A háború eseményei az arcvonalakon. 1914. Hadműveletek Galíciában.
Az elgondolás
A kétarcvonalas háborúba sodródott központi hatalmak haditervei - mint már említettük - azon alapultak, hogy amíg Németország gyorsan és nagy lendülettel Franciaország és Anglia haderejét semmisíti meg, addig keleten a német és az osztrák-magyar hadseregeknek a számítások szerint csak lassan felvonuló orosz hadseregeket kell feltartóztatniuk, míg Franciaországból a győztes német csapatokat átszállíthatják a keleti arcvonalra. A Monarchia csapatainak ez idő alatt kellett volna lerohannia Szerbiát és Montenegrót.
A központi hatalmak arra számítottak, hogy Oroszország fegyveres erejének csak egy részét lesz képes felvonultatni nyugati határainál. Úgy gondolták, hogy az orosz erők egy részét belső zavargások kötik majd le és az orosz kelet-szibériai hadtesteket egyelőre nem lehet Európába átszállítani. A számítások szerint Oroszország hatalmas területén elhelyezett seregtesteit a rendelkezésre álló gyér vasúthálózat miatt csak lassan tudja majd nyugati határaira szállítani. A központi hatalmaknak ez a számítása tévesnek bizonyult, mert Oroszország az orosz-japán háborút követően átszervezte mozgósítási és felvonulási rendszerét és 1914 őszén haderejének jelentős részével képes volt a kellő időre felvonulni a német és osztrák-magyar csapatok ellen.
A Monarchia hadvezetésének így nem volt más választása, mint az eredeti védelemmel szemben viszonylag gyors támadó hadműveletekkel meglepni és részenként megsemmisíteni a felvonulás közben lévő orosz hadseregeket. Ebből az elgondolásból fakadt a hadműveleteknek az a sorozata, amelyeket a német erők Kelet-Poroszországból, a Monarchia hadseregei pedig Galíciából hajtottak végre. Védekezésről szó sem lehetett, mert az osztrák-magyar balszárnyat az északról és keletről egy időben jövő orosz támadás átkarolhatta volna és így szabaddá vált volna az út az ország belsejébe. A jobbszárny csak védelemre kapott utasítást, mert erőinek nagy része még a szerb hadszíntéren, vagy felvonulás alatt volt. A hátrányból még előny is származhatott, ha a balszárnyat támadó orosz erőket sikerül a Visztula és a Bug között egy északi irányú csapással oldalba támadni.
Még nem fejeződött be az osztrák-magyar hadseregek felvonulása, mikor megérkezett a német kérés, a támadás azonnali megindítására, hogy tehermentesítsék a Kelet-Poroszországban védekező 8. német hadsereget. Az osztrák-magyar hadsereg-parancsnokság augusztus 22-én adta ki a parancsot a támadó hadművelet megkezdésére. Ebben a támadó hadműveletben az 1. és 4. osztrák-magyar hadsereg vett részt, amelyek már zömmel befejezték a felvonulást. Az 1. hadseregnek Lublin, a 4. hadseregnek Cholm irányába kellett előnyomulnia, míg a 3. hadseregnek és az ennek jobb szárnyához csatlakozó Kövess Hermann vezette hadseregcsoportnak védelmi feladatot adtak. Itt kellett volna felvonulnia a 2. hadseregnek, de az még Szerbiában volt lekötve.
A krasniki és komarovi ütközetek
A két hadsereg (1. és 4. osztrák-magyar hadsereg) augusztus 23-án kezdte meg az előnyomulást Lublin és Cholm irányába. (Kezdetben jól haladt a támadás, bevették Krasnik és Komarov városokat.) Az 1. hadsereg balszárnya még aznap megütközött az előnyomuló orosz csapatokkal és Krasnik felé szorította azokat vissza. Másnap itt fejlődött ki a krasniki ütközet, melyben a nagy lendülettel támadó csapataink 25-re elfoglalták Krasnik városát. Az ütközetben derekasan álltak helyt a pozsonyi 14. közös, a komáromi 33. közös, és a pozsonyi 37. honvéd hadosztály ezredei, amelyek az arcvonal jobb szárnyán harcoltak. A bal szárnyon vetettek be először népfelkelőket. A 101. népfelkelő dandár három ezrede nem rendelkezett alegységparancsnokokkal, hiszen csak második vonalbeli feladatokra szánták őket. Kísérés, őrzés-védelem, vasútbiztosítás lett volna a feladata a soproni 18., a nagykanizsai 20. és veszprémi 31. népfelkelő gyalogezrednek. A szakállas, sokgyermekes családapák géppuska, telefon nélkül, régimódi, sötétkék ruhában, régimódi Werndl puskákkal először csak hátul kísérték az előnyomuló hadsereget. Aztán a helyzet válságosra fordultával erőltetett menetben rendelték őket előre, hogy az ellenség szélső oszlopait ők kerítsék be. A nagy menetekben, a rossz utakon elmaradtak a vonataik, ellátásuk rosszabb volt mint a többieké, mégis augusztus 26-án Chodelnél ők törték át a drótakadályokkal megerősített orosz állásokat. Ezt követően a Kummer tábornok csoportjához tartozó 100. népfölkelő dandárt (pozsonyi 13. nyitrai 14. trencsényi 15. népfölkelő ezred) augusztus 30-án vetették be Egersdorfnál hasonló feladattal, kétnapi szakadatlan (éjjel-nappali) menet után.
Az arcvonal balszárnyán támadó 4. osztrák-magyar hadsereg is kezdetben sikeresen nyomult előre és augusztus 26-án ütköztek először orosz csapatokba. A kassai magyar VI. hadtest a hadsereg jobb szárnyán nyomult előre. A kassai 39. honvéd hadosztály Tomasov irányából támadott Komarov felé. Bal szárnyán a miskolci 10. honvéd gyalogezred, jobb szárnyon a kassai 9. és a munkácsi 11. honvéd gyalogezred nyomult előre. Tarnawatka falunál erős gránát és srapnelzápor fogadta őket, majd orosz gyalogsági rajvonalakkal találták magukat szembe. Támadásba lendültek és visszaszorították az oroszokat, de azok erősítést kapva ellentámadásba mentek át és elsöpörték a 10-es honvédeket, akik egy mocsár mögötti erdőbe vonultak vissza. Tőlük jobbra a kassai 9. honvéd. gyalogezred a harci zaj irányába fordult és oldalba támadta a 10-eseket üldöző orosz egységet, amely sikeresen hárította el a 9-esek oldaltámadását. A nagy veszteséget szenvedett kassai honvédek visszahúzódtak kiinduló állásaikba, ahol egy 11. honvéd. gyalogezredbeli zászlóaljjal erősítették meg a nagy vérveszteséget szenvedett ezredet. A megismételt roham szintén eredménytelen volt és éjszakára Tomasov felé húzódtak vissza.
Az első összecsapás eredménye döbbenetes volt. A kassaiak 1233 katonájukat és 27 tisztjüket, a munkácsiak 1756 embert, vagyis állományuk kétharmadát, a 10-esek 516 embert veszítettek, mindjárt az első napon. A mi 9 zászlóaljunkkal szemben 16 orosz zászlóalj állt.
Honvédeinktől jobbra a kassai 27. közös hadosztály szerencsésebben járt, mert nehéz harcok után sikeresen visszaszorították az oroszokat, így a honvédek előtt is szabaddá vált az út. A miskolci 15. közös hadosztály. tűzkeresztsége is igen rosszul végződött, miután egy orosz oldaltámadás következtében jelentős veszteséget szenvedett.
Az 1. osztrák-magyar hadsereg sikerei azonban veszélyeztették az orosz állásokat, így azok visszavonultak. Augusztus 31-én végleg megtört az oroszok ellenállása. A 15. miskolci közös hadosztálynak jutott az a megtisztelő feladat, hogy bevonulhatott Komarovba. Szeptember 2-ra az oroszok minden ponton visszavonultak az osztrák-magyar 4. hadsereg előtt.
Míg a keleti front északi támadó csoportosítása a kraszniki és kamarovi ütközetekben egyelőre sikereket könyvelhetett el, addig a déli arcvonalszakaszon, ahol az ellenség feltartóztatása volt a cél, nehéz helyzetbe kerültek elkeseredetten küzdő csapataink. Mint már említettük, a teljes 2. osztrák-magyar hadsereg helyett augusztus közepén mindössze az erdélyi hadtest volt Galíciában. A hadtest 28 zászlóalja 48 orosz zászlóalj ellen tevékenykedett eredményesen. A harcok alatt itt is jelentős veszteségeket szenvedtek csapataink. A nagyszebeni 16. hadosztály. a kétnapi harcban állományának a felét veszítette el. A veszteség különösen a tisztek között volt jelentős, hiszen a védő feladatot csak támadással oldhatta meg a hadtest. A tiszteknek ekkor még személyesen kellett alegységeiket rohamra vezetni. Így történhetett meg, hogy a 16-osok legtöbb századában a hónap végére egyetlen tiszt sem volt.
Az arcvonal bal szárnyának 1. és 4. osztrák-magyar hadsereg "győzelmes" előnyomulása közben Lembergnél már érezhetővé vált az orosz erőfölényt (3.,8. és 7. orosz hadsereg). Ennek ellensúlyozására a szerb hadszíntérről felszállított XII. hadtesttel megerősített 3. hadseregünk a hozzá csatlakozó Kövess-féle csoporttal Brodi-Tarnopol felé történő előnyomulásra kapott parancsot. Így alakultak ki Zlocovnál, Busknál és Brzezanynál azok a súlyos harcok, ami elől csapatainknak vissza kellett vonulni. Szeptember 1-re a 3. hadseregünk már Lemberg alá húzódott vissza. Az osztrák-magyar hadvezetés úgy gondolta, hogy az északi szárny már "győzött", a visszaszorított 3. és 2. hadsereget a Vereszyca patak mögé rendelte, leállította az 1. és 4. hadsereg előnyomulását, a 4. hadsereg-et Rava Ruska és Magierov alá vonultatta úgy, hogy annak jobb szárnya a 3. hadsereg balszárnyához csatlakozzon. Észak felől az arcvonal bal szárnyát mindössze 4 gyaloghadosztállyal biztosították.
A lembergi ütközet
A jobbszárnyra nehezedő nyomás feltartása érdekében leállították tehát a balszárny támadását és a 4. hadsereg egy részét a jobbszárny megsegítésére csoportosították. Ekkor azonban a meggyengített balszárny ellen is megkezdődött az orosz támadás, amelyben a 4. és 5. orosz hadsereg mellett az ide átcsoportosított 9. hadsereg is részt vett.
A 4. osztrák-magyar hadseregre óriási nyomás nehezedett. Hogy a nyomást valamelyest csökkentsék, az osztrák-magyar hadvezetés a Vereszyca mögött rendbehozott 2. osztrák-magyar hadsereget Lemberg irányába támadásra rendelte. Ez a támadás meg is kezdődött, de csakhamar elakadt, mert a 7. és 8. orosz hadsereg felfogta.
Közben északon Grubieszov alól a szárnybiztosító 4. hadosztályra (József Ferdinánd főherceg) valamint az 1. hadseregre Lublin felől is nagy nyomás nehezedett. Közben Narolnál az 1. és 4. hadseregünk között olyan hézag keletkezett, amelynek betöltésére nem álltak rendelkezésre csapatok. Ezen a hézagon keresztül a 4. és 5. orosz hadsereg veszélyeztette a Wereszyca mentén küzdő hadseregünk hátát.
Ebben az időben ért véget a nyugati hadszíntéren a Marne-i csata, ami nyilvánvalóvá tette, hogy a német csapatok nem érkeznek meg győztesen rövid időn belül a keleti arcvonalra, így az oroszokkal szemben küzdő osztrák-magyar és német csapatoknak még sokáig helyt kell állni az orosz tömegek nyomásának.
Az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság szeptember 11-én félbeszakította a lembergi támadó hadműveleteket és csapatait a San folyó mögé rendelte, hogy jól védhető terepszakaszon készüljenek fel a további küzdelemre, de itt sem tarthatták magukat, így tovább vonultak vissza nyugat felé.
