A lend-lease törvény értelmében - amit Franklin Roosevelt 1941 márciusában bocsátott szavazásra - az amerikai kormánynak jogában állt harci eszközöket kölcsönözni azoknak az államoknak, amelyek védelme szükségesnek bizonyult az Egyesült Államok biztonsága szempontjából. A lend-lease törvény megszavazása egy hosszú folyamat eredménye volt, amely végén az amerikaiak feladták hagyományosnak tekinthető elszigetelődési politikájukat.
Európa segítséget kér
Az európai háború kitörésekor az amerikaiak meg voltak győződve arról, hogy a franciák és az angolok egyedül is boldogulnak. A francia hadjárat és a britek védelmi nehézségei pedig rádöbbentették az amerikaiakat a segítségnyújtás szükségességére. Franciaország és Nagy-Britannia vezetői ezt már a francia hadjárat kezdetétől kérték. 1940. június 10-én, amikor Olaszország hadat üzent Franciaországnak és az Egyesült Királyságnak, Paul Reynaud, a francia tanács elnöke és Winston Churchill, Nagy-Britannia miniszterelnöke táviratot küldött Rooseveltnek. Paul Reynaud kérte az Egyesült Államokat, hogy - ha már expedíciós hadtestet nem küld - legalább erkölcsi és anyagi támogatást nyújtson, minden lehetséges eszközt felhasználva. Roosevelt azt válaszolta, hogy „a francia és brit csapatok elszánt ellenállása mélyen meghatotta az amerikai népet", az Amerikai Egyesült Államok kormánya pedig mindent megtesz, ami erejéből telik, hogy a szövetségesekhez eljuttassa azokat az eszközöket, amelyekre oly nagy szükségük van". Churchill már május 15-én felkérte az Egyesült Államokat, hogy küldjenek az Egyesült Királyság részére 40-50 rombolóhajót, akár régieket is, hogy Nagy-Britannia megtarthassa tengeri fölényét. Roosevelt azzal utasította el ezt a kérést, hogy ehhez a kongresszus jóváhagyására van szükség. Marshall tábornok ehelyett felajánlott 500 ezer puskát, 100 millió töltényt, 35 ezer géppuskát, 500 mozsárágyút, 500 darab 75 mm-es ágyút, valamint 1 millió tüzérségi lövedéket.
Short of war
Az 1940-es választások megnyitották az USA
történetének azt az egyéves időszakát, amelyet short of warnak
neveztek, és amelyet az jellemzett, hogy az Egyesült Államok anyagi
támogatást nyújtott a hitleri invázió ellen küzdő államoknak anélkül,
hogy ténylegesen belépett volna a háborúba. 1940 őszén azonban az
angolok egyre nagyobb szállítmányokat kértek. A brit vezérkar 1941-ben
azt a szándékát fejezte ki, hogy 14-26 ezer repülőgépet vásárolna. Az
angoloknak azonban - ezt ugyan az amerikaiak nehezen hitték el - egyre
nagyobb fizetési nehézségeik voltak. 
1940. december 2-án Roosevelt levelet kapott, amelyben Churchill megmagyarázza: „Közeledik a pillanat, amikor már képtelenek leszünk fizetni a hajókért és más árukért, de mindent megteszünk, ami csak lehetséges. Nem hátrálunk meg semmiféle áldozatvállalás elől, hogy fizetőképességünket megőrizzük. Bizonyára Önök is tudják azonban, hogy rossz dolog lenne, ha a háború kellős közepén, vérrel megváltott győzelmek után, a világcivilizáció megmentése után, s azután, hogy időt nyerünk az Egyesült Államoknak, hogy minden eshetőségre felkészüljön, Nagy-Britannia kénytelen volna minden eladható aktívumától megszabadulni.". Roosevelt nyilvánosan kijelentette, hogy a brit haditengerészet veszteségeinek ellentételezésére az USA hajókat kölcsönöz Angliának.
Ekkor mondta el híres metaforáját az égő házról. Mit tenne egy amerikai, ha látná, hogy ég a szomszéd háza? Ingyen kölcsönadná a szomszédnak a locsolótömlőjét, amit a tűz eloltása után azonnal visszakapna. Ezt az elvet illett tehát alkalmazni az angol barátok esetében is. Ez lehetővé tenné, hogy Amerika elkerülje a fegyveres konfliktusba való belekeveredést. Roosevelt a következő szavakkal fejezte be magyarázatát: „A demokrácia nagy fegyvertárává kell válnunk." A közvéleménykutatások azt mutatták, hogy az Egyesült Államok lakosságának 80 %-a támogatta ezt. A kincstári ügyosztály előkészítette az „Egyesült Államok védelmét támogató törvény"-!. A tervezet iktatószáma HR (House of Representatives) 1776 - milyen jelképes szám!. A törvényt kongresszusi jóváhagyás után az elnök 1941. március 11-én írta alá. A szentesítés után Roosevelt utasítást adott, hogy a lend-lease alapján 7 milliárd dollár kölcsönt biztosítsanak Nagy-Britanniának és Görögországnak. Az összeget 1941. október 28-án további hatmilliárddal megnövelték. Az ősz-szegről tárcaközi bizottság rendelkezett Harry Hopkins, Roosevelt bizalmasa vezetésével. 1941 októberétől kezdve külön iroda foglalkozott a lend-lease-zel. Ennek irányítását ifj. E. Stettiniusra bízták. Harmincnégy - általában a brit birodalomhoz tartozó - ország kérte a lend-lease programhoz való csatlakozás lehetőségét. Összességében Nagy-Britannia és birodalma 31,2 milliárd dollárt kapott.
A lend-lease és a Szovjetunió
A szovjet hadbalépés az amerikaiakat válaszút elé állította. Az amerikai társadalom a Szovjetunióról - mint kommunista országról - nem volt a legjobb véleménnyel. A lend-lease biztosította előnyök kiterjesztése a Szovjetunióra rendkívül kínos ügynek számított, s politikai vitákhoz vezetett. Egyes politikusok úgy vélték, hogy a kommunizmus veszélyesebb a nácizmusnál, és hogy „a kommunizmus győzelme a világban sokkal nagyobb veszélyt jelentene az Egyesült Államok számára, mint a fasizmus győzelme".
Roosevelt nem volt ennyire ellenséges. Tisztában volt azzal, hogy a birodalom legyőzése, valamint az Egyesült Királyság megmentése érdekében elkerülhetetlen a Szovjetunió támogatása. 1941. június 24-én ezt mondta: „Természetesen megadjuk a Szovjetuniónak mindazt a segítséget, ami csak lehetséges".
A lend-lease-ről azonban nem tett említést. Harry Hopkinst azzal a feladattal küldték Moszkvába, hogy becsülje fel a szovjet fegyverkezési szükségleteket. 1941. szeptember 28-án Moszkvában háromoldalú konferenciát hívtak össze, amelyen az Egyesült Államok, az Egyesült Királyság, és a Szovjetunió képviselői vettek részt. Az amerikaiak ajánlatot tettek a Szovjetuniónak 2250 harckocsi, 85 ezer teherautó és 108 ezer tábori telefon szállítására. Végül 1941 októberében a kongresszus úgy döntött, hogy bevonják a Szovjetuniót a lend-lease programba. 10,9 milliárd dollár támogatást ítéltek meg számára. A Szabad Franciaország 3 milliárd dollárt, Kína pedig 1,6 milliárd dollárt kapott. Összességében a világ megsegítésére 50 milliárd dollárt szántak, az amerikai termelés egyötödét!
Fennakadások a szállításban
Az egyik legnagyobb nehézséget a harci eszközök lehető legjobb körülmények közötti eljuttatása jelentette. Eközben az Atlanti-óceánon már számos német tengeralattjáró cirkált, az Egyesült Államok pedig semlegessége miatt nem vehetett részt a konvojok védelmében. Az amerikaiak megtalálták a megoldást: új, biztonságosabb útvonalakat kerestek. A Szovjetunióba irányuló áruk a Perzsa-öbölön, vagy a Csendes-óceánon át vándoroltak egészen Vlagyivosztokba. Roosevelt elnök széleskörű és sokoldalú diplomáciai tevékenységének köszönhetően növekedett az amerikai támaszpontok száma is. Megnövelték az Egyesült Államok védelmi övezetét is, s határát a 25. nyugati hosszúsági foknál állapították meg.
Ennek a határnak az átlépése után az amerikaiak tevékenysége arra korlátozódott, hogy figyelmeztessék a konvojokat az ellenséges hajók és tengeralattjárók jelenlétére. Ezeket a tevékenységeket tulajdonképpen az Atlanti-óceánon folyó valódi háború pótszerének tekinthetjük.
Európa fegyvertára?
Az Egyesült Államok saját hadseregének felfegyverzését sokkal később végezte el, mint az európai országok. A fegyverkezési program megvalósítása csak 1939 januárjában kezdődött el annak eredményeképpen, hogy a hitlerizmus veszélye Európában egyre határozottabban jelentkezett. 1940-ben az amerikai hadseregnek még I. világháborús fegyverei voltak. A légierő elavult. A szovjeteknek és az angoloknak 1941-ben tett, a hadi felszerelésekre vonatkozó ígéretek az amerikai hadiipar termelésének 70 %-át tették ki, miközben az amerikai hadsereg sem volt kellően felfegyverezve. Korlátozni kellett tehát a szállítmányokat. A Szovjetunió azzal vádolta az amerikaiakat, hogy szándékosan mellőzik a fegyverszállításokat, hogy lehetetlenné tegyék győzelmüket. Ezt a gyanút a valóság nem igazolta. Az amerikaiak egyszerűen a háború nehézségeivel küszködtek.
Sztálin elismerte Jaltán, hogy a „lend-lease remek találmány, amely nélkül a győzelem minden bizonnyal nehezebb lenne és a háború sokáig elhúzódna". Többször hangsúlyozta, hogy „ez a rendszer kitűnően hozzájárult a végső győzelemhez". A lend-lease az amerikaiakat fegyverkezésük korszerűsítésére kényszerítette. Rooseveltnek óriási nehézségeket kellett legyőznie, hogy beindítsa a hadigazdaságot, amit aztán a világ annyira irigyelt Amerikától.
Az Egyesült Államokban nem volt sem az európaihoz hasonló hadiipar, sem
olyan közigazgatás, amely az ipart olyan erőfeszítésekre
kényszeríthette volna, amilyeneket egy háború megkövetelt. Az amerikai
gazdaság még nem heverte ki teljesen azt a válságot, amely oly drámaian
kezdődött el 1929-ben. 1939-ben Bemard Baruch, a War Industry Board egykori főnöke
bemutatta Rooseveltnek a gazdaság szervezeti tervét. Roosevelt azzal
utasította vissza, hogy az efféle tervek még túl koraiak. A
Franciaország eleste által okozott sokk eredményeként létrehozták a
National Defense Advisory Commissiont (NDAC), amelynek termelési
kérdésekben kellett tanácsokat adnia a kormánynak. A brit igények
kielégítése érdekében életre hívták a Gyártásirányítási Irodát (OPM)
is, aminek feladata a hadiipar termelésének koordinálása, és a
szállítások meggyorsítása volt. Hamarosan kiderült, hogy ezek az irodák
csak az elsők voltak a hasonló intézmények hosszú sorában. így tehát a
hadigazdálkodásra való áttérés meglehetősen nagy zűrzavart okozott,
kaotikus, és kevéssé hatékony volt.
Az USA lehetőségei azonban imponálóak voltak. 1940-ben 346 harckocsit gyártottak, 1942-ben 25 ezret, 1943-ban 29500-at, 1944-ben pedig 17500-at. A repülőgépgyártás az 1942-es 47 ezerről 1944-ben 100 ezerre nőtt. Pearl Harbortól a Normandiai partraszállásig Amerika átlag hetvenezer repülőgépet gyártott évente. Az I. világháború költségei 32 milliárd dollárt tettek ki, a második csaknem tízszer többe került. Az USA tehát elfogadta a kihívást, és - Roosevelt szavaival - bár nem minden nehézség nélkül, de a „demokrácia fegyvertárává" vált.
