„Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot, önmagunkban kell azt keresnünk, a szív nyugalmában s az erkölcs tiszta érzet ártatlan örömeiben." - Horthy Miklós

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

A fekete ápoló és a német katona világháborús románca

Ha az amerikai kormány nem úgy bánik a fekete nőkkel a második világháborúban, a színesbőrű ápoló és a német fogoly talán soha nem találkozik és soha nem esküdnek örök hűséget egymásnak. Szokatlan kapcsolatukra a faji kérdés szinte egész életükben rányomta a bélyegét.

fek

Az afro-amerikai Elinor Elizabeth Powell ápolóként szolgált az Egyesült Államok hadseregében, társa, Frederick Albert német hadifogoly volt. 1944-ben, Arizona államában keresztezték útjaik egymást, abban az időben, amikor az amerikai hadsereg minden erejével azon dolgozott, hogy akadályozza a fekete ápolónők felvételét, így csak kevés színesbőrű hölgynek „adatott” meg, hogy az egyik legkevésbé vonzó munkát végezhesse a hadsereg kötelékében.

Powell 1921-ben született a massachusettsi Miltonban, s miután elvégezte a Fort Huachuca-i kiképzést, néhány fekete ápolónő társaságában az arizonai Florence-be, az ottani hadifogolytáborba küldték. Itt, a tisztek kantinjában találkozott a konyhában szakácsként dolgozó Alberttal.

Frederick Albert 1925-ben, a németországi Oppelnben látta meg a világot. Az ejtőernyősökhöz kérte felvételét, hogy ezzel is imponáljon első világháborús veterán apjának. Olaszországban esett hadifogságba, majd társaival a tengerentúlra került, ahol az amerikai férfiak besorozása miatt fellépő akut munkaerőhiány következtében fontos szerep hárult rá, a genfi konvenció ugyanis lehetővé tette a hadifoglyok munkaerejének felhasználását.

Az arizonai táborban dolgozó Albert pompás ételekkel próbálta lenyűgözni Powellt, hamar szárba szökkent szerelmük azonban sokak szemét csípte; az amerikai katonák egy csoportja alaposan helybenhagyta az ápolót házasodási célból körülrajongó német foglyot.

A többi táborhoz hasonlóan Camp Florence-ben is megalázó körülmények vártak a színesbőrű ápolónőkre. Fiuk, a 66 éves Stephen Albert visszaemlékezése szerint anyjuk egy „szegregált” helyen étkezett és nem voltak hajlandóak kiszolgálni őt. A háború – amelynek végén összesen ötszáz színesbőrű ápolónő szolgált az amerikai hadseregben – azonban már a végéhez közeledett, ami a hazatérő Albertnak is elhozta a hőn áhított szabadságot.

Bár a szegregációt az amerikai hadsereg hivatalosan is felszámolta a második világháború után, a faji kérdés többször árnyékot vetett az Albert-család életére. Elinor és Frederick szerelmének gyümölcse, Stephen, 1946 decemberében született meg, s miután a férfinak sikerült visszatérnie az Egyesült Államokba, 1947. június 26-án Manhattanben elvette szíve választottját.

Elinor és Frederick házasságának első tíz éve a család anyagi hátterének megteremtéséről szólt. A kétéves göttingeni kitérő után második fiuk, Chris érkezésével négyfősre bővült család visszatért a tengerentúlra és a pennsylvaniai Mortonban találtak menedéket. Egy faji jellegű ügy miatt – Stephent bőrszíne miatt nem vették fel a helyi iskolába – a családnak azonban ismét költöznie kellett, ezúttal a norwalki (Connecticut) Village Creekbe. Itt érte utol a halál Albertet 2001-ben, akit négy évvel később felesége követett.

Forrás: Múlt-kor

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább