A SU-76 (SzU-76, Szamohodnaja Usztanovka, vagyis önjáró löveg) a Szovjetunió első igazi páncélvadásza volt. A T-70 harckocsi megnagyobbított alvázára építették, és egyszerű konstrukciója miatt a T-34 harckocsi után a második legnagyobb számban készült orosz harcjármű volt a II. világháború alatt.
Az alapötlet éppolyan egyszerű volt, mint a német Panzerjäger I-esnél, vagy a Marder-sorozatnál. Egyszerű páncéldobozba épített páncéltörő ágyú, lánctalpakkal ellátva. A T-70 alvázát oldalanként egy plusz görgővel meghosszabbították (hasonló megoldást látunk a svéd eredetű, magyar gyártású Toldi harckocsi és a Nimród önjáró gépágyú esetében, ahol a Nimród alváza lett épp egy görgőpárral hosszabb). A Su-76 fő fegyveréül az akkor legjobb páncéltörő löveget, a 76 mm-es ZiS-3-at választották.
Az eredeti változat még zárt küzdőterű volt, a meghajtást két autómotor adta, amelyek egy-egy lánctalpat hajtottak meg. Az irányítás így nehézkes volt, ráadásul a váltóművel és a kormányművel is csak bajok voltak. Áttervezés után a T-70 harckocsi motorját kapta a jármű, és a küzdőtér tetejét is ekkor távolították el, a löveg jobb kiszolgálása érdekében. Ez a verzió a SU-76M jelzést kapta.
Bár azt hinnénk, hogy ez sebezhetőbbé tesz egy harcjárművet, ami például repeszgránát találata esetén így is van, ellenben kumulatív gránát becsapódásakor nem egyszer mentette meg a legénység életét a „kabrió-megoldás”. A kumulatív gránát páncélt áttörő, izzó, folyékony fémsugara ugyanis zárt térben halálos. Nyitott térben viszont nem feltétlenül.
A katonák azonban csak részben emiatt kedvelték a harcjárművet. Egyszerűbbé vált kezelése, igénytelensége is sokat hozzátett a közkedveltséghez. (A becenevekben ez érdekes módon ütközött ki. A legénységek „szuka”, „kurv@”, vagy „kurvácsk@” névvel illették járműveiket, illetve a némileg hasonló külső miatt nem volt ritka az „üregfarú Ferdinand” elnevezés sem…
Könnyű súlya miatt szinte egyedüliként tudott mocsaras terepen is működni. Ennek Belorusszia és Ukrajna visszafoglalásakor különleges jelentősége volt, hiszen a hadműveletek jó része a Pripjaty-mocsarak területén folyt. Ilyen terepen olykor indirekt célzással, könnyű kisegítő tüzérségként is alkalmazták a SU-76-osokat. Különösen, mivel lövegemelkedése – paradox módon, hiszen alapvetően páncélvadászról van szó – a legnagyobb volt az összes szovjet önjáró löveg között.
Az ágyú maga kiválóan megfelelt könnyű és közepes harckocsik ellen. Még egy Párducot is ki tudott lőni – igaz, azt csak oldalról. A Tigrisekkel szemben viszont már tehetetlen volt a ZiS-3 löveg.
SU-85B néven tovább akarták fejleszteni, nagyobb, 85 mm-es löveggel, de mivel addigra megjelent a fejlettebb SU-85 páncélvadász, a terv megmaradt a prototípus szintjén.
Hiányosságai miatt gyártását 1945 közepén megszüntették. Viszont tovább szolgált mind a szovjet Vörös Hadseregben, mind a Szovjetunióval szövetséges fegyveres erőknél, így a Magyar Néphadseregben is. Így az 1956-os magyar forradalom harcaiban is szóhoz jutott, méghozzá mindkét oldalon. A hatvanas évekre azonban mindenütt kivonták a szolgálatból, eddigre teljesen elavult, és jobb eszközök voltak már elérhetők. A háborút túlélt példányok szinte minden orosz, ukrán, belorusz hadtörténeti múzeumban megtalálhatók, de akad kiállítva Észtországban, Lengyelországban, Bulgáriában és Romániában, Angliában, az USA-ban, de még Afganisztánban és Kínában is.
Technikai adatok:
-
Súly: 10,6 tonna
-
Hossz: 4.88 m
-
Szélesség: 2.73 m
-
Magasság: 2.17 m
-
Személyzet: 4 fő
-
Páncélzat: 35 mm homlokpáncél, 16 mm oldalpáncél
-
Fő fegyver: 76 mm ZiS-3 páncéltörő ágyú
-
Motor: 2×GAZ-203 motor, 2×85 LE,
- Sebesség: 45 km/h
Írta: dr. Bársony Atilla (Atiraptor)
