnek az együttes hatása kizárta, hogy az amerikai vezetés közvetlenül a háború végén elfogadja a hagyományos európai érdekszféra politika alkalmazását.
Ezt a tendenciát csak fokozta, hogy Roosevelt személyében, egy olyan amerikai elnök tárgyalt a két európai szövetségessel Jaltában, aki bizonyos fokú naivitással viseltetett Sztálinnal szemben. Sztálin megítélése ma is komoly feladat a történészek számára, hiszen a korszak, amelynek egyik meghatározó alakja volt, hozzá hasonlóan több ellentmondásos személyiséget produkált. Ha csak az eredmények oldaláról közelítenénk meg Sztálin személyét, még pozitívnak is tűnhetne, de az eszközök, amelyeket alkalmazott már elfogadhatatlanok századunk végén.
A Vörös Hadsereg. A Vörös Hadsereg csapatai 1945 tavaszán már Berlin közelében harcoltak, amely óriási katonai teljesítményre vallott. Azonban nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy a Szovjetunió a háború elején a náci Németországgal egy érdekközösségben volt, és az ekkor megszerzett terület gyarapításairól a háború után sem Kívánt lemondott.
A szovjet vezetés hatalmi politikai döntéseit a látszat ellenére, nem ideológiai tényezők motiválták elsődlegesen, hanem századunk első felének tapasztalatai. Az Októberi forradalomban hatalomra jutott bolsevik pártnak azonnal fel kellett vennie a harcot az intervencióval és a belső ellenséggel. A harcokból győztesen kikerülő pártvezetés alapvető célja lett, Szovjet-Oroszország helyzetének stabilizálása és a nemzetközi elzártságból való kitörés. Az időközben lezajló tisztogatások, amelyek a Vörös Hadsereget sem kímélték, nyilvánvalóvá tették, hogy ennek a felemelkedő nagyhatalomnak Sztálin személyében olyan vezetője lett, aki egymagában ötvözte a tradicionális cári orosz külpolitikát a proletár világforradalom, új, tömegeket is megmozgató és óriási áldozatok vállalására kényszerítő gyakorlatát. Ez a politika is hozzájárult ahhoz, hogy a Szovjetunió szenvedte el a legnagyobb áldozatokat a második világháborúban. De ezeknek a veszteségeknek a mértéke sem késztette a szovjet vezetést az emberi erőforrással való gazdálkodás újragondolására. Ennek látványos bizonyítéka volt, hogy a háborúból, hadifogságból hazatérőket táborokba zárták. Természetesen a sztálini logikába ez tökéletesen illeszkedett, mert a szovjet valóságon kívül mást is megismerők veszélyesek voltak a személyi kultusz számára, és nem utolsó sorban a táborok lakói olcsó munkaerőt jelentettek az újjáépítésben.
A háborúból győztesen kikerülő Szovjetuniót megvizsgálva elmondható, hogy hadserege a kor színvonalán állt, annak ellenére, hogy ekkor még nem rendelkezett atomfegyverrel. Elemezve a hagyományos fegyverek mennyiségét és díszlokációját a korabeli Európában, megállapítható, hogy a Vörös Hadsereg egyensúlyt tudott képezni az amerikai atombombával. Ezért az alapvető kérdés a korszakban az lett, hogyan fogja a két új nagyhatalom átrendezni a világot.
A szovjet gazdaság az amerikaival szemben végzetesen kimerült. A katasztrofális emberveszteséget csak tetézte, hogy a hazatérők közül sokan börtönökbe, illetve táborokba kerültek. Egyes vélemények szerint a sztálini szovjetvezetés így kívánta biztosítani az újjáépítéshez a szükséges és olcsó munkaerőt. A rendelkezésre álló emberi erőforrást tovább apasztotta, hogy a frissen kialakult szovjet érdekszféra államaiban jelentős nagyságú megszálló katonaságot kellett állomásoztatni.
A szovjet újjáépítésnek sajátos arculatot adott, hogy a rendelkezésre álló szűkös erőforrásokból kellett fedezni a frissen megszerzett nagyhatalmi szerep vállalás költségeit is. Jelentős összegeket fordított a hidegháború évei alatt a mindenkori szovjetvezetés a korszerű haditechnikák létrehozására és rendszerbe állítására, hogy még véletlenül se maradhasson le a fegyverkezési versenyben, legnagyobb riválisa, az Egyesült Államok mögött. A háború után katonai téren azonban közvetlen célként, még “csak” az USA utolérése fogalmazódott meg.
Ezeknek a céloknak a megvalósításához a szovjet társadalmat, tulajdonképpen továbbra is háborús légkörben kellett tartania a sztálini vezetésnek, mert csak így tudták, a háború borzalmait és nélkülözéseit átélt szovjet emberekkel elfogadtatni a nagyhatalmi szerepvállaláshoz szükséges áldozatvállalást. A belső fogyasztást a szovjetvezetés továbbra is alacsony szinten tartotta, és az így felszabaduló forrásokat már a vázolt célok megvalósítására fordíthatták.
A nagyhatalmi rivalizálás katonai háttere
A Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok kapcsolatára 1945 és 1947 között a már nem barát, de még nem ellenség viszony volt a jellemző. Ennek oka abban keresendő, hogy a háború befejeztével egymással összemérhető katonai potenciállal rendelkeztek, és a leszereléseknél bizonyos prioritásokat vettek figyelembe. Fontos szempont volt, hogy minél hamarabb, minél több embert a polgári szférába irányítsanak. Amíg Európában az újjáépítés igényelte a legnagyobb munkaerőt addig az Egyesült Államokban a háború utáni gazdasági fellendülésnek volt szüksége egyre több emberre. Azonban nem hagyható figyelmen kívül, hogy a háború utáni megszálló feladatok is jelentős terhet róttak a győztes hatalmak hadseregeire. Ezért az erőviszonyok így alakultak
Amíg “1945 közepére a személyi állomány 11,3 millióra növekedett”(5), addig “…1945-öt követően a Vörös Hadsereg létszámát egyharmadára csökkentették, Így is fennmaradt még 175 hadosztály, … 25 000 harckocsi és 19 000 repülőgép…”(6)
“..az Egyesült Államok katonai potenciálja amelynek létszáma a háború végén 12,5 millió volt, ebből 7,5 millió külföldön állomásozott. Ez a szám természetesen békeidőben csökkent (1948-ban a hadsereg létszáma csupán kilencede volt a négy évvel korábbinak)…ezért állomásozott 1945-ben 69 hadosztálya Európában, 26 Ázsiában és a Csendes-óceánon, viszont egyetlen egy sem az Egyesült Államok területén.”(7)
A hadseregeket a létszám adataik mellett azonban egyre jobban meghatározta haditechnikájuk. A szárazföldi csapatoknál a háborús tapasztalatokat felhasználva fokozatosan növelték a gépesített csapatok számát. Egyre több harckocsit állítottak hadrendbe, hiszen a háborúban bebizonyosodott, hogy a harckocsizó kötelékek önálló szervezeti egységekbe tömörítve képesek áttörni az ellenséges védelmi vonalakat és döntő csapást tudnak mérni az ellenséges csapatok mélységébe. Természetesen ilyen hadműveletek lefolytatására csak nagy, nyílt térségekben van lehetőség. De hát a Germán-lengyel síkság, mint a konfrontáció legvalószínűbb helyszíne ennek az alkalmazásnak tökéletesen megfelelt.
A szárazföldi csapatoknál látványosan megnövekedett a gyalogság tűzereje, az automata kézi fegyverek elterjedésével. A háború utáni szovjet hadsereg fejlesztésénél a súlypontot, a szárazföldi csapatokra helyezték. Így könnyen megérthető, hogy miért is lett offenzív a szovjet harcászat 1945 után.
A légierő fejlesztésénél az USA szintén háborús tapasztalatait vette figyelembe. A világháborúban létrehozott repülőgép típusok mellett, megkezdődött a sugárhajtású repülőgépek próbarepülése is, amelyeket az 1950-es évek elejére állították hadrendbe, hasonlóan a szovjet hadsereghez. Az új repülő eszközök elterjedése csak fokozta az atombomba jelentőségét. Amíg az amerikai vezetés hamar felismerte az új tömegpusztító fegyver jelentőségét, addig Moszkvában látszólag nem értékelték azt súlyának megfelelően. Természetesen ez nem azt jelentette, hogy a szovjetek ne szerettek volna minél előbb saját atombombát, hiszen Sztálin személyesen utasította Kurcsatovot, a szovjet atombombát előállító kutatócsoport vezetőjét a munkálatok felgyorsítására. Az amerikai hadászati elképzelések alapvetően abban különböztek a szovjetekétől, hogy a légierőre alapozva és az atombomba monopóliumára építve, a világ bármely, számukra fontos térségében elképzelhetőnek tartották érdekeik érvényesítését. Ezt a koncepciót jól alátámasztotta a második világháború során végrehajtott hadihajóflotta fejlesztésük. Hamar felismerték a repülőgép anyahajók jelentősségét, és ezek nagyszámban történő hadrendben tartásával komoly erőt képviseltek a világtengereken. A légierő és tengeri flotta ilyen fajta kombinált alkalmazásával tökéletesen képesek voltak kihasználni az “óceán pajzs” adta védelmet, és az előre tolt védelemmel az óceánok túlpartján szinte sebezhetetlennek tűntek a világ, és riválisaik számára.
Megállapítható, hogy a két nagyhatalom stratégiai célja hasonló volt, mert saját országuk határaitól minél távolabb kívánták feltartóztatni a várható ellenség támadásait, és ennek az elvnek az eredményeként jöttek létre az ütköző zónák.
Hadsereg fejlesztési koncepciók Magyarországon 1945 után (8)
A második világháború utáni magyar belpolitikai élet viharai a magyar hadsereget sem kerülték el. A politikai pártok szinte mindegyike szerette volna a hatalom eme fontos támaszát magának megszerezni. Azonban a megszálló szovjet hadsereg jelenléte és a Szövetséges Ellenőrző Bizottságban működő szovjet megfigyelők nem hagytak kétséget a felől, hogy nem tűrnek meg velük ellenséges érzületű erőket a hadseregben. Ma már rendelkezésünkre állnak azok a dokumentumok, amelyek bemutatják, hogy a SZEB szovjet tagjai milyen részletességgel tudták befolyásolni a jövőbeni magyar haderő megszervezésének folyamatát.
A Honvédség létszáma az európai fegyveres harcok befejezését követően drasztikusan csökkent. Semmi sem tette szükségessé a magyar politikai elit számára a mennyiségi növelést és a fegyverzet fejlesztését. Magyarország függetlenségét már akkor elvesztette, amikor a megszálló német csapatok 1944 márciusában magyar területre léptek. Azonban a felszabadító vörös Hadsereg sem a várva-várt függetlenséget hozta el a magyar népnek. Rövid idő alatt kiderült, hogy a Szovjetunió nem érdekelt egy független, önálló politikát folytató Magyarország létrehozására az új határai mentén. Ezért különösen nem volt 1945 és 1948 között érdeke egy jól működő magyar haderő létrehozása.
1947. Február 10-én Párizsban a magyar kormány képviselője aláírta a második világháborút lezáró békeszerződést a győztes hatalmak képviselőivel. Ez a dokumentum, már részletesen meghatározza, hogy Magyarország mekkora és milyen összetételű haderőt tarthat fenn a jövőben. A békeszerződést mai szemmel nézve megállapítható, hogy a korabeli magyarországi lehetőséghez képest tág teret adott a hadsereg fejlesztéséhez.
1948-1952-es évekre a Magyar Néphadsereg erőltetett ütemű fejlesztése volt jellemző. Az ország egyre nagyobb összegeket költött honvédelmi kiadásokra. “A fegyveres erők és testületek a nemzeti jövedelemből 1950-ben 13,9 %-ot, 1951-ben 15,2 %-ot, 1952-ben 25,55-ot és 1953-ban is még 24,3 %-ot használtak fel.”(9) Jól látható ezekből a számokból, hogy a költségvetés ilyen mértékű megterhelése békeidőben hosszú ideig nem tartható fent. A hadsereg fejlesztés eredményeként a Magyar Néphadsereg 1952. Őszi hadrendje, már arról tájékoztat, hogy a hadsereg személyi állományának létszáma meghaladta a 210 000 főt.
1953 nyarán a politikai életben jelentős változások következtek be. Rákosit felmentették miniszterelnöki posztjáról és helyét Nagy Imre vette át, aki 1953. Július 4-én mutatta be kormányát a Magyar Országgyűlésnek, amelyben a honvédelmi tárca vezetője a korábbi vezérkari főnök, Bata István lett. Az új kormány megalakulását követően a Honvédelmi minisztériumban elkészítették a Magyar Néphadsereg létszámának csökkentésére vonatkozó tervet. A dokumentum szerint a Magyar Néphadsereg akkori meglévő létszáma 200 110 fő A terv szerint a hadsereg létszámát 54 466 fővel javasolták csökkenteni 1954-ben tovább csökkentették a létszámot és a szervezeti egységek számát a Magyar Néphadseregben.
1955-ben, amikor létrejött az osztrák államszerződés a Szovjetuniónak a többi megszálló hatalommal együtt ki kellett vonnia csapatait Ausztria területéről. A kivont szovjet alakulatok egy részét Magyarországon, míg a többit Romániában helyezték el. Nyugat Németország felvétele, már világosan jelezte, hogy az amerikai vezetés nem kívánja egyedül viselni az európai biztonság terheit, hanem aktív részvételre és hozzájárulásra számít a NATO-ban tömörült tagállamoktól. Nyugat Németország belépése a NATO-ba azt is jelentette, hogy a német egység akkor még beláthatatlan messzeségbe tolódott ki. De azt is jelezte, hogy Kelet-Európa államaival ellentétben, megkezdődött egy olyan politikai és gazdasági egyesülési folyamat, amely majd néhány évtized múlva felkelti a világ figyelmét. A magyar katonai vezetés helyzetét és feladatait gyökeresen átalakította, hogy Magyarország tagja lett a Varsói Szerződésnek. A Varsói Szerződés létrejötte sajátos feladatokat rótt a tagországok fegyveres erőire. A nemzeti hadseregekből bizonyos alakulatokat a VSZ Egyesített Parancsnokságának irányítása alá utaltak.
A forradalmat követő hónapokban a lefegyverzett, szétesett hadsereg sorai nehezen rendeződtek. A hadsereg összlétszáma 1957. Január végén 43 086 fő volt, de ebből 10 360-an ekkor a karhatalomnál szolgáltak. Az új kormány már a karhatalom megszervezése, de a későbbiek folyamán a fegyveres erők újjászervezése során mindenekelőtt azok politikai megbízhatóságának megszilárdítására fordította a fő figyelmet. Biztosítani kívánták, hogy a karhatalmi alakulatokba és az újjászerveződő hadseregbe csak olyan személyek kerülhessenek be, akik politikai tekintetben szilárdan az új/régi rezsim mellett állnak. Ezért minden — továbbra is fegyveres szolgálatot vállaló ¾ katonatisztnek az Elnöki Tanács által, 1956. November 10-én kibocsátott ún. ”Tiszti Nyilatkozat”-ot(10) kellett aláírni, melyben elítélte a forradalmat, s kinyilvánította, hogy fegyveresen is részt vállal a forradalom leverésében. Bizonyára sokan meggyőződésből, sokan egzisztenciális okokból, esetleg “reálpolitikai” belátásból írták alá, de a “Tiszti Nyilatkozat” egésze, s különösen a forradalom elleni harcra való készség, a szovjet-magyar “fegyverbarátság” melletti elkötelezettség kinyilvánítása politikai szempontból a vízválasztó szerepét töltötte be. A tisztikar 75¾80 %-a írta alá a Nyilatkozatot.(11) Az aláírást megtagadókat néhány nap alatt leszerelték.
Az 1950-es évek végén a Magyar Néphadsereg tervszerű fejlesztése, elodázhatatlan feladattá vált. Ezeket az indokolta, hogy a magyar hadsereg mind létszámát, mind pedig felszereltségét és kiképzettségét tekintve nemcsak potenciális ellenség elleni külső, védelmi feladatainak, de szövetségesi kötelezettségeinek teljesítésére sem volt alkalmas. Szorosan vett katonai szempontból pedig megengedhetetlen volt, hogy a Magyar Néphadsereg túlságosan elszakadjon a hadügyben végbemenő, gyors ütemben kibontakozó haditechnikai és a harc megvívásának forradalmian új eredményeitől Ezt felismerve ¾ az adott lehetőségeken belül ¾ megkezdődött a fejlesztés szervezeti és főleg személyi feltételeinek megteremtése. A Néphadsereg 1959. utáni fejlesztését a nemzetközi politikai és katonapolitikai helyzet alakulása, a Varsói Szerződés Egyesített Fegyveres Erői legalább átlagához való felzárkózás követelménye, a hadügyi forradalom kibontakozásának eredményei követelték meg.
. A hadseregfejlesztés fő iránya, a minőségi fejlesztés lett, ami jelentős létszámnöveléssel is együtt járt. Ennek legalapvetőbb oka az volt, hogy az új fegyverrendszerek hadrendbe állítása, azok működtetése, karbantartása és alkalmazása létszámigényesnek bizonyult. E nélkül ugyanis az új technika nem válhatott volna valóban ütőerővé. Ugyancsak magas létszámigényt követelt az is, hogy a régi és az új technikát egyidejűleg, párhuzamosan kellett rendszerben tartani. Ezért a politikai és katonai vezetés eleve az 1959-es létszám mintegy negyedével történő növelésével számolt. A technikai fejlesztés által igényelt létszámnövelés gyakorlatilag 1964-ig lényegében akadálytalanul meg is valósult. A további létszámemelkedés azonban már túlhaladta volna a népgazdaság teherbíró képességét. Ezért 1964 júliusában a felső politikai vezetés olyan határozatot hozott, hogy a jövőben a fejlesztés nem járhat együtt a békelétszám növekedésével. Ettől kezdve az átszervezés fokozódó létszámgondokkal küszködött. Enyhítette, de nem oldotta meg ezeket a gondokat a hadseregen belüli átcsoportosítás — például a kevésbé fontos szervezetek keretesítése (a békében szolgálatot teljesítők létszámának csökkentése). Ez a későbbiekben jelentős feszültségek forrásává vált.
A 60-as években hozták létre a polgári védelem szervezetét, amelynek a politikai vezetés azt a feladatot szánta, hogy háború esetén biztosítsa a népgazdaság valamennyi területén a szükséges mentesítő ¾ békében megelőző ¾ rendszabályok végrehajtását. Ennek keretében igyekeztek a lakosságot felkészíteni a tömegpusztító fegyverek elleni védelemre.
A hadseregépítés külső és belső körülményei és feltételei 1969-1982 között ellentmondásosan alakultak. A nemzetközi helyzetet és légkört a viszonylagos katonai erőegyensúly kialakulása, az Egyesült Államok vietnami háborújának kudarca, a Szovjetunió harmadik világbeli expanziójának fokozódása jellemezték. Az 1970-es évek első felében megtört a hidegháború lendülete és politikai enyhülés bontakozott ki. E folyamat eredményeként került sor 1973. Július 10-e és 12-e között 35 ország részvételével az Európai Biztonsági és Együttműködési Értekezletre, mely jelentős politikai eredményeket hozott. A katonai szembenállás csökkentésére is biztató lépések történtek: aláírták az atomsorompó egyezményt, ratifikálták a két nagyhatalom közti SALT-I egyezményt, megkezdődtek az európai hagyományos fegyveres erők és fegyverzetek csökkentésére irányuló bécsi tárgyalások, valamint sok éves munkával kidolgozták a SALT-II szerződést.
A politikai enyhülés folyamata azonban az évtized második felében törést szenvedett, a katonai enyhülésért folytatott tárgyalások kudarcot vallottak. Az évtized végén a nemzetközi helyzetben erősödtek a feszültségek, ismét fokozódott a katonai szembenállás, s a fegyverkezési verseny újabb hulláma bontakozott ki. Mindez a Varsói Szerződésen belül a katonai együttműködés fokozását, a katonai tömbök egymást kizáró törekvéseiket ellensúlyozó válaszlépések megtételét, s a hadseregek fejlesztése útján a viszonylagos katonai erőegyensúly megőrzését vonta maga után.
1976 július 1-től életbe lépett új honvédelmi törvény az eddigiekhez viszonyítva pontosabban határozta meg a fegyveres erők és testületek feladatait: a fegyveres erők ¾ Néphadsereg, határőrség ¾ fő feladata a Magyar Népköztársaság területének, függetlenségének, “szocialista társadalmi rendjének”, ill. .ékéjének védelmezése külső támadással szemben. Emellett belső funkciót is ellátnak. Ezek közül ki kell emelni azt a kettőt, melyről a korábbi törvény nem szólt, de amelyet ténylegesen elláttak, a népgazdasági feladatokban való közreműködés és az ifjúság nevelésében való részvétel. A társ fegyveres testületek ¾ rendőrség, munkásőrség, ¾ alapvető feladata az ország belső biztonságának védelme, törvényes rendjének fenntartása, de ¾ a törvény értelmében ¾ fel kellett készülniük arra is, hogy háború esetén a hadsereg erőit támogatva részt vegyenek a hátország védelmében, a polgári védelmi feladatok ellátásában.
A 70-es évek végén a felső politikai vezetés olyan igényt támasztott a katonai vezetéssel szemben, hogy országunk nagyságrendjének földrajzi elhelyezkedésének, a Varsói Szerződésben betöltött helyzetének, valamint a fegyverzetben és a technikában végbemenő változásoknak jobban megfelelő szervezeti struktúra kialakítására tegyen javaslatot. Országunk nagyságának és katona-földrajzi helyzetének jobban megfelelő, a meglévőnél kisebb, kevesebb, de korszerűbb eszközökkel rendelkező, könnyebben vezethető hadseregépítése volt a cél. Ez azonban csak részben és vontatottan valósult meg, elsősorban a régi gondolkodás következtében. Holott a változtatás ekkor már elengedhetetlen volt.
A magyar politikai vezetés eddig az ország honvédelmét a Varsói Szerződésre bízta. Nem tűztek ki nemzeti katonai stratégiai célokat. A belső biztonságot a mind sikeresebb gazdasági és külpolitikai törekvések révén igyekezett biztosítani. Önálló alkalmazásra képes hadsereg kialakítására nem törekedett, nem is igen törekedhetett. Ebben sem gazdasági, sem katonapolitikai helyzetünk nem volt eléggé “szuverén”: Fő cél a konfliktusok elkerülése volt. Akárcsak történelmünk során annyiszor “vonakodó szövetséges” volt hazánk. A politikai vezetés megelégedett a “védelemhez való hozzájárulás” alacsonyabb követelményének teljesítésével a tetemes ráfordítások ellenére is súlyos aránytalansággal küzdő hadsereg alakult ki. A szövetségesi “hűség” azt követelte, hogy a hazai életszínvonal romlása árán is, a nemzeti jövedelem 4,5¾5%-át fordítsák honvédelemre.
A 80-as évek első felében már egészen nyilvánvalóvá vált, hogy a “szövetségi hűség oltárán” nem áldozható fel tovább a nemzeti szuverenitás. Mód és lehetőség mutatkozott a gorbacsovi peresztrojka katonapolitikai következményeinek kihasználására, a korábbi szempontok átértékelésére. A 70-es év végére, 80-as évek elejére már “kiüresedett” intenzív fejlesztési koncepció dinamikus tartalommal való megtöltése új vezetési stílust igényelt, amely valamelyest határozottabb szakmai és kevésbé politikai szempontot képvisel..
Közvetlenül a rendszerváltozás előtt, 1988-ban az MN tizenhárom gépesített lövész-, négy harckocsi-, és négy tüzérdandárral, négy páncéltörő tüzérezreddel, hét műszaki- és három híradóezreddel, egy hadműveleti — harcászati rakétadandárral, három harcászati rakétaosztállyal, négy felderítő- és egy deszant rohamzászlóaljjal, egy rádiótechnikai dandárral, tizenegy légvédelmi tüzér- és rakétaezreddel, illetve dandárral, három harci repülőezreddel, egy harci helikopter ezreddel rendelkezett. Ezen kívül a hadrendbe számos híradó, elektronikai harc, vegyvédelmi, ellátó, javító, szállító és egyéb egység és alegység, valamint különféle hadtáp, kutató és oktatási intézetek is tartoztak. Mindent összevetve a hadsereg békelétszáma 106 800 fő volt.(12)
A Magyar Néphadsereg több mint három évtizedes történetét áttekintve végül is megállapítható, hogy a külső- és belső nehézségek ellenére a hadsereg figyelemreméltó fejlődésen ment át az 1957-es lefegyverzéstől a 80-as évek hadügyi forradalmához való igazodásig. A politikai eseményeken túl érdemes volt megvizsgálni azt is, hogy az MN miként érte el szervezeti, technikai értelemben azt a szintet, hogy a 70-es, 80-as évektől nemzetközi ellenőrző, békefenntartó akciókhoz is képes volt katonákat biztosítani.
A tárgyalt 30 évben vált lehetővé az ¾ alapvetően megfelelő, de nem problémamentes ¾ intenzív fejlesztés. A fejlesztés során, a külső és belső feltételek, korlátok miatt sokszor születtek erőltetett, késedelmes, nem kellően megalapozott döntések. Különösen kirívó volt a nemzeti jelleg, nemzeti stratégia egyre szembeötlőbb hiánya. De problémát jelentett a technika és személyi állomány viszonyának rendezetlensége, sok technikai hiányosságot emberrel igyekeztek pótolni, illetve az új technikák által igényelt képzettséget sok esetben csak kampányszerűen biztosították. A meghozott döntések ¾ akár a politikai, akár a katonai vezetés részéről ¾ nem voltak minden esetben tudományosan megalapozottak. Előtanulmányok, háttéranyagok ritkán készültek, a prognózistanulmányokat is sok esetben figyelmen kívül hagyták. Mindezek következtében az ¾ egyébként igen költséges ¾ hadseregfejlesztés hatékonysága az 1980-as évek végére sem érte el a kívánt szintet. A felszínre került társadalmi, politikai és nem utolsó sorban honvédelmi életünk ellentmondásait feloldani már csak a rendszerváltást követően lehetett.
Jegyzet:
1. Lengyel Ferenc: A fegyveres erők és hadművészet fejlődése a második világháborúban című egyetemi jegyzete alapján. ZMNE 1995.
2. A laikus közvélemény hibásan a V-1-et szárnyas rakétának nevezi. Az valójában egy pilóta nélküli sugárhajtóművel felszerelt olyan speciális bombázó repülőgép volt, amely a célpontba történő becsapódáskor, az általa szállított bombaterhe miatt felrobbant.
3. A német V-1-et és V-2-t az ellenséges hátországi célpontok ellen vetették be, míg a “Katyusát” közvetlen harcérintkezés során alkalmazták.
4. A Lend lease keretében érkező fegyverszállítmányok értékének törlesztését, a szerződés egy későbbi időpontban határozta meg. A törlesztésre általában a háború után került sor, amely sokszor jelentős feszültségeket gerjesztett az adós országok gazdaságában. Ez a feszültség akkor vált igazán látványossá, amikor a Szovjetunió megkérdőjelezte a törlesztendő összeg nagyságát, és csak jóval a háború után rendezte elmaradásait az amerikaiak felé.
5. Gosztonyi Péter:A Vörös Hadsereg Európa Könyvkiadó Budapest, 1993. 226.o.
6. Paul Kennedy: A nagyhatalmak tündöklése és bukása Akadémiai Kiadó Budapest, 1992. 342.o.
7. Kennedy 338.o.
8. Szántó Mihály: Az elfelejtett hadsereg és Szani Ferenc: Néphadsereg 1957-1989, Honvéd Kiadó 1999 című könyveik felhasználásával.
9. Bencze László: Farkas Mihály hadserege, Magyar Nemzet 1990. Február 12., 8.o.
10. Lásd.: Az MSZMP és a szocialista honvédelem. Budapest, Zrínyi Katonai Könyvkiadó, 1981. (MSZMP és honvédelem) 74. o. Hadtörténet II. 562. o.
11. Hadtörténet II. 562. o.
12. Magyarország a XX. században 435. o., és Csendes: 1983¾1989. 51. o.
Írta: Szabó József János
