A hegyi hadviselés kezdetei:
A német gebirgsjägerek eredete az első világháborúra vezethető vissza. Az első reguláris német egységet, az Alpesi Hadtestet 1915 májusában állították fel a bajorországi Lechben, amikor megszakadt a diplomáciai kapcsolat Róma és Bécs között. Az ezredszintű alakulat az olasz hadüzenet után vitézül küzdött az Alpokban az osztrákok oldalán. A württembergi hegyivadász-zászlóalj soraiban szolgált ekkor fiatal tisztként Erwin Rommel is, aki kivételes bátorságával és kezdeményezőkészségével többször is kitüntette magát a harcok során.
A fronton nyújtott kiváló teljesítményük miatt a hegyivadászokat nem oszlatták fel a fegyverszünet után. A versailles-i békeszerződés katonai korlátozásait rövidesen ezen a téren is elkezdték kijátszani, amikor a bajor állam kötelezővé tette a rendőrtisztek alpinista továbbképzését. A Reichswehrben szolgáló hivatásos katonák mellet emiatt titokban folyamatosan zajlott az utánpótlásképzés, ami további lendületet vett a nácik hatalomra kerülését követően. A sziklás terepen is otthonosan mozgó közalkalmazottakat a hadsereg felügyelete alá helyezték, és az alkotmányt 1939 áprilisában ezredszintűre bővítették. Az Anschluss után újabb lehetőség nyílt meg a fegyvernem fejlesztésére: a hegyvidékről származó osztrák önkéntesek tömegesen jelentkeztek Wehrmachtba, akiből 1939 augusztusában két újabb hegyivadász-hadosztályt állítottak ki.
Elit könnyű gyalogság:
A hegyivadászok kezdettől fogva különleges, a közkatonáknak szinte lehetetlen küldetéseket szántak. A legnehezebb küldetések végrehajtására szánt könnyű gyalogságként tekintettek rájuk. A katonáknak emiatt az alapvető gyalogsági ismeretek mellett, rengeteg speciális képességet kellett elsajátítaniuk. Hegymászást, síelést, térképolvasást, tájékozódást és a hegyek közötti életben maradás fortélyait kellett megtanulniuk. Emellett utász kiképzést is kaptak, hiszen a hegyekbe gyakran kellett utakat, hidakat rombolni vagy helyrehozni. A szakadékok között, a hömpölygő folyók fölött pontonhidakat a lehető leggyorsabban felépíteni, vagy a védelmi állásokat kialakítani.
Felkészülésük során a túlélési gyakorlatokra nagy figyelmet fordítottak. A katonák szervezetét hozzáedzették a szélsőséges viszonyokhoz, hiszen több ezer méter magasságba gyorsan esett a hőmérséklet. A lavina veszély elkerülésére megtanították őket figyelni a természet legapróbb jeleit. A tragédiák azonban még az odafigyelés ellenére is bekövetkezhettek, ezért megtanították az újoncokat az önállóságra, hogy kis létszámban, vagy akár egyedül képesek legyenek a havasokban mozogni.
A Hegyek ölében azonban számos olyan felszerelést kellett mellőzni, amivel egy átlagos hadosztály bővelkedett. A nehézfegyverek hegyi használata szinte lehetetlen. Páncélos támogatásra egyáltalán nem számíthattak. A szűk ösvényeken nem fértek el a gépjárművek, ezért egyedi módszerrel alkalmazták a pónikat és az öszvéreket, vagy nem volt ritka a kutyaszánok és a tevék használata. Az orvosi felszerelés cipelésére gyakran alkalmazták a nagytestű bernáthegyi kutyát, amelyeknek a nyakában előfordult a klasszikus hordó az „életmentő" alkohollal. A szanitéceket speciális hordágyakkal is ellátták, amelyek segítségével sebesült bajtársaikat biztonságban tudták leereszteni a meredek hegyoldalról.
A kommunikációs problémák megoldására a híradósokat egyedi eszközökkel látták el, mivel a völgyek gyakran leárnyékolták az adásokat. A jelforgalom felerősítésére mobil átjátszóállomásokat, valamint olyan antennákat kaptak, amelyeket könnyen ellehetett helyezni akár egy fa legmagasabb ágára is. Volt, hogy a legősibb gyökerekhez kellett visszanyúlni például a galambokhoz, vagy előfordult a sólymok használata. A legmodernebb készülékek is tönkremehettek, az alkatrészeket meg lehetetlen volt pótolni. A rádiósok ezért megtanulták, hogyan kommunikáljanak zászlókkal vagy fényekkel.
A harcokban a katonák gyakran csak magukra számíthattak, mert egy embernek volt, hogy a megszokottnál sokkal nagyobb területet kellett figyelnie. Folyamatosan edzették fizikai kondíciójukat, hogy a lehetetlen helyzetekben is felülkerekedjenek. A német hegyivadászok képesek voltak „zergeként közlekedni, oroszlánként harcolni."
Az első diadalok:
Megadást nem ismerő elit katonák:
A kezdeti sikerek után az akció majdnem kudarcba fulladt, mert a fjordokban váratlanul egy brit flottakötelék jelent meg, amely megsemmisítette a kikötőben horgonyzó német rombolókat. Rövidesen partra szálltak a brit expedíciós csapatok, melyekhez a hónap végén idegenlégiósok, valamint francia és lengyel alpinista alakulatok is csatlakoztak. Május 28-án visszafoglalták a várost, és Dietl emberei a környező hegyekbe vonultak vissza. A szövetséges túlerő olyan nagy volt, hogy még maga Hitler is kétségbeesett.
Mediterrán küldetés - „Harcok az olajfák alatt":
A pihenés után a német haderő 1941. április 6-án ismét támadásba lendült, hogy elfoglalja Jugoszláviát és Görögországot. A két állam területén számtalan hegy terül el, mely ideális terep volt a védekezésre. Leverésükhöz négy veterán hegyivadász-hadosztály indult harcba. Az offenzíva megindulása után az ellenséges tűzzel nem törődve a 4. hegyivadász-hadosztály egyik különítménye áthajózott a Mura folyón. A szárazföld elérése után megakadályozták az aláaknázott híd felrobbantását, és lerohanták a hidat védő bunkert, amivel megnyitották az utat bajtársaik előtt. Ez alatt az 5. hegyivadász-hadosztály a bolgár-görög határ mentén kiépített Metaxas-vonalat támadta, eleinte kevés sikerrel. A német tüzérségi és légi fölény azonban meghozta hatását, így április 9-ére sikerült felszámolni az ellenséges erődítményeket. A sikerben nagy szerepe volt a 6. hegyivadász hadosztálynak is mely a görögök által megközelíthetetlennek tartott 2100 méteres hófödte hegycsúcsokat leküzdve a védők hátába került, ahol elvágta az utánpótlási vonalat. Az 5. hegyivadászokat a görög hadjárat után bevetették Kréta elfoglalásánál is. Az első hullámot szállító Junker Ju 52 gépek május 21-én, heves tüzérségi tűzben landoltak a malemei repülőtéren, ahol a gebirgsjägerek azonnal harcba szálltak a fallschirmjägerek oldalán. Az alakulatok egy része hajóval érkezett ekkor a szigetre. A flottán azonban rajtaütöttek a britek és csak a Luftwaffe beavatkozása mentette meg a flottát a teljes pusztulástól. Az áldozatok száma még így is rendkívül magas: 506 katona veszett a tengerbe. A szárazföldön 325 katona esett el az új-zélandiakkal, ausztrálokkal és felfegyverzett helyi lakosokkal szemben vívott harcokban. A szigeten azonban a szövetségesek csúfos vereséget szenvedtek, hiszen ők úgy kalkulálták a sziget még biztosan nem kerül német kézre. Az utolsó brit katona Szfakiától északra tette le a fegyvert.
A német támadás kifulladása és az oroszok téli offenzívája után az 1. hegyivadász-hadosztály a Miusz folyó mentén ásta be magát 1942 májusáig. Júliusban a Donyec térségébe vezényelték a 4. hadosztállyal egyetemben, ahol a nyári hadműveletek alatt a Kaukázus irányába küzdötték előre magukat a XI. hadtest részeként. A harcok alatt egy különítmény megdöntötte a német hadtörténelem legmagasabb tengerszint felett vívott ütközetének addigi rekordját. Augusztus 21-énkitűzték a horogkeresztes lobogót a Kaukázus legmagasabb hegyére, az Elbrusz csúcsára, és a következő hónapok alatt több mint 4000 méter magasságban szilárdan tartották állásaikat az erősödő szovjet rohamokkal szemben, valamint a kíméletlen természettel szemben.
Harc Afrikában is - Halál a sivatag homokjában:
A 756. hegyivadász-ezred a perzselő Észak-Afrikában is megfordultak, ahol az érzékeiről elhíresedett Rommel parancsnoksága alá kerültek. Rommel remekül hasznosította a vadászok képességeit a dűnék között. Gyakran okoztak a briteknek utánpótlási veszteségeket.
Védelemben - Az utolsó leheletig:
A Kaukázusból való visszavonulás során a hegyivadászok folyamatos harcérintkezésben álltak az ellenséggel, és 20 hónapon át verték vissza a szovjetek meg-megerősödő rohamait a volhovi front mocsaraiban. Egyes alakulatok 1943 novemberétől partizánvadász-hadműveleteket folytattak a jugoszláv területeken, Görögországban és a hozzá tartozó Korfu szigetén, míg mások az olaszországi Gusztáv- és Gót-vonalban próbálták feltartóztatni a szövetségeseket. Az oroszokkal harcoló alakulatok, eközben folyamatosan szorultak vissza Magyarországra, ahol részt vettek a Harmadik Birodalom utolsó szárazföldi offenzívájában.
Ez alatt az 1944 szeptemberében megkötött finn különbéke miatt válságosra fordult az északon állomásozó alakulatok helyzete, akiket emiatt Norvégiába vontak vissza. Egy részüket a Pó völgyébe irányították, míg másokat a nyugati frontra vezényeltek, ahol 1945 februárjában részt vettek a Saar és Moselle térségében zajló harcokban.
Írta: Zeki
