„Ennyire még soha nem álltak úgy a dolgok a történelem során, mint most." - Dwight D. Eisenhower

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Drogok a harcmezőn: kábító- és serkentőszerek a II. világháborúban

Cikkem apropójaként a honlapon korábban „Drogokkal tömték a német katonákat” címmel megjelent írás szolgált, mely bemutatja a német hadsereg által a világháború felhasznált serkentőszerek történetét, ám nem nyújt bővebb betekintést a II. világháború kábítószer-fogyasztásának történetébe. A valóban hangzatos cím mögött csupán a tények egy része kerül bemutatásra, hiszen szinte az összes hadviselő országnak megvolt a saját „csodaszere”, mely által megnövelhette katonái állóképességét. Ezeket szeretném sorra venni.
Elsőként mindenképpen tisztázásra szorul maga a drog kifejezés. Ezt ma gyakran csupán azokra a tudatmódosító szerekre értjük, melyek fizikai, vagy mentális függőséget okoznak, ám a szó klasszikus értelmében minden növényi vagy állati eredetű gyógykészítmény drognak számít. Jelen cikkben a szó mai értelmében vett drogok kerülnek bemutatásra, olyan anyagok, melyeket a különféle hadseregek a pillanatnyi előnyük érdekében a végső győzelem eléréséért állítottak csatasorba, tekintet nélkül azoknak hosszú távú következményeire.

A morfium


Az US Army egészségügyi szakcsapatai által kifejlesztett és kiadott morfiumampullák

Az egyik legrégebbi katonai orvosságot az ópiátok és a morfinszármazékok jelentik. Az ópiumot már az ókorban is használták Mezopotámiában, így valószínűleg ez tekinthető a világ legrégebben ismert tudatmódosítójának is. Morfint pedig elsőként 1805-ben állított elő egy német gyógyszerész, Friedrich Wilhelm Adam Sertürner. Mindkét szert használták a 19. században fájdalomcsillapításra, valamint kisebb mennyiségben hasmenés- és köhögéscsillapításra a csatatéren. Közös jellemzőjük volt, hogy mindkét szert az ópiummák (Papaver somniferum Laciniatum) fejének váladékából nyerték ki, valamint az, hogy tartós használatuk erős fizikai függőséget okozott. A különbség abban áll, hogy míg az ópiumot a mákból nyerik ki, majd száradás és tisztítás után felhasználható, a szintén a mákfejből kinyert morfint ipari úton állítják elő és éppen ezért hatásfoka sokkal jobb. Ebből következik, hogy a katonai felhasználhatóság szempontjából a morfinszármazékok bizonyultak meghatározóbbnak. Már az 1861-1865 között zajló amerikai polgárháború alatt, - párhuzamosan az USA katonai egészségügyi szervezetének kialakulásával - is szinte kizárólag Kínából importált ópiátokat és morfinszármazékokat használtak a sebesült katonák fájdalmainak csillapítására. A polgárháború után a sebesült veteránok többsége képtelen volt elszakadni a kórházban megtapasztalt szer mellékhatásaitól, és egy életre morfinistává vált. Hasonló sorsra jutottak azok a francia és porosz katonák, akik az 1870-1871-es porosz-francia háború után részben a csatatéren átélt élmények elől menekülve, részben a kórházi kezelés utóhatásaként szintén ópiumfüggővé váltak.

Ennek ellenére a hadseregek továbbra sem mondtak le „csodafegyverük” alkalmazásáról, hiszen a morfium fájdalomcsillapító hatása híresen erős volt, így érthető, hogy továbbra is helyet kapott a katonai orvoslás kelléktárában. A katonák függőségével kapcsolatos problémák orvoslására egyszerű módszer adódott, ami hosszú távon gazdaságosabbnak is bizonyult: a dózisok csökkentése. A II. világháború idejére az amerikai felcsereknek már csak legfeljebb két ampullányi előre kiszámított adag morfium beadását engedélyezték sebesültenként, ezzel is elkerülve a túladagolás veszélyét. Ettől függetlenül természetesen számos visszaélés történt mindkét oldalon egyrészt úgy, hogy a felcserek az egészségügyi készleteket megdézsmálva „saját felhasználásra” halmoztak fel morfiumot, a szer bódulata által kiutat keresve a harctér állandó nyomása alól, másrészt pedig a feketepiaci értékesítés útján. Mindkét visszaélési formát súlyosan büntették a szemben álló felek hadseregeiben, így nem is épült ki olyan mértékű hálózata a kábítószer-kereskedelemnek egyetlen hadseregben sem, mint például később, az USA hadseregében, a vietnami háború alatt. Nem volt mentes a Harmadik Birodalom felső vezetése sem a kábítószerek élvezőitől, hiszen például Hermann Göring marsallról széltében-hosszában terjesztették azt az egyébként megalapozott tényt, mely szerint súlyos morfinista, egy kórházi kezeléséből adódóan.

Szintetikus fájdalomcsillapítók

Részben a morfium és az ópium kétes hírnevének köszönhetően, valamint felismerve, hogy az erős fájdalomcsillapítók egyetlen utánpótlását jelentő máktermesztés nem feltétlenül képes kielégíteni a tömeghadseregek igényeit, a gyógyszerészek közvetlenül az I. világháború után keresni kezdték a megoldást olyan mesterséges úton előállítható fájdalomcsillapítók kifejlesztésére, melyek nem okoznak függőséget és olcsón nagy mennyiségben előállíthatók. Ennek eredményeként született meg 1937-ben Németországban a petidin és a ma is ismert és széles körben használt metadon. A probléma ezekkel a szerekkel az volt, hogy bár a gyógyszerészek és kémikusok váltig állították, hogy használatuk nem vezet függőséghez, a valóságban német katonák és tisztek ezrei váltak függőkké tőlük, hiszen hatásmechanizmusuk lényegében megegyezett a morfinéval. Használatuk leginkább a Wehrmahctban, a Waffen-SS-ben, valamint a tengelyhatalmi hadseregekben terjedt el, Japán kivételével.

Amfetaminok és metamfetaminok


A Pervitin, melyet joggal nevezhetünk a „Blitzkrieg motorjának” is

Ezeket a szereket ma leginkább „partidrogokként” vagy „diszkódrogokként” ismerjük, Speed, vagy Ecstasy néven. Katonai szempontból talán a legfontosabb csoportját jelentik a tudatmódosítóknak, hiszen hatásukra a harcosok képesek felülmúlni saját képességeiket, tovább menetelni, lőni, harcolni, jobban koncentrálni, megfeledkezni a fáradtságukról, fájdalmaikról. A morfiummal és más fájdalomcsillapítókkal szemben ezek a szerek nem tompítják el a tudatot, nem lassítják a reakciókat, éppen ellenkezőleg: hatásukra a szívverés gyorsul, az adrenalin-szint emelkedik, a testhőmérséklet megemelkedik, az idegrendszer pedig folyamatos fokozott készültségi állapotba kerül, ezáltal gyorsulnak a reakciók és a reflexek. Éppen ezért ezeknek a szereknek a használata rendkívül gyorsan leépíti, valósággal elhasználja a szervezetet, főleg a szívet. Emellett fizikai és lelki függőséget is kialakít. A rendszeres fogyasztónak szüksége van az újabb adagra, amit ha nem kap meg, agresszívvá, paranoiássá válik. Ez az állapot csupán akkor szűnik meg, ha ismét hozzájut napi adagjához, amitől ismét képes normálisan működni.

Az amfetaminok és metamfetaminok használatában, - melyek csupán kémiai összetételükben térnek el egymástól, hatásuk legnagyobbrészt azonos - a német hadsereg járt az élen, hiszen már 1938-ban használtak ilyen „serkentőszereket”, melyeket teljesen szintetikus úton állítottak elő és 10 milligrammos tabletták formájában juttattak el a katonákhoz. Ez nem meglepő, annak ismeretében, hogy az első mesterséges úton előállított serkentőszert, a Benzedrint 1932-ben fejlesztették ki és dobták piacra szintén Németországban. Még maga Hitler is használt Benzedrint, melyet orvosai „vitamininjekciók” formájában, intravénásan adtak be neki, 1942-től kezdődően egyre gyakrabban, hogy jobban bírja a vezetéssel járó egyre inkább ránehezedő nyomást, ami a háború előrehaladtával egyre többször megnyilvánuló paranoiás rohamokkal kísért szeszélyes viselkedéshez vezetett. Számos elhibázott döntése vezethető vissza amfetaminfüggőségének erősödésére.

A németek másik „csodafegyvere” a korábban említett cikkben is bemutatott Pervitin, vagy a hozzá hasonló Isophan, szintén elősegítette a Blitzkrieg hihetetlen sebességét. Ezt a Benzedrinnel együtt az összes fegyvernem katonái megkapták „koffeintabletták” vagy „stimulánsok” néven azzal az utasítással, hogy fáradtság esetén 1-2 tablettát vegyenek be. Különösen fontos szerepet játszottak a pilóták és a tengeralattjáró-személyzetek életében, hiszen nekik fokozott koncentrációra volt szükségük, kivételesen gyors reflexekkel gyakran túl a saját állóképességük határain, amit csupán ez a szer tudott megadni. A német hadsereg a háború első felében leginkább a keleti fronton használta hatalmas mennyiségben a serkentőszereket, majd 1944-1945 során a nyugati frontra is egyre növekvő számú „koffeintablettát” küldtek a csapatok számára. Jól példázza a szer hatását egy 1942 januári eset, amikor egy körülbelül 500 német katonából álló egységet bekerítettek a Vörös Hadsereg katonái. A harccsoport orvosa szerint a –30 fokos hidegben a katonák „teljesen kimerültek”, ám a parancsnokuk kitörésre adott utasítást, így bevettek egy-egy szem Pervitint. A hatás „körülbelül fél óra múlva” jelentkezett, és az orvos szerint „a katonák teljesen váratlanul hirtelen jobban lettek, képesek voltak menetelni, jobban figyeltek, és egyáltalán jobb bőrben voltak”. A német hadsereg az ehhez hasonló esetekből le is vonta a következtetést, és kiadott egy közleményt, mely szerint 2-3 tabletta bevétele egyenértékű körülbelül 8 órányi alvással, és kétszer két tabletta 24 órára elegendő energiát ad egy katonának a harchoz.

A németek a háború végén egy még ennél is erősebb szerrel kísérleteztek a Kriegsmarine (haditengerészet) felkérésére, mely 5 milligramm kokaint, 3 milligramm Pervitint és 5 milligramm Eukodalt, egy morfinhoz hasonló fájdalomcsillapítót tartalmazott. A „csodaszert” D-IX.-nek nevezték el.

A németek mellett az angolok sem idegenkedtek az amfetaminok használatától, hiszen saját bevallásuk szerint a brit hadsereg a II. világháború alatt 72 000 darab „energiatablettát” használt fel katonáinak mozgásban tartására, melyek szintén súlyos függőséget okoztak, hiszen a német szerektől csupán elnevezésükben különböztek.

Az angolok szövetségesei, az USA hatalmas hadserege szintén számolatlanul gyártotta és juttatta el csapataihoz „koffeintablettáit” és „vitaminkeverékeit”, melyek szintén amfetamin-alapú serkentőszerek voltak. Az USA katonái közül legnagyobb számban a repülőgép-anyahajókon szolgáló pilóták és a kiszolgáló-személyzet jutott hozzá ezekhez a tablettákhoz, ám az egyszerű gyalogosoknak is egészen meglepő módokon adtak plusz energiát a hadsereg gyógyszerészei, ugyanis az úgynevezett D-fejadagokhoz tartozó csokoládérudakban a mai napig megtalálhatók bizonyos amfetaminok nyomai. Ez a mértéktelen serkentőszer-használat 1945-ben bosszulta meg magát, mikor az US Army egyik korházában készített felmérés kimutatta, hogy az ott kezelt betegek negyede amfetaminfüggő, és a függők 98%-a a háború alatt, a hadsereg „hathatós segítségével” lett dependens. Később ezeket az embereket mind visszaengedték a civil életbe, ahol sokuknak csak hatalmas nehézségek árán sikerült újra beilleszkednie és felhagynia az amfetaminfogyasztással.

A legnagyobb problémát azonban Japán hozzáállása jelentette, mivel ott nem csupán a frontharcosokat, vagy pilótákat kötelezték a napi serkentőadag bevételére, hanem a hadiüzemek dolgozóit is, tehát tulajdonképpen az ország teljes lakosságát. Ennek következményei 1954-ben mutatkoztak, amikor az amfetaminabúzus, tehát - függőség miatt - letartóztatottak száma meghaladta az 55 000-et. Ekkor az országban a rendszeres amfetaminhasználók számát 1 500 000-re becsülték a hatóságok.

Ezekből a számokból is látszik az, hogy a hadviselő felek a totális háború érdekében sokszor rendkívül felelőtlenül és szűklátókörűen cselekedtek. Azt hihetnénk, hogy ezt a gondolkodást a világháború befejeztével felváltotta egy sokkal körültekintőbb szemlélet, ám az USA haderejének 1969-es amfetaminbeszerzési táblázatából nem ez derül ki, ott ugyanis a szárazföldi haderő 1 512 000 katonájára egy év alatt 9 785 000 darab tabletta jutott, míg a tengerészet 1 086 000 katonájára 11 503 805 tabletta, és a légierő 862 000 katonájára 10 488 099 serkentőtabletta jutott egy év alatt. Ebből is látszik, hogy arányaiban a légierőnek jutott a legtöbb tabletta, fejenként 12 darab évente. Természetesen ehhez még hozzájárult az addig vásárolt készlet is, mely minden évben jóval 20 000 000 darab fölött volt összesen. Így nem ér meglepetésként senkit az a helyzet, amikor egy repülőgép-anyahajó amfetaminfüggő repülésirányítója tudatmódosító szer hatása alatt irányítja a leszállás során a szintén amfetamintól hajtott vadászpilótát egy olyan összetett művelet során, mely mindkét féltől a lehető legnagyobb odafigyelést kíván és melynek során, egyetlen hiba is végzetes lehet.

Ezzel az élénkítőszerek elfoglalták jogos helyüket a hadseregek fegyvertárában, melyek tekintet nélkül az utóhatásokra előszeretettel használják is azokat.

Alkohol

Mindenki által ismert, és elfogadott tudatmódosító szer, melynek hatásai közismertek. A hadseregekben azonban akár taktikai megfontolások mentén is bevethetővé váltak, mint végső motiváció. Érdekesség, hogy az alkohol, mivel kitágította az ereket, gyorsította az amfetaminok felszívódását, így erősítette azok hatását.

A szeszes italok katonai felhasználása egyidős a katonáskodással, és igencsak kétélű fegyvernek bizonyult az idők során. Egyrészt jókor jó helyen alkalmazva csaták sorsáról dönthetett, másrészt könnyen hatalmas gondot okozhat a hadvezetésnek a katonai rend fenntartásának terén.

Az alkohol XX. századi hadtörténelmi jelentőségét a legismertebb példa, a Vörös Hadsereg magatartása mutatja, melyben a legénységet sokszor a szesz vezette rohamra közkatonáktól a főtisztekig. Nem csupán az egyszerű gyalogság, de a légierő pilótái is nagy ivóknak számítottak, különösen a Vörös Hadsereg esetében. Így volt ez az I. világháborúban is, bármelyik oldalt vesszük figyelembe. Minden hadsereg fegyvertárában ott lapult az az „egy korty bátorság” melynek hatására a katonák képesek voltak tovább harcolni.
Sok frontharcos közös élménye az, hogy egy idő után már csak a részegség eltompult állapotában voltak képesek elviselni a háború szorítását. Az alkoholnak ezen kívül ceremoniális jelentősége is volt, főleg a császári Japán hadseregében, ahol a tradicionális rizspálinka, a szaké fogyasztása hozzá tartozott az ünnepségekhez épp úgy, mint az öngyilkos rohamok előkészítéséhez, vagy a Vörös Hadseregben, ahol a vodka, mint nemzeti ital kétszeresen is motiválta a katonákat.

Emellett a sebesült katonák sok esetben fájdalomcsillapító helyett is tömény italokat kaptak, mikor az egészségügyi személyzetnek nem maradt több gyógyszerük.

Az alkohol „pozitív” hatásai miatt sok hadseregben szokássá vált az, hogy a különféle fejadagok mellett a katonák tömény szeszt, legtöbbször rumot is kapjanak. Akik ezzel sem érték be, azok akár fosztogatás, hullarablás, vagy saját „recept” alapján főzött gyakran életveszélyes kotyvalékok útján is megpróbáltak hozzájutni napi szeszadagjukhoz. Azok a katonák azonban, akiket ittas állapotban akár csak gyorshajtáson kaptak, a legtöbb hadseregben igen szigorú büntetésre számíthattak. Az alkohol egyike volt a hadseregek azon legális tudatmódosító szereinek, melyeknek „köszönhetően” sokkal több szenvedélybeteg ember került haza a háborúk után.

Összegzés:

Összességében elmondható, hogy a II. világháború minden tekintetben totális jellegéhez a drogfogyasztás is szinte magától értetődő módon igazodott. Számos új tudatmódosító-fajtát ekkor fedeztek fel és próbáltak ki tömegesen. Más régebben is ismert fajták ismételten bizonyították előnyeiket és káros hatásaikat, esetenként meglepő új tulajdonságaikra is fény derült. Ám rengeteg ember életét gyökeresen megváltoztatták, sokakét végleg tönkretették. Ezekért a személyes tragédiákért nem feltétlenül maguk a szerek okolhatók, sokkal inkább felelősek azok a hadseregek, pontosabban azok a tudósok, orvosok, szakértők, akik engedélyezték, ezen szerek bevetését úgy, hogy tisztában voltak a következményekkel. Más tekintetben szomorú az, hogy senki sem vonta le a megfelelő következtetéseket, hiszen újabb és újabb „csodaszerek” kerültek kipróbálásra a különféle hadseregek által (jó példát jelentenek erre az 1960-as évek brit hadseregének LSD-kísérletei), melyek később mind rengeteg emberéletet követeltek. A II. világháborút követő háborúkban már a kábítószerek is sokkal hangsúlyosabb szerephez jutottak, úgy, mint Vietnam esetében, vagy akár az afganisztáni konfliktus során, melyben szerepet játszik a kábítószer, mint fizetőeszköz. Így végkövetkeztetésként elmondható, hogy a drogok és a háborúk végérvényesen összefonódtak, és ennek a folyamatnak a kezdetét a II. világháborúban lehet, és kell is keresni.

Források:
Bayer István: A Drogok Történelme – A kábítószerek története az ókortól napjainkig (Aranyhal Könyvkiadó Budapest, 200. ISBN 963-9268 08 9)
Ambrose, Stephen E.: Civil Katonák – Az amerikai hadsereg útja Normandia partjaitól az Ardenneken át Németország fegyverletételéig 1944. június 7. – 1945. május 7. (Gabo kiadó Budapest 2004. ISBN: 963 9526 85 1)
Ambrose, Stephen E.: Az Elit Alakulat – Az amerikai 101. légideszant-hadosztály 506. ezrede E századának útja Normandiától Hitler Sasfészkéig (Gabo kiadó Budapest, 2001. ISBN: 963 9237 85 X)
http://www.amphetamines.com/nazi.html

Írta: Kiss Dávid (Nix)

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább