II. világháború - Tények, Képek, Adatok - Magyar ejtőernyősök a Donnál – ejtőernyős katonák a M. Kir. 2. Honvédhadsereg kötelékében 1942 – 1943
„Az egyetlen dolog, amitől félnünk kell, az maga a félelem." - Franklin D. Roosevelt

II. világháború - masodikvh.hu

Magyar ejtőernyősök a Donnál – ejtőernyős katonák a M. Kir. 2. Honvédhadsereg kötelékében 1942 – 1943

12540123 485113098363927 723568178 n

Magyar bakák a Don-kanyarban (Konok Tamás felvétele)

A Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg, vagy ahogyan a népnyelv ismeri, a Magyar 2. Hadsereg Don-menti harcainak feldolgozása nagyjából-egészében megtörtént. Ugyanígy a Magyar Királyi Honvédség ejtőernyős alakulatának történetéről is viszonylag sok információ ismert, hála egyrészről maguknak az ejtőernyős katonáknak, akik lejegyezték emlékeiket, másrészről azoknak a történészeknek, akik időt és erőt nem kímélve igyekeztek megvilágítani az összefüggéseket, és feltárni ennek az elfeledett, eltitkolt alakulatnak a történetét. Ismert vitéz Bertalan Árpád neve és jelentősége éppúgy, mint hősi halálának körülményei ugyanúgy, mint az ejtőernyősök magyarországi hadszíntéren vívott harcainak története 1944-1945-ben, melyek a magyar hadtörténelem legfényesebb lapjaira kívánkoznak. Kevesen ismerik azonban az 1942-1943 folyamán önként, vagy parancsra a keleti frontra vezényelt ejtőernyős tisztek és tiszthelyettesek harcait, akik „haditapasztalatok megszerzésére” kerültek ki a hadműveleti területre, a Don folyóhoz.

Az újonnan kiképzett ejtőernyős katonák rámenőssége, kiképzésének alapossága és keménysége legendaszámba ment a Magyar Királyi Honvédség soraiban, ahol a többség egyfajta „öngyilkos” elit alakulatként látta az újonnan felállított egységet, ahová nem érdemes jelentkezni, mert „úgyis csak agyonveri magát az ember”. Ezt a különleges hírnevet a szigorú szűrés is megerősítette, melynek során a jelentkezők 30%-a már az előzetes orvosi vizsgálaton, míg további 20%-uk a csapatnál töltött próbaszolgálat alatt kihullott. Mégis szükséges volt a fiatal ejtőernyős fegyvernem katonái, és különösen tisztjei számára a valós harci tapasztalatok megszerzése, hiszen a parancsnok, vitéz Bertalan Árpád alezredes hősi halálával, az ejtőernyős zászlóaljban nem maradt olyan katona, aki átfogó harci tapasztalatokkal rendelkezett volna, nem számítva ide az 1941. április 12-ei harci ugrás veteránjait. Akárhogy is, az ejtőernyős zászlóaljnak égető szüksége volt arra, hogy katonái közül lehetőleg a legtöbben valódi tapasztalatokat szerezzenek az éppen zajló harcokban, és arra, hogy ezeket a tapasztalatokat később a kiképzés során, vagy akár a jövőbeni ejtőernyős bevetések kapcsán hasznosíthassák.

12506824 485113078363929 1738635009 n

Lángszórós gyakorlat (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

A hadműveleti területre való kikerülés első és legfontosabb feltétele az egészségügyi alkalmasság mellett (melynek az ejtőernyős katonák természetesen könnyedén megfeleltek) a hivatásos altiszti, vagy tiszti beosztás volt, így sorállományú ejtőernyősök nem kerülhettek frontszolgálatra vezénylés, csakis önkéntes jelentkezés útján. A szolgálat időtartama 3-3 hónap volt „turnusonként”.

Az ejtőernyős zászlóalj első csoportjai 1942 júliusában került ki a keleti frontra, ahol szétszórták őket a fronton szolgáló alakulatok között, rendfokozatuknak megfelelő beosztásokban, így szerezhettek tapasztalatot alegységparancsnokokként, vagy törzstiszti beosztásokban is a háború igazi arcáról.

Ekkor a magyar csapatok már felzárkóztak a Don folyó vonalára, kemény és egyenlőtlen harcban elfoglalták Tyim városát, és megkezdődtek a védelmi előkészületek, melyeket a folyóra, mint természetes vízi akadályra alapoztak. A 208 kilométer hosszú magyar arcvonalszakasznak három szovjet hídfő jelentette sarokpontját: a scsucsjei, korotojaki, és az urivi. Az itt folyó harctevékenységet a nagy tavaszi és nyári hajsza után az állásharc viszonylagos eseménytelensége váltja fel. A beállt változást Kónya Lajos tartalékos zászlós, a III. hadtest 6. könnyű hadosztályának 47. gyalogezredének katonája így írja le naplójában 1942. július 29-én:

„Most, amikor nem olyan nagy a veszély, az ember talán jobban félti az életét, mint amikor támadó harcban, szüntelen életveszedelemben forgott. Műszaki munkálataink még nincsenek azon a fokon, hogy rejtve meg lehessen járni a védőkörletet. Sokszor végig kell járnom, nappal is, viszolyogva megyek végig. Nem szeretném, ha valami buta golyó pont most találna el, amikor annyi mindent megúsztam épp bőrrel. (…) Megkönnyebbülten járunk kész futóárkainkban, s éjjelente kemény munka folyik még. Csákányok, ásók huppannak, faragjuk a kemény mészkövet, zeng a domb, reggelre egyre mélyülünk a földben. (…)”

Ebbe az újonnan kialakult állóháborúba kerülnek be a magyar ejtőernyősök, akiket nem ilyen hadviselésre képeztek ki és készítettek fel, ám rámenős szellemük, a feladatokhoz való pozitív hozzáállásuk, valamint versengésre való erős hajlamuk hasznára vált minden olyan katonának, aki mellettük, vagy alattuk szolgált. Érdekesség, hogy a visszaemlékezésekben, és történeti munkákban nem kerül külön említésre az első csoport tagjainak kiléte, vagy akár a csoportok összetétele, talán pontosan azért, mert egyesével-kettesével kerültek a különböző alakulatokhoz, önálló alegységet nem hoztak létre belőlük. Az ejtőernyősök jellemzően a VII. hadtest, és az 1. páncélos hadosztály alakulataihoz kerültek beosztásra.

Szükség is volt a feltöltésre, hiszen ahogy Dr. Somorjai Lajos zászlós, az ekkor a 4. soproni gyalogezred III. zászlóaljához beosztott orvosok egyike július 25-én emlékezik:

„(…) Az biztos, hogy nagyon nagy veszteségek vannak. A 35-ösöknél 1400 eddig a kiesés, a 4. gy(alog)e(zred)nél, ahol most én vagyok 8-900 a hiány. Állítólag útban van a feltöltés.(…)”

 

12511900 485113131697257 469188265 n
Katonasírok a Donnál (Konok Tamás felvétele)

A második ejtőernyős „turnus” 1942 októberének végén került ki a frontra, köztük volt az ejtőernyős zászlóalj parancsnoka, vitéz Szügyi Zoltán ezredes is, aki a Donnál a VII. hadtest 19. könnyű hadosztályába tartozó miskolci 43. gyalogezred parancsnokságát vette át november 15-én.

Az ekkor 46 esztendős ejtőernyős törzstiszt egy 13 kilométeres arcvonalszakaszt vett át a magyar arcvonal keleti részén, az ezred feladata a Marki-völgy biztosítása volt, valamint a kapcsolattartás a magyar 23. könnyű hadosztállyal. Szügyi ezredest parancsnoka, Legeza János vezérőrnagy, aki 1943. január 2-án vette át a VII. hadtest vezetését így jellemzi 1943. január 8-án kelt naplóbejegyzésében:

„(…) Látogatás a 43. gyalogezrednél. Vitéz Szügyi ezredes csupa bizakodás, tetterő és aktivitás. Amíg ez az ember a Marki-völgyben van, nyugodt lehetek (…).”

12511944 485113128363924 924542377 n

vitéz Szügyi Zoltán ezredes (balra, távcsővel) Markiban tiszttársaival (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

Szügyi ezredesről eredeztethető az a javaslat is, melynek alapján az ejtőernyős tiszti és tiszthelyettesi állományt a keleti frontra vezénylik „haditapasztalatok megszerzésének céljából”. Jellemző momentuma az életútjának, hogy mikor 1941-ben kinevezték az 1. ejtőernyős zászlóalj élére, az ekkor 45 esztendős törzstisztnek, kitüntetett I. világháborús rohamosztag-parancsnoknak, első dolga volt „megugrani” a négy minősítő ejtőernyős ugrást, ezzel jogosulttá válni az ejtőernyősök halálfejes ügyességi jelvényének viselésére, és így elnyerve az ejtőernyős katonák rokonszenvét is. Az anekdota szerint egyetlen nap alatt hajtotta végre a szükséges ugrásokat, miután egyik beosztottja az első tiszti gyűlés alkalmával a szemére vetette, hogy semmiféle elképzelése nem lehet az ejtőernyősök életéről, hiszen soha nem ugrott még ki repülőgépből.

A Szügyi ezredes által vezetett miskolci 43. gyalogezred mögött gyülekezett a német Cramer-hadtest, mely egyben a magyar 2. hadsereg tartalékaként is szolgált, német parancsnokság alatt. Ebben a csoportban szolgált Környei István honvéd, a magyar 1. páncéloshadosztály alá tartozó 2. gépkocsizó zászlóalj katonájaként, aki szintén találkozott ejtőernyősökkel, és aki így emlékezett vissza rájuk:

„1942. október 30. Perenevalja. Kora reggel magyar ejtőernyősök érkeznek szálláskörletünkbe. A parancskihirdetéskor közlik velünk, hogy az ejtőernyős katona bajtársak – mint kiképzésvezetők – vesznek részt zászlóaljunk további feladatainak teljesítésében. A kiképzést irányító tiszt Fehér István ejtőernyős főhadnagy, helyettese Ember István ejtőernyős kiképző őrmester. (…)” a másnapi kiképzésről pedig így ír:

„(…) A kiképzést vezető ejtőernyősök nagyszerű emberek! Nagyon jó pedagógiai képességgel rendelkeznek! Fehér főhadnagy úr víg kedélyű, bajtársias, művelt ember. Igazi csapatember! Mindent együtt csinál velünk. Nem húzza ki magát semmiből. Nem keresi a kibúvót egyetlenegy nehéz gyakorlat alól sem. Nemcsak parancsolgat, hanem a parancs végrehajtásában is részt vesz!
Ember István jól képzett ejtőernyős, művelt, kiváló képességekkel megáldott hivatásos katona. (…) kedveli a sportot, a vidámságot, a szerelmet, szeret énekelni, és verselgetni: szereti a környezetében a józanságot, a szókimondást, és az őszinteséget. Ehhez párosul bajtársias érzése, cselekedetei, segítőkészsége és példamutatása. Ember István őrmester nemcsak magyarázza, és elmagyarázza, hanem meg is mutatja a gyakorlatokat, és ember legyen a talpán, aki nála jobban megcsinálja!”

 12483366 485113081697262 1845053782 n

Ismerkedés egy zsákmányolt szovjet Maxim géppuskával (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

Érdemes itt megállni egy gondolatra, a nevesített ejtőernyős katonák adatainál. Környei honvéd naplója ugyanis pontatlanul rögzít néhány tényt, melyek kiigazításra szorulnak. Mindenekelőtt nem ismert Fehér István nevű ejtőernyős főhadnagy az ejtőernyős zászlóalj kötelékében, valószínűleg valaki mással keverhette össze a visszaemlékezés írója, aki ezt a tisztet a 2. gépkocsizó zászlóalj 1. lövészszázadának parancsnokaként említi.

A második pontatlanság az idézetben Ember István ejtőernyős őrmester kapcsán merül fel, akiről Környei honvéd azt állítja, hogy 1943. január 18-án reggel 08:00 körül egy összeköttetést kereső járőrvállalkozás vezetése során fejlövéssel elesett Volcsje körzetében. Ezzel szemben Ember István ejtőernyős őrmestert 1944. szeptember 9-én, kilenc nappal 33. születésnapja előtt halt hősi halált a Mizunka völgyében, a halál oka valóban fejlövés. A csatára így emlékezik vissza Nagy Árpád ejtőernyős főhadnagy:

„Mizunka. Ezt is csak ejtőernyősök tudhatták megcsinálni, és így megcsinálni. (…) Szinte meseszerű az egész Már hetek óta csendes volt a front, a védőállásban lévő csapataink beleposványosodtak a csendbe, fogoly, vagy ellenséges veszteség hetek óta nem esett (…) Ekkor kapta a zászlóalj azt a parancsot, hogy mint hadosztálytartalék hajtson végre vállalkozást, hogy ezzel az ellenségnek veszteséget, saját vezetésünknek pedig adatokat szerezzen. (…) a vezetés (…) legfeljebb 20-30 főnyi ellenséges veszteséget, és egy-két foglyot remélt. (…) a véletlenek és a hadiszerencse szeszélye miatt csak az első század vette ki belőle alaposan a részét. Szombaton indult a gárda, hogy a hátába kerülve meglepetésszerűen rátörjön az ellenségre. (…) az első század félnapos menettel két km-re került az orosz vonal mögé, ott összetalálkozott egy ellenséges zászlóaljjal, amely éppen bunkerekben tartózkodott. Villámgyorsan lecsaptak rájuk és felszámolták az egységet. Úgy harcoltak a fiúk, mint az ördögök. Ejtőernyős módra. (…) A vezetés szinte el sem akarta hinni, hogy egy magyar század alig pár óra alatt anyagával együtt megsemmisített egy orosz zászlóaljat.”

 

Ember őrmester 1944-es hősi halálát erősíti meg az 1944. október 23-án kelt veszteségi karton, valamint Szügyi Zoltán ejtőernyős ezredes 1944. szeptember 12-én haza írt levele is, melyben törzsőrmesterként említi elesett katonáját:

„... IX. 9-én az ejtőernyős csoport nagy vállalkozást hajtott végre az ellenség hátába, nagy sikerrel. Veszteségünk 12 halott, 41 sebesült. (…) Elestek még Ember törzsőrmester, Laky őrmester (…) Legjobban harcoltak: (…) Ember törzsőrmester, Laky őrmester, Juhász főhadnagy, Pávay főhadnagy, Ferenc törzsőrmester, Kovács törzsőrmester (megsebesült), Buday őrmester, Eisler őrmester és Farkas orvos százados, aki harcolva hozott vissza minden sebesültünket. (…)”

12483630 485113055030598 1066079300 n

A Szent László Hadosztály ejtőernyős katonái 1944-ben (Hungarian Royal Army ww2 facebook-oldalról)

A rövid kitérő után kanyarodjunk vissza 1942-43 fordulójára, a Don folyó partjára, ahol az ejtőernyős katonák a magyar 2. hadsereg többi katonájával együtt a felváltást várják, vagy lövészárkaikban fagyoskodnak. Ahogy Környei honvéd visszaemlékezik egy látogatására a legelső vonalban:

„Rövid együttlétünk alkalmával látom, hogy ezek az emberek emberfeletti megpróbáltatások között élnek. Rengeteg szenvedésen mentek keresztül. A ruházatuk elnyűtt, piszkos, sárral és vérrel tarkított. Lábbelijük silány és elhasználódott. Fegyverzetük kormos, itt-ott rozsdafoltos. Arcuk sápadt, és lesoványodott, nem pedig pirospozsgás. Meglátszik rajtuk az ápolatlanság (…) De a legkegyetlenebb látnivaló a tekintetükből olvasható! (…) Ezen az istenverte területen állandóan mozgásban vannak a szovjet csapatok. A két gyalogezred (a szekszárdi 18. és 48. gyalogezredek K. D.) teljesítményében külön értékelendő az a tény, hogy a megszokott állásharcnál élénkebb, szüntelenül mozgó harcot kezdeményező, gyakran felváltott, frissebb szovjet csapatokkal szemben olyan terepen kénytelen harcolni, melyet a szovjetek jól ismernek! (…) Ezt az egyenlőtlen harcot a két szekszárdi gyalogezred állja!”

12539914 485113045030599 2050614087 n

A „Csendes Don” (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

1943. január 12-én a szovjetek korlátozott célú felderítő vállalkozást indítottak két hadosztály erővel, és egy harckocsi dandár támogatásával, háromnegyed órás tüzérségi előkészítés után az urivi hídfőből kiindulva reggel 10:30-kor. A támadás célja csupán a magyar csapatok erőinek felmérése, tűzrendszerüknek és állásaiknak felfedése volt. Ezzel szemben a szovjet támadás több ponton gyorsan tért nyert, az állások kiépítetlensége, és a megfelelő páncélelhárító eszközök hiánya miatt. A felderítésre induló szovjet erőknek a 7. könnyű hadosztály alárendeltségébe tartozó 4. soproni lövészezredet sikerült felgöngyölnie, és egy óra leforgása alatt bekerítenie az ezred II. zászlóalját, valamint megsemmisítenie a III. zászlóaljat. A betörés mértékéről ekkor még a hadtestparancsnokok is keveset tudnak, Legeza János vezérőrnagy, a VII. hadtest parancsnoka naplójában először az állásokban lévő zászlóaljak felváltásának rendjéről és rendszabályairól ír, majd így folytatja:

„Urivi betörés: este tudjuk meg, hogy az oroszok megtámadták a 7. és 20. könnyű hadosztályt. A 7.-nél sikerült a betörést 5 km mélységig vinni (…).”

 12540455 485113048363932 760138858 n

Kilátás a magyar állásokból a hómezőre (Dr. Emődy Tamás orvos százados felvétele)

A német Cramer-hadtestnek alárendelt magyar 1. páncéloshadosztály kötelékébe tartozó Környei István honvéd és bajtársai is előbb értesülnek a szovjet támadásról a széllel szálló csatazajból, mint hivatalos forrásból sőt, Környei honvéd még január 13-án is ezt jegyzi fel naplójában:

„(…) szakaszparancsnokunk tudatja, hogy a mi zászlóaljunknál semmi rendkívüli esemény nincs. Nincs elrendelve menet- vagy harckészültség! (…)”

A szovjet támadás 1943. január 14-én indul meg teljes erővel az egész arcvonalon, kihasználva a január 12-én előállt helyzetet. Ahogy Legeza János vezérőrnagy összefoglalta naplója utolsó bejegyzésében: „A megpróbáltatás kezdetén vagyunk. Könyörögtem a Jóságos Istenhez, hogy a harcban erősítsen, és vezessen minket”.

Szügyi ezredes zászlóalját másnap, január 15-én délben vágják el hadosztályától, az ejtőernyős tiszt azonban nem esik kétségbe, hanem felsőbb utasítás vétele után reggel 10 óra körül megkezdi egy harccsoport megszervezését a saját katonáiból, az erősítésként beérkező csapattestekből, az első vonalból visszavonuló különböző magyar csapattestekből, valamint az egy zászlóalj erejű Molnár-csoportból, melyet parancsnoka másnapi hősi halála után át is vesz. Ez a gyors és kemény elhatározás Legeza János vezérőrnagy hadtestparancsnok megítélése szerint is „meghiúsította az oroszok előretörését a Marki-völgybe.”

Ennek jelentőségét a január 16-ára tervezett német-magyar ellentámadás tükrében érthetjük meg, melyet pontosan Szügyi ezredes csoportjának állásaiból tervezett megindítani a felsőbb vezetés, mely ellentámadás amennyiben sikerrel jár, visszaállíthatta az arcvonal elvesztett szakaszát, és kedvezőbb helyzetet teremthetett a hadtest esetleges visszavonására nézve. Éppen ezért a Szügyi csoport kitartása az adott helyzetben nem csak taktikai, de stratégiai jelentőséggel is bírt.

1943. január 16-án délelőtt 11:00 tájban megindult a Cramer hadtest hajnali 06:00-ra ütemezett támadása, melyben azonban a vártnál csekélyebb erők vettek részt. Emellett a Marki körzetében kitartó Szügyi-csoport körül olyan gyorsan változott a front, hogy félő volt, elvész a korábban megtervezett támadás megindulási körlete is. Éppen ezért a német hadvezetés (a magyarok tudta nélkül) úgy döntött, hogy ellentámadás helyett csupán egy korlátozott ellenlökést indít, melyet az utolsó pillanatban közöltek a német és a magyar parancsnokokkal is. A támadás, melyre Környei István honvéd az alábbiak szerint emlékezik vissza, és amelyért a Szügyi csoport katonái olyan keményen küzdöttek, így eleve kudarcra volt ítélve:

„Reggel öt órakor harc-előőrseink a pereszkajai dombhát mentén harcérintkezésbe kerülnek a szibériai lövészekkel. (…) Ez a támadás határozott és lendületes. Félórai gyors előnyomulás után a szovjetek erősítést kapnak. Elkeseredet harc alakul ki a petrovszkajai dombhát mentén. A harc első félórájában fanatikusan ellenállnak, mindenre érzéketlenek! Le vannak részegedve.

Ráadásul a kegyetlen hideg is hátráltat! Sok bajunk van a nagy pontosságú német-magyar fegyverekkel! A nyár és ősz folyamán hatékony, nagy pontosságú puskáink, német mintájú villámgépfegyvereink lefagynak a -42 fokos hidegben. Többször beszorul a töltényhüvely, nem old ki az automata zár, csődöt mond a töltényhüvelyt kidobó automata szerkezet! Szerencsénkre kiválóan működnek az öreg, kopott csövű fegyverek, golyószórók, és a magyar honvédkezekben lévő szuronyok!”

Ellentmondásos lehet az a tény, hogy a visszaemlékező 05:00 és 05:30 közöttre teszi a harcokat, ám ez csupán a megindulási körletek elfoglalásáért vívott ütközet volt. A támadás összeomlott, ennek egyik oka az, hogy a magyar 1. páncéloshadosztály vezetése nem került értesítésre, a német alakulatok más időpontra szóló támadási parancsáról. Végül a német felsőbb katonai vezetés beszünteti a támadást, mely az elaprózott erők, és az embertelen hideg miatt eleve kivitelezhetetlen feladat volt. Ugyanezen a napon kapott parancsot a VII. hadtest vezérkari főnöke arra nézve, hogy „szellemileg foglakozzon a visszavonulással”. Ezzel tulajdonképpen „hivatalossá” válik a Don-menti katasztrófa, és a Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg, benne a „tapasztalatszerzésre” a frontra küldött ejtőernyős katonák kálváriája.

12516153 485113108363926 1495952297 n

Visszavonulás közben hátrahagyott lótetem (Konok Tamás felvétele)

Szügyi ezredes a sikertelen magyar-német ellentámadást követően visszaözönlő erőkből, valamint a 16. gyalogezred III. zászlóaljából öntevékenyen megerősített harccsoportjával kezdi meg a zárt rendben történő visszavonulást. Ennek az önálló harctéri döntésnek a jelentőségét és súlyát csak úgy érthetjük meg, ha idézzük Legeza vezérőrnagy aznapra íródott harci jelentését:

(A magyar csapatok K. D.) teljes visszavonulásban vannak a Marki-völgyön át Kolhoz Drusnij felé. A két ezredparancsnok mindent elkövet, de hasztalan. A visszaözönlők akkor sem állnak meg, ha lelövik őket. (…) A hadosztályparancsnok kérte, hogy a hadtest csináljon sürgősen valamit, mert a helyzet tarthatatlan. Nincs semmi remény. (…) A hadtest feladata világos. Kitartani az utolsó emberig. A kérdés csak az, kivel, és hol.”

Január 17-én hajnalban végül a VII. hadtest (és benne a Szügyi-csoport) megkapta az engedélyt a német „B” hadseregcsoporttól a visszavonulásra, vagyis a”rugalmas elszakadásra”, melynek célja az volt, hogy a hadtest és a Cramer csoport közti kapcsolat fennmaradjon. Később ezt a visszavonulási engedélyt a német tábornokok letagadták, és a magyar hadsereg-parancsnok „árulásának” állították be. Akárhogy is, mire a parancsot a VII. hadtest megkapta, késő volt, hadtest-szintű visszavonulásról szó sem lehetett, az egységek önállóan, a parancs vételekor (ami között gyakran órák teltek el) kezdték meg a visszavonulást, az éppen fennálló harci helyzet szerint.

12516588 485113135030590 581739998 n

Visszavonulásban

Az Oszkol-völgyben visszavonuló Szügyi-csoportot is jellemzi a magyar 2. hadsereg hadsereg-parancsnokságának január 18-i jelentése, mely szerint:

„Az Oszkol völgybe visszaérkezett csapatoknál levő puskás emberek átlag 25 százalékának van meg a fegyvere, nehézfegyver úgyszolván nincs, tüzérség 100 százalékban hiányzik. (…)”

Ekkorra már bizonyossá vált, hogy a kibontakozó szovjet támadó hadművelet az egész doni frontszakasz további védelmét lehetetlenné tette. Az Oszkol folyó völgyében gyülekező csapatok a hadsereg parancsnokságának jelentései szerint egyáltalán nem voltak elégségesek a kijelölt új arcvonal védelmére, ennek ellenére a VII. hadtest (később, parancsnokáról, Vargyassy Gyula vezérőrnagyról elnevezett „Vargyassy-harccsoport”), benne az ekkor 48 fő tisztből és 1160 fő legénységből álló Szügyi-csoporttal még képes volt a parancs szerint megvédeni Novi Oszkolt január 20 és 28 között, a megújuló szovjet támadásokkal szemben. Január 22-én érkezett meg a német B hadseregcsoport engedélye (parancsa) a magyar 2. hadsereg erőinek kivonására a hadműveleti területről „úgy mint a harchelyzet megengedi”. Elsőként a hadsereg-parancsnokság kapcsolódott ki a hadműveleti vezetésből, január 24-én, ám az Oszkol-völgyben német parancsnokság alatt harcoló Vargyassy-harccsoport azonban folyamatos halogatóharcban hátrál 1943. február 4-ig. A Szügyi csoportot nagy veszteségei miatt február 4-én vonják ki az arcvonalból és a magyar 2. hadsereg újjászervezési körletébe irányították. Ezzel Szügyi Zoltán ezredes és katonái számára véget értek a Don-menti harcok, ám a magyar 1. páncélos hadosztály alakulatainál szolgáló ejtőernyősök a hadosztály többi részével együtt csupán február 20-24 között érték el a Romni környékén meghatározott újjászervezési körletet, megerőltető gyalogmenetet követően, hiszen a géppark eddigre szinte teljesen megsemmisült.

12498955 485113111697259 144169517 n
A hírhedt „Sztálin-beton” már a fagy beállta előtt megtizedelte a gépjárműállományt (Konok Tamás felvétele)

A Magyar Királyi 2. Honvédhadsereg kötelékében 1943. február 28-i állás szerint összesen 57 ejtőernyős katona teljesített szolgálatot különböző beosztásokban. Kitartásukat, magas fokú képzettségüket jellemzi, hogy veszteséget nem szenvedtek a harcok során.

Az otthon maradt ejtőernyősök sem felejtik el bajtársaikat. Bárczy János ejtőernyős százados „Zuhanóugrás” című ellentmondásos visszaemlékezésében leírja, hogy az éppen ekkor Erdélyben, a Gyimesi-havasokban sí-tanfolyamon részt vevő katonák hogyan tisztelegtek Donnál küzdő bajtársaik áldozatvállalása előtt:

„(…) Már tudom, hogy mi bánt, mi vájkál bennem, mégis nehéz, nagyon nehéz kimondani érzéseim okát. Szégyellem magam. Szégyellem magam, hogy itt heverészek a pompás kis meleg fészekben (…) amikor ugyanebben az órában, éppen ebben a percben és a következőben is valahol a Don és a Dnyeper között rokonaim, barátaim, jó cimboráim kőkeményre fagyva, kéken, felhúzott ínnyel fekszenek, (…) mások nehéz, botladozó, botorkáló lábbal bukdácsolnak még, tántorgó, jéggé dermedő lelkek az élet és halál mezsgyéjén. (…) Néhány nap múlva hosszú, egész napos túrát kell vezetnem (…) Ilyen zord, komisz időben nagyon veszélyes a lakatlan, ember nem járta Fekete Rez csúcsának nekivágni, nem tenném meg máskor magam se, de most… úgy érzem: tartozunk ennyivel – ezzel a semmiséggel – barátainknak, akik ugyanilyen hóviharban nemcsak a hóval, téllel, fagyhalállal küzdenek az életükért. (…) Nem titok senki előtt az, ami most folyik a fronton. (…) Irgalmatlan nehéz elöl taposni a nyomot, viaskodni a bömbölő széllel… Csak azért is… mert menni kell… előre… és mindig csak felfelé… Te rohadt… gyalázatos Rez! Hallod? Azért is legyőzünk… Legyőzünk… ha beledöglünk is… Érted? Ez is szél? Ez is hóvihar? Ez is hideg? Mi ez ahhoz… ahhoz az igazi szélhez, hóhoz, viharhoz képest! Ha ott kibírják… mert ki kell bírni… akkor mi csak nem fogunk meghátrálni… megfutamodni? (…) Ez már nem sport, nem síkiképzés volt, hanem gyötrelem, kín, keserves szenvedés. (…) Egy azonban bizonyos volt. Az, hogy ezek az ejtőernyősök megérezték, megsejtették, hogy miről van szó, s azért követnek zúgolódás, egyetlen bíráló megjegyzés, panasz nélkül. (…) valaki a sötétben ezt mondta: - Nálunk fiúk, tudjátok, az a szokás, hogy halálos zuhanás után ahányan csak kint vagyunk a reptéren, szó és minden utasítás nélkül mindenki azonnal beöltözik, ernyőt csatol, és ahány üzemképes gépünk van: mind felszáll, hogy egy tiszteletkörrel és egy ugrással megadjuk a halott cimborának a végtisztességet. Most, tudjátok, sok barát, rokon, bajtárs halt meg kint Voronyezsnél. Ezek emlékének tisztelegtünk a mai túrával…”

Összegzésként elmondható, hogy az ejtőernyős tisztek és tiszthelyettesek, akiket „tapasztalatszerzés” céljából küldtek ki a keleti frontra, bőségesen szereztek harctéri tapasztalatot, melyeket később a zászlóalj további kiképzése során hasznosítottak is (első sorban a páncélromboló járőrök fontossága kapcsán, hiszen a páncéltörő ágyúit elvesztett gyalogságnak képesnek kell maradnia az ellenséges harckocsik leküzdésére, ezt a Donnál vérrel tanulta meg a magyar gyalogság). Emellett a gyalogos katonákra minden szinten jól hatott a jól képzett, magasan motivált, és szívósan harcoló ejtőernyős bajtársaik példamutatása, vagy éppen vezetése. Természetesen ez a maroknyi ejtőernyős katona nem fordíthatta meg a háború menetét, de katonai kötelességük teljesítésével szép példáját adták annak a harci teljesítménynek, melyet később már magyar területen ismételten bizonyítottak. Működésük és helytállásuk a Don-menti harcokban csupán egy kis szelete a magyar királyi 2. honvédhadsereg harcainak, de remélhetőleg ez az írás is segít bemutatni ezt a talán kevéssé ismert epizódját a magyar hadtörténelemnek.

Kiss Dávid

Források:

- Dr. Somorjai Lajos: Megjártam a Don-kanyart – Harctéri napló Oroszország 1942-1943 (Rubicon-könyvek 2012.)

- Kónya Lajos: Hej, Búra termett Idő (Gondolat Könyvkiadó, Budapest 1996.)

- Szabó Péter: Don-Kanyar – A magyar királyi 2. honvéd hadsereg története (1942-1943) (Zrínyi kiadó, Budapest 1994.)

- Bárczy János: Zuhanóugrás (Magvető Könyvkiadó, Budapest 1981)

- Bajor Péter – Szabó Péter: Requiem egy tábornokért – Legeza János élete, doni naplója, és más feljegyzései (Mikes kiadó, Budapest 2008.)

- Környei István: Katonasors 2. – Egy honvéd naplója (1942. október 12. – 1943. április 23.) (Kráter Műhely Egyesület 2008.)

- Reszegi Zsolt: Légi Huszárok – Az ejtőernyős csapatnem kialakulása és harcai 1938 és 1945 között (A Pápai Levéltár Kiadványai Budapest-Pápa 2013.

- Mementó – vitéz Szügyi Zoltán vezérőrnagy (Top Gun magazin 1992/03. pp. 11 – 12)

- Huszár János: A magyar katonai ejtőernyőzés fénykora 1942 – 1944 (Hadtörténelmi Közlemények 1998/01)

- Martin Kornél: Nagy Árpád M. Kir. Ejtőernyős Főhadnagy Háborús Jegyzetei (http://epa.oszk.hu/00000/00018/00008/pdf/martin.pdf) (letöltés ideje: 2016. 01. 02.)

- http://users.atw.hu/fhhk/data/donkanyar.htm (letöltés ideje: 2016. 01. 05.)

- www.13.gyalogezred.hu/1f.html (letöltés ideje: 2016. 01. 03.)

Képek forrásai:

http://users.atw.hu/don-kanyar/Album.htm

http://index.hu/nagykep/2013/01/12/egy_humanista_fotiszt_kepei_a_don-kanyarbol/

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább