Második világháború

 

"Repüljön minden körülmények között, és képes legyen minden feladat végrehajtására" - hangzott a Liberator kifejlesztésének vezérelve, és a sokoldalú repülőgép valóban nagyfokú alkalmazkodóképességet mutatott. Kifejlesztése 1939-ben kezdődött el, az XB-24 jelű prototípus 1939 decemberében repült először. Első bevetésére 1941-ben került sor, a B-24D 1942 júniusában mutatkozott be, amikor a gépeket Egyiptomból indították a romániai olajmezők elleni légitámadásra. Figyelemre méltó pályafutása során az USA, Nagy-Britannia és a Brit Nemzetközösség fegyveres erőinél bombázó, utas- és teherszállító, üzemanyag-szállító., tengeri felderítő, tengeralattjáró-felderítő, valamint elhárító repülőgépként alkalmazták. A "Libi"-k teljesítették fenti elvárásokat, igaz, nem értek el jobb teljesítményt, mint a korábbi típusok, a pilóták számára nagyobb erőfeszítést igényelt egy-egy pontosabb bevetés, és gyártásuk nagyon drága volt. Mégis messze nagyobb darabszámban épült, mint az ugyanebben az időben alkalmazott B-17 vagy bármely más USA repülőgép. Ez talán azzal magyarázható, hogy egyrészt forradalmi újításokat tartalmazott (pl. rengeteg elektromos műszere, berendezése volt), másrészt valóban szinte minden feladatot képes volt teljesíteni. Jó eredményeket ért el szárazföldi célok bombázásánál, a tengeralattjárók elleni harcban, és nagy hatótávolsága miatt a Csendes-óceán térségében szállítógépként is alkalmazható volt, és közel 635 000 tonna bombát dobott az európai, afrikai és csendes-óceáni hadszínterekre, valamint 4189 ellenséges repülőgépet semmisített meg. Minden fronton harcolt, számos ország légiereje még a háború után is alkalmazta. Az ebből a típusból gyártott 2738 példányon belül számos variáció létezett a fegyverzetet és a bombaterhelhetőséget tekintve. Az összes változatból 18.431db-ot gyártottak, többet, mint bármely más II. világháborús amerikai harci gépből.

 

• Hossz: 21,17 m

• Magasság: 5,49 m

• Fesztávolság: 33,55 m

• Hatótáv: 3362 km

• Személyzet: 12 fő

• Csúcsmagasság: 8 540 m

• Szerkezeti tömeg: 17 500 kg

• Felszálló tömeg: 26 000 kg

• Csúcssebesség: 480 km/h

• Fegyverzet: 10 db 12,7 mm-es géppuska, 2275 kg bombateher

• Hajtómű: négy darab 1200 LE-s Pratt & Whitney R-1830-65 Twin Wasp kétsoros csillagmotor

Bővebben:

A Consolidated B-24 Liberator a II. világháború alatt az Egyesült Államok egyik leghíresebb nehézbombázó repülőgépe volt, a B17-es (és a B-29-es) mellett, habár soha nem tett szert olyan hírnévre, mint kettő társa. Okként talán említeni lehet hogy a Liberator bonyolultabb szerkezet volt mint a B-17-es. Nehezebb volt repülni vele, kevesebb harci sérülést viselt el, szakképzettebb pilótát igényelt és sokkal inkább hajlamos volta felszállásoknál a balesetekre. Pilótái ennek ellenére úgy értékelték, hogy ez a jobb típus, amelyet nagyobb példányszámban, több változatban és több célra gyártottak, mint a B-17-est, és mindemellett hosszabb ideig tartották őket szolgálatban.

A tényleges darabszámról a Liberator esetében vitatkoznak, de a legmegbízhatóbb adatok szerinte 18482-es tételszámot emlegetik. Bárhogy is, az USA-ban a II. világháború alatt az összes hadigép közül a Liberatorból gyártották a legtöbbet. A B-24-esek elődje a Consolidated Model 32-es volt, amelynek jelentőségét a Davis féle, különösen nagy karcsúságú szárny adta, amely akkortájt nem volt igazán elterjedt a repülőgépgyártók között. Ennek ellenére ez a szárnytípus tette lehetővé a Liberatornak a kitűnő hatótávolságát és teherbíró képességét. A típus másik jelentős előnye volt a tágas, mélyen fekvő törzs, ami jó bombaterhet jelentett, és amely arra is alkalmas volt, hogy szállítógép változatot is építsenek belőle. Az egyetlen XB-24-es prototípussal 1939. december 29-én repültek először, és a berepülését követően hét YB-24-es kísérleti gépet rendeltek csapatpróbákra. Ezt a tételt 38 B-24A gép követte. A típusból Franciaország 175 darabot rendelt, de a német támadás miatt ezeket már nem tudták átadni nekik, hanem Nagy-Britanniába irányították őket.

Az angolok maguk is nagy tételeket rendeltek a típusból (többek között a Lend-Lease egyezmény keretében) az elkövetkezendő években. A brit gépek esetében a Consolidated saját típusjele a kezdetben LB-30, illetve LB-30A volt, ahol az LB jelzés a Land Bomber rövidítéseként szerepelt. A britek néhány Liberatort a B.O.A.C. Légitársaság számára vásárolták meg, amely többek között az észak-atlanti útvonalon üzemeltette a típust, főként azokat a polgári pilótákat szállítva az USA-ba és Kanadába, akik a gyárakból repülték haza az új repülőgépeket. A RAF Coastal Command is üzemeltette a repülőgépet korai ASV kutatóradarral felszerelve. Itt a jelzése Liberator Mk.I volt. A U.S. Army 1941 nyarán vette át az első B-24A-kat, és igényeiknek megfelelően a későbbi repülőgépek már nagyobb törzzsel, módosított fegyverzettel és turbófeltöltővel ellátott motorokkal készültek. A turbófeltöltők alkalmazása (A motorból a kipufogógáz-vezetéken keresztül távozó nagy sebességű égéstermék hajtja a turbófeltöltő turbináját, így egyúttal a vele egy tengelyre csapágyazott kompresszort , ami a friss levegőt beszívja és a légkörinél magasabb nyomáson a hengerekhez juttatja - így lehetséges több üzemanyag hozzáadása, ami növeli a motor teljesítményét.) sok amerikai harci repülőgép teljesítményét növelte meg a II. világháború alatt. A turbófeltöltők alkalmazásában ebben a korban a Egyesült államok az első helyen állt a világon. A Liberatorok eddig felsorolt altípusai tulajdonképpen csak kísérleti célra szolgáltak, az első igazi, nagy sorozatban készült és bevethető modell a B-24D lett. Ez lényegében megfelelt a B-24C-nek, viszont erősebb motorjai voltak, és megnövelték a gép maximális felszállósúlyát. Ebből a típusból összesen 2728 darabot gyártottak (beleértve azt a tízet is, amely a Dougla üzembe készült). Ebből a tételből a RAF is átvett gépeket, Liberator Mk.III és Mk.IIIa jelzéssel általában brit gyártású Boulton Paul lövésztoronnyal. 1943-ban sok, a U.S. Army Air Force Tulajdonában lévő B-24D-t használtak tengerészeti felderítésre és tengeralattjáró kutatásra mindaddig, amíg ezt a feladatot a U.S. Navy PB4Y-1-ei (lényegében a B-24D-k egyik változata) átvették. Sok B-24D-t láttak el Erco típusú, golyó formájú lövésztoronnyal az orrban. A Douglas és a Ford által lészített B-24D-k csak az alkalmazott légcsavarok típusában tért el a Consolidated gépektől.

801 darab B-24E-t gyártott a Convair, amely a Consolidated cég utóda lett 1943-tól, a North American Aviation cég pedig 430 B-24G-t állított elő – egy részüket motorizált orrtoronnyal. A B-24H-t az R-1830-65-ös motor és az Emerson típusú, orrban lévő lövésztorony jellemezte. Három gyárban, a Convairnél, a Douglasnál és a Fordnál gyártottak 3100 darabot belőlük. Akárcsak a B-17-es esetében, a B-24-esek korai sorozatainál sem volt elégséges az üvegezett orrban elhelyezett géppuska a szemből támadó vadászgépekkel szemben. Ez vezetett ahhoz, hogy az „üvegház” jellegű orrot a későbbi sorozatoknál forgatható géppuskatoronyra cserélték. A három említett gyár és a North American 6678 további B-24J-t gyártott. Ezeken a Consolidated vagy a Motor Products orrtornyát és a Briggs típusú, golyó formájú tető-géppuskatornyot alkalmazták. A amerikai haderőnemek mellett ebből a típusból is sokat vett át a RAF, amely főként a Coastal Command egységeinél vetette be a gépeket. Még ebben az időben is a legfontosabb hadászati tevékenységek közé tartozott az Atlanti-óceáni „rés” elzárása és a német tengeralattjárók távol tartása az életfontosságú utánpótlást szállító hajókonvojoktól. A Convairnél és a Fordnál készültek a B-24L-ek és B-24M-ek, amelyek fegyverzetükben különböztek elődeiktől. A B-24-esekre kötött további megrendeléseket törölték, mert megjelentek a sikeres B-29-esek, így a kisebb kapacitású bombázógépekre már nem volt szükség. Ennek ellenére a B-24-est jelentősen áttervezték a U.S. Navy számára PB4Y-2 Privateer jelzéssel. Az új bombázó és tengerészeti felderítő gépen jelentősen megnövelték a törzs méretét, és a jellegzetes kettős függleseges vezérsík helyett csak egyet alkalmaztak. Ennek prototípusa1943. szeptember 20-án repült először, és 739 darab készült belőle a Convair San Diegó-i gyárában. A Privateer utas-és teherszállító változata volt az RY-3, amelyből viszonylag keveset gyártottak. A B-17-esek mellett az Európában bevetett 8. és 15. Léghadsereg egységeinél a B-24 Liberatorok is jelentős szerepet kaptak a hadászati bombatámadásokban. Kizárólag B-24-esekkel hajtották végre 1943. augusztus 1-jén a romániai Ploesti környéki olajmezők elleni bombatámadást, amely érzékenyen érintette a tengelyyhatalmak olajellátását és máig a II. Világháború egyik leghíresebb bevetésének számít.

A B-24 esek jelentősége mégis a csendes-óceáni hadszíntéren volt jelentős, ahol a nagy távolságok miatt megfelelőbb volt a B-17-eseknél. Sok B-24-essel repülőt tüntettek ki a Kongresszusi éremmel, a bátorságért adható legmagasabb amerikai kitüntetéssel, egy főt pedig halála után-a hasonló értékű brit Viktória kereszttel. A B-24-es VIP változata a C-87 szállítógép is fontos típusnak számított. Churchill maga is sokat repült a „Commando” nevű, személyi használatra rendelt és a korai időkből származó Liberatorral. A Liberatorok másik fontos altípusa a F-7 fotófelderítő gép volt, és létezett a C-109-es típus amelyekből több légiutántöltő repülőgépet és meteorológiai felderítőgépet alakítottak ki. Az amerikai és a brit haderőnemek mellett több szövetsége ország is jelentős számban rendszeresítette a Liberatorokat, amelyek viszont elég gyorsan eltűntek a II. világháború után az amerikai és a brit légierőktől. A U.S. Army Air Force új hadászati bombázógépe a B-29 Superfortress lett, de néhány Liberator még egy ideig megmaradt. A világháború befejezése után sok gépet használtak szállítógépként. A hidegháború kezdetekor pár repülőgépet elektronikus adatfelderítésre (Elint) alkalmazták és a szokványos felszereltségű Privateerek is szolgálatban maradtak néhány országban.

Forrás: John Batchelor-Malcolm V. Lowe: A repülés enciklopédiája 1939-1945

Írta: Liberator