Bár háborús időkben a Vatikán érthető okokból nem akarta nagy dobra verni vagyonának fasiszta eredetét, az már kevésbé világos, hogy a pápai állam miért nem tisztázta a holdingjai körüli visszásságokat az 1999-es reorganizáció után.
Sorsfordító esemény zajlott le 1929. február 11-én a pápai állam történetében: ekkor írták alá a pápa és az olasz állam képviselői azt a megállapodást, amely véget vetett a két fél „római kérdés” körüli fél évszázados vitájának. A lateráni szerződésben Olaszország elismerte a független Vatikánvárosi Államot egy jelképes nagyságú területen, az Apostoli Szentszék cserébe Rómát Olaszország fővárosának, a katolikus vallást államvallásnak nyilvánították és bevezették a kötelező iskolai vallásoktatást.
A konkordátum biztosította a Szentszék számára a „szellemi hatalom teljes kifejtését, a kultusz- és egyházi ügyekben való törvénykezés szabad és nyilvános gyakorlását” (egyebek között elismerve az egyházi házasságkötés érvényességét a polgári jogrendszerben). A pénzügyi egyezmény a Szentszéknek 1,75 milliárd líra kártérítést biztosított, valamint a Vatikánon kívül eső területen is birtokában maradhattak templomok és paloták.
Benito Mussolini és XI. Pius pápa aláírja a lateráni szerződést (1929)
A Vatikán közvetlenül a lateráni egyezmény tető alá hozatala után megkezdte titkos kereskedelmi érdekeltségeinek kiépítését, amihez a pénzügyi forrást a Mussolini által nyújtott apanázs biztosította. Ennek nemzetközi értéke mára az 500 millió eurót is meghaladta. 2006-ban, az ingatlanpiaci buborék tetőpontján a pápai állam 15 millió fontért jutott hozzá a St. James's Square egyik ingatlanjához, de van már egy épület a birtokában a New Bond Streeten és Coventry városában, illetve Párizsban és Svájcban – írja a Guardian brit napilap.
A legmeglepőbb az, hogy a Vatikán milyen sokáig megőrizte a Mussolini-milliók titkát. A St. James's Square hivatali épületét a British Grolux Investments Ltd. vásárolta meg, amelynek több más brit érdekeltsége is van; a cégtulajdonos pontos kiléte azonban nem ismert, ahogy az sem, hogy milyen szálak fűzik a céget a Vatikánhoz – legalábbis a tulajdonosoktól semmi erre vonatkozó információt nem sikerült kiszedniük a lap munkatársainak.
A lap úgy tudja, hogy a részvénytulajdonosok között két prominens katolikus egyházi személyiség is van: John Varley, a Barclays Bank vezérigazgatója, és Robin Herbert, a Leopold Joseph kereskedelmi bank első embere. A brit cégjegyzék (Companies House) szerint a British Grolux Investments teljes ingatlanportfólióját az 1999-es reorganizáció után, két elődjétől, a British Grolux Ltd-től és a Cheylesmore Estates-től örökölte. Ezen cégek részvényeit egy a New York-i JP Morgan bank címére bejegyzett cég birtokolja, de a végső „kontrollt” egy svájci székhelyű cég, a Profima SA gyakorolja.
A képet a kewi Nemzeti Levéltár világháborús iratai teszik teljessé. Ezekből kiderül, hogy a Profima SA a pápai állam holdingja, amely a korabeli vádak szerint „a szövetségesek érdekeivel ellentétes tevékenységet folytat”. Az egyik levéltári iratban az olvasható, hogy Nagy-Britannia hadigazdálkodásáért felelős minisztériumának tisztviselői kemény kritikával illették a pápa pénzügyi tanácsadóját, Bernardino Nogarát, aki a Mussolinitől kapott – mai árfolyamon számolva – 50 millió eurónyi készpénzt fektetett be.
Nogara „sötét ügyleteire” egy 1945-ös távirat derített fényt. A britek úgy vélték, hogy a jogász végzettségű tanácsadó megpróbálja két, a Vatikán érdekeltségébe tartozó francia cég részvényeit átpasszolni egy svájci céghez, megakadályozva ezzel azt, hogy Párizs – ellenséges vagyon címen – feketelistára tegye. De London már 1943-ban tudta, hogy vaj van Nogara fején: ekkor a tanácsadó olasz banki részvényeket próbált a Profima kezére játszani, s ezzel "tisztára mosni", valamint úgy feltűntetni, mintha a bank a második világháborúban semleges Svájcé lenne.
Mussolini pénze rendkívüli fontossággal bírt a pápai állam számára – írja Money and the Rise of the Modern Papacy (Pénz és a modern pápaság felemelkedése) című könyvében John Pollard cambridge-i történész. Nogara már a kezdetektől innovatív megoldásokkal próbálta befektetni a Mussolinitól kapott bőkezű anyagi támogatást. A Vatikán egyik legelső adóparadicsoma Luxemburg volt, ahol Nogara már 1929-ben megvetette a lábát, és két évvel később megalapította a Groupement Financier Luxembourgeois nevű céget. A második világháború kitörése és a küszöbön álló német megszállás miatt azonban Nogarának is lépnie kellett, így az Egyesült Államokban és Svájcban folytatta obskúrus pénzügyi tevékenységét.
Forrás: Múlt-kor