A visszavonulás nehéz volt, mert esni kezdett az eső. A harcokban kimerült csapatok nehezen jutottak előre a sártengerré vált utakon. Az ellenség szerencsére nem tudta zavarni a visszavonulást, mert ők is ki voltak merülve. Csak az üldöző kozákok okoztak veszteséget a vonatoknál, különösen ahol azok összetorlódtak. Két hétig tartott a visszavonulás. Az 1.,4. és 3. hadsereg a Dunajecig, a 2. hadsereg a Kárpátokban a magyar határokig vonult vissza. Przemysl vára pedig bár körülzárva, de biztosan tartotta magát.
Az orosz gőzhenger megállítása
Szeptember közepén az osztrák-magyar hadsereg-főparancsnokság sürgős segítséget kért a németektől. Az a veszély fenyegetett, hogy ha az osztrák-magyar hadseregek nem tudnak ellenállni, az oroszok Magyarországra, illetve a gazdag Porosz-Sziléziába törnek be. A német segítség tehát elkerülhetetlen volt, bár a nyugati hadszíntérről sem lehetett egyetlen katonát sem elhozni.
Az orosz támadás rövidesen várható volt, mert a számítások szerint Oroszország októberre befejezte a teljes mozgósítást és megkezdte főerői átcsoportosítását a Visztula középső, Varsó feletti és alatti szakaszához. Mivel a teljesen kibontakozott orosz támadás már nehezen állítható meg, a központi hatalmak vezérkarai szeptember 18-án abban állapodtak meg, hogy megelőző támadással akadályozzák meg az "Orosz gőzhenger" teljes beindulását.
A német hadvezetés egy új hadsereget szervezett Sziléziában. A létrehozott 9. német hadsereg sziléziai Landwehr-alakulatokból és a Kelt-Poroszországban harcoló 8. német hadsereg egy részéből jött létre. A vezérkarok egyeztetett terve szerint a 9. német. hadsereg Sziléziából előnyomulva Varsó és Ivangorod között kijut a Visztuláig és megkísérli az osztrák-magyar haderővel szemben álló orosz Délnyugati-Front jobb szárnyát bekeríteni. Ezzel egy időben az 1. osztrák-magyar hadsereg is támadást indít, hogy az oroszok ne tudjanak innen erőket elvonni.
A két hadsereg támadása szeptember 28-án kezdődött és október közepéig sikeresen haladt előre. A 9. német hadsereg Varsóig jutott, az 1.osztrák-magyar hadsereg pedig felszabadította Przemyslt. Az orosz hadvezetés az újjászervezett 8. orosz hadsereg bevetésével az osztrák-magyar-német támadást a Visztula és a San folyók mentén megállították, majd négy hadsereg ellentámadásával a kiinduló állásaiba vetette vissza csapatainkat. Przemyslt ismét körülzárták.
A német hadvezetés - a helyzet súlyosságára való tekintettel - hat hadtest átszállítását rendelte el a nyugati arcvonalról és egységes főparancsnokságot állított fel Paul von Hindenburg vezetésével (Oberkommando Ost). Az orosz nyomás egyre inkább délnyugati irányba fordult és az osztrák-magyar arcvonal balszárnyán összpontosult, ami lehetővé tette a 8.német hadsereg. (Mackensen) átcsoportosítását Posentól keletre. A 9. német. hadsereg november 11-én indította meg támadását az orosz arcvonal jobbszárnya ellen, hogy a Lodzra támaszkodó 2. orosz hadsereget bekerítse. A kezdeti sikerek után azonban az 5. és 1. orosz hadseregek beavatkozásával a 9. hadsereg nehéz helyzetbe került, kénytelen volt visszavonulni. Bár a támadás kudarcot vallott, sikerült ráállítani a Sziléziába tartó orosz jobb szárnyat.
Az orosz arcvonal bal szárnyán azonban fokozódott a nyomás a Krakkó előtt illetve Krakkó és a Kárpátok között védekező osztrák-magyar hadseregekre. Súlyos harcok alakultak ki Lapanovnál és Limanovánál.
A limanovai csata
November végére a osztrák-magyar csapatok számára meglehetősen veszélyes helyzet alakult ki. A Kárpátokban harcoló 3. osztrák-magyar hadsereg balszárnya és a Visztula mentén harcoló főerők jobbszárnya között Krakkó előtt egy 100 km-es hézag keletkezett, amely lehetővé tette volna az orosz csapatok számára az átkarolást. Ezt a komoly hátrányt igyekezett előnnyé kovácsolni a Monarchia hadvezetése. A terv szerint a nagy hézagba betörő orosz csapatokat kellett volna átkarolni. Ehhez december elején vasúton szállítottak Krakkótól tiroli és német csapatokat, melyek felvonulását magyar lovas alakulatoknak kellett fedezni. A küzdelemben mind két fél fokozatosan egyre több csapatot vonultatott fel és arra törekedett, hogy a másiknak a déli szárnyát átkarolja.
Az ütközet Lapanov körül kezdődött, ahol a saját csapatok az orosz 3. hadsereg bal szárnyát kísérelte meg átkarolni. Később a harc Limanova környékére is átterjedt, mikor a Kárpátokban harcoló 8. orosz hadsereg részei Neu-Sandecen át Limanova környékén a hézagon át a monarchia csapatai oldalába, hátába akartak kerülni. Ezt úgy akadályozta meg az osztrák-magyar hadvezetés, hogy Magyarországon Luboténynál Szurmay Sándor altábornagy vezetése alatt új seregtestet alakított a kolozsvári 38. és az újonnan felállított 51. (kombinált) honvédhadosztályból. Ez utóbbi néhány héttel előbb alakult az akkor felállított 300.,301. és 302. honvédezredek 401-412. számú zászlóaljából, különböző csapatok öreg és fiatal embereiből, hiányosan felszerelve, tűzérség nélkül. Mégis szinte emberfeletti teljesítményt nyujtottak.
A sáros, fagyos, csúszós, rossz utakon megtett hosszú menetelés után december 10-én érték el a Kárpátokból Limanova felé előretörő orosz hadtest oszlopait és a 38. hadosztály egész nap harcban állt velük. Az 51. kombinált honvéd hadosztály pedig út nélkül egy patak jeges medrében, éhen - a konyha nem tudta őket követni az úttalan utakon- indult átkarolásra azzal a feladattal, hogy a 38. hadosztállyal szemben harcoló oroszok oldalába kerüljön, ami a hadosztály egy részének sikerült is, megállítva ezzel a Limanova felé törő orosz hadtest előnyomulását.
Mivel a Kárpátokban harcoló 8. orosz hadsereg egy hadtesttel meggyengült, a vele szembenálló 3. osztrák-magyar hadsereg ezt kihasználva ellentámadásra indult. Az orosz hadvezetés 12-én az egész arcvonal számára visszavonulást rendelt el a Dunajec mögé.
Az ütközetben osztrák-magyar és német csapatok vívták ki a győzelmet. Arz Artur altábornagy csoportjában a kassai honvéd gyaloghadosztály tüntette ki magát a harcok során. A Limanova körüli harcokban a magyar katona hősiességének nagyszerű példáját adta a magyar huszár. Nevezetesen az 5. és 14. honvéd és a 10. közös budapesti huszárhadosztály. A napokig tartó küzdelemben a lovas harcra készített katonák az orosz gyalogság ellen tartották állásaikat napokon keresztül. Ezzel biztosították, hogy a beérkező Szurmay hadtest az oroszok oldalába kerülhetett.
Ezt a teljesítményt akkor értékelhetjük igazán, ha figyelembe vesszük a huszárok felszerelését és fegyvernemükhöz alkalmazott kiképzését. 1914-ben a lovasság még zsinóros atillában, mentében, magas, sarkantyús csizmában, szuronyok nélküli karabélyokkal és mindössze 50 db. tölténnyel állt ki a gyalogharchoz. A huszárok harcászatára nézve ekkor még az a szabály volt érvényben, hogy a lovasság csak lóháton harcol, a gyalogharc csak kivételes és átmeneti módja a küzdelemnek. A célszerűtlen ruházat, a hiányos felszerelés, valamint a gyalogharcra való kiképzés hiányosságai ellenére a huszárok önfeláldozóan oldották meg feladatukat. Mivel töltényeiket kilőtték, szuronyuk pedig nem volt, több alkalommal puskatussal verték vissza az orosz gyalogság szuronyrohamát.
A Limanovai ütközet nem csak végleg megtörte az orosz "gőzhengert", de visszavonulásra is kényszerítette. Ezzel elhárult az a veszély, hogy az oroszok kijuthatnak az Alföldre.
Hadműveletek a szerb arcvonalon 1914-ben
Az osztrák-magyar hadvezetés - mint korábban már említettük - arra készült, hogy az Oroszország elleni felvonulás közben gyors támadással lerohanja Szerbiát és Montenegrót, majd az itt alkalmazott erők egy részét ( 2. osztrák-magyar hadsereg ) időben az orosz arcvonalra tudja szállítani és a már beérkező - nyugati arcvonalon győztes - német hadseregekkel együtt megsemmisítő csapást mérnek Oroszországra.
A Szerbia ellen felvonultatott 5. és 6. osztrák-magyar hadsereg mintegy 140.000 főt számlált és a Drina folyó mentén sorakozott fel. A 2. osztrák-magyar hadsereg alakulatai a Száva és a Duna mentén gyülekeztek. A támadás augusztus 12-én indult. Az 5. hadsereg csapatai több helyen átkeltek az Alsó-Drinán és súlyos harcok közepette haladtak előre. A 2. hadsereg hadosztályai Sabácnál keltek át a Száván és elfoglalták a várost. Az arcvonal parancsnoka Potiorek tábornok nem volt képes összehangolni a három hadsereg harcát. Az 5. hadsereggel Valjevo irányába próbált előretörni, miközben a 6. hadsereg támadása a Drina felső folyásánál késett, a 2. hadsereg pedig Sabác elfoglalása után már készült az orosz arcvonalra való átszállításra. Ilyen körülmények között a támadás nagyon hamar megrekedt.
Putnik vajda a szerb haderő vezérkari főnöke eleinte visszavonulást rendelt el, de látva az osztrák-magyar támadás zűrzavarát, augusztus 16-án ellentámadásra adott parancsot, amihez felhasználta a rendelkezésére álló teljes erőt. A 3. szerb hadsereggel az 5. osztrák-magyar hadsereg támadását fogta fel, közben a 2. és 1. hadseregével Sabác felé vonult, így az 5. osztrák-magyar hadsereg oldalába került, azt bekerítéssel fenyegette. Potiorek tábornok elrendelte a visszavonulást. A Monarchia első katonai akciója Szerbia ellen így kudarccal végződött. A kudarcnak inkább a morális hatása volt nagy, hiszen az Oroszország ellen felvonuló csapatok harci kedvének nem használt ez a vereség. A támadás megismétléséről sem lehetett szó, mert minden erőre szükség volt a gőzhenger megállítására, ami kudarccal végződött.
Kisebb szerb egységek szeptember első napjaiban betörtek Szarajevó irányába, amit az ott állomásozó csapatok könnyedén elhárítottak, de az orosz sikerek hatására számítani lehetett nagyobb erejű szerb támadásra is. Ezért Conrad az osztrák-magyar vezérkar főnöke elrendelte a második támadást Szerbia ellen. A szeptember 8-án indított támadásban az 5. és 6. osztrák-magyar hadsereg , valamint a 2. hadsereg itt maradt alakulataiból és sebtében ideszállított csapatokból Krauss tábornok parancsnoksága alá helyezett csoport kezdte meg.
A Drinán és a Száván sikeresen átkeltek az osztrák-magyar hadsereg csapatok és az első napokban jól haladtak előre. Szeptember 16-án azonban jelentős erejű szerb ellentámadás bontakozott ki. Mivel csapataink tartalékokkal nem rendelkeztek és újabb erőt már nem lehetett bevetni, Conrad elrendelte a visszavonulást. Ez a visszavonulás most szerencsésebb volt, mert a Száván és a Dunán, csapataink hídfőket tartottak meg, amelyek egy újabb támadáshoz kedvező feltételeket teremthetett.
Erre a legsúlyosabb galíciai harcok idején november 5-én került sor. A háború eddigi menete csak kudarcot hozott a Monarchia számára. Hogy eddig semleges szomszédai - Olaszország és Románia - ne lépjenek fel ellenségesen, feltétlenül sikerre volt szüksége. Gyors sikert csak egy Szerbia elleni eredményes támadás hozhatott. E mellett szólt Törökország háborúba való bekapcsolódása is, hiszen Bulgária és Törökország is csatlakozhat az akcióhoz. Törökország belépésével felmerült egy olyan igény is, hogy közvetlen vasúti összeköttetést teremtsenek Törökországgal, hiszen a török hadsereget fegyverzettel és munícióval főleg Németországból kellett ellátni. Erre a célra a németek csapatokat akartak Szerbia ellen küldeni. Ebben az esetben viszont érvényesült volna a német befolyás a Balkánon, amit a Monarchia vezetése szeretett volna elkerülni. Ezen indokok sürgették a Monarchia harmadik támadó hadműveletét Szerbia ellen.
A Száva és a Duna menti hídfőállásokból november 5-én indult a harmadik hadjárat. A szerb hadsereg most is visszavonult, így novemberben sikeresen haladt előre a támadás. November 15-én csapataink elfoglalták Valjevót, 29-én pedig Belgrádot is. A szerbek december 3-án indították meg az ellentámadásokat, aminek következtében Potiorek tábornok december 9-én elrendelte a visszavonulást . Néhány nap alatt a teljes, - súlyos harcok árán - elfoglalt területet fel kellett adni, még a korábbi hídfőket is kiürítették.
Ez a harmadik támadás súlyos veszteségeket okozott mindkét félnek. A monarchia halottainak és sebesültjeinek a száma 150.000 fő és 75.000 a fogságba esett és eltűnt. A szerb hadsereg is hasonló veszteségeket szenvedett és a kis szerb hadsereg még egy támadást már nem tudott volna kivédeni.
Az 1914. év mérlege
Az eredeti hadászati tervek kudarcot vallottak, az első összecsapások után a régi elképzelésekből már semmi sem volt alkalmazható. Új hadászati koncepcióra volt szükség. Ez már 1914 végén érlelődött és 1915. elejére mindkét oldalon ki is alakult. Most már mindkét oldalon hosszabb időre tervezték a döntés kicsikarását. Több hónapra, esetleg egy egész esztendőre számítottak, de további három és féléves küzdelemre senki sem gondolt. Az elhúzódó háborúban mind nagyobb jelentőséget kaptak a gazdasági mozzanatok, a hadigazdálkodás problémái. Fontossá vált új szövetségesek keresése és bekapcsolása is. A háború sokkal összetettebb, bonyolultabb és totálisabb lett.
Az Osztrák-Magyar Monarchia hadimérlege rendkívül előnytelen volt. Az osztrák-magyar hadsereg nem csak hogy nem érte el a hadászati célját, de súlyos katonai vereségeket szenvedett mindkét arcvonalán. A vereségek morális hatását fokozta a Monarchia soknemzetiségű összetétele. A kudarcok a semleges szomszédok beavatkozását is magával vonhatták. Mindezek ellenére még nem merült ki, jelentős tartalékai voltak.
Ellenségei közül Szerbia már nem képviselt komoly erőt, csak idő kérdése, hogy a következő támadásban összeomoljon, már csak azért is, mert a nehéz harci megpróbáltatások mellett súlyos élelmezési és gazdasági nehézségek léptek fel Szerbiában, amit gyorsan terjedő járványok is nehezítettek.
Ami az orosz hadsereget illeti, Kelet-Poroszországban jelentős vereséget szenvedett, de ezt ellensúlyozta a Monarchia ellen az arcvonal déli szárnyán elért sikere, hiszen Galícia nagy részét elfoglalta. Bár súlyos veszteségeket szenvedett (1.000.000 fő), egyelőre a katonák pótlása nem okozott gondot számára.
Írta: Dr. Szabó József János hadtörténész
Forrás: bunker.gportal.hu
