„Van ember - van probléma! Nincs ember - nincs probléma." - Joszif Sztálin

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Mikor lett korlátlan hatalma Hitlernek?

Németország-szerte visszaemlékezéseket tartanak, amelyek arra hívják fel a figyelmet, hogy 1933-ban milyen körülmények között bukott el a parlamenti demokrácia és emelkedett fel Adolf Hitler - olvasható a HVG e heti számában.

38603

A hatalom megragadásának napjaként (Machtergreifung) emlegetik 1933. január 30-át, amelyhez a náci párt totális uralmának kezdetét szokás kötni, amikor a befolyásolható és már szenilis Paul von Hindenburg birodalmi elnök kancellárrá nevezte ki Adolf Hitlert. A német közbeszédben, oktatásban, történelmi emlékezésben meghonosodott kifejezés arra utal, mintha akkor dőlt volna el minden.

Pedig nem egészen – hívta fel a figyelmet a HVG e heti számában olvasható írás. Bár az SA aznap fáklyás felvonulása azt a benyomást kelthette, hogy Hitler hatalma immár megkérdőjelezhetetlen, léteztek még a demokrácia kellékei, a korlátlan hatalom fékei és ellensúlyai. A Nemzetiszocialista Német Munkáspártnak nem volt többsége a parlamentben, rajta kívül még tíz politikai erő létezett. De megvolt az 1924-ben a weimari köztársaság védelmére létrehozott, alapvetően baloldali tömegszervezet, a Reichsbanner is, amelynek fegyveres szárnya időnként utcai harcokat vívott az SA-val. Illetve az államfő, akinek aláírása nélkül nem lehetett törvényt kihirdetni.

Ezeket semmisítette meg a parlament 1933. március 23-án az úgynevezett felhatalmazási törvénnyel, ami után Hitler már rendeletileg kormányozhatott. A birodalom és a nép bajának felszámolásáról szóló törvény címen beterjesztett javaslat már önmagában presszió volt a nem náci párti képviselők számára – hiszen ki venné magára annak ódiumát, hogy ő nem akarja az ország és lakói sorsának jóra fordulását.

Február 27-én égett le a Reichstag. Az évforduló kapcsán most újra sorra vett részletek elemzése alapján sok történész szerint valószínűtlen, hogy egyetlen tettes, a később halálra ítélt holland Marinus van der Lubbe véghez tudta volna vinni az akciót. Ugyanakkor nem lehet bizonyítani azt sem, hogy a nácik maguk borították lángba az általuk egyébként mélységesen lenézett, „fecsegőhelynek" tartott épületet. Mindenesetre kapóra jött nekik: Hindenburggal sebtében aláírattak egy rendeletet, amely gyakorlatilag felszámolta a sajtószabadságot, a távközlési és levéltitkot.

Mindezek ellenére sem tudták a március 5-én tartott választásokon az abszolút többséget megszerezni a nemzetiszocialisták. Csak a szavazatok 43,9 százaléka lett az övék, miközben a cenzúrával eltiltott SPD 18,3 százalékot kapott. A gyakorlatilag már ellehetetlenített kommunista pártra – a Reichstag-tűzre hivatkozva több ezer kommunistát őriztek-kínoztak az SA börtöneiben – még így is a választók 12,3 százaléka voksolt.

Mivel Hitler nem akart belemenni a számára nyűgös, alkudozásokkal, alkalmi koalíciók kötésével terhes időszakba, beterjesztette a felhatalmazási törvényt. Az összesen öt pontból álló, fél gépelt oldalas, 1933. március 24-én kihirdetett jogszabály lényege az volt, hogy ezentúl a kormány a parlament megkerülésével alkothat törvényeket, amelyek eltérhetnek az alkotmánytól is. A törvénynél mintegy hússzor terjedelmesebb indoklásában Hitler persze ezt nem emelte ki. Hanem azt, hogy a „nemzet módszeres rombolásának" ideje után eljött az újjáépítés korszaka, a „legfontosabb kérdés a rövid és hosszú távú külső eladósodottság" kezelése, meg hogy „minden körülmények között keresztül kell vinni a német parasztság megmentését", s ugyanígy támogatja a „nemzeti kormány" a középosztályt is.

Egyedül a szociáldemokraták vették a bátorságot, hogy nemmel szavazzanak. A 81 kommunista képviselőt akkorra már megfosztották a mandátumától, így a baloldalon egyedül maradván a weimari köztársaság utolsó üzenetét az SPD elnöke, Otto Wels hagyta az utókorra: „Szabadságunkat és életünket elvehetik, de a becsületünket nem" – indokolta a később több szocdemnek valóban az életébe kerülő döntést.

Forrás: Múlt-kor

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább