„A jelenlegi helyzetet számunkra adott lehetőségnek, nem pedig katasztrófának kell tekinteni." - Dwight D. Eisenhower

II. világháború - masodikvh.hu

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

A világ legnagyobb hajókatasztrófája, a Wilhelm Gustloff története

Sokan a cím állítására bizonyosan felkapják a fejüket. A világ legnagyobb hajókatasztrófája és a Wilhelm Gustloff?

Szinte mindenkinek, aki a hivatalos történetírás műveit olvassa, a világ legnagyobb hajókatasztrófájaként rögtön a Titanic története jut az eszébe. Igen, ezt a történetet már valóban rengetegszer feldolgozták, csak film eddig négy készült belőle. A Titanic elsüllyedésekor 1517 ember veszett oda. Ez valóban nagyon nagy szám, de én most egy olyan tragédiáról szeretnék képet vázolni, amelyben az áldozatok száma szerény becslések szerint is 6000 és 9000 fő közé tehető! Ráadásul a döntő többségük nő és gyermek volt...

Történetünk jóval a második világháború előtt kezdődik. Az 1929-es nagy pénzügyi világválság után Németországban jelentős változások történtek. 1933-ban Adolf Hitler került a német kancellári székbe, és az ország irányítását a Nemzeti Szocialista Német Munkáspárt vette át. Történetünk szempontjából a hatalmat gyakorlók új intézkedései közül az alábbiak bírnak jelentőséggel: bevezették a világon először a 40 órás munkahetet, a túlórapénzt és a fizetett ünnepeket. Korábban a fizetett szabadság általában nem haladta meg a 4-5 napot, vagy egyáltalán nem létezett. Most viszont a munkásoknak évi 18 nap állt rendelkezésükre. A több szabadidővel, a munkanélküliség felszámolásával, a nagyobb jövedelmekkel párhuzamosan megnőtt az igény a kultúrált nyaralások iránt is. Mindezek miatt létrehozták a „Kraft durch Freude" mozgalmat, amely állami támogatással anyagilag elérhető nyaralási lehetőséget biztosított a munkásoknak. (Ez a szervezet a német „Arbeitsfront"-hoz tartozott.) Ennek köszönhetően munkások százezrei tudtak szabadságuk ideje alatt szervezett szárazföldi, és tengeri utazásokon részt venni. A német munkások a következő néhány év alatt összesen akkora utat jártak be, mintha a földet az egyenlítőnél 54-szer megkerülték volna. Az állami támogatásoknak köszönhetően ezen utazások szinte mindenki számára elérhetővé váltak. Lebonyolításhoz külön tengeri flottát építettek, melynek egyik legnagyobb luxusgőzöse volt a Wilhelm Gustloff. A 208,5 méter hosszú, 23,5 méter széles és 25 484 bruttó regiszter tonnás hajó a maga idejében a világ egyik legnagyobb luxusgőzösének számított. Az 1463 főnyi utas kényelmét a hajón 417 fős személyzet biztosította. A hajót illető névadás kapcsán először az Adolf Hitler elnevezés merült fel, de mivel az avatás előtt nem sokkal vesztette életét a nemzeti szocialista párt mártírjának tekintett Wilhelm Gustloff, így végül a hajót az ő neve után keresztelték el.

Wilhelm Gustloff (1895-1936) egyébiránt az NSDAP egyik svájci szervezetének volt a vezetője, akit 1936. február 4-én agyon lőtt egy Dávid Frankfurter nevű zsidó orvostanhallgató. A hajót 1937. május 5-én bocsátották ünnepélyes keretek közt vízre, az avatási ceremónia elvégzésére Wilhelm Gustloff özvegyét kérték fel.

A hajó vízre bocsátásától kezdve szállította a német munkásokat, luxus körülmények között, elsősorban norvégiai és svédországi kirándulásokra.

Ezeken a hajókon nem voltak különböző osztálybesorolások, minden kabin azonos luxussal volt felszerelve. A Wilhelm Gustloff első ettől eltérő, katonai célú bevetésére a spanyol polgárháború végén került sor. Ekkor a hajó a Condor Légió katonáit szállította haza, Németországba. 1939. szeptember 20-án átadták a hajót a haditengerészetnek, ahol mint kórházhajót vették állományba. Ekkor a hátsó fedélzetre könnyű légvédelmi ágyúkat szereltek fel és a hajótestet átfestették szürkére. 1940. november 20-ával kezdődően már Gdynia kikötőjében állomásozott egy tengeralattjáró alakulat lakóhajójaként.

