Második világháború

A konzervatív német katonaellenzék már 1938-tól kísérleteket tett Németországnak a nemzetiszocialista uralom alól való felszabadítására, majd fordulat kieszközlésére a második világháború menetében. A német tisztikarnak a Hitler háborús politikájából kiábrándult része azon volt, hogy tárgyalások kezdődjenek a nyugati hatalmakkal a háború befejezése érdekében. A merénylet előkészítésével párhuzamosan Stauffenberg társai Berlinben megkezdték egy új kormány megalakításának előkészületeit.

Az összeesküvés, amennyire ez megítélhető, nem rendelkezett egységes politikai programmal, az uralkodó körök különböző csoportjai voltak benne képviselve. Közös célként Hitler és klikkjének félreállítását, és olyan új kormány megalakítását fogalmazták meg, amely a gazdasági-társadalmi rendszert megőrzi, és nem enged teret a baloldalnak.

 

Az akció azonban nem járt sikerrel: a kelet-poroszországi "Wolfschanze" (Farkassánc) nevű főhadiszálláson a bombarobbanás során Adolf Hitler, a német haderő "Vezére" és főparancsnoka 1944. július 20-án csupán könnyebben megsérült. A robbanás időpontjában, 12 óra 42 perckor, a merénylő, Claus Schenk von Stauffenberg gróf ezredes, már úton volt Berlin felé, ahol összeesküvő társai - többek között Friedrich Olbricht tábornok, Ludwig Beck vezérezredes és Erwin von Witzleben vezértábornagy - kirobbantották a régebben előkészített felkelést.

 

A Berlinben állomásozó "Grossdeutschland" őrzászlóalj azonban, miután parancsnoka, Ernst Remer őrnagy egy telefonbeszélgetés során meggyőződött arról, hogy Hitler sértetlen, leverte az államcsínyt. 22 óra 50 perckor Stauffenberget és három összeesküvő társát statáriálisan agyonlőtték, több polgári és katonai személy letartóztattak és a népbíróság előtt lefolytatott tárgyalás után kivégeztek. Több mint 180 ember veszítette a merénylettel közvetlen összefüggésben az életét. A katonatiszteket egytől egyig az állam ellenségeinek nyilvánították, és mivel tevékenységük feledésbe merült, ezért a világháború befejezése után is azok maradtak.
 

Egy 1956-ban elvégzett felmérésből is érdekes adatok derültek ki: a megkérdezetteknek csupán 20%-a értett egyet azzal, hogy Stauffenbergről egy iskolát nevezzenek el. A Baden-Württenbergi Stauffenberg Társaság vezetője szerint az emberek számára ez egy nagyon kellemetlen időszak volt, és a háborús múlt túlhallgatása mellett sokan vitatkoztak az egykori ellenállás lehetőségeiről. Az árulókból csak alig egy évtizeddel később, a múlt előkerülésével kezdtek hőst faragni, akik még életük árán is szembeszálltak a diktátorral.

 

Azt persze a mai napig nem sikerült megválaszolni, hogy ezek a férfiak mennyiben tekinthetők valóban a német ellenállás tagjainak. Hitler és kormányzata ellen többen is fellázadtak: hasonló tevékenységért a népbíróságok 16 ezer embert végeztettek ki, és a katonai törvényszékek ítélete alapján további 30 ezer embert öltek meg. Ilyen áldozatok voltak Hans és Sophie Scholl, akiket 1943-ban Münchenben öltek meg. Bűnük csak annyi volt, hogy röpcéduláik a holokausztról tudósítottak. „Tipikus” vértanú volt Franz Jägerstätter, akit 1943 augusztusában fejeztek le: az ítélet szerint minderre azért került sor, mert nyíltan tiltakozott a háború ellen, és nem volt hajlandó elmenni a frontra.

 

A filmmel kapcsolatban azóta igen sok kritika merült fel: a bemutató óta eltelt időszakban nem volt olyan elemzés, amely Brian Singer rendező mozgóképének hitelességét emelte volna ki. A német ellenállás még ma is élő tagjai, vagy leszármazottai szerint az egészben az a legrosszabb, hogy az alkotás túl sok reflektorfényt ad Stauffenbergéknek, miközben az ellenállás többi tagja a háttérbe szorul. Egyesek számára ez azért is sértés, mert a katonatisztben és társaiban a háborús hadiszerencse megfordulásáig fel sem merült, hogy szembeszálljanak Hitlerrel, míg mások már 1933-tól tiltakoztak a náci rezsim ellen.

Dr. Johannes Tüchel, német történész szerint azonban mindenképp jó, hogy hasonló filmek is készülnek, mert ezáltal sokan feltehetik a kérdést maguknak: „Te mit tennél, ha egy gyilkos diktátor venné át a hatalmat?”

 

Forrás: Múlt-kor