Olyan hideg volt, hogy pirospozsgás arccal fagytak meg
A krumpli- és búzaföldeken folyó munkát Denis To régész vezeti.
Éppen egy amerikai pilóta sírját keresik, aki a Hürtgen erdőben zajlott
csata során zuhant le P-38-as gépével. To és csapata az Egyesült
Államok Védelmi Minisztériuma Hadifoglyok és Eltűnt Személyek
Felkutatásáért Felelős Egyesített Parancsnoksága (JPAC) alá tartozik,
amelynek feladata az amerikai hadifoglyok és harc közben eltűnt
személyek felkutatása világszerte.
Hivatalos számítások szerint még nem került elő 78 ezer amerikai a
második világháborúból, 8100 a koreai háborúból, 1800 a vietnami
háborúból, 120 a hidegháború idejéből, és 1 az 1991-es Öböl-háborúból.
A JPAC 400 katonai és civil munkatársat foglalkoztat, 50 millió
dolláros éves költségvetéssel rendelkezik, és egy Központi Azonosító
Laboratóriumot (Central Identification Laboratory-CIL) tart fenn
Hawaiin, amely a világ legnagyobb törvényszéki antropológiai
laboratóriuma. A JPAC által feltárt csontokat az itt dolgozó
antropológusok vizsgálják meg, és a családok csak akkor kaphatják meg
őket, ha egyértelműen sikerült azonosítani a maradványokat.
A második világháborúban eltűnt 78 ezr amerikai közé tartozik az a 20
éves texasi pilóta, akinek testét a német búzamezők fedik. A férfi a
belgiumi Florennes-ban állomásozó 474. vadászrepülő század tagjaként
utánpótlást vitt a szárazföldi csapatoknak, ám 1944. november 5-én a
német légelhárító ágyúk tüzébe került, és gépe kigyulladt. A közelben
lakó, akkor 15 éves Therese Rick éppen ruhát teregetett.
„Láttam a repülőgépből kicsapó füstfelhőt. A pilóta tett még néhány
hurkot, de aztán hallottam a becsapódást. Oda akartam futni, de az
anyám nem engedte.”
Borzalmas látvány lett volna. A Hürtgen-erdőnél elesettek tetemét
gyakran ott hagyták, ahol meghaltak. Therese Ricket és anyját pár
nappal később evakuálták, így a csata legborzalmasabb részétől
megmenekültek. Ernest Hamingway, aki haditudósítóként vett részt a
csatában, figyelemre méltó beszámolót írt az összecsapásról. Az
amerikaiak kevesebb, mint öt hónap alatt 22-32 ezer katonát
veszítettek, ami csaknem a fele a vietnami háború áldozatainak. A
Hürtgen-erdőnél zajló hadi események 1944 szeptembere és 1945 februárja
között történtek. A fák között orvlövészek rejtőztek, akik minden apró
mozdulatra tüzeltek. A talaj tele volt lövészárkokkal és aknákkal.
Ráadásul hideg volt. „Hürtgennél a katonák megfagytak; olyan hideg volt, hogy pirospozsgás arccal fagytak meg” – írta Hamingway „A folyón át a fák közé” című regényében.
Miközben az amerikai irodalom és filmipar előszeretettel foglalkozik
más csatákkal, különösen a normandiai partraszállással, Hemingway
mellett csak igen kevesen emlékeznek a Hürtgen-erdei szenvedésekre. Ami
nem is csoda, hiszen az amerikaiak nem csupán sok áldozatot
veszítettek, de nagy sikerekkel sem büszkélkedhettek. Céljuk a Rajna
menti előrenyomulás biztosítása volt, és ki kellett űzniük a németeket
az erdőből, hogy azok minél távolabb kerüljenek a völgyben lévő
víztározótól. A németek azonban túlságosan is jól ismerték a terepet. A
Rur víztározó távol mindentől, az erdő mélyén fekszik. 1945
februárjában, amikor már minden ellenállás céltalanná vált, a német
csapatok megnyitották a gátakat, és a Rur (Roer) folyó környékét
járhatatlan mocsárrá változtatták. Ezzel sikerült két hétre
megakasztaniuk a szövetségesek keleti előrenyomulását.
Amíg haza nem érkeznek
A JPAC-csapat munkáját nagyban segítik a jól szervezett amatőr
történészek, akik rengeteg történetet hallottak a szüleiktől a kertben
talált tankokról, vagy az erdőben felfedezett katonasírokról. Ehhez jön
még, hogy a helyiek szívesen gyalogolnak, és a napi séták során már
több lövedékdarabot, sisakot és fémtartóban lévő élelmiszer-fejadagot
találtak. Mindenki ismer mindenkit, és mindenki tudja, kinek kell
szólni, ha a kutya valami érdekeset ásott ki a nyúlüregből. Bernd
Henkelmann is ilyen ember. A kiképzőként éveket Kentuckyban töltő,
nyugalmazott törzsőrmester hasznos segítője a JPAC csapatának. Ismeri
az embereket, tolmácsol, közvetít az amerikai és német érdekek között,
és mindent elintéz.
A csapat parancsnoka, Alexander Vanston százados a Németországban
dolgozó összes JPAC- csapatot koordinálja. Denis To csoportján kívül
ugyanis még két másik csapat is dolgozik az Eifel-régióban, ezenkívül
pedig az ún. kutatócsapat (Investigation Team-IT) Drezda környékén
próbál újabb ásatási helyszíneket felkutatni. Az IT feladata a
levéltárak átvizsgálása, a szemtanúkkal való beszélgetés és a
földtulajdonosokkal történő tárgyalás. Vanstonnál fut össze minden
megoldásra váró kérdés és probléma. A JPAC csapat minden tagja magasan
képzett szakember. Minden csoportban van egy repülőgép-szakember, egy
bombaszakértő, egy orvos, egy nyelvész és egy törvényszéki fényképész.
A rázórosta ismerete követelmény.
A legtöbben már nem először vesznek részt ilyen projektben, sokan már
dolgoztak Vietnámban és Koreában is. A németországi munka az ázsiaihoz
képest gyerekjátéknak tűnik. A vietnami csaták ugyanis veszélyesen
meredek és csúszós terepen folytak, ahol az aljnövényzet tele van
mérges kígyókkal, skorpiókkal, és a kutatók kényelmes hotelszobák
helyett nyirkos sátrakban alszanak. A JPAC munkatársai kötelességüknek
érzik, hogy minél több elesett honfitársuk maradványait felkutassák.
Mottójuk: „Amíg haza nem érkeznek.”
A Hawaii laboratórium, az ott dolgozó antropológusok és régészek egész
hada, és a logisztikai feladat nagysága ellenére a JPAC viszonylag
szerény költségvetéssel rendelkezik. Az évi 50 millió dollár csupán
három Longbow Apache helikopter árának felel meg, amelyből az amerikai
hadseregnek hatszáz van. Az erőfeszítések ellenére egyáltalán nem
biztos, hogy megtalálják a P-38-as pilótájának maradványait. Eddig csak
gépdarabok és lőszerek kerültek elő. A szemtanúk szerint a halott
pilóta a gépe mellett feküdt. Később azonban valaki megtisztította a
terepet a roncsoktól, és talán elásta a testet, de az is lehet, hogy az
állatok martaléka lett. Denis To azonban eltökélten folytatja a munkát
a pilóta édesanyjáért, aki 64 év óta várja, hogy végre hírt kapjon fia
sorsáról.
Forrás: Múlt-kor