1944. októberében a harcok már német földön dúltak. Az egyik első falu, amelyet a szovjet csapatok elfoglaltak, Nemersdorf volt Kelet-Poroszországban. A vörösök a férfiakat és fiatal fiúkat rögtön agyonlőtték, de nem kímélték az egészen kicsiny gyermekeket sem. A nőkre még ennél is borzalmasabb sors várt. Őket előbb megerőszakolták Sztálinnak a németek ellen felhergelt katonái, majd ezt követően brutális kegyetlenséggel végeztek velük is. A Vörös Hadsereg katonáit szándékosan hergelték, uszították, fanatizálták a német lakosság ellen elkövetendő rémtettekre. Ilja Ehrenburg, Sztálin őrült, németgyűlölő propagandistája „Öljetek" című röplapján uszította a katonákat a kegyetlen gyilkosságokra: ..Öljetek! Dicső szovjet harcosok, öljetek! A németek nem emberi lények. Az a szó, hogy „német" a mai naptól legyen a legnagyobb szitokszó, amit a szátokra vesztek! Ölnöd kell, és ha nem öltél meg legalább egy németet a mai nap, akkor ez a napod kárba veszett. Ha nem tudod golyóval kivégezni, akkor a bajonettel szúrd agyon őket. Ha csendes körülötted a front, amíg várod, hogy ismét harcba indulj, az idő alatt is keress németet, akit megölhetsz. Öljetek, mert nincs annál nagyobb élvezet, mint amikor a halomba szórt német hullákat ugorjátok át! Ne a napokat, ne a kilométereket számoljátok, hanem öljetek és öljetek! A megölt németeket számoljátok az elfoglalt városok helyett. Öld a németet, ez a nagyanyád kérése! Öld a németet, ezért imádkozik az anyád! Öljetek, ezt kéri tőletek a gyereketek! Öld a németet, ezt kéri hangosan kiabálva tőled a szovjet haza! Ne hibázz, ne adj kegyelmet, ölj! Dicső szovjet harcosok, öljetek!"

Ezek után nem csoda, ha sokan közülük szinte hőstettnek tekintették a gyilkosságokat. Amikor a német csapatoknak sikerült a falut visszafoglalniuk, borzalmas látvány tárult szemük elé. Az oroszok nemcsak a civil lakosságot irtották ki, hanem közel ötven, velük elméletileg szövetséges francia hadifoglyot is lemészároltak. A német lakosság értesült a borzalmakról, elindult a menekültek áradata a kikötők felé. A civilek evakuálását biztosítandó Dönitz admirális elrendelte a „Hannibálhadművelet" végrehajtását. Ennek keretében 1945. januárjától kezdődően a több milliónyi német és nem német menekült elszállításában 672 kereskedelmi, utasszállító és iskolahajó vett részt jónéhány más egység mellett. Kézenfekvő volt, hogy a Gdynia kikötőjében állomásozó Wilhelm Gustloff is csatlakozik a flotta menekítő akciójához. 1945. január végét írták. A Vörös Hadsereg elől menekülők folyamatosan érkeztek a kikötőbe. Friedrich Petersen kapitány megkezdte a menekülők felvételét a hajójára. Elsőként, egy teherautónyi civilt hajóztak be. Másnap a helyi kórházból érkeztek várandós anyák a hajóra. Részükre külön szülészeti részleget alakítottak ki a hajón. Majd egy komplett kórházi részleg érkezett, valamint nagyszámú szárazföldi mentőszolgálatos. A sebesült katonák mankóikon vánszorogtak fel a hajóhídon, a súlyosabb sérülteket pedig hordágyakon szállították. Ekkorra már több mint 4000 ember zsúfolódott össze a hajón.

Petersen kapitány engedélyt kért az indulásra, de nem kapta meg. A következő napon helyi kormányhivatalnokok és családtagjaik érkeztek, illetve újabb vonatszállítmányok hozták a kiéhezett, összefagyott menekülteket. Az SS emberei vigyáztak arra, hogy csak gyerekek, asszonyok és sebesültek kerüljenek fel a hajókra. A harcképes férfiaknak ott kellett maradniuk, vállalva a további harcot. Számukra nem volt hely a hajón.

Az eredetileg kétszemélyes kabinokban immáron legalább tizenhármán zsúfolódtak össze. Újabb két nap telt el, és a hajó indulásra készen várta a parancsot, de az csak nem érkezett meg... Petersen kapitány folyamatosan kérte az illetékesektől az engedélyt a kifutásra, de azt a választ kapta, hogy a hajót maximálisan fel kell tölteni menekültekkel. A napok teltek, a menekültek folyamatosan érkeztek legyengülve, átfagyva. Sok esetben az anyák a karjukon hozták megfagyott gyermekeiket.

A hajón már áldatlan állapotok uralkodtak. Mindenütt emberek feküdtek, a folyosókon szinte lépni nem lehetett. Az egész hajót az emberi szenny, vizelet és a sebesültek bűze töltötte meg. Már a legénységi kabinokban is menekülteket kellett elhelyezni, így a legénység kiszorult szállásáról, és a fedélzeten, a hidegben próbált pihenni. Nagy volt a rendetlenség, a káosz. A hangosbeszélőn állandóan elveszett gyerekeket kerestek.

1945. január 30-án délelőtt 10 órakor Petersen kapitány végre megkapta az indulásra vonatkozó parancsot. Ebben az utolsó pillanatban érkezett még a hajóra 373 Marinehelferin, haditengerészeti szolgálatban álló női kisegítő. Ők már csak a fedélzeti uszoda medencéjében találtak helyet maguknak. Rajtuk kívül „befutott" még egy 918 fős tengeralattjáró kadétokból álló csoport is. Immáron több mint 9000 ember volt a hajón!

Ennyi ember számára már rég nem volt elegendő mentőcsónak, így szereztek még felfújható csónakokat és mentőmellényt, lehetőség szerint mindenkinek. A Wilhelm Gustloff végül 12 óra 20 perckor futott ki, de a kikötő bejáratánál kisebb hajók állták útját, így újabb menekülteket kényszerült felvenni. Őket már nem is számolták...

Céljuk Swinemünde volt. Petersen kapitány nem nagyon számított ellenséges támadásra, mivel az Admiral Hipper nehézcirkáló és kísérő torpedórombolói a közelben tartózkodtak. A kaptány azt is tudta, hogy az elmúlt öt napban Riga térségéből egy kis hajóraj sértetlenül menekített ki több mint 62 000 embert. Petersen két út között választhatott. Vagy a part mellett hajózik, ahol az aknák jelenthetnek veszélyt, vagy kifut a nyílt tengerre, és ott próbálja meg az erősen túlterhelt hajót biztonságban kormányozni. Petersen kapitány ez utóbbit választotta. Este nyolc óra körül a Wilhelm Gustloff hóviharba került, a tenger erősen hullámzott és a látótávolság a minimumra csökkent. Az erősen túlterhel hajó csak nagyon lassan tudott haladni. Mindezek ellenére az utasok jól viselték a megpróbáltatásokat. Amikor a kapitány rádión arról értesült, hogy egy német aknamentesítő konvoj közeledik, felkapcsoltatta a hajó piros-zöld navigációs fényeit, hogy elkerülje a velük való ütközést. Ezzel az éjszakai sötétségben nagyon könnyen, távolról is észlelhetővé tette a hajót.

Ugyanezen az estén az orosz S-13-as jelű tengeralattjáró éppen ebben a térségben portyázott. Parancsnokának, Alexander Ivanovics Marinyeszkonak - aki nem éppen a flotta „legelitebb" tisztjei közé tartozott - jelentették, hogy egy hajót észleltek nem messze tőlük.

Az S-13-as búvárhajó 700 méterre megközelítette a Wilhelm Gustloffot.

Este 21 óra volt, amikor becsapódott a hajó orrába a vízvonal alatt az orosz tengeralattjáró első torpedója. A pánik leírhatatlan volt. De ekkor még úgy látszott, hogy a hajó folytatni tudja útját egy biztonságos kikötő felé. A kapitány és a legénység igyekezett megnyugtatni az utasokat. Ekkor becsapódott a második torpedó, ami a hajó fedélzetén robbant, éppen az uszodánál. Az itt lévő Marinehelferinek közül csak ketten menekültek meg.

Hamarosan újabb detonáció hallatszott, a harmadik torpedóé, amely a gépházat találta el. Ez megpecsételte a hajó sorsát... A tengeralattjáró kilőtt még egy negyedik torpedót is az oldalára dőlt hajóra, de az célt tévesztett. Ekkor Petersen kapitány kiadta a parancsot a hajó elhagyására. A sebesült katonáknak esélyük sem volt a megmenekülésre. A jegesedés miatt a hajó mentőcsónakjainak csörlője befagyott, mínusz 15-20 °C körüljárt a hőmérő mutatója. Az utasok és a személyzet baltákkal és késekkel próbálta kiszabadítani a csónakokat. Sok csónak egyszerűen leesett a fedélzetről a kapkodás és a pánik miatt. Nagy volt a tülekedés a mentőcsónakok körül, az emberek sokszor egymást akadályozták a munkában. A személyzet fegyverrel próbálta fenntartani a rendet, de kevés sikerrel. Nagy pánikot okozott az is, amikor észrevették, hogy a mentőcsónakoknak nincsenek evezői.

A jég fogságából kiszabadított mentőcsónakokat sorjában eresztették vízre. Több annyira zsúfolt volt, hogy az emberek kiestek belőlük, mire vizet értek. A hajó egyre jobban megdőlt. Olyannyira, hogy nagyon sokan egyszerűen lecsúsztak a jeges fedélzetről a 2°C-os tengerbe. Csontok törése és emberek üvöltése hallatszott. A túlélőket a mai napig elkíséri ez a hang, amelyet elmondásuk szerint sohasem lehet elfeledni. A vízben a túlélésre szinte alig volt esély. Akinek nem jutott hely a csónakokban, azok megpróbáltak a víz felszínén maradni. A Wilhelm Gustloff az első becsapódástól számítva jó 70 percig volt még a felszínen, majd 22 óra 15 perc körül egy nagy robbanás kíséretében elmerült. Merülés közben a hajó lámpái felgyulladtak, mivel a vészáramfejlesztő elkezdett működni. A tenger itt viszonylag sekély volt, nem támadt nagy örvény utána. Este 9 órakor kezdte a hajó rádiósa az S.O.S jeleket továbbítani a következő szöveggel: „A Wilhelm Gustloffot háromszor megtorpedózták - 6000 fő van a fedélzeten." Sajnos ennél lényegesen többen voltak. Kijelenthető, hogy majdnem dupla annyian, mintegy 10 500 ember.

20 perccel azt követően, hogy a hajó elmerült, érkezett meg elsőként az Admiral Hipper cirkáló. A még életben lévők boldogan kiabáltak, de a cirkáló olyan nagy volt, hogy nem tudott a zsúfolt mentőcsónakok közé menni anélkül, hogy fel ne borította volna azokat. A nagy hideg miatt a vízben mentőmellényei lebegő utasok nagy része ekkorra már halott volt.

Aztán jöttek tovább a mentőhajók. Löwe TZ-12, amely 272 túlélőt vett a fedélzetére, TZ-36 torpedóromboló, a Gotenland, a Göttingen, mely már csak 22 túlélőt mentet ki, és a VP-1703 futárhajó, ami az utolsó túlélőt vette fel reggel 5 óra 15 perckor. Az egyik mentőcsónakban, halott felnőttek és gyerekek alatt találtak egy 15 hónapos még élő kisfiút. Az egyik megmentett állapotos nő nem sokkal megmenekülése után világra hozta egészséges gyermekét az egyik mentőhajón. Összesen 1239 túlélője volt a katasztrófának. Hatszor annyian haltak meg, mint a „Titanic" balesetében!

Marinyeszko kapitány tíz nappal később elsüllyesztette a General von Staubén kórházhajót is. Itt az 5000 menekültből kevesebb, mint 600 élte túl a katasztrófát. Itt is többen haltak meg, mint a Titanic esetében. Marinyeszko 27 évvel halála után, a Szovjetunió szétesése előtt közvetlenül, 1990-ben (!) megkapta a legmagasabb kitüntetést, a „Szovjetunió hőse" címet. Alexander Ivanovics Marinyeszko kapitány lelkét több mint 14 ezer ártatlan civil menekült - csecsemők, gyermekek, nők - és sebesült katona halála terheli.

1945. április 16-án az orosz hadiflotta elsüllyesztette a Goya, utasszállítót, fedélzetén 6220 utassal, amelyből csak 165 fő élte túl a katasztrófát.

A Wilhelm Gustloff elsüllyesztését kezdettől fogva mély hallgatás övezte. Az oroszok sem igazán akartak hencegni a több ezer ártatlan civil halálával. Később pedig ez is, mint sok minden más, tabutémának számított. A Wilhelm Gustloff roncsa a mai napig 44 méter mélyen, az oldalára dőlve pihen a homokos tengerfenéken. A roncsot, a sok ezer áldozat sírját azóta hivatalosan kegyeleti hellyé, tengeri temetővé nyilvánították.

Szerkesztette: Koszta
Írta: Dán János
Forrás: Haditudósító

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább