„Hírnév, kincs, dicsőség nem adhat földi boldogságot, önmagunkban kell azt keresnünk, a szív nyugalmában s az erkölcs tiszta érzet ártatlan örömeiben." - Horthy Miklós

II. világháború - masodikvh.hu

Angliai csata - A Luftwaffe London fölött, 1940 nyara

„Az újkori történelemben az angol nép most először fogja érezni, milyen saját földjükön háborút viselni. A közszellem nyilván erősen megromlik majd ennek következtében”
Hermann Göring

A történelem során Nagy-Britanniát többször is megpróbálták elfoglalni. Az utolsó sikeres invázió mintegy 900 évvel ezelőtt történt, amikor Hódító Vilmos (1066-1087) elfoglalta a szigetet. 1588-ban Spanyolország próbált betörni a szigetre, de a félelmetes spanyol Armada vereséget szenvedett a kevesebb hajót számláló, de szervezettebb brit hadiflotta ellen. Adolf Hitler, 1940-ben Ausztria, Norvégia, Dánia, Lengyelország, Belgium, Hollandia, Franciaország megszerzése után kísérletet tett egy többlépcsős invázió végrehajtására Nagy-Britannia ellen.

„Mivel Anglia reménytelen katonai helyzete ellenére sem adja jelét annak, hogy hajlandó megállapodásra jutni, elhatároztam az angliai partraszállás hadműveletének előkészítését, és ha kell, végrehajtását.”
Adolf Hitler

A Luftwaffe és a Royal Air Force nagy csatája a II. világháború menetében évtizedek óta a légi hadviseléssel foglalkozó polgári történetírás kedvelt témái közé tartoznak. A nyugati történészek egy része váltig azt állítja, hogy az angliai csata már a villámháború Moszkva alatti összeroppanását megelőzően eldöntötte a háború kimenetelét.

Több kérdés felmerül, amelyet a mai napig vitatnak. Közülük kiemelkedik egy: a németek milyen hadászati értékelésből indultak ki az Anglia elleni invázió előkészítésekor. Az egész inváziót- ezen belül magát a légi csatát- az a tény határozza meg, hogy 1940. június-júliusában a német vezetés körében kezdett egyre nagyobb figyelmet kapni a Szovjetunió elleni támadás ötlete. Azonban hiba lenne azt feltételezni, hogy a németek ezt a csatát egy hatalmas elterelő hadműveletként kezelték, mely leplezte volna a Szovjetunió elleni készülődést.

Nagy-Britannia franciaországi kudarcai ellenére nem mutatott hajlandóságot a megadásra. Miután a német vezetés meggyőződött arról, hogy a politikai eszközök nem vezetnek kívánt eredményhez, Hitler elhatározta, hogy más módon próbálja meg Angliát kényszeríteni a kapitulációra. 1940. július 16-án aláírta az Anglia elleni deszanthadművelet előkészítésére vonatkozó 16. számú direktívát, amely a „Seelöwe” („Oroszlánfóka”) fedőnevet kapta. A tervek szerint mintegy negyedmillió német katonát tettek volna partra a Luftwaffe és a flotta támogatásával. A brit hadsereg mindössze 500 ágyúval, 2-3 bevethető hadosztállyal és 200 harckocsival rendelkezett, amely nem lett volna elég a támadás visszaverésére abban az esetben, ha sikerül a német invázió. A britek csak légierejükben és szigeti mivoltukban bízhattak. Erich Raeder figyelmeztette Hitlert, hogy a terv csak akkor kivitelezhető, ha megszerzik a teljes fölény levegőben és tengeren. Hitler elrendelte, hogy légi támadásokkal kell megbénítani Nagy-Britanniát.

A Hitler által tervezett a nagy-britanniai német inváziót megelőző, manapság csak angliai csatának nevezett több szempontból is lényeges változásokat hozott a második világháború menetében. Egyrészt a történelem első, kizárólag repülőgépekkel vívott csatája volt. Másrészt itt szenvedett először vereséget Hermann Göring légiereje. A Luftwaffe „sérthetetlensége” súlyos csorbát szenvedett. Emellett Göring csillaga is zuhanórepülésbe kezdett, egyre inkább kegyvesztett lett a vezérkar szemében. Beosztottjai között egy sem akadt, aki ne kételkedett volna Göring vezetői képességeiben. Ennek ellenére Hitler a háború végéig bízott benne, meghagyta posztján. Utóbb kiderült, ezzel a tettével nagy szolgálatot tett a szövetséges légierők parancsnokainak.

Eich Raeder admirális 1939 telén a következőképpen határozta meg a sikeres invázió elemi feltételeit:
-Meg kell semmisíteni a Királyi Haditengerészet erőit.
-Meg kell semmisíteni a Királyi Légierőt.
-El kell pusztítani a partvédelmi állásokat.
-Meg kell előzni a brit tengeralattjárók partra szálló egységek elleni támadásait.

A britek későbbi meghatározása szerint az angliai csata 1940. július 10-én 00.01-kor kezdődött, és 1940. október 31-én 23.59-kor ért véget. A többi hadjárattól eltérően az angliai csata kezdete és vége nem köthető órához, perchez. Ez a meghatározás nem helytálló. Ugyanis ez az időpont olyan megtörtént eseményeket hagy ki a csata idejéből, melyek alapvető szerepet játszottak a RAF győzelmében. Nem vették figyelembe a bombázóparancsnokság 1940. május és december közötti erőfeszítéseit - pedig akkor ez volt az egyetlen olyan támadóerő, amely képes volt támadást intézni a német hátország ellen. A hivatalos meghatározás a kormányzati adminisztráció érdekeit szolgálta, könnyen meg lehetett határozni, hogy ki jogosult a 2 hónapos harci szolgálatért vagy 6 hónapos nem harci szolgálatért adományozott aranyozott „Angliai Csata Ékítmény” viselésére.

A brit bombázóparancsnokság minden éjjel és minden nappal indított támadásokat. 1940. május 10/11-én éjszaka hajtották végre az első támadásukat a német hátország ellen, ettől kezdve folyamatosan végzett rajtaütéseket Hollandiában, és Franciaország északi vidékein lévő közlekedési-és kommunikációs vonalakat. 1940. május 15/16-án éjjel 99 gép bombázta a Ruhr-vidéket. Miután Olaszország Mussolini vezetésével belépett Németország oldalán a második világháborúba, június 11/12-én éjszaka 36 bombázógép indult el Torino felé, de az Alpokban uralkodó rossz időjárási körülmények miatt 23 gép idő előtt visszafordult.

A német erők

A franciaországi harcok befejeződése után a Luftwaffe egységeinek többségét visszavonták feltöltésre. A 2. és a 3. légiflotta áttette bázisát Franciaországba, és használtba vette az ottani repülőtereket. Az I., II. és IX. légi repülőhadtest Kesserling 2. légiflottájához tartozott, a IV., V. és VIII repülőhadtestet a 3. légiflottához osztották be. A következő hónapokban a harci egységeket elhelyezték a Brest és Hamburg közötti területen. Július 17-ére a csapásmérő erő elérte a tervezett nagyságot, így harckészültségbe helyezhették őket. A 2. és a 3. légiflotta a következőkből állt:

Egység
Gép Bázis Parancsnok
Luftflotte 2, Albert Kesselring
EprGr 210 Bf 109/110 Calais-Marck Walter Rubensdörffer
II./LG 2 Bf 109 St. Omer Otto Weiss
II./Stg 1 Ju 87 Past de Calais Anton Keil
IV.(St)/LG 1 Ju 87 Tramecourt Bernd von Brauchitsch
Stab/KG 1 He 111 Rosiéres-en-Santerre Exss Obstlt
I./KG 1 He 111 Montdidier Maier Major
II./KG 1 He 111 Montdidier Benno Kosch
III./KG 1 He 111 Rosiéres-en-Santerre Willibald Fanelsa
Stab/KG2 Do 17 Arras Johannes Fink
I./KG 2 Do 17 Epinoy Gutzmann Major
II./KG 2 Do 17 Arras Paul Weitkus
III./KG 2 Do 17 Epinoy Adolf Fuchs
Stab/KG 3 Do 17 Le Culot Wolgnag von Chamier-Glisiczki
I./KG 3 Do 17 Le Culot Karl von Wechmar
II./ KG 3 Do 17 Antwerpen/ Duoerne Pilger Hpt
III./KG 3 Do 17 St. Trond Rathmann http
Stab/KG 4 He 111 Soesteberg Hans-Joachim Rath
I./KG 4 He 111 Soesteberg Meissner http
II./KG 4 He 111 Eindhowen Gottlieb Wolff
III./KG 4 Ju 88 Amszterdam/Schipol Erich Bloedorn
Stab/KG 53 He 111 Lille Stahl Obst
I./KG 53 He 111 Lille Kaufmann Major
II./KG 53 He 111 Lille Reinhold Tamm
III./KG 53 He 111 Lille Ritzscherle Major
Stab/KG 76 Do 17 Cormellies-en-Vexin Stefan Frölich
I./KG 76 Do 17 Beauvais Lindeiner Hpt
II./KG 76 Ju 88 Creil Möricke Major
III./KG 76 Do 17 Cormellies-en-Vexin Theodor Schweizer
Luftflotte 3, Hugo Sperrle
Stab/StG 1 Ju 87/Do 17 Angers Walter Hagen
I./ StG 1 Ju 87/Do 17 Angers Paul-Werner Hozzel
III./StG 1 Ju 87/Do 17 Angers Helmut Mahlke
Stab/StG 2 Ju 87/Do 17 St. Malo Oskar Dinort
I./StG 2 Ju 87/Do 17 St. Malo Hubertus Hitschhold
II./StG 2 Ju 87/Do 17 Lannion Walter Enneccerus 
I./StG 3 Ju 87/Do 17 Caen Wather Sigel
Stab/StG 77 Ju 87/Do 17 Caen Clemens gróf, von Schönborn-Weisentheid
I./StG 77 Ju 87 Caen Herbert Meisel
II./StG 77 Ju 87 Caen Alfons Orthofer
III./StG 77 Ju 87 Caen Helmut Bode
Stab/LG 1 Ju 88-as  Orléans/Bricy Alfred Bülöwius 
I./LG 1 Ju 88-as  Orléans/Bricy Wilhelm Kern
II./LG 1 Ju 88-as  Orléans/Bricy Debratz Major
III./LG 1 Ju 88-as  Orléans/Bricy Ernst Bormann
Stab/KG 27 He 111 Tours Behrendt Obst
I./KG 27 He 111 Tours Ulbrich Major
II./KG 27 He 111 Dinard Schlichting Major
III./KG 27 He 111 Rennes Speck báró, von Strenberg
Stab/KG 51 Ju 88 Orly Johann-Volkmar Fisser
I./KG 51 Ju 88 Melun Villaroche Schulze-Heyn Major
II./KG 51 Ju 88 Orly Winkler Major
III./KG 51 Ju 88 Etampes Walter Marienfeld
Stab/KG 54 Ju 88 Evreux Otto Höhne
I./KG 54 Ju 88 Evreux Heydebreck Hpt
II./KG 54 Ju 88 St. André Köster Obstlt
Stab/KG 55 He 111 Villacouablay Alois Stoeckl
I./KG 55 He 111 Dreux Korte Major
II./KG 55 He 111 Chartes Von Lackemeier Major
III./KG 55 He 111 Villacouablay Schlemmel Major
KGr 100 He 111 Vannes Kurd Aschenbrenner
Luftflotte 5, Hans-Jürgen Stumpff
Stab/KG 26 He 111 Stavanger Robert Fuchs
I./KG 26 He 111 Stavanger Hermann Busch
III./KG 26 He 111 Stavanger Viktor von Lossberg
Stab/KG 30 Ju 88 Aalborg Walter Loebel
I./KG 30 Ju 88 Aalborg Fritz Doench
III./KG 30 Ju 88 Aalborg Gerhard Kollewe

Ezenkívül a norvégiai támaszponton az 5. légiflotta és az alárendelt X. repülőhadtest állományába 130 darab He 111 és Ju 88, 30 Bf 110 távolsági vadász, valamint 30 távolfelderítő tartozott. Az 5. légiflotta és a X. légihadtest ugyan kisebb erőt képviselt, de értékes volt abból a szempontból, hogy a RAF vadászokat kényszerült állomásoztatni Anglia északi részén is.

„Talán ma éjszaka jönnek. Talán a jövő héten. Vagy talán sohasem. De mutassuk meg, hogy képesek vagyunk szembenézni bármilyen megrázkódtatással…(…) Legyen a megpróbáltatás bármilyen kemény vagy hosszan tartó, vagy akár mindkettő, nem keressük a megjegyzést, és nem tűrünk semmiféle alkudozást.”
Sir Winston Churchill

A brit erők

Mialatt a német csapásmérő erők elfoglalták Franciaország északi részén fekvő repülőtereket, a RAF a megcsappant létszámú csapatai feltöltésére koncentrált. Ebben az időben a parancsnokság kellemetlen helyzetben volt: a bevethető gépek száma ekkor érte el a legkisebb számot 1940-ben. 1940. június 5-én reggel összesen 331 Hurricane és Spitfire állt rendelkezésre, további 36 azonnal bevethető tartalékban.
A Légügyi Minisztérium még korábban – 1934-től kezdve- folyamatosan lépéseket tett az alacsony repülőgépgyártás kiküszöbölése ellen. Négy repülőgépgyártó üzemnek adtak elsőbbségi jogokat: az Armstrong Siddeleys Motors, a Brtistol Aeroplane, a D. Napier and Son, valamint a Rolls-Royce-nak. De feltételeket is kellett teljesíteniük: gyáraikat azonnal ki kellett bővíteni, és semmilyen export-vagy polgári megrendelést nem fogadnak el. Swinton légügyi miniszter 1936-ban létre kívánt hozni tartalékokat egy esetleges háború estére. Államköltségen felépített öt repülőgépmotor-gyárnak, amelyeket öt gépkocsigyárnak adtak át, szükség esetén a Bristol „Mercury VIII” motorok tömeggyártására kellett átállniuk.

A Spitfire-ok termelése természetesen messze elmaradt a Hurricane-eké mellett mögött. 1938-ban Kingsley Wood úgy döntött, hogy az új Spitfire-szerződést a Nuffield cégnek adja, nem pedig a Vickers-Supermarine-nak, vagyis nem annak a cégnek, amely nemcsak megtervezte, hanem akkoriban már gyártotta is a Spitfire-gépeket.

A második Spitfire gyárat a birminghami Castle Bromwichban létesítették. 1940. jaunárjában már javában gyártania kellett volna az ezerötszáz Spitfire-ra szóló szerződésnek megfelelően a vadászgépeket, de amikor Beaverbrook május 14-én átvette az ügyek intézését, még egyetlen repülőgép sem hagyta el a futószalagot.

Beaverbrook egyik legelső intézkedése az volt, hogy telefonált a Vickers-Supermarine-nak, és közölte velük, hogy vegyék át ezt a második gyárat. Azt mondta, hogy vágják sutba azokat a terveket, miszerint Wellington- és Halifax bombázókat is kellett volna gyártaniuk. Tiltakozások zendültek fel, többek között Lord Nuffieldtől, aki követelte Churchilltől, hogy menesszék Beaverbrookot. Minden erőfeszítése kudarcot vallott, s június 6-án már felszállt az új gyárban összeszerelt első Spitfire. A hónap végére további kilenc gép emelkedett a magasba. Ez nem nagy szám, de mivel távol esett a gyár a veszélyeztetett területtől, innen kerültek ki a beépített páncéllemezes Merlin-XII-es motorral ellátott Spitfire II-es.

Az üzemeknek köszönhetően 1940 júniusában az egységekhez érkező gépek száma jelentősen megnőtt. De amíg a vadászrepülő-parancsnokság számíthatott a repülőgépek pótlására, addig nem mondhatták el ezt a repülőszemélyzetről: kiképzett pilótákból kevés volt, és a helyzet hamarosan még kritikusabbra fordult.

„Az angol légierőt morálisan, valamint személyi és anyagi vonatkozásban annyira szét kell zúzni, hogy a német légi fölénnyel szemben a legcsekélyebb ellenállást se tudja tanúsítani.”
Hermann Göring

A radar

Az olyan típusú védelmi radarhálózat, amilyet Nagy-Britanniában 1939-ben megvalósítottak, csakis tudósok, pilóták, és kormánytisztviselők nem hivatalos együttműködésével jöhetett létre. A brit radar legnagyobb vívmánya nem az elég kezdetleges Chain Home RDF állományhálózat, vagy a jobb CHL (Chain Home Low), hanem a hálózatból nyert információk értelmezési és felhasználási módja.
Badswy lett a radarállomás és radarkutatás tudományos laboratóriuma. Itt is a RAF tisztek szervezték meg a többi állomás személyzetének kiképzését.

1938 januárjában a Biggin-Hill-i repülőtéren a Vadászrepülő Parancsnokság gépei már a badsweyi állomás radarirányításával repültek. Ettől kezdve a badsweyi berendezések hatósugarába berepülő polgári repülőgépek feltartóztatására gyakorlatképpen vadászrepülők szálltak fel. A háború kitörésekor a kezelőszemélyzet már nyomon tudta követni a Temze torkolatát elaknásító német gépeket. A gépek olyan pontosan működtek, hogy az aknaszedő hajók azonnal fel tudták szedni az aknákat.

A RAF vadászvédelmének rendkívüli segítséget nyújtott a lokátorhálózat. 1940 júliusában 51 lokátorállomás működött Anglia déli és keleti partvidéke mentén. Ezek mindegyike közvetlen kapcsolatban állt a vadászrepülő-parancsnokság Stanmore-i főhadiszállásával. Ezen kívül több mint ezer „fülelőállomást” is létesítettek. Ennek keretén belül a ROC-nak mintegy 30 000 civil tagja teljesített ingyen szolgálatot. Az önkénteseknek nem volt egyebük a lelkesedésüknél, egy távcsőnél, és a repülőgépek azonosítási jeleit mutató tájékoztatónál.

A rendszer

Az Anglia fölé érkező gépeket elsőként a radarállomásokban elhelyezett katódsugárcsövek jelezték. Innen telefonáltak a szűrőszobába, és elmondták a támadó gépek létszámára, repülési magasságra, és helymeghatározására vonatkozó adatokkal. A szűrőszoba bemérőasztalán térképszerkesztő nők tologatták a repülőgépek helyzetét jelölő „zsetonokat". Itt már kiváló szakképzettségű tiszteknek kellett dönteniük, milyen nemzetiségű gépek lehetnek. Három féle gépet különböztettek meg: a sajátot, az ellenségest és a kétest. Ez az információt ezután a Vadászrepülő Parancsnokság szomszédjában lévő hadműveleti szobába irányították, de eközben eljuttatták azon körzetekhez is, amelyek célpontok voltak a közeledő bombázók számára.

A parancsnoki hadműveleti szobában döntötték el, hogy mikor rendeljenek el légiriadót, és mikor szüntessék be a BBC adásait.

A körzeti hadműveleti szobában az ügyeletes körzeti rávezetőtiszt dolgozott. Ő kijelölte azt a körzetet, melynek gépeinek szembe kell szállnia a támadó gépekkel. Itt döntöttek a légvédelmi ütegek tűzmegnyitásáról is.

Az övezeti hadműveleti szobát rendszerint az övezet legfontosabb repülőterén helyezték el.

Az övezeti rávezetőtiszt rendelte el a parancsnoksága alá tartozó alakulatoknál a különböző készültségi fokozatokat is.

E hálózat segítségével egyetlen egy német kötelék sem maradt észrevétlen. A brit radarok már akkor észlelték őket, amikor Franciaország északi részén lévő repülőterek fölött a kötelékek harcrendbe szerveződtek. Így a briteknek elég idejük volt ahhoz, hogy felszállhassanak, és felkészülten várják a támadó gépeket. A németek eleinte nem értették, hogy a brit pilóták hogyan lehetnek mindig a megfelelő helyen, a megfelelő időben.

Nagy-Britannia Polgári Javító Szervezete

Nagy- Britanniában hatékonyan működő szervezett foglalkozott azzal, hogy begyűjtse a lelőtt és még felhasználhatónak ítélt repülőgépek legapróbb darabkáit is. Ezeket az elemeket beolvasztották, így rengeteg német ötvözet kapott újra szárnyra- immár a RAF gépeinek alkatrészeként.

A sérült gépek helyreállítását illetően kedvezően alakult a statisztika: a lelőtt gépek 61%-a a későbbiek során újra bevetésre került.

„Szedjétek ki a dugattyúgyűrűket a vesémből,
A hajtókarokat a fejemből,
Meg a bütykös tengelyt a nyakcsigolyámból,
És szereljétek össze újra a motort.”

Brit pilótadal

Első szakasz: a brit vadászrepülő-parancsnokság erejének felmérése, 1940. július 10.- július 24.

A La Manche csatornán hajózó brit kereskedelmi hajók ellen vezettek támadásokat. Hermann Göring a kelet-angliai kikötő hajózási útvonalakat kívánta elvágni teljes légi blokáddal és a Kriegsmarine segítségével. Ki akarta használni Nagy-Britannia szigeti mivoltát: a hadiipari szempontból nélkülözhetetlen anyagok beszállítását kívánták megakadályozni.

A német kötelékek számos esetben intéztek egymástól elszigetelt, összehangolatlan támadásokat brit célpontok ellen. Ezen támadások célja elsősorban a brit légvédelem reakciósebességének, és módjának, felkészültségének megfigyelése volt. A Pas-de-Calaisban állomásozó II. repülőhadtest (Loerzer vezénylete alatt) és a normandiai támaszpontú VIII. repülőhadtest (Von Richtoffen) azt a feladatot kapták, hogy a La Manche csatorna felett kezdeményezzenek harcokat. Emellett a II. repülőhadtest egyes kötelékeiből létrehozta Johannes Fink ezredes a „Csatorna-harcvezetési törzset”, melyek ő maga vezetett. Alárendeltségébe tartozott egy bombázórepülő-ezred, két zuhanóbombázó-csoport és két vadászrepülő-ezred. Feladatuk az volt, hogy zárja el a hajózás elől a, La Manche Csatornát.

Júliusban és augusztus elején a brit part menti hajózás ellen indított német repülőgép-támadások józan megfontoláson alapultak. Július 10-én 13 óra 35 perckor Bf 110-esek (I./ZG 26) és Bf 109-esek (I./JG 3) fedezete alatt mintegy 26 Do 17Z-2 bombázó (I./KG 2) Észak-Foreland partjai előtt megtámadott egy konvojt. Ez volt az első nagyobb támadás. A német gépeket a RAF 32., 74., és 111., vadászszázadai elfogták és Dover fölött kialakuló harcban több, mint 100 gép vett részt. Ettől kezdve egyre nagyobb létszámú német bombázó kötelékek jelentek meg Anglia délkeleti partjai és a doveri-szoros fölött. Feladatuk ekkor még a hajók és a kikötők bombázása volt, csak ritkán támadtak part menti repülőtereket.

Dowding nem számolt azzal, hogy állományának egy részét a hajók védelmére kell szánni. Figyelmeztette a légierő vezérkarát és az admiralitást, hogy a rendelkezésre álló légiereje csak nagy hányadának bevetésével tudná megvédeni a hajókat. Következtetésképpen a hajók csak minimális védelmet kaptak.

A radarral még gondban voltak- a hálózat ebben az időben elég hatástalannak bizonyult. A hatáskörük még nem volt kiterjedt, így a német kötelékek még felszállhattak, és fejlődhettek harci alakzatba, hogy a radar nem jelezte. A La Manche Csatornát alig 5 perc alatt átrepülték, így a brit gépeknek nem volt elég idejük arra, hogy megfelelő magasságban várják a támadókat.

Ezzel egyidőben nagy létszámú Bf 109E-kötelékek jelentek meg közepes és nagy magasságban Dél-Anglia fölött. „Frei Jagd" (szabadvadász) bevetéseket végezte, melyeknek az volt a célja, hogy harcra kényszerítsék a RAF pilótáit. A brit pilóták kezdetben a német reményeknek megfelelően reagáltak. A Spitfire-k és Hurricane-k nagy-illetve közepes magasságban hátrányba kerültek a Bf 109E-kel szemben, és veszteségeket szenvedtek. A brit pilóták gyorsan megtanulták a leckét: ezután kerülték az egy-egy elleni összecsapásokat, és a német Rotte és Schwarm kötelékek alkalmazását vették át. A július 1-9. között a konvojok felett kialakult, általában rövid és heves párharcok során a RAF legalább 56 német gépet lőtt le, miközben saját vesztesége 28 lezuhant gép és 23 halott és sebesült vadászpilóta.

A RAF állománya 1940-ben:

Időpont
Meglévő erő
Bevethető erő
Július vége
1003 fő
696 fő
1940. augusztus 3.
1061 fő
708 fő
1940. augusztus 10.
1106 fő
749 fő
1940. augusztus 17.
1113 fő
704 fő
1940. augusztus 24.
1169 fő
758 fő
1940. augusztus 31.
1181 fő
764 fő
1940. szeptember 7.
1161 fő
746 fő
1940. szeptember 14.
1046 fő
725 fő
1940. szeptember 21.
1048 fő
715 fő
1940. szeptember 28.
1048 fő
732 fő
1940. szeptember 5.
1048 fő
734 fő
1940. október 12.
1054 fő
735 fő

Nemzetek a RAF kötelékében:

Nemzetiség
A résztvevők száma
A halottak száma
ausztrál
21
14
új-zélandi
103
14
kanadai
90
20
dél-afrikai
21
9
dél-rodéziai
2
0
jamaikai
1
0
ír
9
0
amerikai
7
1
lengyel
141
29
cseh
86
8
belga
29
6
szabad francia
13
0
palesztin
1
0
brit (nem beazonosíthatók is)
2365
397
brit (flotta légierő)
56
9

Második szakasz: a támadás, 1940. július 24.- augusztus 7.
 
A német vadászok mindent elkövettek annak érdekében, hogy a RAF pilótáit harcra kényszerítsék, és pusztán létszámbeli fölényükkel felmorzsolják őket. Hugh Dowding úgy vélte, hogy felesleges dolog lenne így is kevés pilótáit feláldozni. Úgy vélte, hogy a briteknek nem az a feladata, hogy felvegyék a harcot az ellenféllel, hanem megóvni Angliát a német bombázóktól.
 
Az első szakasz folyamán a Luftwaffe elviselhető veszteségeket szenvedett: 192 gépet lőttek le, és további 77 sérült meg kisebb-nagyobb mértékben. Rájöttek arra, hogy a RAF nem lebecsülendő ellenfél, mutatja ezt a kisebb veszteség is. Szükségessé vált, hogy a német bombázócsapatok sokkal mélyebbre repüljenek a szárazföld belseje felé. A brit pilóták olyan agresszivitással és hevességgel harcoltak, hogy a támadó bombázók mellé háromszor több Bf 109E-t kellett vezényelni.
 
„A Hurricane-em üzemanyagtartályát eltalálták, a lövedékek kicsipkézték a fülke golyóálló plexijét, egy, pedig a bal lábamban kötött ki. A motor kinyiffant, a gép átfordult. Egy perccel később már az ejtőernyő alsó végén lógva figyeltem szomorúan, amint a Hurricane egy fa tetejére zuhan és fölrobban.”
Peter Towsend, a királyi légierő pilótája
 
A Luftwaffe igencsak korlátozott lehetőségekkel rendelkezett. A Messerschmitt Bf 109E vadászgépeinek hatótávolsága alig érte el a 190 km-t, így Franciaország északi repülőtereiről felszállva legfeljebb London külvárosait érték el, és Anglia fölött körülbelül 20 percet tölthettek el légi harccal, utána haza kellett indulniuk.

Általában véve a német gépekre jellemző volt a kis hatótávolság. Egyetlen olyan nagy hattávolságú géppel sem rendelkeztek, amelyek képesek lettek volna mélyen Anglia felé berepülni és támadni, sem olyan vadászgéppel, ami biztosítani tudta volna a megfelelő légi fedezetet.
Nagy-Britannia teljes lefedése, pedig szóba sem jöhetett.
 
Ebben a szakaszban Göring már elrendelte a brit szárazföldi célpontok elleni módszeres bombázást. A kétmotoros Bf 110-esekről ekkor derült ki, hogy nem tudják felvenni a versenyt a Hurricane-kel és a Spitfirek-kel, így nem voltak képesek megfelelően ellátni feladatukat, a bombázók védelmét.
 
Nappali támadási mellett éjszakai támadásokat is vezettek. Az éjszakai bevetések során a németek kisebb veszteségeket szenvedtek, mivel ekkoriban a RAF még nem rendelkezett kimondottan éjszakai harcra tervezett típusokkal.
 
Július 10-31. között a RAF több mint 12 000 bevetést hajtott végre, amelyek során 145 saját veszteség mellett 270 német repülőgépet lőttek le. Emellett 51 halott és 18 sebesült pilótával is számolni kellett Hugh Dowdingnak. Csak a pilóták száma aggasztotta, mert a gépeket a brit gyárak egy hét alatt pótolni tudták. Dowding helyesen látta, hogy a Luftwaffe júliusi bevetései során pusztán a brit vadászvédelem rendelkezésre álló forrásainak kitapogatását szolgálta. A vadászvédelmének jelentős részét inkább a sziget belsejében tartotta készenlétben. Ennek a mélységi harcnak köszönhetően sok új vadászszázad állt rendelkezésére, másrészt így védhették Kent, Sussex, Surrey és még sok további grófságot.
 
A Luftwaffe azon próbálkozása, hogy harcra kényszerítse a brit vadászgépeket, egészen augusztus 8-ig tartott.
 
Augusztus 8-ától felélénkült a német bombázóoffonzíva. Ezen a napon a Luftwaffe három nagy támadást hajtott végre konvojok ellen, az egyiket a „Bíbic” nevű CW9-esre. A támadást a VIII. légihadtest stukái hajtották végre. Az akcióban a németek 34, a britek 19 gépet veszítettek. Eközben került sor a brit repülőterek elleni támadásokra. Göring ezt az augusztus 13-ra tervezett „Adler Tag” előkészítéseként rendelt el. A következő tíz nap során a Ju 87-t övező legenda, melyet szépen összeszedett a villámháború alatt, itt szertefoszlott. Lassú sebességük miatt sebezhetőek voltak, nagyon nagy veszteségeket szenvedtek, így kivonták a további harcokból. Augusztus második hetében egyre nagyobb intenzitással folytak a harcok, ez megmutatkozott a veszteségekben is mind a két oldalon.
 
A Luftwaffe veszteségei:
 
Időszak
Teljes veszteség
Havi átlag
I. időszak: 1939. IX. 1- 1941. VI. 21.
9980 repülőgép
454
II. időszak: 1941. VI. 22- 1942. XI. 30.
20833 repülőgép
1254
III. időszak: 1942. XII. 1- 1943. XII. 21.
26005 repülőgép
2000
IV. időszak: 1944. I. 1- 1945. III. 31.
44465 repülőgép
2964

„Adler Tag” (Sas-nap)

1940. augusztus 13-án a KG 2 Északkelet-Franciaországban állomásozó 74 Dornier Do 17 bombázó még hajnal előtt elkezdte a felkészülést, majd pár perccel 5 óra után elindult a Sheppey-szigeten lévő eastchurchi repülőtér és Sheernes felé. A kíséretet a ZG 26 Messerschmitt Bf 110-esei adták. A 60 „Zerstörer" gond nélkül csatlakozott a bombázókhoz, majd hirtelen eltűntek. A bombázók úgy döntöttek, hogy fedezet nélkül is végrehajtják a feladatot. A bombázás súlyos károkat okozott. A briteket riadóztatták, három vadászrepülő-század támadt a Dornierekre, akik öt gép elvesztése árán visszatértek Franciaországba. A német kötelékparancsnokok csak a földön értesültek róla, hogy időközben a támadást délutánra halasztották, de ez a parancs nem érkezett meg elég hamar. Déltől egyre inkább fokozódott a légi tevékenység. Délután már tényleg beindult a német offenzíva, amikor a 3. légiflotta nagy erejű bombázásokkal támadta a kikötővárosokat és a reptereket. Portsmouthtot és Portlandot és számos kenti célpontot, egészen a Temze torkolatáig alaposan földúlták. Portsmouth ellen mintegy 200 Junkers Ju 88-as, Ju 87, továbbá körülbelül 90 Messerschmitt Bf 109-es és Bf 110-es indult, de a brit légvédelmen alig 80 Ju 88-asnak sikerült átverekednie magát. Ezek sikeresen teljesítették, a város nagymértékben szenvedett károkat. Dél-Angliában összesen 11 repülőteret bombáztak. Rengeteg bombázógép meg sem találta célpontját, terhétől megszabadulva találomra dobta le a személyzete a bombákat.

A II./StG 2 egyik Stuka köteléke a Middle Wallop-i repülőtér megtámadását kapta feladatul, a 609. brit repülőszázad rácsapása következtében alig pár perc leforgása alatt több, mint 9 gépet veszítettek. Tőlük 40 kilométerre Ju 87-es csapott a detlingi repülőtérre, ahol még a földön megsemmisített 22 Spitfire-t, és 67 ember meghalt.

A Stukák lassúságuk miatt könnyű célpontnak számított a brit pilóták számára. A következő tíz napban a Ju 87-esek rendkívüli veszteségeket szenvedtek, ezért őket kivonták a további harcokból. Be kellett látni, hogy a német zuhanóbombázó csakis a légi fölény kivívása után vethető be.

Ezen a napon a Luftwaffe összesen 1485 bevetést teljesített. A Bf 109-esek támadóhulláma mögött érkező bombázógépek két fő támadási iránya átkarolta Kent, Sussex és Surrey grófságokat.

A RAF 700 bevetést hajtott végre, amelynek során összesen 13 repülőgépet vesztett, ugyanakkor 46-ot lőtt le.

A Luftwaffe a következő napon ugyanolyan hevességgel támadott. Kisebb kötelékekben, több célpont ellen indultak, hogy ezzel megosszák a brit vadászvédelmet. A London környéke ellen környéke ellen tervezett „Lichtermeer”-fedőnevű támadást kedvezőtlen időjárás miatt kénytelenek voltak leállítani, az új időpontot augusztus 15-re tették. Nagy erejű támadást akartak intézni a „Fighter Command" levegőben és repülőtereken lévő gépei és a brit repülőgépipar teljesítményei, például a Short tesvérek rochesteri repülőgépgyára ellen . Az 5. légiflotta bevetésével akarták a brit légvédelmet szétzúzni.

Augusztus 15-én kora hajnaltól a német repülőkötelékek több oldalról támadták a repülőtereket. Bombázták Manston, Lympne, Martlesham, Worthy Down, Sealand repülőtereit, Middle Wallopot és Southamptont súlyos légitámadás ért. West Malling repülőtere egy napra használhatatlanná vált, és London környékére, a croydoni repülőtérre is lehullottak az első bombák.

A hírszerzés súlyos hibákat követett el. 65 db He 111 és 35 db Bf 110 Newcastle és térsége elleni támadása kudarccal végződött, összesen 15 repülőgépet veszítettek.

Ezen a napon a Luftwaffe több, mint 2000 bevetést teljesített, velük szemben a RAF mindössze 974-et. A veszteségek nagyok voltak: 75 német és 34 brit repülőgép zuhant le. Göring ezt a napot tekintette az angliai csata egyik fordulópontjának.

Az elszenvedett súlyos veszteségek miatt ezt a napot a Luftwaffe-ban „fekete csütörtöknek” nevezték el. Hermann Göring módosítani kényszerült a különféle repülőgéptípusok alkalmazására vonatkozó addigi utasításokat. A rendkívül sebezhető Ju 87-eseknél elrendelte, hogy ezután a kísérővadászok semmilyen körülmények között nem hagyhatják magukra. Ez súlyos csapást mért a Messerschmitt Bf 109-eseket vezető pilótákra, akik így már nem bocsátkozhattak önálló légi harcba.

A Reichsmarschall kihangsúlyozta, hogy a célpontok még mindig a brit repülőterek és a repülőgépgyárak voltak.

„Kétséges, hogy van-e értelme a lokátorállomások elleni támadások folytatásának”
Göring

A német hírszerzés jó hírrel kecsegtetett: szerintük a RAF az utóbbi időben több, mint 500 repülőgépet veszített, így legfeljebb 300 bevethető géppel rendelkeznek. Valójában a RAF 300 gépet veszített, és augusztus 15-én 749 bevethető géppel rendelkezett, miközben további 290 volt készenléti tartalékban.

Hugh Dowding aggódott a vadászpilóta-állomány miatt. Augusztus 17-én 1379 fővel rendelkezett, ami 200-zal kvesebb volt, mint amire szüksége lett volna ahhoz, hogy az összes meglévő repülőszázadot bevethető állapotba hozhassa.

Augusztus 16-án ismét nagy támadások következtek. A németek támadták West-Mallingot, Farnboroughot, Lee-on-Solent, Gosport, Brize Nortont és Tangmeret. A repülőterek futópályái és hangárjai súlyos károkat szenvedtek. Brize Nortonban egy olyan hangárt bombáztak le, amiben 50 kiképzőgépet tároltak, és egy olyat is, amelyben 12, javításra váró Hurricane volt. Augusztus 16-án a Luftwaffe 1715 bevetést hajtott végre, 45 repülőgép elvesztése árán. A RAF állományából 22 repülő zuhant le, 8-an vesztették életüket. Másnap a légi tevékenység alig volt. A RAF mindössze 288 bevetést teljesített, főként német felderítőgépek ellen.

Augusztus 18-án a Luftwaffe ismét nagy támadást intézett. A Ju 87-esek utolsó támadásukat végezték kivonásuk előtt. A Biggin Hill-i, croydoni viszonylag kis károkat szenvedett, de Kenley szinte teljesen elpusztult.

A második támadóhullám Ford, Gosport, és a Thorney-sziget repülőterét bombázta, a Ju-87-esek pár perc leforgása alatt 16 repülőgépet vesztettek. A fedezetet biztosító Messerschmitt Bf 109-esek közül 8 zuhant le, a britek összesen 6 gépet veszítettek. Késő délután bomba hullott Croydonraés Mastonra.

A nap végére a Luftwaffe 71 gépet veszített. A RAF 27 vadászgépe zuhant le, 10 pilóta halt meg.

Harmadik szakasz: változás a taktikában, 1940. augusztus 24.-szeptember 6.

Göring augusztus 20-án kiadott utasítása szerint a Luftwaffe feladata továbbra is a Királyi Légierő megsemmisítése. De egyre fogyott a légi fölény kivívására kapott idő. El akarta érni, hogy a neki szánt időn belül végezzen feladatával- ezért kétségbeesett intézkedéseket kellett tennie. Ebben a szakaszban a Luftwaffe elsősorban a RAF dél- és délkelet-angliai repülőterei és objektumai, különösen a London környéki vadászegységekre összpontosítottak.

Azért, hogy a Bf 109-esekből mindent elsöprő vadászkíséretet adhassanak a bombázók mellé, a 3. légiflottából az egymotoros vadászok nagy részét átirányították a 2. légiflottához, így a 3 német vadászrepülő-parancsnokság gépeinek többsége átkerült a Pas-de Calais repülőtereire.

Ebben a szakaszban a német bombázók és felderítők igyekeztek megosztani a brit védelmet.

Valószínűleg ez a szakasz volt a legdöntőbb a vadászrepülő-parancsnokság számára. A Fighter Command veszteségei augusztus 30-án voltak a legmagasabbak: a németek 39 repülőgépet lőttek le, 14 pilóta esett el. A bevethető pilóták száma kritikusra csökkent.

A harmadik szakaszban a RAF 295 gépét semmisítették meg, további 171 megrongálódott. Pilótáik közül 103 meghalt vagy eltűnt, illetve 128 sebesült pilóta kiesése okozott újabb gondokat. A Luftwaffe 378 gépet vesztett, és 115 pilóta megsérült.

A negyedik szakasz: London bombázása, 1940. szeptember 7.- szeptember 30.

A Seelöwe hadművelet megindításának feltételei.
Augusztus 25-én éjszaka a RAF bombázói megtámadták Berlint. Ezt ürügyként használta fel Hitler, bejelentette, hogy megtorlásként Londont fogja bombáztatni. Érdekessége, hogy a beszéde előtt két nappal már kiadta a parancsot arra, hogy a Luftwaffe készüljön fel a brit nagyvárosok, különösen London bombázására.

300 385
Nagyításhoz kattints a képre.

E döntés részben a Luftwaffe vereségének beismerése volt. Göring még mindig reménykedett abban, hogy a RAF meg törik. Azonban ezzel a lépéssel a vadászrepülő-parancsnokság fellélegezhetett.

Szeptember 7-én délután a Luftwaffe 372 bombázó- és 642 vadászgép bevetéssel támadta London keleti részét, hatalmas károkat okozva ezzel. Aznap éjjel a német bombázók további 255 bevetést teljesítettek. A Luftwaffe veszteségei jóval nagyobbak voltak, mint az elért eredmények. Még a nagy számú Bf 109-es kíséretében induló Ju 88-asok bevetésével sem sikerült csökkenteni a veszteségeket. Szeptember 15-én London fölött több, mint 50 német gépet lőttek le, ezzel nyilvánvalóvá vált, hogy eddig egyetlen lépéssel sem kerültek közelebb a győzelemhez. Két nappal később Hitler határozatlan időre elhalasztotta a „Seelöwe hadműveletet”.

Ötödik szakasz: a vadászbombázók, 1940. október 1. - október 31.

Már körülbelül 3 hónapja folytak az intenzív harcok, és a Luftwaffe 1653 gép elvesztésével kevés eredményt tudott felmutatni. Az egyre nagyobb veszteségek miatt Göring a nagy magasságában tevékenykedő vadászbombázók használatára tért át.

A különleges vadászbombázó egységeket minden vadászcsoportból egy-egy századdal egészítették ki. A pilóták nem kaptak külön vadászbombázó-kiképzést, ezért meglehetősen gyenge találati arányt értek el. Előnye az volt, hogy hadműveleti sebessége és magassága miatt szinte lehetetlen volt az elfogásuk.

A Luftwaffe ekkor már inkább az éjszakai támadásokra összpontosított. Október végén a Luftwaffe vezérkara örült, hogy az egyre rosszabbodó időjárási körülmények miatt rá kellett térniük az éjszakai bevetésekre. Még senki sem mondta ki nyíltan, hogy légi csatában alulmaradt. Mindenki reménykedett, hogy a brit ipari központok tömeges támadásával térdre kényszeríthető a RAF.

Július 10-e és október 31-e között a 2., 3., és 5. légiflották összes vesztesége 1733 repülőgép volt, szemben a RAF 915 gépével.

A RAF és a Luftwaffe teljes vesztesége:

Nap
Repülőgép veszteségek (db)
 
RAF
Luftwaffe
1940. július 10.
6
13
1940. július 11.
4
11
1940. július 12
6
8
1940. július 13.
1
7
1940. július 14.
4
2
1940. július 16.
1
3
1940. július 16.
2
5
1940. július 17.
1
2
1940. július 18.
0
0
1940. július 19.
11
2
1940. július 20.
3
9
1940. július 21.
6
7
1940. július 22.
1
1
1940. július 23.
0
3
1940. július 24.
3
8
1940. július 25.
7
16
1940. július 26.
2
2
1940. július 27.
1
4
1940. július 28.
5
15
1940. július 29.
3
6
1940. július 30.
0
5
1940. július 31.
3
5
1940. augusztus 1.
1
5
1940. augusztus 2.
0
3
1940. augusztus 3.
0
4
1940. augusztus 4.
0
0
1940. augusztus 5.
1
6
1940. augusztus 6.
1
1
1940. augusztus 7.
0
4
1940. augusztus 8.
19
31
1940. augusztus 9.
3
5
1940. augusztus 10.
0
0
1940. augusztus 11.
27
36
1940. augusztus 12.
22
31
1940. augusztus 13.
13
34
1940. augusztus 14.
8
19
1940. augusztus 15.
30
17
1940. augusztus 16.
22
45
1940. augusztus 17.
0
3
1940. augusztus 18.
31
53
1940. augusztus 19.
3
6
1940. augusztus 20.
2
6
1940. augusztus 21.
1
12
1940. augusztus 22.
5
2
1940. augusztus 23.
0
5
1940. augusztus 24.
22
38
1940. augusztus 25.
16
20
1940. augusztus 26.
31
41
1940. augusztus 27.
0
3
1940. augusztus 28.
28
30
1940. augusztus 29.
9
17
1940. augusztus 30.
25
36
1940. augusztus 31.
39
41
1940. szeptember 1.
15
14
1940. szeptember 2.
31
35
1940. szeptember 3.
16
16
1940. szeptember 4.
15
20
1940. szeptember 5.
20
23
1940. szeptember 6.
23
35
1940. szeptember 7.
25
37
1940. szeptember 8.
2
15
1940. szeptember 9.
19
28
1940. szeptember 10.
0
3
1940. szeptember 11.
25
21
1940. szeptember 12.
0
4
1940. szeptember 13.
1
4
1940. szeptember 14.
14
14
1940. szeptember 15.
27
56
1940. szeptember 16.
1
9
1940. szeptember 17.
5
8
1940. szeptember 18.
12
19
1940. szeptember 19.
0
8
1940. szeptember 20.
7
8
1940. szeptember 21.
0
9
1940. szeptember 22.
0
5
1940. szeptember 23.
11
16
1940. szeptember 24.
4
11
1940. szeptember 25.
4
13
1940. szeptember 26.
9
9
1940. szeptember 27.
28
54
1940. szeptember 28.
16
10
1940. szeptember 29.
5
10
1940. szeptember 30.
16
44
1940. október 1.
4
6
1940. október 2.
1
17
1940. október 3.
0
9
1940. október 4.
3
12
1940. október 5.
9
9
1940. október 6.
1
6
1940. október 7.
17
21
1940. október 8.
4
14
1940. október 9.
1
9
1940. október 10.
5
4
1940. október 11.
9
7
1940. október 12.
19
11
1940. október 13.
2
5
1940. október 14.
0
3
1940. október 15.
12
13
1940. október 16.
1
13
1940. október 17.
3
15
1940. október 18.
4
15
1940. október 19.
5
5
1940. október 20.
4
14
1940. október 21.
0
6
1940. október 22.
6
11
1940. október 23.
6
4
1940. október 24.
0
8
1940. október 25.
10
20
1940. október 26.
2
12
1940. október 27.
8
12
1940. október 28.
2
11
1940. október 29.
7
9
1940. október 30.
5
8
1940. október 31.
0
0
Összesen 930 1153
Források:
Ferwagner Péter Ákos: A második világháború történelmi atlasza, Pannon Literatúra Kft, 2008
ISBN: 978-963-251-042-2

Robert Jackson: A világ híres repülőgépei, Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 2005
ISBN: 963-705-415-4

A második világháború története, Zrínyi-Kossuth, 1985

Chaz Bowyer: Légi háború Európában 1939-1945, Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 2004
ISBN: 963 9329 82 7

Len Deighton: Vadászrepülők, Európa Könyvkiadó-Zrínyi Katonai Kiadó, Budapest, 1983

Mike Spick: A Luftwaffe bombázó ászai- pilóták, repülőgépek, harceljárások, Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 2001
ISBN: 963 9329 26 6

A Harmadik Birodalom hadviselése- Hitler hadseregének felemelkedése és összeomlása, Hajja és Fiai Kiadó, Debrecen, 1997
ISBN: 963 90 37 11 7
 
Írta: Cserpakszabi
Átnézte: Kamikaze
 

Korábbi cikkünk:

 

1940 nyarán a Harmadik Birodalom és vezére hatalmának zenitjén állt, egyedül a Brit-szigetek dacoltak a német hadigépezettel. A Mein Kampf külpolitikával foglalkozó részében Hitler a britek tekintetében nem fogalmazott világosan, de valószínűleg sohasem tartotta Nagy-Britanniát mindenképpen legyőzendő, halálos ellenségnek. Tudatában volt azonban annak, hogy egy ellenséges Brit-Birodalom alapjaiban keresztezheti a német terveket.

470 633
Nagyításhoz kattints a képre.

A Seelöwe (Oroszlánfóka) hadművelet 1940 nyarára írta elő Nagy-Britannia meghódítását - noha a terv már 1939 szeptemberében létezett -, s ebben döntő szerepet szántak a Hermann Göring irányította Luftwaffénak. A német légierő nem készült föl eléggé erre az összecsapásra. A legfőbb problémát az okozta, hogy a német gépek hatósugara, terhelhetősége és üzemanyag-tartalékai csak egy viszonylag rövid tartózkodást tettek lehetővé az ellenséges légtérben. A látási viszonyok, a léggömb s ballonzár, a brit Királyi Légierő (RAF) folyamatos támadásai, valamint sokszor e tényezők együttese még ezt a rövid hadműveleti időt is megkurtították. A német pilótáknak nem volt megfelelő harci tapasztalatuk, csak kötelékben és a szigorú utasításoknak megfelelően tudtak harcolni.A mozgékony és gyors egyfedelű Hurricane, illetve Spitfire típusú gépekben repülő, sokszor egyéni akciókat vállaló RAF-pilóták hamar rájöttek erre. Egyszerűen kilőtték a kötelék vezérgépét, a többi német gép pilótája pedig - vezető és parancsnok hiányában - bombaterhével együtt általában visszafordult a franciaországi repülőterek felé. Dél-Anglia egy keskeny sávján túl a német vadászok nem voltak képesek fedezetet biztosítani a bombázóknak, így a RAF északon és nyugaton elég nagy biztonságban tudott átcsoportosítani. Egy lelőtt német gép az elesett vagy fogságba esett pilótával együtt valódi veszteség volt, hiszen ellenséges területre érkezett, ahonnan remény sem volt a kimentésére (többnyire a-csatornába zuhant német gépek pilótái is brit fogságba estek). A pilóták pótlása a repülési gyakorlóidő miatt hónapokat vett igénybe. A Heinkel, Junkers, Messerschmitt típusokból álló 2. és 3. német légiflotta kötelékébe mintegy 2600 gép tartozott, bombázók és zuhanó- bombázók, egy- és kétmotoros vadászgépek, valamint távol- és közelfelderítők. Ezt a csapásmérő erőt az 5. légiflotta Norvégiában állomásozó gépeivel egészítették ki (mintegy 300 különféle repülő) az 1940. július 10-én induló támadásig.

spitandother

A brit légierő kevés pilótával és még kevesebb harci tapasztalattal rendelkezett. A Supermarine Spitfire és a Hawker Hurricane típusok a kor legmodernebb vadászgépének számítottak - 1940 végén már havonta több mint négyszázat gyártottak belőlük-, a német Messerschmitt Bf 109-esek, valamint a Stukák (Junkers Ju 87) viszont pilótáikkal együtt komoly harci tapasztalatokat szereztek a spanyol polgárháborúban. A németek e két sikeres típust 1939 nyarától kiegészítették a Focke-Wulfokkal (FW 190), melyek az angliai légi csata idején a Spitfire-ek méltó ellenfeleinek bizonyultak, noha a német vadászpilóták valamilyen oknál fogva inkább a Messerschmitt típusokat részesítették előnyben. A britek 1940 nyarán már széles körben alkalmazták a radarmegfigyelést, a nagy magasságú (4600 m) brit radarok hatótávolsága kiterjedt az északnyugat-franciaországi német repülőterekre is. A brit légiflottát irányító Sir Hugh Dowding rendkívül fontosnak tartotta a radarok használatát, azok összehangolását a légvédelmi rendszerrel, és nagyrészt neki köszönhető, hogy a német támadó rajokat a britek megfelelő időben tudták érzékelni.

battlebrit250806_600x452

Az 1940 júliusában kezdődött légi háború egyik legnagyobb összecsapása augusztus 13-15. között zajlott, amikor a német légierő minden szóbajöhető eszköz felhasználásával átfogó támadást intézett a RAF ellen - az akció a "Sas napja" (Adlertag) fedőnévvel indult. Két nap alatt a mintegy 800 km hosszúságú légi fronton öt nagy összecsapásra került sor, csekély német eredménnyel, de annál nagyobb veszteséggel (a németek 45 gépet, a britek viszont csak 13-at veszítettek). Churchill miniszterelnök is hangsúlyozta, hogy ez volt a légi háború első igazi csatája és a szóbeszéd szerint ezek után az elkeseredett német vadászpilóták Göringtől Spitfire vadászokat kértek a hatékony harc érdekében. Hitler a nappali támadások sikertelensége miatt szeptember közepén utasítást adott a brit nagyvárosok elleni éjszakai terrorbombázásokra, hogy megtörje a brit lakosság morális tartását. Másfél hónap alatt a németek 35 ezer tonna bombát dobtak le, ám eközben elveszítettek 650 repülőgépet. A legfőbb célpont természetesen London volt, a fővárost 1940 szeptembere és 1941 májusa között 19 alkalommal támadták, minden harmadik bomba ide jutott. A vasúti csomópontok, dokkok, hadianyaggyárak, kikötők, kormányépületek mellett a legnagyobb pusztítást a stratégiai célpontok közelében lévő lakónegyedekben végezték, mindez azonban inkább fokozta, mintsem megtörte a lakosság dühét és elszántságát. Churchill sokszor tett körutat a lebombázott fővárosi körzetekben a harci kedv fokozása érdekében. A brit miniszterelnök minden alkalommal hangsúlyozta, hogy a bosszú nem maradhat el, és 1941 második felétől a RAF ténylegesen is visszavágott, szőnyegbombázásaival súlyos veszteségeket okozva a német városoknak.

Miután júliustól októberig a britek 915 gépet veszítettek, a német légierő viszont majdnem kétszer annyit (1733-at), az 1940. szeptember 15-ei nagyarányú, de kevés sikert hozó, London elleni német támadás után a Luftwaffe vezetése leállította az offenzívát, az Seelöwe (Oroszlánfóka) hadműveletet pedig határozatlan időre elhalasztották. A németek első stratégiai légi hadjárata kudarcba fulladt, erőiket már az orosz hadjáratra tartalékolták. Adolf Hitler 1941 tavaszán elrendelte a brit területek bombázásának teljes leállítását. A taktikai és stratégiai német vereségen túl a legutóbbi időkig előkerült forrásokból sem világos, hogy végső soron mi motiválta Hitler döntését. Az is kérdéses, hogy Rudolf Hess 1941. május 10-ei rejtélyes angliai repülőútja és fogságba esése csak Hitler helyettesének és a náci párt vezérének egyéni akciója vagy egy lehetséges német-brit közeledés előjele volt-e. Az ismert tények azonban arra engednek következtetni, hogy a Luftwaffe kudarca és Churchill hajthatatlan németellenessége miatt Anglia lerohanása irreálissá vált. Megválaszolatlan viszont a kérdés: komolyan gondolta-e valaha is Hitler a Brit-szigetek elfoglalását?

bofb

Anglia 1940 őszén megmenekült, hála a RAF jól szervezett és hatékony ellenállásának. Teljes joggal mondhatta Churchill az alsóházban: "Az emberi viszályok történetében sohasem köszönhetett még ilyen sokat ilyen sok ember - ilyen kevésnek." A RAF vadászpilótáinak hősiességére utaló kijelentés teljesen helytálló, és szervesen beépült a brit nemzeti öntudatba. Ezért a londoni Westminster apátság egy kis oldalkápolnájában, a RAF hősi halottainak síremlékénél mindig van friss virág. A Seelöwe és az azt megalapozó légi offenzíva német részről eleve kudarcra ítéltetett, mert a támadó rajok hatósugara korlátozott volt, így a Liverpool-Manchester-Hull-vonaltól északabbra már nem tudtak bombázni. Egy-másfél óránál többet nemigen tudtak a brit légtérben tartózkodni üzemanyaghiány és a távoli bázisuk miatt, s ez az idő a rossz látási viszonyok és a brit légvédelem miatt sokszor vészesen lecsökkent. Szervezettségben, technikai felszereltségben, harci morálban, önállóságban és kezdeményezőkészségben a brit pilóták, csakúgy mint a légvédelemben dolgozó összes polgári és katonai személy, méltó ellenfelei voltak a németeknek.

A kormány, személy szerint Churchill mögé felsorakozott az egész brit társadalom, s ennek jelentőségét Hitler valószínűleg nem mérte fel. Noha Nagy-Britanniának még sokáig egyedül kellett szembenéznie a Harmadik Birodalommal, az angliai légi csata után mégiscsak összekovácsolódott a brit-amerikai tengely, az amerikaiak komolyan vették európai szövetségesük támogatását. A német hadvezetés - és valószínűsíthetően Hitler is - a katonai potenciál nagy részét a már 1940 decemberében elfogadott és 1941 nyarán megvalósított Szovjetunió elleni támadásra (Barbarossa-terv) tartalékolta. Mindezen tényezők összessége vezetett a Seelöwe kudarcához, noha a valósághoz talán Churchill 1945 nyarán tett kijelentése járt a legközelebb: "Ez volt az utolsó háború, melyben a csatorna megmentett minket."

Hirdetés

További cikkek

A
A 25. órában vagyunk!

Minden családban keringenek történetek arról, mit is tett, vagy élt át egy rokon a II. világháborúban. Sokáig erről még beszélni sem volt ildomos, ám sok családban még ma is élnek azok az emberek, akik átélték a történelem egyik legnagyobb háborúját. Az ő történeteiket szeretnénk most megosztani, hogy azok is hallathassák a hangjukat, akik eddig nem tehették, vagy ma már nincsenek köztünk.

Bővebben
Látogatásaink

Az évek során igyekeztünk minél több - a világháborúhoz kapcsolódó - múzeumba, hadiparkba, haditechnikai bemutatóra és egyéb helyszínre eljutni. A gyűjteményünket olvasóink beküldött képeivel remélhetőleg tovább sikerül folyamatosan bővítenünk.

Tovább
Emlékművek

Hideg kő és/vagy fém mementói a múlt eseményeinek, a múlt embereinek és tetteiknek. Hidegek - mégis élnek. Naponta elmegyünk mellettük, mégis ritkán állunk meg, olvasunk el néhány nevet, és hajtunk fejet.

Tovább