„Van ember - van probléma! Nincs ember - nincs probléma." - Joszif Sztálin

Második világháború

patreon reklamTámogass bennünket!
Anyagi eszközeink nincsenek, ezek hiányában viszont hosszabb távon leküzdhetetlen nehézségbe ütközik e bázis fennmaradása. Honlapunk nonprofit, csapatunk tagjai puszta elhivatottságból teszik, amit tesznek. Ezért kérjük: akinek fontos e felület fennmaradása, e közösség további munkája, és üzenetünk eljuttatása minél szélesebb körbe, támogasson bennünket. 

Tények és mítoszok a Don-kanyarról

Nem egy Szovjetunió elleni háborúra készült fel a magyar politikai és katonai vezetés a Don-kanyari tragédia előtt, s az volt a kérdés, hogy Magyarország képes-e ellenállni a Magyar Honvédség keleti frontra való kiküldésére felszólító német nyomásnak, különösen az után, hogy az országgyarapítást is elsősorban Berlin jóindulatának köszönhettük - mondta el Szakály Sándor történész az 1943. januári doni áttörés 70. évfordulója alkalmából a HM Hadtörténeti Intézet és Múzeum, a Magyar Tudományos Akadémia Bölcsészettudományi Kutatóközpont Történettudományi Intézete, a Holokauszt Emlékközpont és a Magyar Történelmi Társulat által szervezett konferencián.

don kanyar123

Nem pontos veszteségadatok

Magyarország nagyobb katonai részvételének kierőszakolására előbb 1942. január 6-án Joachim von Ribbentrop külügyminiszter, majd 20-án Keitel vezértábornagy érkezett Magyarországra – kezdte Magyarország katonapolitikai helyzetéről szóló előadását Szakály Sándor. A német vezetéssel Bárdossy László miniszterelnök, majd Szombathelyi Ferenc, a Honvédség vezérkari főnöke tárgyalt. Szombathelyi Ferenc visszaemlékezése szerint Keitel hat dandárra számított (a magyar fél maximum kilenc dandárig volt hajlandó elmenni), de arra igyekezett utalni, hogy a németek által kért létszám nem áll rendelkezésre. Nem vihettünk ki ugyanis mindenkit, mivel így a Duna-medence védtelenül marad, ráadásul ott volt a román-magyar fegyveres konfliktus lehetősége is. „A románok véreinket Dél-Erdélyben tovább sanyargatják” – írta Szombathelyi. A hadsereg kivonuló létszáma  207 ezer fő volt, a német Déli Hadseregcsoport (Heeresgruppe Süd) alárendeltségébe került, parancsnoka vitéz Jány Gusztáv vezérezredes, vezérkari főnöke Rakovszky György vezérőrnagy, majd később Kovács Gyula vezérkari ezredes volt.

Mint arra Szakály Sándor előadásában rámutatott, nem igaz, hogy Horthy a hosszú, 36 éves karrierje jutalmaképpen szánta volna Jánynak a győztes német hadjáratban való részvételt. Egyszerűen arról volt szó, hogy nem volt olyan hadseregparancsnok, aki alkalmasabb lett volna nála a feladatra. 1942 novemberi felterjesztésében Jány pontosan látta a hadsereg helyzetét, vázolta a kiképzést és az előttük álló feladatokat. A történész szerint a baj az volt, hogy nem egy olyan háborúra készültünk fel, amit a Szovjetunió ellen kellett megvívni. Az volt a kérdés, hogy a vezetés képes-e ellenállni a német nyomásnak (nem tudott), különösen az után, hogy a revíziós politika eredményeképpen megvalósuló országgyarapítás jórészt a német jóindulattól függött. A sajtóban sokszor citált veszteségszámok sem pontosak, a doni tragédia során 1943. január-április között 42 ezer katona hunyt el, 28 ezer sebesült tért haza Magyarországra és 26 ezren kerültek szovjet hadifogolytáborba.

A Don-kanyarra kivezényelt 2. magyar hadsereg mindennapjai a harcmentes időszakban, a fronthétköznapok alatt is kimerítő volt testileg és lelkileg, mivel az árokszolgálat, folyamvédelem monotonítását a hazatéréssel kapcsolatos reménykeltő hírek tovább súlyosbították – mondta el Szabó Péter alezredes. A katonák 1942 júliusától kezdve olyan híreket kaptak, hogy a frontszolgálatuk rövid ideig tart, a német katonai kudarcok miatt azonban nem számíthattak a felváltásra. Az ettől kezdve magát becsapottnak és kiszolgáltatottnak érző legénységi és tartalékos tiszti karral nehéz volt megértetni a szovjetek jelentette vörös veszély súlyosságát – mutatott rá Szabó Péter.

Az egyik örök visszatérő téma az élelmezés kérdése volt: komoly problémát jelentett, hogy az ízes, tartalmas magyar ételekről a német élelmezésre kellett áttérni az ukrán területeken. A napi egyszeri meleg étel kiegészítése a helyi tartalékokból, esetleg lakossági csere útján történt. 1942 késő őszén még súlyosabb megterhelés várt a katonákra, mivel – bár nagyobb ellenséges felderítő akcióra nem került sor – a téli védelemre való felkészülés felgyorsult a széles arcvonalakon. Az olyan alapvető szükségletek beszerzése is nehézségekbe ütközött, mint a fa, ami favágás útján vagy az épületek faszerkezeteinek kibontásából történt. Az egyhangú árokszolgálat a kemény hidegek miatt végig nagyon megviselő volt, kéthetes hátországi szabadságra csak októbertől mehettek a honvédek és tisztek.

A magyar királyi 2. honvéd hadsereg felderítő szolgálata betöltötte feladatát – összegezte előadásában Horváth Csaba alezredes. A felderítési módok 1939-ben megjelent szabályzata azt mutatja, hogy a hadvezetés már a háború előtt nyugati színvonalban gondolkodott: volt hadászati, harcászati, újdonságként megjelent a harcfelderítés (ez még az 1924-esben nem volt benne), tüzérségi, műszaki, illetve különleges felderítés (például rádólehallgatás, iránymérés). Az első szakfelderítő erőket, a felderítő-zászlóaljakat 1938-39-ben hozták létre.

Ennek gyakorlati alkalmazására két részben került sor: a támadó művelet időszakában már működtek a felderítő erők, ami igen nehéz feladatnak bizonyult, mivel ilyet a magyar királyi honvéd hadsereg ismeretlen terepen még nem végzett. Később a hídfőharcok kiszolgálását végezték a felderítők az úgynevezett folyóvédelem időszakában. Az 1942. december 10-én megjelent felderítő összesítő január 10. környékére azonosította az ellenséges támadást, így azt lehet mondani, hogy a felderítő szolgálat időben jelzést adott a hadseregparancsnokságnak a támadásról és a szovjet erők számáról, az pedig nem a szolgálat hibája, hogy ezt a jelzést a felsőbb vezetés nem vette.

Állta az összehasonlítást

„A szóban forgó alakulatok kellálladékát teljes mértékben fel kell tölteni. A rendelkezésre álló hadianyag közül használhatóság szempontjából a rendelkezésre álló legjobbat kell adni” – Kovács Vilmos ezredes a magyar királyi 2. hadsereg szárazföldi fegyverzetét ismertető előadásában ezzel az 1942. december 10-én kelt paranccsal kívánt leszámolni azzal a mítosszal, hogy a Don-kanyarra kivezényelt 2. magyar hadsereg csapnivalóan rosszul lett volna felszerelve. Sőt mint arra előadásában rámutatott, a kiküldött hadsereg más seregtestek rovására kapott fegyvert. A honvédséget azonban nem egy nagyhatalommal szembeni háborúra készítették fel, ennek megfelelő volt a fegyverzete. A szomszédos országokkal többnyire állta az összehasonlítást, de a közép-európai viszonyok nagyban eltértek a Szovjetunióban tapasztaltaktól. Komoly problémát jelentett azonban az alacsony fokú gépesítés, a kevés korszerű fegyver, a mobilitás korlátai (már a kivonulás idején is), az általános színvonal pedig alacsonyabb volt, mint a német vagy szovjet fegyverzet.

A fegyverzet eredete szerint megkülönböztetünk magyar gyárakban előállított fegyvereket az egykori monarchia fegyver-anyagából, magyar gyárakban, német, olasz, svéd, svájci gyártási eljárások alapján készült fegyvereket, német és olasz fegyverszállításokat, német zsákmányanyag szállításokat, illetve átadásokat.  A honvéd gyalogság egyéni fegyverei a következők voltak: 1931 vagy 1935 M 8 mm-es ismétlőpuska, 1937 M (1929M) 9 mm-es öntöltő pisztoly, 1940M 9mm-es német géppisztoly, 1936M és 1942M magyar kézigránátok, láng kézigránát. A kollektív fegyverek: 1931 (Solothurn) 8 mm-es golyószóró, 1907/1932M 8 mm-es Schwarzlose géppuska, 1936M  (Solothurn) 2 cm-es nehézpuska. Kovács Vilmos hangsúlyozta: a magyar hadsereget nem T34-esek ezrei rohanták le 1943. január 12-én, bőven voltak olyan szovjet harckocsik, amelyeket az 1930-as évek elején rendszeresítettek. Nagy szerep hárult az aknavetőkre, amikből a szovjetek egy adott arcvonalon háromszor-négyszer többet használtak, mint a 2. magyar hadsereg. A tüzérségi fegyverrendszerek felváltása állandó témát jelentett a hadvezetésnek, de a légvédelem például hatékonynak bizonyult – igaz, nem számarányában.

Ugyan eredetileg nem kifejezetten a zsidó vallású, katonaköteles korú férfiak számára lett "kitalálva", a legnagyobb százalékban mégis a zsidók tették ki a katonaság keretében alkalmazott nem katonai jellegű szolgálatot teljesítő századokat. Mint arra Köves Slomó, az Egységes Magyarországi Izraelita Hitközség vezető rabbija előadásában rámutatott, a munkaszolgálatosok nem alkottak homogén csoportot, ahogyan a magyarországi zsidóság sem volt az. Itt találkoztak egymással az asszimilált, kevésbé vallásos, akár kikeresztelkedett városi zsidók és a falvakban élő, teljesen más életmódot folytató vallásos zsidók. Az előadó Grünwald Jakab pápai rabbi példáján keresztül mutatta be, hogy milyen élet várt a munkaszolgálatra besorozott zsidókra, s azoknak milyen kihívásokkal kellett megküzdeniük, ha vallásukat gyakorolni akarták.

A rabbi úgy látta, Isten kegyelméből egyedül neki adatott meg, hogy a családjából túlélje a második világháborút. Neki, és általában az ortodox zsidók számára néha leküzdhetetlen akadályokat jelentettek a munkakörülmények a zsidó vallási előírások betartására. Az egyik előírás szerint például nem lehet keverni a lent és a gyapjút, a sapka, amit Grünwald kapott, azonban pontosan ebből a két anyagból készült. A szombati munkavégzést tiltó vallási előírást a rabbi úgy oldotta meg, hogy ezeken a napokon tanítványai próbálták őt mentesíteni a kötelesség alól, ám ezt hamarosan észrevették. Problémás volt a zsidó ünnepek megtartása: a sátoros ünnep – amelynek feltétele az ott lakás minimuma és az élelmiszer bevitele –, a szukkot idején például a lövészárkokat átmenetileg növényekkel fedtek be, s néhány falatot vettek magukhoz. Később, a háború után megoldást próbáltak találni a szalmaözvegység kérdésére is, amire a rabbik és egy külön erre a célra felállított rabbinikus bíróság igyekezett bizonyítást találni, hogy a zsidó asszonyok újra házasodhassanak.

Az 1939. II. törvénycikk a zsidónak minősített embereket eltiltotta a fegyveres erőktől, azonban a magyar politikai vezetés nem akart lemondani erről a nagy munkaerő-tömegről, így a sorköteles férfiakat honvédelmi szolgálatra kötelezték – kezdte Munkaszolgálat és embermentés című előadását Szita Szabolcs, a a Holokauszt Emlékközpont igazgatója. A zsidókat 1941 nyarától kezdték front vagy hadműveleti területre küldeni. Civil ruhát, sárga vagy fehér szalagot viseltek, használt bakancsot hordtak és pihenőnap nélkül robotoltak, utakat építettek, rakodtak, erődítéseket készítettek és műszaki tevékenységeket folytattak.

A keretet kíméletlen bánásmódra szólították fel. A Don-kanyarra kiküldött 17 ezer munkaszolgálatos aknazárakat szedett fel, néha puszta kézzel. 1942 októberéig hat százalékuk esett el. 1943 első két hónapjában 21 ezer főnyi veszteség érte őket, ekkor hunyt el többek között Bálint György író-újságíró, Földes Ferenc művelődéspolitikus, vagy éppen Rejtő Jenő. Akadtak azonban olyanok is, akik felemelték a hangjukat a munkaszolgálatasok védelmében. Például Nagy Vilmos honvédelmi miniszter, aki sokat tett az embertelenség, az önkény ellen, s rendeletekkel próbált meg enyhíteni a munkaszolgálatosok sanyarú életén. A szélsőjobboldali sajtó által zsidóbérencnek nevezett miniszter azonban kilenc hónap után lemondott; az ő követője volt Slachta Margit és Kéthly Anna, akik nyíltan felszólaltak a munkaszolgálatosok érdekében.

Forrás: Múlt-kor


Ezeket olvastad már?


Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább