Minden év elején több ezer olasz rakja ki büszkén az asztalára vagy a falra Mussolini portréjával ellátott naptárját. Ez csak az egyik, de annál nyilvánvalóbb jele annak, hogy a Duce kultusza köszöni szépen, jól van, sőt sokadvirágzását éli. Az olasz társadalom igazi problémája, hogy soha nem nézett őszintén szembe saját múltjával.
A külföldi turistákat egyenesen sokkolja az a látvány, ami Olaszország egyes városainak harsogó zsibvásáraiban fogadja őket. Úgy tűnik, hogy az egykori fasiszta vezető, Benito Mussolini iránti tisztelet nem sokat veszített erejéből, legalábbis ez olvasható ki abból, hogy az Itáliába érkezők lépten-nyomon az ő portréjával díszített portékákba botlanak.
A Mussolini-kultusz a maga legteljesebb formájában az északkelet-olasz városban, Predappióban van jelen. Mint turistalátványosság, Predappio, ez a hétezres, Emilia-Romagna tartományban található település nem kínál túl sok látnivalót, a két világháború közötti időszak nosztalgiájára vágyóknak azonban kötelező úticél, ez volt ugyanis az a település, ahol Benito Amilcare Andrea Mussolini 1883. július 29-én megkezdte földi pályafutását. Az akkor még Dovia nevet viselő települést Mussolini a fasiszta várostervezés modelljének szemelte ki, előbb átépítette majd Predappióra keresztelte szülővárosát. Később, miután olasz partizánok 1945-ben elfogták és szeretőjével együtt kivégezték, szüleivel, feleségével, lányával és gyermekeivel itt, a predappiói mauzóleumban temették el.
Nyaranta több ezren keresik fel Predappiót, ahol ilyenkor zsúfolásig megtelnek a főút melletti kocsmák és éttermek, s ahol pólók, hamutálak, borok, kávésdobozok és öngyújtók képéről mosolyog vissza a katonai egyenruhában feszítő, karját a jól megszokott pózba lendítő Mussolini. Az üzletekben a horogkeresztes zászlók mellett akár – 45 euróért – egy 45 centiméter magas bronz mellszobrot is beszerezhetünk, de az idelátogató német szimpatizánsok legnagyobb örömére Hitler-büszt is kapható, igaz, jóval kisebb méretben.
Az olasz boltosok akarva-akaratlanul, de gondosan ügyelnek arra, hogy a náci relikviákat visszaszorítsák a kínálatból, elkerülve azt, hogy a szemlélődő megzavarodjon az egymásba kapaszkodó történelmi narratíváktól. A legtömörebben talán a Der Spiegel német magazinnak nyiatkozó szuveníres, Pierluigi Pompignoli foglalta össze a helyzetet: „Hitler bűnöző volt, Mussolini viszont talpig becsületes". Ez persze nem jelenti azt, hogy az olaszok visszasírnák a fasizmust, de tény, hogy sokan nosztalgiával tekintenek a Duce két évtizedes uralmára. Mussolini idejében még minden városban működött postahivatal, a kormányfő lecsapoltatta a délkelet-toszkániai Maremma mocsarait, a vonatok pedig óramű pontossággal jártak.
Nagy különbség a két, totalitárius rendszert átélt nép között, hogy az olaszoknak a Mussolini-korszakra vonatkozó történelmi ismeretei jórészt még ma is mítoszokon és féligazságokon alapulnak. Németországgal ellentétben, ahol a háború utáni "nácitlanítást" egy évtizedeken át tartó történelmi számvetés követett, az olaszokat igazából soha nem szembesítették a fasizmussal. Sőt a világháború után a fasiszták leginkább azon lepődhettek meg, hogy milyen gyorsan befogadta őket az olasz társadalom.
Sok olasz egyáltalán nem hallott róla, hogy az Etiópiában állomásozó olasz seregek mustárgázt vetettek be a helyiek ellen, de szintén a feledés jótékony homálya borult a Görögországban és Albániában elkövetett atrocitásokra. Mussolini 1938-ban hozott faji törvényei, a spanyol polgárháborúban betöltött szerepe Hitler és Franco oldalán, a deportálások – csak néhány olyan fejezet Olaszország 20. századi történelméből, amelynek jelentőségével ma sincs tisztában az olaszok egy jelentős része.
Forrás: Múlt-kor
