„Embertartalékaink kiapadhatatlanok!" - Joszif Sztálin

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Sztálin halálának titkai

Kóros félelmein és előrehaladott betegségén túl környezete késlekedésének és talán tevőleges beavatkozásának is szerepe volt abban, hogy 60 éve öt napig tartott a rettegett szovjet diktátor haláltusája - olvasható a HVG e heti számában.

38472

„Sztálin elvtárs mélyen alszik. Ne zavard őt, minket pedig ne zaklass". E szavakkal hordta le a testőrség parancsnokát 1953. március 2-án hajnali 3 óra körül Lavrentyij Berija, a belügyért és az állambiztonságért felelős miniszterelnök-helyettes. Hiába erősködtek az őrök a titkosrendőrség éjnek idején riadóztatott teljhatalmú uránál, hogy nagy a baj, merthogy négy órával korábban a földön elterülve, vizelettől átázott pizsamaalsóban, nyitott szemmel, de beszédképtelen állapotban találtak rá rettegett főnökükre. Az akkor látszólag békésen hortyogó Sztálin láttán Berija és Georgij Malenkov anélkül távoztak a kuncevói dácsából, hogy orvost hívtak volna.

A pártfőtitkár utolsó napjairól fennmaradt fontosabb beszámolók alapján máig nem tudni, mennyi idő telhetett el az agyvérzés és az első orvosi vizsgálat között. Annyi bizonyos, hogy február 28-án este, miután a Kremlben Sztálin legközelebbi munkatársaival megnézett egy filmet, szokás szerint a fővárostól félórányira lévő dácsájába hajtatott. Innen, a könnyű grúz borral kísért vacsorát követően, hajnali 4 óra körül bocsátotta el vendégeit a generalisszimusz, majd miután az őrséget aludni küldte, maga is nyugovóra tért.

A korabeli szovjet viszonyokra jellemző, hogy a baj felfedezése után először nem az orvosokat riasztották, hanem Szemjon Ignatyev állambiztonsági minisztert. Ő pedig Berija és Malenkov elvtársakhoz irányította a tanácstalan személyzetet. Korántsem csupán a felelősség áthárítása vagy az említettek politikai súlya miatt, hanem azért is, mert amióta úgymond kiderült, hogy „fehér köpenyes gyilkosok ártó kezelésekkel akarták megrövidíteni a szovjet vezetők életét", Berija jóváhagyása nélkül tilos volt orvost engedni Sztálin közelébe.

A végül csak március 2-án 9 órakor, vagyis minimum 15 órával a súlyos agyvérzés után kiérkező orvosok érthető módon rendkívül idegesen, szinte remegve végezték a dolgukat, egyikük leejtette a generalisszimusz műfogsorát, és a szemtanúk szerint a doktorok még a beteg ingének kigombolásához is engedélyt kértek a jelen levő Berijától. A jobb oldalára teljesen megbénult Sztálinnak hideg borogatást, hashajtó hatású magnézium-szulfátos beöntést adtak, a füle mögé piócát raktak, ám mindez mit sem használt.

A diktátor állapota a következő három és fél napban semmit sem javult, bár többen megemlítik, hogy legalább egy ízben magához tért. Az egyik orvos, Alekszander Mjasznyikov úgy emlékezett, hogy a szintén jelen levő Kliment Vorosilov marsall a főtitkár váratlan eszmélődése láttán felkiáltott: „Sztálin elvtárs, itt vagyunk mindnyájan, az ön összes igaz barátja és munkatársa! Hogy érzi magát, drága barátunk?" Bár a generalisszimusz nem válaszolt, láthatóan igen rosszul érezhette magát; az orvosi jelentések szerint március 4-én megállíthatatlan csuklás kezdte rázni, és többször is vért hányt. A „Béke Őreként" is aposztrofált diktátor szíve március 5-én este 10 előtt pár perccel dobbant utoljára.

Bár a vezér életét valószínűleg az azonnali orvosi beavatkozás sem mentette volna meg, „közvetlen környezete, elsősorban a fenyegetett régi vezetők nem voltak érdekeltek sem abban, hogy felépüljön, sem abban, hogy magatehetetlen állapota esetleg hónapokig, évekig elhúzódjon, mint Lenin esetében" – állítja Kolontári Attila történész. Ezzel is magyarázható, hogy az elmúlt évtizedekben újra és újra felmerült: Sztálin nem természetes halállal halt meg.

A gyanú elsősorban az első éjszakán a betegtől a segítséget megtagadó Berijára terelődött. Sztálin lányának, Szvetlanának például az tűnt fel, a főbelügyér milyen diadalittasan szaladt ki a halottas szobából és sietett el Kuncevóból, a többszörös külügyminiszter, Vjacseszlav Molotov pedig évtizedekkel később úgy nyilatkozott, hogy az 1953. május 1-jei felvonulás alatt a Lenin-mauzóleum mellvédjén Berija félreérthetetlen célzást tett saját szerepére, odasúgva neki: „eltakarítottam őt az útból".

Forrás: Múlt-kor

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább