„A csatára való felkészülés során meggyőződhettem arról, hogy a tervezés létfontosságú, ám a tervek haszontalanok." - Dwight D. Eisenhower

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

A francia idegenlégió

A légió

A Francia Idegenlégiót Lajos Fülöp (1830-1848) francia király hozta létre még a XIX. század második felében. A szervezetbe kezdettől fogva külföldi önkénteseket vártak, ezért a francia állampolgárok jelentkezését elutasították. Különlegessége volt, hogy a jelentkezők a szolgálati idejük alatt névtelenséget és védelmet kaptak a hatóságok elől, ezért sok törvény elől menekülő férfi jelentkezett. A kezdeti nehézségek miatt az alakulatot Algériába helyezték át, ahol a kemény kiképzés a bűnözőkből egy elit harcos csapatot faragott.

A szigorú parancsok betartatásának, a kimerítő gyakorlatoknak, valamint a forró sivatagi szférában végrehajtott túlélési gyakorlatoknak hála az önkéntesek pontosan olyanná váltak, amilyennek az alapítólevélben megfogalmazott elvek szerint lenniük kellett: feltétlen engedelmességgel rendelkezni, bármikor harcba szállni, vakon követni a feljebbvalók parancsait, és társaikkal együtt, gyűlölet nélkül legyőzni az ellenséget. A légionáriusok a hagyományokhoz illően a két világháború között is oltalmazták a francia érdekeket a földkerekség különböző pontjain. A Francia Idegenlégió a második világháború kirobbanásakor azon kevés elit csapatok közé tartozott, amelyek szinte bárhol és bármikor bevethetőek voltak.

1939 ősze

A francia kormánynak eleinte sok gondot okozott, hogy a légió egységei a világ számos pontjain állomásoztak. Állapotúkat nehezítette, hogy a németek száma a légióban igen magas volt. Az Abwehr, ezt kihasználva beszivárogtatta a náci eszméket, hogy rontsa a morált. A párizsi vezetés ezért áthelyeztette a német származásúakat a harcterektől messze eső táborokba. Közben új ezredeket állítottak fel a sorozatos jelentkezőkből 1939 őszén, amelyeket a veszélyeztetett francia-német határra, a Maginot-vonalba osztottak be.

Harc a norvégok oldalán - narviki harc

Legelső feladatuk a finnek megsegítése lett volna, a Szovjetunió ellen, de a kiképzés elhúzódott. 1940-ben Helsinki békét kért a szovjetektől, ezért a légiósok már nem indultak Finnországba. Hamarosan azonban új lehetőség adódott, amikor Németország megtámadta Norvégiát. A szövetséges csapatok eltökélték, hogy határozottan fogják legyőzni a németeket. Májusban a lengyel hegyivadászok és a francia 27. alpesi vadászezred mellett a 13. légiós féldandárt is a fjordok ölébe vezényelték. A 13. légiós féldandárt utasították, hogy foglalja el a Gebirgsjäger által ellenőrzött Narvikot. A légiósok hírnevükhöz híven már május 28-án a német állások közepébe hatoltak be, ahol a brit Királyi Haditengerészet és a Királyi légierő segítségével heves harcokat vívtak Eduard Dietl tábornok katonáival. A védőket nehezen, de sikerült kiszorítaniuk a környező hegyekbe, majdnem a svéd határig.

Belépés a Szabad Francia Erőkhöz!

A győzelem azonban nem tartott sokáig, a hadiszerencse ugyanis nem a franciáknak kedvezett. A németek megindították Franciaország ellen a Blitzkrieget május végén. A villámgyors támadás miatt a francia kormány kénytelen volt visszarendelni Skandináviában harcoló csapatait. Az alakulat t4én érkezett meg a ködös Brest kikötőjébe, ahol megdöbbenve szembesültek hazájuk reménytelen helyzetével. A további harcok reménytelensége miatt 21-én átkeltek a La Manche csatornán Angliába, ahol a Dunkerque-ből kimenekített francia katonával együtt a Trentham Parkban szállásolták el őket. A Petain-kormány megalakulása, majd a harcot folytató De Gaulle tábornok rádióbeszéde után döntéshelyzet elé kerültek. Az angol hatóságok június 30-án választási helyzet elé állították őket, majd a katonák nagy része a hazatérés mellett döntött. Az Angliában maradt több mint 900 fő csatlakozott a Szabad Francia Erőkhöz, és a sok önkéntesnek köszönhetően csakhamar a létszám megközelítette a szétválás előtti szintet.

Harc a világ frontjain

A légió nem tudta felvenni a harcot nyugaton a német erőkkel. Az újonnan megalakított 21. és 22. ezred rövid idő alatt megsemmisült, és a 11. ezred is csak pár napig tudta feltartóztatni a németeket, 85 % veszteséggel. Az egységeket a csúfos szereplés miatt kivonták Európából és Észak-Afrikába helyezték át őket.

Egyedül a 12. ezred volt képes kitartani a fegyverszünet napjáig - állománya csupán 300 fő volt.

Franciaország veresége után a légió sorsa veszélybe került, mivel Berlin követelte feloszlatását. Ezt a németekkel kollaboráló Vichy-kormány, csak tömeges leszereltetésekkel tudta csak elkerülni. A megmaradt csonka hadsereg két részre szakadt a Szabad Francia Haderő létrejötte után. A francia gyarmatokon szolgáló légiósok többségükben a Vichy-kormányhoz voltak lojálisak, számos másik egység azonban Charles de Gaulle tábornoknak fogadott hűséget. Az ellentét 1941-ben fegyveres összecsapásba torkollott a szíriai és libanoni harcok alatt. Az Afrikában állomásozó légionáriusok kezdetben ellenálltak a szövetséges offenzívának (Torch, azaz a Fáklya nevet kapta). Vichy német megszállása után tömegesen álltak át a szövetséges oldalra a légionáriusok. Afrikai győzelmük után egy ezredbe vonták őket, akik részt vettek Róma ostromában.

Nem sokkal később katasztrófa következett be a Távol-Keleten, amikor 1945 márciusában a japánok megtámadták a Hanoi körül állomásozó 5. „Tonkini" gyalogezredet. A túlélők Kínába menekültek, ahol újjászervezték az ezredet. A légiósok 1946-ban tértek vissza Indokinában, ahol azonnal bevetésre kerültek a vietnámi felkelők ellen.

13e Demi-Brigade (13. féldandár)

A légionárius egységek közül 13e Demi-Brigade több szempontból is kiemelkedett. A féldandár 1940 februárjában Sidi-bel-Abbesban alakult Raoul-Charles Magrin-Vernerey alezredes parancsnoksága alatt. Egységébe veterán harcosok tartoztak, akik mellé politikai menekültek és antifasiszták csatlakoztak. Számos nemzet tagja mellett itt szolgált Dimitri Amilakvari, egy grúz herceg és a légió egyetlen női önkéntese Susan Travels.

Harc Afrikáért

Az elkövetkező időben a féldandár a szigetországban tartózkodott, majd újjászervezése után részt vett a Nyugat-Afrikából induló szövetséges misszióban. A Vichy-kormány katonái azonban feltartóztatták őket, és csak szeptember végén tudták Szenegál városát, Dakart elfoglalni. De Gaulle tábornokhoz csatlakozott Csád, Kamerun, Francia-Kongó, és velük együtt sikeresen hatoltak be Gabon területére, ahol november 12-én megadásra kényszerítették a főváros Libreville védőit. Ez után hónapok teltek el azzal, hogy meggyőzzék az angolokat, a kelet-afrikai harcban való szereplésükről.

1941 elején Port Szudánnál szálltak partra Magrin-Vernerey alezredes irányítása alatt, aki ekkoriban vette fel a Monclar álnevet. Kezdetben az utóvéd szerepét látták el az olaszok ellen Eritrea ellen indított szövetséges offenzíva alatt. A légiósok új feladatot kaptak, mert a 4. és 5. indiai hadosztály rohamai elakadtak a hegyvidéki Kerennél felalított olasz védvonalakkal szemben. Az elakadt angol támadást a Francia Idegenlégió rázta fel, amikor március 21-én győzelmet arattak. Hírnevük a fővárost, Massawát védő Viktor Emánuel-erőd lerohanásakor tovább növelték, ahol 18 elesett katona árán 14 ezer olaszt fogtak el, köztük a vörös-tengeri flotta kapitányát.

A közel-keleti harcoktól az utolsó győzelemig

A következő célpont a Vichy-kormány alá tartozó Szíria volt. Ellenfelük egyike az idegenlégió 6. ezrede volt, így saját társaik ellen kellett volna harcolniuk. A britek így mindent megtettek a két légió egymástól való távoltartására. A 6. idegenlégiós ezredre a 7. ausztrál hadosztály mérte a fő csapást. A légiósok az elkövetkező időkben, nem harcoltak egymással, inkább egymás sebesültjeit látták el. A szíriai harcoknak július 14-én lett vége egy aláírt békével, majd a 6. légiónak felajánlották a csatlakozást a Szabad Francia Erőkhöz, de ezzel csak 670-en éltek. A levantei térség biztosítására a 13-sokat küldték, akik lekötötték Rommel figyelmét. Visszavonulás után pótolták veszteségeiket, majd az el-alameini csatában ismét ott voltak, és október 23-án súlyos áldozatokkal járó támadást indítottak tengelyhatalmak el-Himeimat közelében lévő állásai ellen. A tengelyhatalmak visszavonulása után november 11-én hódították vissza Bir-Hakeimet, majd Tobrukot. Ezek után addig harcoltak, míg teljesen fel nem számolták a tengelyhatalmak észak-afrikai erőit.

Bir-Hakeim

A szíriai csata után a 13-sok azt a feladatot kapták, hogy csatlakozzanak a Marie Pierre Koenig parancsnoksága alá tartozó erőkhöz és állítsák meg a Deutsche Afrika Korps egységeit az Ain el-Gazal-Bir-Hakeim vonalon. Ugyan Bir-Hakeimnak nem volt semmi természetes védelme, de a franciák kitartottak. A légiósok Dimitri Amlikavari vezetése alatt körbeaknáztak, majd beásták magukat. Az első összecsapásra 1942. május 27-én került sor, amikor az olasz Arete páncélos század megindult Gazal ellen. A francia állásoktól délre elsöpörték a 3. indiai gépesített dandárt, majd átkarolással próbálkoztak. Az olasz tankok azonban megsemmisültek az aknamezőn, illetve a 75 milliméteres lövegek tüzétől.

francia idegenlegio

Ezekhez a hadifoglyokhoz csatlakoztak, az olaszoknak utánpótlást hozó olasz teherautók. Átmeneti tűzszünet után Rommel felszólította a védőket a megadásra. Az ultimátum elutasítása után az Észak-Afrikai Hadviselés egyik legkeményebb ütközete robbant ki, amit még maga Rommel is emlegetett. A német tüzérség megszakítás nélkül lőtte a térséget, a bombázók folyamatosan dobták a bombákat. Rommel 8-án általános támadást indított, az olasz Trieste, valamint a 90. német könnyűhadosztállyal - melyben német származású volt idegenlégiósok is voltak - szünet nélkül támadta a védőket. Másnap a német rohamosztagosokat véres kézitusában verték vissza. A Védők felélték tartalékaikat így Koenig 9-én engedélyt kért az állások feladására. A bekerített egységek június 11-én nehezen, de kitörtek, és a brit vonalak mögé vonultak vissza. A csata végére a SZRE 1000 főt vesztett, amelyből a 13-sok része 25-halott, 49 sebesült és 152 eltűnt volt. Áldozatok nem volt hiába való, ugyanis a 8. angol hadsereg felkészülhetett az el-alameini csatára.

Felhasznált szakirodalom
- Prantner Zoltán: A második világháború teljes története (12. kötet) – Elit alakulatok, Harcosok – nem katonák, A Francia Idegenlégió, Pannon-Literatúra Kft., Kisújszállás, 2010, 24-31. old

Írta: Zeki

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább